nyomtat

megoszt

Erdélyi csillagok
KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)

PÁPAI PÁRIZ FERENC

(A magyar orvosi irodalom bölcsőjénél)

Írta: Kótay Pál

 

Az 1672-ik év márciusának egyik reggelén Nagyenyed város külső kapujánál szomorú gyülekezet állt. A hó még nem takarodott el a hegyekről, de a Maros felől jövő játékos tavaszi szél már a föld és az ibolya ölelkező illatát kavarta fel. A máskor oly vidám diákok könnyes szemmel búcsúztatták vezérüket, az iskola büszkeségét: Pápai Páriz Ferencet, aki külföldi tanulmányútjára, vagy amint akkor mondták, „bujdosásra” indult... 

Lassan elmaradt a város. A fiú egy pillanatra megállott. Nagyon árvának, elhagyatottnak érezte magát. Lélektelenül nézte a zsendülő vetést, s küzdelmekkel telt gyermekévei jutottak eszébe: szülővárosa, Dés, Nagyenyed, az ősi iskola. Itt érte édesanyjának, majd édesapjának, II. Rákóczi György udvari papjának halála, s ettől kezdve kis testvéreinek neveltetése is reá szakadt. Kiváló előmenetele alapján előbb Bethlen Jánosné, majd a fejedelem ösztöndíját nyeri el, de rengeteg munkája mellett nemesifjak magántanítását is elvállalja, csak hogy a kis család megélhetéséhez szükséges anyagiakat elő tudja teremteni.

A bujdosás nem tartozott a mulatságos vállalkozások közé. Külföldre készülő ifjaink legnagyobb része teljesen vagyontalan volt. A hosszú utat rendszerint gyalog tették meg, vagy ha valakinek sok holmija volt, ökrösszekérre szorult. Az utak, a vendégfogadók siralmas állapotban voltak. Legnagyobb gondot azonban a portyázó török és német csapatok okozták, amelyek ha a szegény vándorló diákot elfoghatták, menten besorozták katonának, s bizony előfordult, hogy valaki Hollandiába készült teológusnak, és Törökországban lett janicsár. Enyhítette azonban a nyomorúságot a magyar urak, eklézsiák és szegény emberek határtalan szívessége és vendégszeretete, amellyel a vándordiákjainkat fogadták. Párizt volt tanítványának édesatyja, Felvinczi István 10 tallérral, a miriszlói lelkipásztor a szíveslátáson kívül útjára adott egy tallérral segíti.

Kolozsvárra érve elbúcsúzik két öccsétől és húgocskájától. Nemes lelke a kollégiumtól s Nagyenyed városától tanulmányútjára kapott segély nagy részét is testvéreire hagyja.

Útja most már a kies Szamos völgyén vezet tovább. Mindenhol egyre diadalmasabban bontakozik a tavasz... Egyheti vándorlás után megpillantja Nagybánya öreg templomának tornyát. A Szent István korabeli templom papja, Nagybányai Horthy István nagytiszteletű úr úgy fogadja, mint édes gyermekét. Melegen érdeklődik pártfogoltja, Misztótfalusi Kis Miklós iránt, aki az ő kezei alól indult el nagyenyedi diáknak. A tudós nagytiszteletű úr előtt nincs titka Ferencnek. Beszél a nép nagy szegénységéről s még nagyobb tudatlanságáról. Milyen megszégyenítő, hogy betegségében szenvedő embert nézni sem tudnak, s nem tudnak segíteni a betegeken. Orvos akar lenni, a lélek és test orvosa egyaránt. Nincs elárvult országunkban iskola, ahol a gyógyítás művészetét elsajátíthatná, emiatt veszi most kezébe a vándorbotot, s indul egy elérhetetlennek látszó cél, az orvosi diploma felé. Az út összes eszközét maga akarja előteremteni. Az ősz pap szíve örömmel, szeme könnyel telik meg. Egy álló hétig nem engedi maga mellől el. Búcsúzáskor egy kapcsos könyvet ad át neki. A nyugtalan művész, a zsoltáros Szenczi Molnár Albert naplója ez. Most már ez a könyv lesz hűséges kísérője, amelynek üresen maradt lapjaira írja feljegyzéseit.

Szatmár megyén és a Felvidéken keresztül érkezik meg május 1-jén Boroszlóba. Itt új ellenség, a német nyelv nem tudása támadja meg. A tanítás úgy nálunk, mint a külföld iskoláiban abban az időben latin nyelven folyt, s a diák tudományos dolgokban egy valódi világnyelv birtokában volt, de a mindennapi életben csak a nép nyelvén boldogulhatott. Most érzi csak igazán elhagyatottságát. „Oh Isten, mily nehéz és költséges az egyedül való bujdosás, s ami nagyobb, a nyelv nem tudása.¬ Boroszlóban egy hétig időzik, s német köntöst csináltat, hogy ne keltsen úton-útfélen feltűnést, majd egy szebeni szász mesterlegényt vesz maga mellé „a nyelv kedvéért” s tovább vándorol.

Odera-Frankfurt, Berlin, később Dessau és Wittenberg bujdosásának újabb állomásai. Idegennek és elhagyatottnak érzi magát mindenütt, nem érti a nép nyelvét, s amint írja, „néma” marad. Lipcsébe érve, megunva a „némaságot”, beiratkozik az egyetem bölcsészeti karára.

Naplójában részletesen leírja, mennyi, mai szemmel szokatlannak, sőt nevetségesnek tetsző szertartáson kellett a felvételt nyerő hallgatónak keresztül esnie a beiratkozás után. Egyébként lipcsei tartózkodásáról naplója keveset ír. Mindössze egy tanárjának, Amman Pálnak nevét jegyzi fel, aki a növénytant tanította. Ismerve célkitűzését s későbbi tanulmányait, joggal hihetjük, hogy a többi tantárgyak is az orvostudomány körébe tartoztak. Az egyetemen jó barátot talál Andersohn nevű porosz teológus személyében, akivel megnézi a lützeni csatamezőt, a nagy svéd király, Gusztáv Adolf halálának helyét. Majd Drezdába látogatnak el. A város sok csodálatos látnivalóival élénken foglalkoztatta a két ifjú fantáziáját. Az itthoni szegénységből, elszigeteltségből a gazdag Nyugatra vetődő fiainkat az új benyomások egész halmaza lepi meg, s a legtöbbször szemlélet után rögtön lejegyzett tapasztalatok a maguk kedves naivságában az akkori magyar világszemlélet hű leleteivé váltak. Pápai Páriz ámulva írja le Ágost választófejedelem gazdag gyűjteményét. Drága képek, soha nem látott kelyhek, díszes asztalok, ékkövekkel dúsan magrakott órákról ír. Ez utóbbiak között legjobban tetszett a dési pap fiának az, amely ha megindítják, Jézus születését adja elő. „Ki vagyon faragva az istálló, s ebben láttatnak az Krisztus egy teknőben, mellette Mária, József rengeti, Mária danolgál, s az ökrök a jászolhoz kötve úgy látszanak enni és szedegetni az jászolból nagy mesterséggel.” De a sokféle látnivaló felsorolásához kevés volna egy hónap.

Drezda látványosságai kedvet ébresztenek benne és hű barátjában, a porosz teológusban, az újabb vándorlásokra. „Az apostolok szekerén” Strassburgba indulnak, de útközben értesülnek, hogy a brandenburgi választófejedelem ellenséges hada a Majna mellett táboroz, emiatt Marburgba térnek. Ott újból tanulni kezdenek, s feljegyzik, hogy az orvostanon kívül az arab nyelvvel is foglalkoznak. Két hónap elteltével Páriz ismét úton van, „két magyar atyafi” társaságában. Van velük egy taliga is, de ez nem őket, hanem „egyet-másukat” viszi.

Heidelbergben a társaság szétoszlik. Hárman Bázelbe indulnak, Páriz Ferenc egyelőre Heidelbergben marad. Itt éri a választófejedelem s az egyháztanács felszólítása, hogy a kollégiumban a bölcsészet tanítását vállalja el. Páriz azonban a már megkezdett orvosi tanulmányait akarja befejezni, s barátai után Bázelbe megy.

A bázeli egyetem orvosi kara abban az időben a legjobbak közé tartozott. A XVI. század elején itt tanított, és itt volt városi orvos Paracelsus és Platter Félix, aki a betegségeket három csoportba osztályozta, s akinek ösztönzésére állították fel a növénykertet és bonctani gyűjteményt. Az egyetem híre hozzánk is eljutott, mert amidőn János Zsigmond fejedelem egyetemet akart létesíteni, Blandratát ide küldi tanárért.

Páriznak legkedvesebb tanárai Bauhin János Gáspár és Glaser János Henrik. Az előbbi több mint másfél évszázad óta uralkodó orvosi család tagja, főként a gyakorlati orvostan mestere, míg a másik a bonctan, növénytan és kémia kiváló tudósa.

1673. április 29-én érkezik Bázelbe, és másnap már beiratkozik az egyetemre, hat nap múlva külön az orvosi karra is. Ajánlólevelekkel bőven el volt látva. Ezek alapján a bázeli lelkészek és az egyetem tanári kara Erastus Tamás bázeli egyetemi tanár alapította ösztöndíjhoz juttatják, amely évi 40 forintnyi pénzösszegből áll. Csekély összeg ez, és sokszor barátai kölcsönére vagy a nagynéha hazulról jövő kevés támogatásra szorul.

Az orvosi oktatás legfontosabb eszközeinek Bázelben már a helyes szemléletet és a semmiféle könyvvel nem pótolható gyakorlatot tartották. Bauhin és Glaser az anatómiát boncolás útján tanították. E felvilágosodott emberek vallják, hogy a betegség az egyes testrészek működésbeli diszharmóniája, s a harmónia, vagyis az egészség helyreállításához, azaz a gyógyításhoz ismernünk kell a test legapróbb részleteit is. Ezért szükség van a boncolásra. Tehát a boncolás nem kegyeletsértés, hanem szent szolgálat egy magasabb cél, a gyógyítás érdekében.

Páriz leírja naplójában, hogy a bonctani előadások egynémelyike nyilvános volt, s azokon nagy közönség vett részt. Egy ilyen előadás egy hétig is eltartott. Reggelenként maga a tanár végezte a boncolást, míg délután a hallgatók a tetemen sebészeti műtéteket gyakoroltak. Boncolás nem volt gyakran, mert az orvosképzés e nélkülözhetetlen eszközét akkor még előítéletek, hatósági rendeletek korlátozták (az 1673-ik évben mindössze négy esetet említ). Ha emberi holttetem nem volt, állatok boncolásával elégedtek meg. Az anatómián kívül szorgalmasan hallgatja a növénytant, amellyel a gyógynövények gyűjtése volt egybekötve, „az orvosságfőzést”, amelynek tudása nélkül nem is tartottak valakit jó orvosnak, az agg Bauhin gyakorlati orvostani leckéit és az elméleti orvostani előadásokat. Nem maradt azonban szigorúan e tárgyak mellett, mert tudta, hogy elárvult hazája mennyi mindent vár tőle. Látogatja a könyvtárakat, múzeumokat és magángyűjteményeket. Ha egy pillanatra megpihen, otthon jár minden gondolata. Helvétia hótakart mezői, nyájas népe, gazdagsága, rohanó hegyi patakjai, mind, mind egy szót susognak: Erdély!

Egy év és négy hónap múlt már el, amidőn elérkezettnek látta az időt, hogy az orvosi cím elnyeréséért folyamodjék. 1674. szeptember 4-én elment a bázeli nagytemplomba, hogy elkövetkező nehéz vizsgáinak sikeres letételéhez Isten nevét segítségül hívja. Ezután felkereste Bauhin professzort, az orvosi kar dékánját, s felvételét kérte az orvosjelöltek sorába, lefizetvén 17 tallért és két aranyforintot. Egy hét múlva van az első szigorlat, amelyen a kar összes tanárai előtt felel az általános orvostudományokból, az „universa medicinából”. Miután itt kiválóan megfelel, egy gyakorlati és egy elméleti kérdést kapott, hogy azokról másnap egy félórán át szabadelőadást tartson, s csak ezek után kezdődött a tulajdonképpeni szigorlat, az „examen rigorosum”. Hasonló sikerrel kiállván ezt is, három hetet kap doktori disputációjának kidolgozására. Értekezésének „Három orvosi tanács” (De tribus consiliis medicis) a címe – három nőgyógyászat körébe tartozó klinikai esetet tárgyal. Munkája nyomtatásban is megjelent, s ebben elmondja, hogy az alkalomszerűség az orvoslás éltető eleme. Figyelmeztet az orvosi gyakorlat három szabályának, a kórelőzménynek, a kórismeretnek és a kórjóslatnak, azaz az anamnézis, diagnózis és a prognózis fontosságára. Páriz mindezeket írásban kidolgozta, s a vizsgálat napján a bizottság előtt elő is adta. A vizsgálóbizottság elnöke a beteg Bauhin helyett Glaser tanár volt, s a vizsgán a többi tanár, doktor és tanuló is jelen volt. Szokás volt a vizsgázó diáknak ellenfelet állítani, akinek ellenvetéseire meg kellett felelnie, és saját állítását azokéval szemben megvédeni. Páriz megemlíti naplójában, hogy ellenfelei egy lengyel diák, egy bölcsészeti és egy orvosdoktor meg az intézeti felügyelő voltak, de a többi tanár és hallgató is részt vehetett a vitában. Feltételezhetjük, hogy a vitagyűlés Páriz teljes sikerével járt, noha ő ezt rendkívüli szerénységére jellemzően nem említi. Tizenegy nap után következett az ünnepélyes doktorrá avatás. A tanári kar s a diákok korán reggel az Erasmusról nevezett kollégiumban gyűltek össze. Innen templomba mentek. Mindenik diáknak egy tanár volt a vezetője. A templomban alkalmi istentisztelet volt, ahol a lelkész a felavatandók lelki üdvéért imádkozott. Visszamenve a kollégiumba, a dékán nyitotta meg az ünnepségek sorozatát, beszédet tartott a valódi és álorvosokról, majd felolvasta a jelöltek életrajzát, s felszólította őket, hogy orvosi értekezéseiket mondják el. Páriz az orvosi tudományok keletkezéséről és kifejlődéséről értekezett. Ezután a tanárok és barátok üdvözlő versei következtek. A jelöltek, miután az orvosi esküt letették, előbb a vicekancellárhoz járultak, aki szép beszéd kíséretében a licentiátusi fokozatot adományozta nekik, majd a pedellus nagy zeneszóval a dékáni emelvényhez vezette őket, ahol a tulajdonképpeni doktorrá avatás következett, amit a bíborkalap felvétele, aranygyűrű, melyet a dékán húzott a doktorandus ujjára, egy könyv kinyitása és becsukása jelképezett. Ezek után már csak a gazdag lakoma következett, amelyen az újdonsült doktorok töltötték be a házigazdai tisztet.

A nélkülözések, fáradozások jutalma tehát megszületett. Egyelőre még Bázelben marad, s mint kész orvos igyekszik tudását tökéletesíteni. Értékét ott is felismerték, amit bizonyít, hogy a bázeli orvosi rend tagjai sorába felvette. Páriz egész életén át büszke e kitüntetésre, s hogy a rend tagjai között is legkiválóbb lehetett, onnan látható, hogy amikor „atyjaként szeretett tanára”, Glaser a városban dühöngő járvány idején éjt-napot betegei mellett tölt, s végül is a gyilkos kór áldozata lesz, az orvosi fakultás megbízásából Páriz mondja sírja felett az emlékbeszédet.

Az első keletről jött tavaszi szél haza hívja. „Vigy haza békével édes hazámba, hogy kezem és elmém munkája által neved dicsértessék, sok nyomorultak erőt vegyenek és az én édes atyámfiaival a szentek gyülekezeteiben neked, kit egyedül illet a tisztesség, mondhassak új éneket” – fohászkodik Istenhez a haza vezető nagy út előtt. Félévi vándorlás után 1675. október 25-én érkezik Kolozsvárra, ahol mostohaanyját „húgom-asszonnyal edgyütt” jó egészségben találja.

A XVII. század végén hazánkban igen kevés volt a jól képzett orvos. Egy-egy jó orvost messze földről felkerestek s a fejedelmek, főurak és városok igen nagy becsben tartottak. Párizt, amint hazatér, előbb Debrecen, majd Nagyenyed és Kolozsvár akarja városi orvosává tenni, ő azonban egyelőre szabad ember marad, s gyakorló orvos lesz. Enyed és a Brassó megyei Földvár, ahol magának kis birtokot szerzett, lesz tartózkodási helye. Itt keresik fel, vagy innen hívják magukhoz a betegek. Megbízást kap, hogy a nagyenyedi kollégium épületében gyógyszertárat, vagy amint akkor mondták, „patikaszerszámos bolt”-ot rendezzen be. Tudományának híre messze földre eljut, s csakhamar Apafi fejedelem udvari orvosa lesz. 1680-ban az enyedi kollégium a görög nyelv és fizika rendes tanárává teszi. Tanári állása mellett az orvosi praxisa egyre nő, sokszor a tanítást is félbe kell szakítania miatta. Különösen a már betegeskedő fejedelemasszony, Bornemissza Anna szorul reá sokszor, majd annak halála után a búskomorrá lett gyámoltalan fejedelem mellett tartózkodik hosszabb ideig Balázsfalván.

Páriz, az orvos fáradhatatlanul dogozik éjjel-nappal, mégsem tudja ellátni mind a hozzá forduló, gyógyulást váró betegeket. Minden eldugott falucskába nem érhet el gyógyító keze. Kevés a jó orvos, s legtöbb helyen a beteg sorsa egyedül Istenre van bízva, vagy a babona okoz sokszor nagyobb pusztítást, mint maga a betegség. Pedig „Isten kísértőnek, a maga veszedelme akarva való okának mondhatjuk azt, aki azt feltevén, hogy az Isten egyedül elégséges lévén minden nyavalyának gyógyítására, arra nézve az eszközöket, melyekre szert tehetne, vakmerőképpen elmúlatja.” S hosszú éjszakákon, amidőn kissé megpihenhetne, könyvet ír, orvosi könyvet, magyarul, hogy mindenhova eljusson gyógyító tudománya, s alapot nyújtson az orvosnak készülő magyar ifjúnak.

„Ezek a gondolatok viseltetnek engemet és indítottak arra, hogy rendszerint való dolgaim között e könyvet írjam, tudtomra e matériáról való írás a mi nyelvünkön nem lévén. Nem akartam én itt az ebben tudósoknak értelmeket megfogni, nem is azoknak írom, hanem a házi cselédes gazdáknak és gazdasszonyoknak és az igyefogyott szegényeknek, kiknek nincsen mindenkor kezek ügyében értelmes orvos, kiváltképpen falukon, ahol hamarébb talál segédet a beteg barom, mint a beteg ember. E könyvből pedig szükségéhez képest olvashat, vagy ha maga nem tud, olvastathat mással nyavalyájáról a beteg. E sok különb-különbféle orvosságok közül, ha egyiket nem, szerezheti a másikat, ha maga házánál nem, feltalálja másénál, ha egytől nem, összeszerezheti többtől. Nem is igazitok mind patikára, hanem nagyrészt házunknál feltalálható szereket igyekeztem előszámlálni. Adja Isten, hogy a munka szolgáljon és használjon az általam feltett szent végre, Istennek dicsőségére, sok keservesen nyögő, elhagyatott betegek vigasztalására. Ámen.” 

Ezeket a sorokat az Ír 1687-ik siralmas esztendejében írta a haldokló erdélyi fejedelemségben egy magyar orvos. Mindenhol és minden időben, amíg ember él, az orvosi gondolkozás és orvosi munkaterv szebb megfogalmazását el nem képzelhetjük, mint ahogy azt a szerény 16-od rétű könyvecske „elüljáró beszédének” zárósorai elmondják. Páriz lelkének a vallásosságon és embertársai iránt érzett mélységes szeretetén kívül harmadik nemes tulajdonsága őszinte szerénysége. Korának és környezetének legnagyobb tudósa, de sehol nem lépi túl az egyszerű kálvinista pap családjának hagyományait.

Könyvének címe: „Pax corporis, azaz az emberi test nyavalyáinak okairól, fészkeiről s azoknak orvoslásának módjáról való tracta”, s annak tartalmát „mind élő tudós tanítóinak szájokból, mind a régieknek tudós írásokból, mind pedig maga sok betegek körül való tapasztalásaiból summáson összeszedett és sok ügyefogyott szegényeknek hasznokra, mennyire lehetett, értelmesen s világosan magyar nyelven” állította össze. A mű első kiadása Kolozsvárt jelent meg 1690-ben, de még szerzője életében négy, halála után három kiadást ért el. Az első kiadások hét, a későbbi bővített kiadások nyolc könyvre oszlanak. Az első könyv a főnek, a második a fő némely részének, a szemnek, fülnek, orrnak, nyelvnek, fogaknak, ínynek és toroknak nyavalyáiról szól. A harmadik rész beszél a tüdőnek és szívnek, míg a negyedik a gyomornak és beleknek nyavalyáiról. Az ötödik könyv a lép és vese, valamint a máj betegségeiről, a hatodik az asszonyi nem nyavalyáiról, a hetedik a hideglelésekről, a nyolcadik a külső nyavalyákról szól. Összesen 72 csoportban 100 különféle betegséget tárgyal. Minden egyes betegségnél elmondja annak fészkét, okait, jeleit és jelentéseit s végül orvoslásának módját. Igen fontosnak tartja az anatómiát, amelynek ismeretét boncolás, azaz a test „minden ízei és részecskéi kifejtegetéséből” szerezhetjük meg. Az orvoslásnál a betegség okát kell felfedezni és eltávolítani előbb s csak azután alkalmazzuk a gyógyító szereket. Ha a kor szemüvegén keresztül nézzük a könyvet, azt a maga idejében tökéletes munkának kell tartanunk. A betegség okait az akkor uralkodó nézetek szerint az emberi testben keringő nedvekben, párákban, spiritusokban, epében keresi. Gyógyító szerei tisztító, hánytató, hashajtó, izzasztó szerek s a csaknem minden bajnál használt érvágás. Ez utóbbinál betegségenként változik az ér, amelyet meg kell nyitni. Az ajánlott gyógyszerek legnagyobb része otthon feltalálható: növényvilágból vett főzetek, gyümölcsök, olajok, ritkábban ásványi szerek. Igen sokszor az ajánlott orvosságok, „noha nem láttatnak elvenni a nyavalya okát, de kiváltképpen való titkos erővel használnak a nyavalyában minden babona nélkül”, amint írja. Ezek a gyógymódok mai szemmel bizony kizárólag babonának minősíthetők, pl. szívbetegségeknél hasznos a „szarvasnak szívében termett tsont, megtörvén és négy pénznyomó borban vagy fekete tseresznye vízben megiván”. Kólikások gyenge kutyakölyköket kössenek hasukra (hogy azok kapják meg a betegséget), vagy eleven kacsát mellyesszenek meg, s ezt kössék a hasára a betegnek. „Pestis ellen igen jó amuletum tellik ki a július vagy augusztus melegében fogott tsirke békából, vagy a közönséges varas békából is, kiváltképpen ha hátulsó lábainál felakasztván, valami viaszedényben a száján és szemén kionthatja a mérgét.”

Ma is meglepő a betegségek tüneteinek pontos, sok esetben tökéletes leírása. Abban az időben az orvos a betegség megállapításában a beteg megtekintésére, esetleg tapintására volt utalva, mert a ma egyszerűnek látszó kopogtatást és hallgatózást sem ismerték. Pl. a „száraz betegséget”, azaz a tüdőtuberkulózist, az urémiát, vesekövet szinte tökéletes pontossággal írja le, s a kórjóslatot sem tudjuk ma több bizonyossággal megmondani, mint az a „Pax corporis”-ban írva található. Nyelvének tiszta magyarsága, gazdagsága sok mai orvosi munka szerzőjének például szolgálhat. A magyar orvosi szókincs sok értékes tagját itt találjuk fel először. Néhány meglepő adatra is bukkanunk, amelynek magyarázatát a késő századok adták. Így himlőnél azt ajánlja, hogy a beteg veres lepellel boríttassék, szeme előtt lévén az elme fantáziája, a veresről a vért felindítsa és könnyebben kiüssön a himlő. A himlőnek ez a gyógyításmódja, ami kétségkívül népi eredetű, magyarázatot nyert a legújabb korban a dán Finsen fénykezeléses eljárásában, aki éppen himlős betegnél kezdette alkalmazni a vörös fénykezelést, úgy, hogy a beteget a himlőhólyagok beszáradásáig sötétvörös ablakos szobában tartották, kizárva ily módon az irritáló kémiai sugarakat. Az elért eredmények nemcsak himlőnél, hanem vörhenynél és kanyarónál is kiválóak voltak, s Finsennek a legnagyobb orvosi elismerést, a Nobel-díjat eredményezték. Hasonlóan meglepő az orbánc gyógyítására szolgáló eljárása. – „Igen jónak tartják az akármi vérbe mártott ruhákat”, ha azt a gyulladásos területre borítják. Mai tudásunk szerint a vér tartalmazza a szervezet specifikus védőanyagait, s az orbáncos hámfosztott területen a felszívódás elképzelhető, de sokan a védőanyagok helyi alkalmazását kívánják, ezeken kívül a vér fehérjéi az igen kedvelt fajidegen fehérje-gyógykezelés első képviselői lehettek.

A „Pax corporis” szerzője nem maradhatott meg orvosnak. Vallásos tárgyú munkát is írt, még többet fordított németből és franciából, megírja a magyar protestáns egyház vázlatos történetét. „Ars Heraldica” címen, a magyar és főként az Erdélyrészi nemesség kedvéért megírja az első magyar címertant.

Nincs magyar intézmény, és alig van magyar család, amely meg nem szenvedte volna a magyart nem ismerő, és soha meg nem értő bécsi átkot. 1704-ben a császári hadak feldúlják Enyedet, és felégetik az ősi iskolát. Hiába vezetett Páriz küldöttséget azok vezéréhez. A tanítványok két tanár – Páriz és Enyedi István – vezetésével bujdokolni kényszerültek. A nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc gondoskodik róluk. Fővezérének, Károlyi Sándornak lelkére köti, hogy hűséges városában, Szatmáron adjon szállást nekik. Bujdosásban éri meg legmaradandóbb értékművének, a latin–magyar szótárnak megjelenését, ami 15 év fáradságos munkájának gyümölcse. A háborút viselő országban munkáját vakmerőségnek, koraszülöttnek tartják. Az utókor másként ítélkezett, mert az a múlt század végéig a latintanítás legfontosabb eszköze volt, s mivel a középkori latinság szókincsét is tartalmazza, ma sem nélkülözhető.

Még folyt a harc a hazáért s a szabadságért, amidőn Páriz és Enyedi hazatért Enyedre. Rabutin hordái már kitakarodtak a városból. A kollégiumból, „amely a boldog és nagy emlékezetű felséges erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor által való fundáltatásától fogva száz esztendőket szép virágzással tölt vala be, alig maradt a hamva alatt valami szikrácska.”

Amerre tekintett, elcsigázott koldus népet, haldokló országot látott. A munkás kéz a nagyságos fejedelem zászlója alatt utolsó erejét megfeszítve forgatta még a fegyvert. Odahaza csak az asszonynép, az öregek és gyermekek maradtak. Apró, harisnyás székely fiúcskák és leánykák, rügyhajtásai a már nagyon várt jobb jövendőnek. Ezeknek iskola kell, iskola, amely most hamu és pernye. S az ősz Páriz latin–magyar szótárának egy díszkötetes példányát, valamint egy drágakövekkel dúsan megrakott kardot mellékel a művelt és gazdag Anglia uralkodójához intézett kérő leveléhez, amelyet egy ifjú legátus személyesen visz el Albion földjére.

Kérése nem talál süket fülekre. Első vasárnap, hogy követe Anglia földjére lép, minden templomban Enyed végpusztulásáról prédikálnak, s a perselyekben több mint tizenegyezer font sterling gyűlt össze. E hatalmas összegből nemcsak felépül az ősi iskola, hanem e pénz a kollégium fenntartó alapjának ma is legfőbb része.

Amidőn Nagymajtény síkján leáldozott a nap, nagy csend ült az országra. A szántóvető hazatért a földhöz, a diák az iskola padjához, de mindkettő vetette feltámadásunk hitének magját. Az öreg Páriz elcsendesedve, elerőtlenedve élt, s amikor nagy ellenfele, a halál 1716. szeptember 10-én eljött érte, elhagyottan, szegényen találta. Sorsa magyar sors, tudóssors, orvossors. Maga írja, hogy a tudományt soha semmi másért, csak magáért a tudományért művelte, s a kor, amelynek életét szentelte, öregségére nyugodt életet sem tudott biztosítani neki...

Tegnap a rohanó nagyvárosban egy pillanatra megállva, tisztán éreztem, hogy a nagyenyedi Bethlen-kollégium kisdiákja a Maros partján játszadozva különös virágot talált. Letépte és odatűzte sötétkék sapkájának hattyús Bethlen-címere mellé. Hazaviszi, lepréseli a nagy szótárába... S az öreg Maros csendesen csobog, noha beesteledett, tükrében játszadozva fürödnek az útjukat jól ismerő és soha el nem hagyó fényes csillagok...