nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Tilkovszky Loránt

Revíziós sikerek, problémák, csalódások

 

A magyarországi ellenforradalmi rendszer kihasználta, hogy a történelmi Magyarország felbomlása nagy megrázkódtatást jelentett az egész magyar társadalom számára, következetesen hirdette: minden baj, nyomorúság forrása az országban kizárólag Trianon. Azzal hitegetett: az elveszített területek visszaszerzése megoldást hoz mindenre – aminek elve egyébként a belső társadalmi bajok iránti figyelem elterelésére is alkalmas volt. A revíziós propaganda a szomszédos országokban jogaikért küzdő magyarokat arra figyelmeztette, hogy sérelmezett helyzetük egyetlen igazi orvoslása csak a visszatérés lehet. A trianoni békeszerződés által elcsatolt területek nem magyar lakosságát is meg-megismételt nagyvonalú ígéretekkel csábította vissza magyar állami fennhatóság alá. A trianoni határokon inneni és túli magyarságban sikerült is illúziókat keltenie az iránt, hogy a területi revízió kiharcolása „magyar feltámadás” kapuit tárja fel, s hogy a nem magyar népek is visszakívánkoznak „Szent István védőpalástja alá”.

A magyar revíziós politikának 1938 és 1941 közt négy ízben sikerült visszaszereznie Trianonban elveszett területeket, és ezzel jelentősen kitágította az ország határait. Először 1938 őszén, amikor a müncheni négyhatalmi egyezmény alapjául szolgáló néprajzi elvet követve, de – az angol-francia érdektelenség folytán – már csak tengelyhatalmak részvételével lefolytatott bécsi döntőbíráskodás útján Magyarország megszerezte Csehszlovákiától a Felvidék és Kárpátalja túlnyomóan magyar többségű déli területszegélyét, némi szlovák lakossággal. Másodszor 1939 tavaszán, önálló katonai akcióval Csehszlovákiának a németek és szlovákok által megkezdett teljes feldarabolása keretében Magyarország – immár történelmi jogcímre hivatkozva – birtokba vette a túlnyomórészt ukránlakta Kárpátalja egészét. Harmadszor 1941 őszén, amikor a Románia ellen katonai akcióval fenyegetőző magyar kormány kierőszakolta a tengelyhatalmak második bécsi döntőbírósági ítéletét. Ezúttal Észak-Erdélyt és a Székelyföldet szerezte meg, a magyarok mellett közel felerészben román (és német) lakossággal. Negyedszer 1941 tavaszán, Jugoszlávia feldarabolása során, a német csapatokkal katonailag együttműködve, a magyar-német-délszláv lakosságú Délvidéket (Bácskát, Muraközt, Murántúlt) vette Magyarország birtokba. A visszacsatolt területek magyar lakossága egészében örömmel fogadta az újraegyesítést. Különösen az értelmiség remélte sorsának jobbra fordulását, a kulturális lehetőségek kiszélesedését.

Kárpátalja és a Délvidék birtokbavétele hadműveleti akcióval, kisebb-nagyobb harci cselekmények során történt, a nem magyar polgári lakossággal szemben helyenkénti kilengésekkel. De az erdélyi katonai bevonuláskor is előfordult, hogy egy-egy, többnyire ártalmatlan puskalövés miatt indokolatlan tömeges megtorlást alkalmaztak. A megfélemlítésre való céltudatos törekvés nyilvánult meg a birtokba vett területeken minden esetben bevezetett átmeneti közigazgatás intézkedéseiben: azonnal lecsaptak a társadalmilag vagy nemzetiségi szempontból „megbízhatatlan elemekre”, kommunistákra, szociáldemokratákra, értelmiségiekre, és olyan zsidóellenes lépésekre ragadtatták el magukat, amelyek messze meghaladták az országban már előkészületben, illetve érvényben lévő zsidótörvényeket. S bár minden visszaszerzett területen polgári közigazgatás váltotta fel néhány hónap múltán a katonait, hatását az ottani lakosság annál kevésbé heverhette ki, mert biztonsági okokra hivatkozva – különösen Kárpát~alján és a Délvidéken – azontúl is folytatták munkájukat a különböző katonai, kémelhárító stb. szervek. A tömeges mérete és kegyetlensége miatt különösen hirhedtté vált „újvidéki razzia” mutatta a legjobban a kormány bűnös tehetetlenségét az egyre erősödő és függetlenedő katonai vezetés befolyásával és akcióival szemben.

Minden esetben ünnepélyesen törvénybe iktatták a visszaszerzett területek egyesítését az országgal. A gyakorlati megvalósítás – eltekintve a katonai túlkapásoktól – igen nagy nehézségbe ütközött. Kiderült ugyanis, hogy az anyaországi érdekek és az átcsatolt területek lakosságának érdekei sokban eltérnek, sőt ellentétesek. Nemcsak a magyar uralom alá került népek nem tudtak megbékélni sorsukkal s az ígéretek ellenére nem sokat változott magyar nemzetiségpolitikával, hanem még a visszatért magyarok is csalódtak felfokozott reményeikben. Emellett a kisebbségi sorban elszenvedett sérelmek, belső harcok, meghasonlások is túlságosan rányomták bélyegüket magatartásukra az új körülmények között, s ez is sokban hozzájárult az átcsatolt területek tartósan nyugtalan állapotához. A visszacsatolt területek politikai feszültségei elsősorban abból származtak, hogy az ott élő magyarok és nem magyarok egyaránt tudták, vagy legalábbis érezték, hogy a revízióval hovatartozásuk kérdése „végérvényesen” nem dőlt el, az érintett területek sorsa valójában nyitott maradt.

A magyar revíziós propaganda azzal kecsegtette a kisebbségi sorsban élő magyarságot, hogy az elcsatolt területek visszaszerzése egyet jelent majd az idegen uralom alatt a nemzetiségi megkülönböztetés jegyében végrehajtott földreformok revíziójával, a mellőzött magyar földigénylők tömegeinek földhöz juttatásával. Ehelyett azt tapasztalták, hogy az egykori magyar nagybirtokosok sorra visszakövetelik tulajdonukat, a nemzetiségek által birtokolt földet vennék el földreform céljaira, de ebben fékező körülményként hatott a szomszéd államokban még megmaradt magyar középbirtokok megtorlásként várható kisajátítása. A zsidó birtokok irányába terelték tehát a földéhséget, de még ezen a vonalon is inkább úri középbirtokokat létesítettek. Azokat a magyarokat akik az idegen uralom alatt csak bizonytalan haszonbérlet által juthattak némi földhöz, most nemzethűség szempontjából elmarasztalták, mert ennek fejében az idegen uralmat szolgáló pártok valamelyikére kellett szavazniuk. Az a magyar agrárszegénység pedig Horthy-Magyarországon földhöz nem juthatott, s még munkát is nehezen kapott.

Az átcsatolt területek parasztgazdái értékesítési nehézségekkel, magas iparcikkárakkal találták magukat szembe, s tetemesen megnövekedtek adóterheik. Jól jövedelmező termelési ágakat (cukorrépa, dohány, fűszerpaprika) vissza kellett fejleszteniök az anyaország mezőgazdasági érdekeire való tekintettel. Ipari vonalon is a termelés korlátozásához, egyes üzemek bezárásához vezettek az anyaországi kartellérdekek. A mezőgazdasági munkanélküliség ipari munkanélküliséggel párosult. A gazdasági bajokat fokozta, hogy a világháború körülményei közepette nyugodt, egészséges gazdasági fejlődésnek amúgy is hiányoztak a feltételei. A Csehszlovákiától visszacsatolt területek munkanélküli segélyhez szokott lakossága nagyon megérezte ennek hiányát Magyarországon; társadalombiztosítás szempontjából pedig némileg még a román uralom alól átkerültek is hátrányosabb helyzetbe jutottak. A közellátási viszonyok Kárpátalján és az erdélyi részeken rendkívül súlyosak voltak, s ezen – nemzetiségileg megkülönböztető jelleggel – a magyar lakosság javára igyekeztek segíteni. A „Magyar a magyarért”, „Erdélyért” nem voltak alkalmasak az elkeseredettség csökkentésére.

Nagy nyugtalanságot okozott a tisztviselő kérdés. A nem magyar tisztviselőket lehetőség szerint elmozdították, de ugyanakkor a helybeli magyar lakosok most állást remélő sokasága előtt nem nyíltak meg a kívánt mértékben az idegen uralom alatt számukra nagyrészt lezárult tisztviselői pályák, hanem az állástalanokban bővelkedő anyaország küldött oda hivatalnokokat, akiket gúnyosan „ejtőernyősöknek” neveztek. A nemzethűségi igazoló eljárások, amelyeknek az átcsatolt területeken honos tisztviselőket, illetve állásigénylőket kezdetben alávetették, annyira megmérgezték a légkört, hogy az erdélyi és délvidéki területszerzéskor formailag már eltekintettek alkalmazásától. Az anyaországból érkezett tisztviselők gyakorta tapasztalt úrhatnám viselkedése nagy ellenszenvet váltott ki. Ügyintézésük a magyarországi túlzottan központosított közigazgatás nehézkességéről győzte meg azokat a magyarokat is, akik ezt megelőzően egy decentralizált, gyorsabb és egyszerűbb igazgatást szoktak meg. Minden összehasonlítás, párhuzamvonás azonban már eleve gyanús volt; a kritika vagy egy kifakadás következménye sokszor elítélés lett, nemzetgyalázás címén.

Az átcsatolt területek magyarsága számára nagy jelentőségű volt, hogy eddig sok tekintetben korlátozott anyanyelvi jogaik, magyar iskoláztatásuk, és általában magyar kulturális igényeik elől elhárultak az akadályok. Ennek ellenére nem maradhatott észrevétlen, hogy a szomszéd államok – különösen a polgári demokratikus Csehszlovákia – iskolarendszerében, kulturális intézményeiben sok olyan demokratikus, gyakorlatias irányú, a tényleges szükségletekhez jobban igazodó mozzanat érvényesült, amit az ellenforradalmi Magyarország viszonyai közt hiányoltak. A magyar anyanyelv visszahelyezése jogaiba ugyanakkor nem járt együtt a nem magyar népek anyanyelvi jogainak kellő tiszteletben tartásával. Magyarosítási, „visszamagyarosítási” törekvések mutatkoztak minden vonalon, amit nem ellensúlyoztak bizonyos pozitív részintézkedések sem, mint pl. a román nyelv kötelezővé tétele az erdélyi magyar közép~iskolákban.

Nagyon megnehezítette a helyzetet, hogy a náci német birodalom befolyása alatt szervezkedő „új kisantant” államai – Szlovákia, Románia, Szerbia, Horvátország – a maguk Magyarországon élő nemzeti kisebbségei „népcsoportjai” védelmében ugyanolyan túlzásokkal és ugyanolyan agresszív módon léptek fel, mint Németország „népcsoport-politikája” a magyarországi német kisebbség tekintetében. A magyar kormányzat sokat küszködött a Volksbundon kívül az egyéb nemzetiségek – főleg az átcsatolt területeken tevékenykedő – részben ugyancsak fasiszta jellegű mozgalmaival, szervezeteivel, pártjaival; ezeket maga kreálta nemzetiségi szervezetekkel, pártokkal igyekezett ellensúlyozni. Megfordult ugyanis a helyzet: immár a szomszéd országok folytattak revíziós politikát, hirdetve a „Mindent vissza!” magyaroktól tanult jelszavát. Anyanyelvi, iskolaügyi – egyébként nagyrészt jogos – kisebbségi panaszok felhánytorgatásának felszíne alatt leplezetlenül a Magyarországhoz csatolt területeknek az ország vérkeringésébe való bekapcsolása nehezítéséért folyt részükről a harc e területek visszaszerzésének távlatával. Mindkét fél versengve üldözte a baloldali, főleg kommunista erőket.

Ezen évek magyar államférfiai közül Teleki Pál fogta fel legérzékenyebben a revíziós sikerek ingatag voltát. Sokat panaszkodott a politikai útmutatásait és kormányfői utasításait minduntalan keresztező, meghiúsító lépésekre katonai és polgári hatóságok részéről, az átcsatolt területek „vadmagyarjai„-nak felelőtlen, sovén magatartására, a közvélemény értetlenségére. Fő gondja azonban az volt, hogy a revíziós területszerzések – körülményeik folytán – a tengelyhatalmak, és különösen Németország iránti egyre növekvő egyoldalú elkötelezettség újabb és újabb állomásait jelentették, ami hozzájárulhat Magyarország belesodrásához a világháborúba a tengely, tehát a gyengébb fél oldalán. S ez megpecsételné a revíziós területi szerzemények – s esetleg az egész ország – sorsát. Félelmei és önvádjai, melyek a délvidéki területszerzés küszöbén öngyilkosságba kergették, beigazolódtak; a fegyveres Hitler-csatlós szerepbe belevitt, s abból kibontakozni mindvégig nem tudó ország a győztesek részéről nem remélhetett méltánylást a magyar etnikum tényleges problémái iránt sem. A Hitler-ellenes koalíció hatalmai már korán elkötelezték magukat Csehszlovákia és Jugoszlávia helyreállítására lényegében régi határaik között. Az antifasiszta harc ezekben az országokban szintén ugyanezen igények mellett szólt a vitás etnográfiai, területi kérdésekben. Románia, amely eddig túllicitált német csatlósként törekedett a második bécsi döntéssel elvesztett területek visszaszerzésére, idejében és határozottan végrehajtott szembefordulásának igen jelentős pozitív tényével ugyancsak lényegesen befolyásolta Erdély sorsát.

A területi változásokkal sikertelenül megoldani próbált etnikai problémák továbbra sem vesztettek jelentőségükből, megnövekedett viszont a nemzetiségpolitika felelőssége a jogos igények feltétlenül szükséges méltánylása tekintetében.