nyomtat

megoszt

Anyanyelv és oktatás
PÉNTEK JÁNOS
Péntek János

Csupán helyesírás vagy annál több?

A transzszilvanizmus évtizedeken át tabutéma volt. Tabu volt a tartalma, az az ideológia, amelynek legalábbis a kezdeti időszakra, a húszas évekre érvényes lényegét Nagy György a következőképpen fogalmazta meg: „A kisebbségi helytállás és a szülőfölddel való azonosulás erkölcse, a történelmi kötelmek tudatosítása és a demokratikus közösségi kibontakozás szorgalmazása, a közéleti fellépés nekifeszülő aktivizmusa és a román—magyar testvérutak keresése...” (Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben. Kolozsvár, 1999. 8), és tabu volt maga a szó is, az erdélyiséget kifejező, latin elemekből építkező transzszilvanizmus. Nincs szándékomban feleleveníteni az ideológiával kapcsolatos régebbi és újabb polémiákat. A szó és főképpen annak írásmódja foglalkoztat, főképpen annak vizsgálata, miért nem jutott, miért nem juthatott nyugvópontra még a mai írásgyakorlatban sem a szó helyesírása. Erre többek között Nagy György tanulmánykötete hívja föl a figyelmet, amelyben a szerkesztő Dávid Gyula bizonyára a szerző írásmódját és a hagyományt tartotta tiszteletben, amikor a transzilvanizmus változatot szerepelteti. Bertha Zoltán 1994-ben Debrecenben megjelent Gond és mű című tanulmánykötetében következetesen a kissé archaizáló transzilvánizmus alakváltozatot használja. A László Dezső írásaiból készült válogatás (A kisebbségi élet ajándékai. Kolozsvár, 1997), valamint Láng Gusztáv tanulmánykötete (Kivándorló irodalom. Kolozsvár, 1998) szintén következetes, de ezekben a kiadványokban már a transzszilvanizmus formát találjuk. Elvileg elképzelhető, hogy akár a transszilvanizmus írásforma is előfordul hazai nyomtatott szövegben.

Ekkora a szabadság vagy ekkora a következetlenség? Ezt a következetlenséget, ezt a változatosságot az iskolában helyesírási hibának tekintik, nyomtatott szövegekben pedig gyanús provincializmusnak. Azért van némi mentségük a szerzőknek és a szerkesztőknek is.

Maga a fogalom hovatovább nyolc évtizede ismeretes, a fogalmat jelölő szót használták kisebbségpolitikusok, írók, történészek, újságírók. Arra nem volt lehetőségem, hogy az eredeti forrásokban kövessem nyomon, hogyan, milyen egyéni és alkalmi változatokon át jutott el az írásgyakorlat a korábbi transzilvanizmus főváltozathoz. Az azonban kétségtelen, hogy mind az irodalomtörténeti, mind a történeti szakirodalom általában ezt a változatot használta, amikor használhatta. A szabályozás, a kodifikáció azonban késett. Magyarországon, ahol a fő kodifikációs kézikönyvek készültek, általában csak az anyaországi nyelvhasználatra voltak tekintettel a szabályozásban, és különösen óvakodtak olyan szavaktól, terminusoktól, amelyeknek gyanús ideológiai tartalmuk volt. Így történhetett meg, hogy a többféle változatban kiadott Idegen szavak és kifejezések kéziszótárának a legfrissebb, 1994-es kiadásába is csak Erdély latin neve, a Transylvania került be (így, ebben az alakban). A hazai kiadású  Idegen szavak szótára (1979-ből) és a helyesírási szótárak a cenzúra miatt szintén mellőzték a szót.

Elérkezett azonban a szabályozás ideje is. A Helyesírási kéziszótár 1991-es 2. kiadásába, majd a következő évi 3. kiadásba a két tudós szerkesztő, Deme László és Fábián Pál, felvette a transzszilvanizmus, transzszilvanizmusa szóalakokat. Így került be a szó az Akadémiai Kiadó által 1999-ben megjelentetett, legújabb Magyar helyesírási szótárba is (ennek szerkesztői: Deme László, Fábián Pál és Tóth Etelka). (Utólag látom: a számítógép helyesírásellenőrző-programja is ezt ismeri.)

A szótár nem az a műfaj, amely az adott változatra vonatkozó érvelést, magyarázatot is tartalmazná. Ezeket az érveket azonban nem nehéz kikövetkeztetni. A transzszilvanizmus idegen (latin) elemekből építkező, a magyarban kialakult, tehát mindenképpen „magyarosan” írandó szó. Tudjuk, hogy még a latin Transsylvania vagy az Ultrasilvana (terra v. pars) is a magyar Erdély (erdő + elü~elv) összetétel mintájára keletkezett tükörfordítással (l. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. 4. kiad. Budapest, 1988). A helyesírásban általánosan alkalmazott szóelemzés elvének megfelelően a transzszilvanizmus magyar átírásban tartalmazza a Transsilvania mindkét elemét és az -izmus latinos képzőt (ennek jelentése: eszme, áramlat, irányzat). Magyar megfelelője: erdélyiség. Szerkezetileg teljesen szabályosnak tekinthető, a szótárban ott vannak az analóg megfelelők: a transzszibériai vasút, a transzjordániai vagy akár az ilyenek: transzplantál, transzformál stb. Kérdés, hogy igazán analógiák-e. A Trans(s)ilvania mint összetétel ugyanis viszonylag elhomályosult (ezt tükrözi az Idegen szavak és kifejezések szótárának Transylvania írásmódja is), a transz+szilvanizmus sem ugyanaz, mint a transz+szibériai, transz-jordániai stb.

De nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a késői kodifikáció szembekerült egy viszonylag leülepedett írásgyakorlattal, azaz a nyelvhasználattal: a transzszilvanizmus a transzilvanizmussal. A szerzők, a szerkesztők egy része berzenkedik, nem hajlandó követni a kodifikációs előírást, mások tudomásul vették, még ha nem is értenek vele egyet. Magam fontos eredménynek tartom, hogy a szó végül bekerült a helyesírási szótárba, saját írásgyakorlatomban követtem is a szótár ajánlását, őszintén szólva, egyre kevesebb meggyőződéssel. Ugyanis a gyakorlaton, a hagyományon kívül fontosnak érzem az egyszerűség szempontját is. Ez pedig szintén a transzilvanizmust támogatná.

A szabályozás nem örök időkre szól. Elképzelhető, hogy a helyesírási szótár következő kiadásaiban a szerkesztők az általánosabb és nagyobb múltú gyakorlathoz igazodnak. Addig viszont mégis azt az ismert elvet ajánlom minden szerzőnek és szerkesztőnek: ha nem is értenek egyet a szótár által ajánlott alakkal, kövessék az egység érdekében. Külön transzilván helyesírást, gondolom, senki nem óhajt.

*  *  *

A másik, a transzszilvanizmusnál is jóval gyakrabban használt szó egy tulajdonnév, egy földrajzi név, mindannyiunk bűvös kulcsszava, a Kárpát-medence. Többen írtak róla a nyelvészkollégák közül itt Erdélyben és Magyarországon is, magam is beszéltem róla a Duna Televízió Nyelvőrző műsorában. Egyelőre, úgy tűnik, mindez hasztalan. Nem is a toldalék nélküli alak okoz gondot és következetlenséget, hanem annak -i melléknévképzős származéka. Elfeledkezünk ugyanis arról, hogy a Kárpát- előtag tulajdonnév, és ezt nem írhatjuk kisbetűvel akkor sem, ha a kötőjellel kapcsolt utótag -i képzős és melléknévi alak: Kolozsvár, de: kolozsvári; Fekete-tenger, de: fekete-tengeri (az előtag köznév!); a Duna-part -i képzős származéka azonban: Duna-parti, a Csepel-szigeté: Csepel-szigeti. A szabály (a 176.) így szól: „Ha egy földrajzi név egy földrajzi köznévből és egy eléje járuló (egyelemű vagy egybeírt többelemű) közszóból vagy tulajdonnévből áll, a nagybetűvel kezdett előtaghoz kötőjellel kapcsoljuk a kisbetűvel kezdett utótagot. — Az -i képzős származékokban a kötőjelet meghagyjuk. Ha az alapforma előtagja tulajdonnév, ennek nagy kezdőbetűjét megtartjuk, egyébként az alakulatot kisbetűvel kezdjük.” Tehát: nem kárpátmedencei, nem is kárpát-medencei, hanem csakis: Kárpát-medencei. Akár tetszik valakinek, akár nem.


Jegyzet

A dolgozat először a Korunkban jelent meg (2000, 7: 32—33).