nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Ádám Magda

A kisantant és a magyar kisebbségi kérdés 

1919-ben a Népszövetség alapokmányának megvitatása során Wilson amerikai elnök javasolta, hogy a Népszövetség Tanácsa követelje meg az összes új államtól a kisebbségek védelmének ígéretét. Hosszabb vita után olyan döntés született, hogy a kisebbségek védelmét nem a Népszövetség alapokmánya, hanem az említett államokkal külön kötött szerződések fogják biztosítani. A Legfelsőbb Tanács döntése alapján létrehoztak egy bizottságot azzal a feladattal, hogy dolgozza ki a kisebbségvédelmi szerződéseket.

Terv és valóság

Brătianu román, Pasic jugoszláv és Paderewski lengyel miniszterelnök a békekonferencián tiltakozott az egész elgondolás ellen. Különösen ellenezték a nemzetközi ellenőrzésre vonatkozó elképzeléseket.

Ebben Benes csehszlovák miniszterelnök – aki különben önmagával a kisebbségi szerződések tervével egyetértett – támogatta őket.

Masaryk csehszlovák köztársasági elnök azonban a kisebbségek vonatkozásában egy Svájchoz hasonló államot kívánt létrehozni, amelyben a helyi közigazgatást a lakosság többségének nyelvén intézkedik, és törvények, rendeletek biztosítják a kisebbségek jogait.

Románia és Jugoszlávia azonban kereken visszautasította a kisebbségek védelmére vonatkozó javaslatot. Hosszú küzdelem indult a bizottság, valamint a román és jugoszláv kormány között. Végül Pasic – miután sikerült bizonyos engedményeket kieszközölnie – kész volt aláírni a kisebbségi szerződést. Így Jugoszláviával és Csehszlovákiával 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ban aláírták a kisebbségek védelméről szóló szerződést is. Románia még ezután is tovább küzdött a kisebbségi szerződések ellen, végül azonban alul maradt. Brătianu, aki ellenezte a szerződés aláírását, lemondott. Utóda, Vaida-Voievod 1919. december 10-én Párizsban aláírta a kisebbségi rendelkezéseket is tartalmazó egyezményt.

A magyar kormány ellenvetés nélkül tudomásul vette a magyarországi kisebbség védelmére megszerkesztett szerződést. Tette ezt nemcsak kényszerből, hanem racionális megfontolásból, hiszen nagyon is érdekelve volt abban, hogy a kisebbségi helyzetbe kerülő közel 3 és fél milliónyi magyar emberi és nemzetiségi jogainak védelmét szerződésileg biztosítsák és nemzetközileg ellenőrizzék. Ugyanakkor számára nem jelentett különösebb problémát, hogy vállalja a Magyarországon maradt kisszámú nemzetiségek számára kért jogokat. (A más nemzetiségekhez tartozók aránya csak 9% körül volt.) De jelentős különbség volt abban is, hogy Magyarország nemzetiségei nem éltek összefüggő területen, hanem szétszórtan az országban. És ez kizárta a területi autonómia esetleges kívánságait.

Magyarország mégsem teljesítette maradéktalanul kötelezettségeit. Egyrészt a régi beidegződések a kisebbségekkel szemben ezt nem tették lehetővé. Másrészt a kisebbségi szerződés része volt a gyűlölt trianoni békének, és ez ellenszenvet ébresztett a rendelkezés iránt is.

Noha a kisebbségek védelmét tartalmazó szerződéseket valamennyi állam, így Románia és Jugoszlávia is aláírta és ratifikálta, csak szavakban ismerték el a kisebbségek egyenjogúságát. Az alkotmányokban erről hosszú deklarációkat lehetett találni, de a kisebbségi jogokat külön nem kodifikálták.

A magyar kisebbség mindhárom kisantant államban jogfosztva élt. Iskoláinak ügyében nem tartották be a kisebbségvédelmi törvények előírásait. A magyar kisebbség a közéletből egyre jobban kiszorult, a munkavállalásnál hátrányos helyzetben volt. A mindhárom kisantant államban végrehajtott földreform magyarellenes tendenciákat is takart. A kisebbségi kérdés jelentős akadálya volt a jó viszony, vagy akárcsak egy modus vivendi létrehozásának a kisantant államok és Magyarország között.

Törekvés a megegyezésre

Az 1930-as évek második felében a nemzetközi erőviszonyok megváltozásának a hatására Benes Magyarországgal kapcsolatos politikájában jelentős fordulat következett be. 1935-1936-ban rádöbbentek arra, hogy a kisantant államai illúziókban ringatták magukat, amikor a német és az olasz veszéllyel szemben védelmüket a nyugati hatalmakra alapozták. Miután akár a német, akár az olasz támadás elleni védekezésüket nagymértékben akadályozta volna egy esetleges magyar támadás, Csehszlovákia és Jugoszlávia minél előbb normalizálni kívánta Magyarországgal való viszonyát. Erőfeszítéseket tettek, hogy Romániát is megnyerjék elképzeléseiknek, de a román kormány a tervet először elvetette. Miután azonban szövetségesei tudtára adták, hogy esetleg nélküle is megegyeznek, hozzájárult a tárgyalásokhoz.

A viszony normalizálására a húszas évek sok lehetőséget kínáltak. A kisantant – a győztesek – azonban az alkalmas időt elszalasztották. A kéznyújtás késve jött, mert a nyugati hatalmak befolyása – amelyek ezt kezdettől fogva kívánták – gyengült. Késve jött, mert a kisantant és Magyarország megegyezését ellenző Németország gazdasági és politikai pozíciói jelentősen megerősödtek, és elképzeléseit már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. De késve jött azért is, mert az elszigetelésből kikerülő Magyarország nem kívánt az egész kisantanttal, így Csehszlovákiával is megegyezni. Hiszen ezzel elzárta volna az egyetlen reális lehetőséget a határrevízióra. Hitler ekkor csak Csehszlovákia ellen támogatta a magyar revíziós törekvéseket. Jugoszláviával a megegyezést, Romániával egy modus vivendi létrehozását kérte.

A magyar kormány kísérletet tett arra, hogy Jugoszláviával külön megegyezzen, és 1937 márciusában a viszony rendezése érdekében a következő javaslatot tette Belgrádnak:

– magyar nyelvű iskolák létesítése mindenütt, ahol a magyar tanulók létszáma a törvényben előírt 30 főnyi minimumot eléri,

– olyan községekben, ahol a magyar tanulók létszáma a törvényes minimumot nem éri el, a magyar lakosság a saját költségén szervezhessen tanfolyamokat a magyar írás és olvasás oktatására,

– az összes vajdasági középiskolában állítsanak fel tanszékeket a magyar nyelv és irodalom tanítására,

– gondoskodjanak a magyar tanítóképzésről,

 – a magyar tanulók vallásoktatása magyar nyelven történjék,

– a közösségi és városi képviselő-testületekben a magyarság számarányának megfelelő arányos képviseletet nyerjen,

– a nagybirtokok felszámolása következtében munka és kereset nélkül maradt magyar mezőgazdasági cselédek és munkások is kapjanak a még rendelkezésre álló területekből mintegy 3-5 kat. holdnyi juttatást.

Stojadinovic hajlott a külön megegyezésre. Kész volt a magyar kisebbség helyzetét megvizsgálni, s a jogos panaszokat orvosolni.

Románia akadályoz

A Jugoszláviával tervezett puccsszerű megegyezést Románia és Csehszlovákia – akik időközben tudomást szereztek a titkos megbeszélésekről – megakadályozták. Ezt követően a magyar kormány Jugoszláviával csak úgy tudott tárgyalni, ha ezzel egyidőben megbeszéléseket folytatott Csehszlovákiával és Romániával is. Az 1937. augusztusi sinaiai konferencián Magyarországot Bárdossy László bukaresti követ képviselte.

A kisantant-tagok hajlandók voltak hozzájárulni a trianoni békeszerződés katonai klauzulájának revideálásához, vagyis elismerni Magyarország katonai egyenjogúságát, amennyiben a magyar kormány megnemtámadási egyezményt köt a kisantanttal. Bárdossy hangsúlyozta: Magyarország kész megkötni a kért egyezményt, de csak abban az esetben, ha a kisebbségi kérdésben is megállapodás születik, a sérelmek orvoslása nélkül Magyarország nem kötheti meg a felajánlott egyezményt. Antonescu román külügyminiszter (csak névrokona Antonescu tábornagynak) visszautasította ezt a kérést, s elzárkózott a további megbeszélések elől.

Csehszlovákia és Jugoszlávia nyomására a román kormány kénytelen-kelletlen mégis hozzájárult ahhoz, hogy a genfi tanácskozásokon ismét napirendre tűzzék a Magyarországgal való viszony normalizálásának a kérdését. E tárgyalásokon Kánya Kálmán külügyminiszter személyesen vett részt. A magyar politikus hangsúlyozta: az európai béke és különösen a dunai államok békés viszonyainak szempontjából a közeledésnek nagy jelentősége lenne, az egyezkedés sikere azonban a kisantant államok kisebbségi politikáján múlik. Akárcsak a sinaiai konferencián, Antonescu román külügyminiszter most is merev magatartást tanúsított.

Jugoszlávia és Csehszlovákia felelőssé tették Romániát a tárgyalások megszakításáért. Tudtára adták: amennyiben nem képes kompromisszumokra – nélküle is megegyeznek Magyarországgal. Bukarestben csak ezt követően kezdtek foglalkozni komolyan a kérdéssel.

1928. március 12-én – tehát Anschluss napján – a román kormány üzenetet küldött Budapestre: az 1937 őszén abbamaradt tárgyalásokat újból folytatni kívánja. Röviddel utána Károly román király tudatta a magyar kormánnyal: a legközelebbi minisztertanácson előterjesztést tesz egy Kisebbségi Igazgatóság megszervezésére, amely a miniszterelnökség mellett fog működni a konkrét kisebbségi sérelmek rendezésére.

Ezt követően a magyar kormány kész volt folytatni a tárgyalásokat. Az újabb megbeszélések során azonban áthidalhatatlan ellentétek támadtak a három kisantant állam között. Míg korábban Csehszlovákia a legrugalmasabb politikát folytatta, s a legtöbbet tett a kisantant-magyar megegyezésért, addig most a megállapodás legnagyobb akadályává vált. A változást a Darányi-kormány (1936-38) Csehszlovákiával kapcsolatos politikája idézte elő. A miniszterelnök 1937. novemberi németországi látogatása után nyilvánvaló volt, hogy Csehszlovákiának a tárgyalásokból való kizárására törekszik. Ugyanakkor híre járt annak, hogy Prágában új nemzetiségi törvényen dolgoznak.

Engedmények, későn

1938. augusztus elején a román kormány a kisebbségi kérdésben váratlanul konkrét intézkedésekre szánta el magát. Bukarestben nagy súlyt fektettek annak a látszatnak a megőrzésére, hogy a kisebbségi kérdésben önszántából és nem külső nyomásra tesz engedményeket. Másrészt értesültek arról, hogy készen áll a komoly jogokat biztosító csehszlovák nemzetiségi törvény és nyilvánosságra hozatala napok kérdése. Politikai és taktikai megfontolásból a románok mindkét fejleményt meg akarták előzni. Ezért 1938 elején váratlanul nemzetiségi statútumot tettek közzé, amelyben „rendezni” kívánták a magyar kisebbség helyzetét. A jogszabály megszüntette a kultuszminisztérium kisebbségi ügyosztályait, helyette a miniszterelnökségen kisebbségi főkormánybiztosságot hozott létre. Feladatait 28 alapelvben foglalták össze.

Ezek az oktatásra, az anyanyelv használatára, a különböző egyesületekre stb. vonatkoztak. Áttanulmányozása után egyértelműen kiderült, hogy a kisebbségi kérdés új szabályzásának célja a nemzetközi jogorvoslás lehetőségének megszüntetése vagy nehezítése volt. A statútumban meglévő kedvező rendelkezéseknek pedig azért nem volt különösebb jelentőségük, mert nem gondoskodtak megvalósításuk biztosításáról.

A tárgyalt időben Jugoszlávia is több intézkedést foganatosított a magyar kisebbségek helyzetének javítására. A román és jugoszláv lépéseket a magyar kormány elegendőnek tartotta ahhoz, hogy Romániával és Jugoszláviával megegyezzen.

Más volt a helyzet Csehszlovákiával, tőle ugyanis a kisebbségi kérdésben többet kért, mint kisantantbeli szövetségeseitől. Ezt Prága visszautasította. Ezért 1938. augusztus 21-én Bledben a kisantant soronlévő (s egyben az utolsó) konferenciáján csak egy részleges kisantant-magyar megegyezés jött létre.

Magyarország Jugoszláviával és Romániával valamennyi kérdésben megegyezett, beleértve a kisebbség ügyét is. Az egyezményeket parafálták. Csehszlovákiával a kisebbségi kérdésben nem tudtak megegyezni, ennek következtében a többi megállapodás is érvényét vesztette. A bledi egyezmény soha nem lépett életbe.