nyomtat

megoszt

Anyanyelv és oktatás
PÉNTEK JÁNOS
Szépe-Eml

A kisebbségi nyelvváltozat és nyelvi helyzet szépírói megjelenítése Páskándinál

Szépe tanár úrnak

1. Rég foglalkoztat egy könyv, egy regény.1 Témája miatt is, de még inkább nyelvi leleményei, nyelvének dokumentumjellege miatt. A lelemény éppen a fiktív nyelvi dokumentum („A valamikor abszurdoid szerző most „hiper-naturalista” könyvet írt?” — 45). Páskándi Géza A sírrablók című regényéről van szó, amely nyelvi anyagában akár szociolingvisztikai remeklésnek is tekinthető. Műfaját a szerző így határozta meg: „Különös könyvet tart kezében az olvasó. Nem dokumentumregényt, hanem regénydokumentumot a jövőből; talán jóslatot. /Bekezdés/ Némiképp politikai regényt, de amely úgy adja ki az idő, a helyzet és az emberek képét, mint egy kevert műfajú antológia. ... tiltakozó (proteszt) regény: el akar rettenteni a nép- és kultúrairtástól” (45).

A mű szociológiai, politikai és ma már történelmi, illetve már megjelenésekor is történelmi volt a szerző nehezen vitatható felfogásában: „Mindennap történelem van valahol, akármilyen szinten élik is meg azt.” (13) „Az ember rekonstruáló és restauráló állat. A regény ennek a műfaja.” — mondja a továbbiakban (17). És a restaurálás, a rekonstrukció többféleképpen is értelmezendő: időbeliségében mint a múltbeli események rekonstrukciója (noha e regény gyakorlatilag egyidejű a történésekkel), és főképpen mint a szituációk, a helyzet és a nyelv rekonstrukciója: „Hogyan látta az egykorú ember az igazat, a hazugságokat. Ahogyan elhitte vagy elhitette magával, ahogy kételkedett s önmaga népi anyanyelvére, „történelmi” tájszavaira fordította az eseményeket, a törvények, a hivatalosság betűit...2 (22)

2. A rekonstrukció, a fikció, a nyelvi fikció is, természetes és megszokott az irodalomban. Az azonban szokatlan, hogy fiktív élőnyelvi szövegeket, nyelvi dokumentumokat  rekonstruál az író, az ehhez szükséges szituációval és technikai kellékekkel: magnetofonnal, „adatközlők”-kel, akik külső beavatkozás és idegen hallgató, szemlélő nélkül vallomásszerűen mondják és rögzítik szövegeiket. És noha nyilvánvalóan fikciók, éppen ebben a minőségükben hívják föl az élő nyelvvel foglalkozó kutató figyelmét. Ezek a szövegek nem valamely nyelvváltozat homogén prototípusai, a szerző egyébként is utálkozó iróniával utasítja el a homogén stílust, a homogén nyelvet, érzékeli, és komolyan veszi a nyelvváltozatok közötti átmeneteket, keveredést, közvelegességet, „kontinuumot”, gyakran emlegetett nyelvi, stiláris eszménye „a heterogén harmónia”: „A könyv anyaga műfajilag és stílusában is egyveleges. /Bekezdés/ Mi egy-két jobb szót már régebbi életünkben is szóltunk a „Szent Eklektika” vagy „Szent Szinkretika” mellett. Hát a lírai részektől a szónoklaton, esszén, vallomáson, naplón át a novelláig, drámáig mindent megtalálunk benne. Kevert, amilyen a létezés s amilyen olykor a szereplők tájnyelve, zsargonja is. Hiszen a szociális változások, költözködések, nemzeti együttélés, a rádió, televízió korszakában nincsenek zárt nyelvi közösségek. Még a tolvajnyelvek is gazdagodnak. Vagy ezek különösképp?” (46) Ez a szemlélet korszerűen szocilingvisztikai, a produktum pedig — a regény fiktív élő nyelvi szövegei — a magyar nyelv romániai (kisebbségi) változatának megjelenítője.

3. A téma a romániai falurombolás, a négy szereplő és „adatközlő” pedig a politikai pszichiátria zárt osztályának lakója: egy önkéntes harangozó, Béres János és három magyar „buldózeres”, Jópofa Öcsi, alias Kiss Dezső, Fütyörész-Nagy, alias Nagy Sándor József, és Dugó, alias Szentmihályi Alfréd, mind résztvevői a falurombolásnak és önkéntelen szereplői egy ezzel kapcsolatos banális bűnügynek. A szövegek terjedelme fokozatosan nő: az első szereplőé mindössze 20 lapnyi, a másodiké 26, a harmadiké 53, a bőbeszédű „Dugóé” mintegy 275.   A szituáció pedig, amelyben a fiktív élőnyelvi szövegek születnek: az elmegyógyintézet igazgatója az érdeklődő külföldi újságíróknak szánja a magnetofon felvételeket: „A főorvos úr azt mondta: na, itt vannak ezek a kazetták, aztán beszéljetek rá, amit akartok, tücsköt-bogarat, ase baj, csak engedjétek el magatokat, ahogy tudjátok, mintha tik egyedül volnátok az egész világon, mer a szobában egyedül is lesztek. Azt mondtok a szallagra, ami a szíveteken is van, utánna én begyűjtöm a dógot, azt átadom nékik, ők meg majd kiírják az újságba... Na, máma reggel bejött megint a főorvos úr,... mer elfelejtettem mondani, hogy minden nap elvitte tőllünk a szallagot. Tán lehallgatta, lehet, ami nem tetszett, ki is húzta, vagy kitörölte, ahogy mondják. Mondta, még jobban engedjük el magunkat, mer ez egyben bizonyíték nyugatra, hogy itt ilyen szabad a beszéd és egybe egy óriás gyógyító kisérlet is, mer mink saját fülünkkel halljuk a saját hangunkat, mint  ha egy másik ember beszélne, a bőrünkön kivülről, és akkor mink meglátjuk saját magunkat egy idegen szemével, vagyishát fülével. És ez terápia is lesz. TÁN MÁSUTT NEM TALÁLTAK IGAZMONDÓ EMBERT, CSAK ITT. ...” (435-6). A szövegek létrejöttének és a regény alapszituációjának akár mottója is lehetne ez: „A bolondoknak kell beszélniük ott, ahol az épeszűek némák.” (543).

A kisebbségi nyelvváltozatot tehát elsősorban a négy szereplő fiktív élőnyelvi szövegei képviselik. Mint néhány példában látni fogjuk, tartalmilag nagyon gyakoriak bennük a nyelvre vonatkozó reflexiók is, a metanyelvi megállapítások, annak a „népi” laikus attitűdnek, véleménynek a megfogalmazása, a „népi” nyelvészet, amelyet a szociolingvisztika is sokra értékel. A nehezebben értelmezhető nyelvi elemeket vagy naiv megállapításokat az író „lábjegyzetes” értelmezése kíséri. Nyelvföldrajzi tekintetben a szövegek változói érzékelhetően (de nem föltétlenül szaktudományi pontossággal) ahhoz a régióhoz kapcsolódnak, amely az író feltételezhető vernakuláris nyelvváltozata: a határon is átnyúló szatmári „népnyelv”, minden népieskedő szándék nélkül, amelyben azonban a kontaktusváltozók a feltűnőek, az interferenciajelenségek, nem ritkán pedig a kódváltogatás.

Közvetve, egyenes idézetként további más személyek szövegei is olvashatók, olyanoké is, akik nem magyar anyanyelvűek. Béres János idézi az őt kihallgató Gogu nevű milicista őrmestert az őt jellemző beszédmóddal, aztán a szintén a hatalmat képviselő belügyis századost.

4. A kódváltogatás éppen a nem magyar anyanyelvűek nyelvhasználatára jellemző, és az is, hogy a hatalom képviselői egy nehezen definiálható szubsztenderd élő nyelvet beszélnek. Ilyen a Gogu tréfálkozással induló magyar szövege:

„Nem ösmered az állam nyelvét? Ti úgy mongyátok, hogy ládafia, nem? Hogy jön ez akkor az állam nyelvén, he? Nem fiul ladălui?”

Így elkeresztelt egy-két dógot abba a szent minutába. Félig magyarul féli románul szólott. Mondtam, ezt nem így mongyák.

„Ne taniccs te éngem, te analfabetule* /*analfabéta — románul/3 vagy.”

„Anyai nyelvemet azér tudhatom, vagy nem?”

„Egy analfabetulnak nincsen limba maternája.* /*anyanyelv (rom.)/ Tán egy süketnéma vaknak van? Te meg afféle vagy.”

„Még annak is van” mondtam, mer pont ösmertem egy ilyent, siketnéma ember vót, s kezével mutogatta, hogy ő magyar ember. A bajszát mutatta, meg a szeme vágását, ilyesmiket.

„Én meg a tetejébe beszélek is” —  mondtam.

„Haggyuk ezeket, Ion Biriş!

„Béres”, mondtam én, „Béres János”, merhogy a nevemet es kikeresztelte.

„Szóval nem tanultad meg, pedig mióta es élsz Tituszon?”

„Én Fenyvesfalván örökké.”

„Hát a többi falunevet hogy mondod?”

„Én, ahogy az Úristen megatta nékünk.”

„Oszt hogy atta meg?”

„Hogy? Hát magyarul.”

„Még az inzserek* /*înger — angyal (rom.)/ is bozgorul* /*a magyarok végül is lefordíthatatlan csúfneve/ beszélnek, mi?”

„Nem bozgorul. Én se mondom, hogy oláj* /*az oláh népnyelvi változata, a valachus latin szóból; csúfnévvé lett/. Nékem magyarul szólnak. Másképp meg se érteném. Még az Úristent se érteném, ha nem anyai nyelvemen szól hozzám. Tán híjjak tolmácsot néki?” (165).

„Ott vannak hozzá a reakcionár* /*reakciós (rom.)/ papjaitok, meg a sovinyiszták...”

De nekem beszélhetett. Emlíkeztem ‘ 44-re, mikor a vasgárdista komandáns jól megszorongatott.” (166).

A hatalom közvetlen képviselőjének provokáló, kioktató és a tegezésben is megnyilvánuló lekezelő nyelvhasználatától némileg eltérő a rangban fölötte álló belügyis századosnak a kódválasztást is meghatározó leereszkedő stílusa:

„Látja, én magyarul beszélek magával” — mondá megint nyájasan, és én antul jobban megreszkettem újbul.

„Mer én nem tudok olyan jól rományul” — mondtam.

„Láttya, én nem mondom, hogy gonoszságból nem tanulta meg az állam nyelvét, én csak annyit mondok, hogy nem szabad harangozni.”................

„Hátha anyai nyelvemen sem tanultam meg írni, olvasni, most hogy tegyek kivételt ippeg magikkal.”

„Azon mán meg se tanuljon, Béres.”

Kérdeztem, mért. Aszonta:

„Hasztalan munkát ne csináljon. Ha tanul mégis — egybül a rományon kezgye, ne vesztegesse az időt. Legalább nem kell elfelejteni a másikat” — s még kacsintott is hozzá.” (170)

Ebben a dialógusban a két fél minden tekintetben egyenlőtlen társadalmi pozíciója tükröződik. Az egyik, aki maga is és többségi közössége is a hatalmat birtokolja és  képviseli, a másik a személyében és közösségében egyaránt kiszolgáltatott kisebbségi. A szavakban pedig a gyakran tapasztalható, jóindulatúnak tűnő leereszkedő cinizmus fejeződik ki.

5. A másik három szereplő szintén kisebbségi, de más nemzedékhez tartozik, mint Béres János, másképpen gondolkodik a nyelvről, és más nyelvváltozat dokumentálja társadalmi helyzetét. Hármójuk személyiségbeli és nyelvhasználatbeli különbözőségét beszélőnevük is jelzi:

Jópofa Öcsi mondja:

„Engem nem érdekel, hova tartozok, miféle államhoz kerül Erdély, hogy a románhoz, tőlem úgyse kérdik meg, hát akkor csak haggyák, hogy nyomjam magyarul a sódert. Én nem tudom románul azt mondani, hogy mongyuk „a krapek oljralépett” vagy „az ipse lelécelt”. Ez olyan vóna, mint mikor a Dugó aszonta viccből, hogy a fasírt lefordítva így van románul: „lemnul a plîns”* /*szójáték: a fa sírt románul: lemnul a plîns (ti. a tűzifa sírt)/, vagy a mészárszékbe a szűzérmék „medalia fecioarelor”* /*szó szerinti fordítása a szűzérmének/ ... Hát nékem ez az anyanyelvem, mégha nem is egészen a mutertől tanultam. Szokás ez vagy mi, nehezen rázom le, meg kényelmes is vagyok. Asztán nem adok hendikepet se a másik nyelvbe a havernak. Mint mikor királyné fort adok a paccer sakkosnak. Azon a másik nyelven éngem el lehet adni, és azon úgyse tudok beszélni, hogy csak mi kevesen értsük, ha éppen eltitkolni akarok valamit ... (186)

De mondom, nekem mindegy, én jól megvagyok elvtársamékkal is, tudom, hogy szükségünk van egymásra.” (189)

Az első nyelv, az anyanyelv teljessége: az anyanyelvi argó, az egyenlő esély az anyanyelvben, a titokőrző anyanyelv más nyelvi környezetben mind benne van „Jópofa” fenti fejtegetésében.

A három „buldózeres” közül a Fütyörész-Nagyé képviseli a legsterilebb, legszikárabb nyelvváltozatot a legtöbb spontán interferenciajelenséggel, a legtöbb klisével, hezitálással és túláltalánosítással:

„Kérem szépen, nem tudom, mit mondtak egyes illetők, kitálalták-e a problémákat, úgye ez engem hidegen hágy. Én a munkámat végeztem és gátá* /*kész (rom.)/. ÉN CSAK A SAJÁT MUNKÁMRÓL TUDOK BESZÉLNI. A temetőben is. In fine* /*végtére is (lat.)/ én nem voltam soha aktivista* /*pártfunkcionárius (rom.: activist)/, mégha úgy neveltek is, hogy a burzsoázia elrothad amblok* /*egészében (en bloc — francia)/. Én csak munkás vagyok, a főnökök meg intézzék a többit. Minek fájjon a fejem, nekem kikerül az a kis ez-az, a többi nem az én dolgom. Az unokabátyám is ... asztalos volt és aktivista lett. Egy egész idegbaj. Egy gyalut nem venne a kezébe, büdös lett neki a munka, pedig már nincs ott, mert nem fejlődött a káderekkel. A régi melót elfelejtette, az újat meg nem tanulta meg. Hát kell ez nekem?” (210)

„Dugó”, Szentmihályi Alfréd, a harmadik „buldózeres”, aki a leghosszabb szöveggel van jelen a regényben, különösen gyakran hivatkozik Ombodira, a vidék magyar öntudatú orvosára és Köblös nevű magyartanárára. A nyelvi önreflexiók, a metanyelvi megjegyzések is nála a leggyakoribbak:

„Ezt az egyet jól mondta Ombodi: „A függetlenség se öncélú, fiaim, hanem miattunk van.” Persze ő nem a Nagyfőnökkel /ti. Ceauşescuval/ egy húron mondta, mintha egyazon tálnál cseresznyéznének a gyékényen* /* ”Egy húron pendül”, „Egy tálból cseresznyézik”, „Egy gyékényen árul” — e három mondás összerántása/. Most látom csak, hogy úgy beszélek, mintha egy kötéltáncost emlegetnék: az is egy kötélre rátett egy asztalt, széket, meg evett is a tányérból, mint ahogy én mondtam most ezt a húrt. De hát az ember is fárad, siet a beszédbe, de a Köblös tanár ilyenkor mindig kijavított...” (386-7).

A nyelvi öntudat úgy nyilvánul meg mint a saját nyelvi változathoz fűződő öntudat, mint kisebbségi nyelvi öntudat. A következő szövegrész mintha illusztrációja volna a nyelvi változatok egyenértékűségéről szóló szociolingvisztikai tézisnek, a vernakuláris változat elsődlegességének még a sztenderddel szemben is:

„... ezt a nyelvet én beszélem jól, jobban, mint a sok karótnyelt kockafej azzal a fűrészporos nyelvivel...

... nekem ez a jó, ez a nyelv, amit beszélek, amiben én úr vagyok. Hát akkor hagyjanak a sok higiénával, ez egy borbélyszövetkezet vagyis koperatíva itt a tájainkon* /*valóban van ilyen szövetkezet („Higiena”)/, hagyják a lelkifröccsöt a tisztaságról, én a higiéna óráról hiányoztam, teccik tudni. Én úgy beszélek, ahogy legjobban tudok, ahogy jólesik... Ezen a nyelven én is vagyok valaki. Én valaki vagyok ezen a nyelven.4 (449)

„Ombodi aszonta: „Minden nyelv csak börtönnyelv, fiú. Az anyanyelv is börtönnyelv, édes gyermekeim.” Na, kár, hogy ezt nem hallotta a Köblös faszi, aki annyit nyúzott minket a nyelvi fogmosással.”(450)

Kétnyelvűsödés, nyelvváltás, köztes állapot, nyelvi- és identitászavarok, kisebbségpolitika — íme mindez ugyanannak a szereplőnek az előadásában:

„Mink pedig ... igen, úgy élünk, AHOGY LEHET, AHOGY TUDUNK, AHOGY HAGYJÁK ... Küszködünk a szavakkal. Hát úgy van az: románul még nem tucc, de mán magyarul se úgy, mint régen, hát csak mint az ebihal: se hal, se béka. Mink meg néha önkéntesen vagyunk csak magyarok, mer hivatásosan románnak kell lenni: csak afféle amatőr, dilettáns a mi magyarságunk ebbe a baszomnagy ringbe itt körülöttünk. Profi meg nincs itten, mondta Ombodi, a politikába, a magyarok közül csak mindenféle teknikus szakember meg efféle, akivel könnyen kibabrál a román potentát politikus. Bábszínház! Civil az mind, aki magyar, a román meg mind titokban katona vagy szekus. Oszt süket füleket döngetünk.* /*falat, kaput döngetni; süket fülekre találni (összevonás)/” (472).

Bizonyára viszonylag ritka, hogy egy írói szöveg nyelvi dokumentumként azt illusztrálja, amiről szól. És hogy éppen szövegeivel pontosabban és hitelesebben jelenítse meg mindazt, amit a kisebbségi magyar nyelvváltozatok tüneteiként a szakszerű élőnyelvi vizsgálat feltár és összegez.



Jegyzetek

A dolgozat első megjelenési helye: Színes eszmék nem alszanak... Szépe György 70. születésnapjára. Szerk. Andor József — Szűcs Tibor — Terts István. Lingua Franca Csoport. Pécs, 2001. II, 946—950.

1 Páskándi Géza: A sírrablók. Szabad Tér, 1989.

2 Kiemelés tőlem, P. J.

3 Ezek a szerző lábjegyzetes értelmezései.

4 A kiemelés itt tőlem van, P. J.