nyomtat

megoszt

Ellenpontok 1982
TÓTH KÁROLY ANTAL (sajtó alá rendezte)
Untitled Document

    Visszaadom az állampolgárságomat!

     Vajon hányan mondják, mondanák ezt ma Romániában? Az elnyomott nemzetek tagjait mindenképpen ezek közé számíthatjuk, hisz a román állampolgárságot akként sütötték rájuk, akár az állatokra a bélyeget: megkérdezésük, beleegyezésük nélkül és ellenére. S Romániában hányan vannak ma kisebbségben? E kérdésre is többféle a válasz: a magyarokon kívül - akik köztudomásúan legalább kétmilliónyian vannak - legalább egymillió az egyéb “nemzetiség”. Viszont ott van még az a legalább 6.000.000 cigány (nem tévedés: hatmillió), akiknek emberi joga még odáig sem terjed, hogy számba, figyelembe, “állampolgári” státuszba vegyék őket. Legtöbbjük anyakönyvezve sincs; talán ezért nem kérik, kérnék áthonosításukat valahova máshová. S ha kérhetnék is, ugyan hova kérnék, esetleg Indiába?

     Ha az ember jól számol, Románia lakosságának a fele “nemzetiségi”. Románia felének a román állampolgárság e “Ceauşescu-érában” tehát nem egyéb, mint megalázó kiszolgáltatottság, egzisztenciális és kulturális nyomor. S akkor még hol maradnak azok a románok, akik a nyomort és kiszolgáltatottságot, a terrort és a kizsákmányolást éppúgy szenvedik, mint a magyarok s a többiek?

     Menekülni, menekülni, menekülni! A második világháború pánikhangulata vett erőt mindenkin, s talán ezért jósol a többség érzékeny előérzete is háborút, hogy e szabadságot gyalázó “béke” képtelenségét valamilyen módon az ész számára is hozzáférhetővé tegye. Hisz kit vigasztal, kit vigasztalhat - természetesen a kisebbségiek közül - az, hogy miután Magyarországot és egyben Európa jó részét meggyalázták e században már kétszer is egy sanda békével, most egy igazi, egy hosszantartó, egy “szocialista békehelyzetben”, a trianoni diktátum egyik fő haszonélvezőjén a rációmentes sors, a dolgok természetes igazságérzete ekként bosszulja meg magát: megveri egy féleszű uralkodóval, megveri egy, az egész népen szétkórosuló ostoba indulattal, s megfosztja mindentől, amit eleddig készen és amit másoktól hitelbe kapott. Persze tudjuk, nem annyira a sors keze, mint inkább a román vezetés sorsszerű korlátoltsága volt ebben a tettes. S egyáltalán nem az elnyomott nemzetek, akik még így is a legtöbbet húzták a szocialista igát, hanem maga sajnos a félrevezetett nép, amely azt hitte, hogy élethosszan meg lehet élni igazságtalan diktátumok jogtalan haszonélvezetéből.

     A világot elárasztották a lengyelek, afgánok, irániak, kubaiak. Romániában a román lengyelellenes közhangulat nem a “lengyelek nem dolgoznak” szovjet-hazudozás következménye, hanem hogy a lengyelek miatt nem vagy alig lehet német, amerikai, osztrák vízumhoz jutni. És sóvárogva és gyanakvó indulattal tekintenek az erdélyi magyarokra, akik ostrom alá vették a kolozsvári és a bukaresti magyar képviseletet, a “Magyar Népköztársaságba való végleges letelepedés” mentőötletével.

 

     Egy vicc járja be Romániát néhány éve: “Aki utolsónak hagyja el az országot, az oltsa el a villanyt!” E vicc sok helyen valósággá vált; néhány, főképp hegyvidéki erdélyi faluban, ahonnan a belső emigráció átürítette a román falusiakat a közeli, nemzeti jellegét tekintve többségében magyar vagy német városokba. E belső emigrációt maga a rezsim szorgalmazza, mindenekelőtt és főleg soviniszta megfontolásokból. A sötétbe boruló falvak, s gondolok most azokra, ahol végleg eloltották a villanyokat (ha egyáltalán volt ott olyan), életformájuktól megfosztott parasztjaikkal a városok lumpen-tömegeit gyarapítják, gyarapítják az éhezőket, a munkanélkülieket - növelik a “többségi nemzet” lélekszámarányát. Kifejezetten erdélyi jelenség ez; Óromániában a parasztoknak nem szabad elhagyniuk a földet, talán és remélhetőleg az  ELLENPONTOK  egyik eljövendő számában majd idézhetjük azokat a csakis és kizárólag Werbőczi törvényeihez mérhető és hasonlítható belső - tehát titkos - rendelkezéseket, amelyekkel az 1980-as évek Romániájában földhöz kötik a parasztokat, Erdélyben pedig megtiltják a magyar vagy sváb parasztságnak, hogy “egészségtelen származásával” (ez egy hivatalos kifejezés, és annyit jelent, hogy: nem-román) az erdélyi városok amúgy is egészségtelen levegőjét tovább szennyezze. A kisebbségi parasztok, igaz, nem is igen vágyódnak városokba. Másfajta, s a jelek és lehetőségeik szerint jól funkcionáló háztájijuk - amit egyébként évente újra és újra megcsonkítanak - elegendőt terem ahhoz, hogy a városok elképesztő nyomorán valamit még enyhítsen. Mondom, valamit, mert a parasztkocsikat egyre-másra és egyre inkább feltartóztatják az országutakon a “kék farkasok”, a milicisták, olykor önkényesen, de legtöbbször hivatali utasításra elkobozzák áruikat, azaz kirabolják őket, elosztva a szocialista demokrácia és méltányosság szellemében egymás és az illetékes pártszervek között az így megszerzett zöldséget, tyúkot, gyümölcsöt. Ez a pártorgazdaság.

 

     Belső és külső emigráció! Útlevélhez nem vagy alig lehet jutni, az országon belül az ingázást a törvény bünteti (sic!). A Román Kommunista Párt megtalálta azt a két eszközt, intézkedést, amely a legkevésbé felel meg e problémák tisztességes - s egyre inkább érik a népben a meggyőződés - békés megoldásának. Magyarország számára egy vesztes béke, úgy tűnik, megadott egy olyan-amilyen megbékélést a valósággal. Románia számára, úgy tűnik, egy győztes béke a belső háborúskodás forrása lett.

     Minden okunk megvan arra - s nekünk magyaroknak főképp -, hogy ne kívánjuk ezt a háborúskodást; és minden okunk megvan feltételezni, hogy ma már semmi sem múlik rajtunk.

                                                                                                              (Ara-Kovács Attila)