nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Ormos Mária

Magyarország az első világháború utánihatalmi játéktéren

 

Ausztria-Magyarország képviselője 1918. november 3-án írta alá a fegyverszünetet, amely a Monarchia számára véget vetett az első világháborúnak. Magyarország megbízottai 1920. június 4-én szignálták a békeszerződést, amely meghatározta a magyar állam határait és kötelezettségeit a szövetséges hatalmakkal szemben. Közben több, mint másfél év telt el. E napok idegen csapatok megjelenését követő meneküléssel, állásvesztéssel, munkanélküliséggel, fázással, éhezéssel, két forradalom vergődésével, helyi harcokkal, politikai felfordulással – egy nemzet kétségbeesésével szövődtek össze.

Összeomlott egy évszázados birodalom, amelyet 1867 óta Ausztria-Magyarországnak vagy Osztrák-Magyar Monarchiának neveztek. Hasonló történt 1917 februárjában az ugyancsak évszázadok óta épített orosz birodalommal. 1918 őszén a háború pörölycsapásai alatt széthullott a Török Birodalom is. Közép-Európa jókora részén, Kelet-Európa és a Közel-Kelet hatalmas területein hatalmi vákuum keletkezett, amelyben a siker esélyével jelentek meg a színfalak mögött régóta működő kisnemzeti erők és hozzáláttak ahhoz, hogy függetlenségüket kivívják, érdekeiket érvényesítsék. Csatasorba álltak a finnek, lengyelek, észtek, litvánok, lettek, belorusszok, ukránok, grúzok, örmények, csehek, szlovákok, délszlávok. A románok azon voltak, hogy államukat kikerekítsék azzal a Magyarországhoz tartozó területtel, amelyen szerintük román többség élt.

1918-ban a győztes nagyhatalmak két lehetőség között választhattak. Vagy újabb hatalmas katonai erőket vetnek be a rend helyreállítására és visszajuttatják jogaikba a porbahullt – esetleg megreformált – államhatalmakat vagy utat engednek a felbomlásnak. Az első megoldásra nem voltak képesek. A győztesek is kivéreztek, anyagilag kimerültek, lakosságuk békét követelt. A háború kimenetelét végül eldöntő Egyesült Államok elnöke meghirdette a nemzetek önrendelkezési jogát és azt szövetségesei elvileg elfogadták. Magukévá tették egyúttal a szuverén kisállamiság gondolatát is e térségben, mint ami a Monarchiát – jobb kivitelben – pótolhatja. Minden azt diktálta tehát, hogy utat engedjenek a birodalmak felbomlásának és elősegítsék a kisnemzeti államok keletkezését.

Az angol és francia vezetők úgy gondolták, hogy az új közép- és kelet-európai folyamatok révén viszonylag csekély katonai erő bevetésével, a nemzeti törekvések támogatásával sikerre vihető, hogy a dirib-darabokra hullott birodalmak romjain keletkező új államokat saját befolyásuk alá vonják. 1917 végétől kezdve e területeken két nagy zóna körvonalai rajzolódtak ki. Az angolok számára egy olyan övezet, amely a Kaukázus-vidéktől a Balkáing húzódott és alkalmas volt arra, hogy egyúttal megszilárdítsa és növelje az iráni és arábiai brit befolyást. A franciák megkapták az elismerést angol partnerüktől a leendő „önálló” Ukrajna feletti ellenőrzésre és kirajzolódott előttük az ehhez kapcsolódó – hagyományosan franciabarát – lengyel és román állammal együtt a közép-keleti, kelet francia övezet képe. 1981 tavaszán-nyarán hozzákapcsolták ehhez az egyelőre cseh-szlovák államot.

Ekkoriban az Osztrák-Magyar Monarchia, ingadozva ugyan, de még állt a lábán. A szövetséges hatalmak 1918 júniusáig öt irányban voltak elkötelezve arra, hogy a Monarchia széleit alaposan megmetsszék, de ebben az időszakban nem tették fel maguknak komolyabban a kérdést, hogy vajon ezt az operációt az állammag, az osztrák-magyar egység túléli-e. Még kevésbé gondolkodtak azon, hogy mi történjék, ha a műtét sikerül ugyan, de a beteg belehal.

A hatalmak 1918 elején még arra számítottak, hogy az a bizonyos állammag mindenesetre megmarad és továbbra is európai tényező lesz. Ezt jelezte Wilson elnök 14 pontos programja, és Lloyd George angol miniszterelnök januári beszéde. A francia vezető körökben nagy valószínűség szerint ekkoriban már többen is akadtak, akik a kérdést másként kezelték – így elsősorban Foch marsall, a politikai világban pedig Poincaré köztársasági elnök. Mégis, a francia politikai csoport – talán éppen a szövetségesekre való tekintettel – hivatalosan egyelőre hallgatott.

Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a szövetségesek politikai vezetőrétegei a Monarchiát illető végső következtetésekkel még akkor sem voltak teljesen tisztában, amikor a fordulatot a nemzetiségek kezelése kérdésében 1918 tavaszán végrehajtották.

E kérdés teljes drámaiságában akkor merült fel, amikor 1918 októberében nyilvánvalóvá vált, hogy az új körülmények között a dualizmus az azt alkotó partnerek szemében is elveszítette értelmét és jogosultságát. A császári-királyi udvaron, valamint maroknyi osztrák és magyar arisztokratán kívül többé senki sem ragaszkodott hozzá.

A szövetségesek számára ez ismét eléggé váratlan fordulatként jelent meg, legalábbis annyiban, hogy nem volt rá kidolgozott válaszuk. A birodalom kereteiből hirtelen előbukkant a magyar és az osztrák köztársaság, ám a világon senkinek sem volt elgondolása, terve velük kapcsolatban. A leggyorsabban a francia körök reagáltak. Gyorsan elhatározták, hogy a már vázolt közép-európai francia zónához hozzácsatolják Magyarországot és ennek megfelelően szinte azonnal meg is kötötték a magyar kormánnyal a belgrádi katonai konvenciót. Magyarországon e lépést később alaposan félreértelmezték, holott az egyezmény megkötése a valóságban a magyar állam de facto elismerését jelentette és bizonyos francia katonai védelmet ígért.

Néhány hét alatt kiderült azonban, hogy a francia lépés elsietett volt. Tiltakoztak ellene az angolok, akik ugyan nem voltak sem katonailag, sem egyébként abban a helyzetben, hogy Magyarországon a saját jelenlétüket biztosítsák, de a jövőre gondolva úgy vélték, hogy a későbbiekben ehhez az országhoz nekik is közük lehet. Egyébként is kezdett már túlságosan nagynak tűnni az a terület, amire a francia kormány szemet vetett.  Felemelték szavukat a francia terv ellen Rómában is. Az olasz kormány is a jövőre gondolt és egy olyan horizontális alakulattal számolt, amely Ausztriát, Magyarországot és Romániát köti össze és amely szoros baráti szálakat sző Olaszországgal. (Ez ugyan osztrák vonatkozásban nem ígérkezett könnyűnek, de nem volt véletlen, hogy az olasz konferencia-delegáció erőteljesen harcolt mind az osztrák, mind a magyar érdekekért, ha azt a délszláv állam terhére tehette.)

Elsietett volt a francia terv annyiban is, hogy keresztezte a francia övezet többi leendő kisszövetségesének érdekeit, és ők szintén nem késlekedtek az elégedetlenségük kifejezésével. A francia kormány november végén, december elején visszatáncolt, és így helyreállt a szövetséges béke. Magyarország szempontjából ennek az volt az ára, hogy a „senki földjé”-re került. Vákuum lett a nagy, de érdekszálakkal már át- meg átszőtt hatalmi vákuumokon belül. A francia kormány leírta a saját szférájából, de egyelőre sem Anglia, sem Olaszország nem írhatta a magáéra.

Ebben a szakaszban szinte pillanatok alatt alakultak ki, illetve alakultak át a tervezett határvonalak, és az átalakulás valamennyi nagyhatalom elképzeléseiben azonos tendenciát mutatott. Az 1918. végi tervezetek minden egyes esetben rosszabbak voltak Magyarország szempontjából, mint az 1918. elejiek.

A kezdeti feltűnő angol-francia egyetértés a Monarchia ügyeiben, amely oly markánsan eltért a német kérdés kezelésétől, aligha vezethető vissza másra, mint az előzetes egyetértésre a befolyási övezetek felosztásáról. Mivel e vonatkozásban egy óriási térség egybefüggő látomásáról volt szó, az alku akkor is működött, ha egymástól nagyon távoleső vidékeken fennálló érdekekről, illetve ezek kompenzálásáról volt szó.

Gyökeresen eltért ettől Olaszország helyzete, ami azonban szintén kizárta, hogy Magyarországért, mint saját befolyási övezetért komoly támogatóként fellépjen. Olaszországnak nem volt kilátása hatalmas befolyási zónára, meg akarta kapni azonban, amit 1915-ben megígértek neki és profitálni akart a Monarchia széteséséből. Az olasz delegáció, hogy ehhez az egyre gyengülő szövetséges támogatást el ne veszítse, az északi és keleti magyar határok ügyében szinte következetesen és könnyedén lemondott minden józanabb javaslatról.

Az amerikai delegáció nem volt belekeveredve semmilyen európai vállalkozásba, ezzel szemben számára koncepcionális kérdés volt ekkoriban, mind az északi, mind a déli szláv államok érdekeinek megóvása. Ezért a magyarok oldalán erőfeszítéseit a keleti határra összpontosította, ám végül itt is visszavonult.

Bonyolult értékrendszerek léptek működésbe. A volt Monarchia területének új térképét úgy rajzolták meg, hogy a tárgyalások során a delegációk nem csak itteni törekvéseikre, de azt messze meghaladó igényeikre, az azokkal kapcsolatos megállapodásokra, a titkos szerződésekben tett ígéretek betartására is minduntalan gondoltak.

A Magyarországgal kapcsolatban működő mechanizmusok egész hálózatát nem mutathatjuk be itt. Csak néhány példa felemlítésére nyílik mód. A keleti magyar határ ügye végső formájában 1919 februárjában tulajdonképpen Lvov (Lemberg) térségében dőlt el úgy, ahogyan eldőlt. A francia vezetésnek sikerült ugyanis mindenkit meggyőznie arról, hogy a román hadseregnek múlhatatlan szüksége van az Arad-Nagyvárad útvonalra, illetve a Nagyváradtól észak felé kiinduló vasútra ahhoz, hogy Lemberg vidékén segítségére legyenek a lengyeleknek. E harcot bolsevikellenes küzdelemként tüntették fel, valójában azonban sokkal inkább egy lengyel-francia osztozkodást szolgált az egykori orosz birodalom nyugati felében.

Ugyanakkor Burgenland, vagy a végleges déli magyar határ kérdése tulajdonképpen a Rajnánál dőlt el. 1919 március-áprilisában világossá vált, hogy a francia állam nem érheti el a Rajna-határra irányuló követeléseit. Ennek ellensúlyozására vetette fel Ausztria és Németország egyesülési tilalmának kimondását a békeszerződésekben, amihez szövetségesei hozzájárultak. E tilalomért a végletesen meggyengült Ausztriát ellenszolgáltatásban akarták részesíteni. Ezért lefaragtak azokból az igényekből, amelyeket a délszláv állam Ausztriával szemben támasztott (Klagenfurt és környéke), úgy azonban, hogy a korábban tervezett déli határt Magyarország rovására egy kissé kiigazították. Hasonló célból vetették fel és hajtották végre a később Burgenlandnak nevezett terület elcsatolását.

A senki földjére került Magyarország e folyamat alatt nem jutott szóhoz. Mozgástere megszűnt, külpolitikája vaksötétben tapogatózott. A hatalmak játékterén leginkább a labda szerepét töltötte be. Senkinek sem volt fontos. Raktárként szolgált, amelynek kincseit szét lehetett osztani a nagy- és kishatalmak vélt és valós érdekeinek szolgálatában. E kincsesházban találtattak kétes tulajdonjogú értékek. A korábbi magyar állam területének nem kis részét valóban nem a magyarok lakták, és ha a magyar nemzet követelte saját önrendelkezési jogát, úgy a szlovákok, románok, ukránok és mások hasonló jogait is el kellett és el kell, hogy ismerje. Ám a volt magyar államról nemcsak a korábbi nemzetiségi területeket szakították le, de a nagy osztozásnak áldozatul esett a magyarlakta földterület egyharmada (41 000 km«MDSU»2), valamint a magyar etnikum 30%-a (mintegy 3 millió ember) is.

Mindezek után marad az a kérdés, hogy az előbbiekben vázolt szituációban a magyar kormányok adekvált módon viselkedtek-e annak érdekében, hogy az ország hatalmi játékterén legalább akkora térhez jusson, amely biztosíthatja részvételét.

A külpolitikai cselekvésnek – a kellő ismeretek és intelligencia birtoklásán kívül – elengedhetetlen feltétele a széles körű kapcsolatrendszer és a kiterjedt tájékozottság. Az egymást követő magyar kormányzatoknak a két utóbbi nem állt rendelkezésére. Éppen ezért a szó igazi értelmében külpolitikáról nem is jogos beszélnünk. Sokkal inkább egy minden normális kapcsolattól megfosztott ország vaksötétben való tapogatózásáról volt szó ebben az időben.

Ezért történhetett, hogy bár a nagyhatalmak már 1918 elején a senki földjére űzték az országot, Károlyi csak egy hónap múlva győződött meg arról, hogy a francia bevonuló csapatokra hiába vár. Ennek hatására a kormány egyrészt elkezdte a hadsereg lábraállítását, másrészt Károlyi Olaszországban keresett új támaszt. Ismerve bizonyos olasz körök és elsősorban Sonnino külügyminiszter erős románbarátságát, de mit sem tudva a küszöbön álló román katonai akcióról, Chermant Oszkárt azzal bízta meg, hogy az olasz támogatás fejében ajánlja fel a magyar-román perszonálunió megteremtését. Károlyi követének sikerült eljutnia az olasz külügyminisztérium csúcsáig, Sonnino pedig azonnal elküldte Budapestre az első olasz képviselőt. Mire azonban a kiküldött Tacoli személyében a magyar fővárosba ért, az időközben lezajlott román akciók alapján Károlyi a gyakorlatban győződött meg arról, hogy terve egyelőre minden alapot nélkülöz. Ilyen körülmények között kezdte el fontolgatni harmadik tervét, a szovjet orientációt, amire a Vix-jegyzék átadása után el is szánta magát, megint csak anélkül, hogy a bolsevik vezetőkkel kontaktusa lett volna, és hogy képet alkothatott volna a szovjet lehetőségekről és szándékokról.

A kapcsolatokat és az információkat tekintve a tanácskormány helyzete nem sokban különbözött Károlyi Mihályétól. Noha az osztrák szociáldemokrata vezetés lehetővé tette a bécsi képviseletet, Moszkvával pedig viszonylag rendszeres távirati kapcsolat létesült, egyik pont sem bizonyult hatékony hírforrásnak. A tanácskormány és Kun Béla egy ideig félreértésben élt az osztrák szociáldemokraták belpolitikai elképzeléseiről, a már márciusban megfogalmazott burgenlandi igényről pedig csak június elején értesült. A szovjetekkel nem tudta elérni, hogy képviselőt küldjenek Budapestre, kapcsolatkeresését a mai Belorussziával és Ukrajnával leintették, a szovjet katonai mozgásokról és tervekről alig tudott valamit. Hiteles értesülései a Magyarországot érintő kérdésekről egyéb forrásokból nem voltak.

Fontosabb ennél azonban az, hogy mi volt a reális helyzet az újonnan kezdett szovjet orientációval? Vajon mekkora esély nyílt arra, hogy az ország végül is partnerre, és támogatásra talál?

Kun Béla terve a maga idején – ha eltekintünk a nagyságrendi és helyzeti eltérésektől – nagyjából ugyanolyan reális vagy irreális volt, mint az oroszországi bolsevikoké. Sikere vagy kudarca egyrészt a világforradalom továbbterjedésétől, és ezzel összefüggésben magától a szovjethatalom  lehetőségeitől függött. Mivel a világforradalom továbbterjedése elmaradt, a magyar siker az oroszországi polgárháború fordulataival került függő viszonyba. 1919 nyarán világossá vált, hogy a szovjet nem elég erős ahhoz, hogy kezét kinyújtsa Magyarország felé. Hozzátehetjük, hogy ezt 1919 második felében, vagy 1920-ban sem tudta volna megtenni.

Felmerülhet a kérdés, hogy szabad lett volna-e egyáltalán belemenni ebbe az elkeseredett küzdelembe? Ezt a kérdést talán nem is annyira a kommunistákkal, mint inkább a szovjet orientációt felvető, majd elfogadó Károlyival és a váltást tulajdonképpen végrehajtó szociáldemokratákkal kapcsolatban lehetett felállítani. A börtönben ülő kommunista vezetőknek, akiknek ugyan a társadalmi hatásuk nőttön-nőtt, de távolról sem volt akkora, hogy önmagukban sikeres forradalmat, államcsínyt vagy bármi mást végrehajtsanak, saját hitük szerint nemcsak szabadságukban állt, de egyenesen forradalmi kötelességük volt, hogy éljenek a kínálkozó alkalommal. Kun Béla kommunista elkötelezettségében meg kellett, hogy kísérelje a lehetetlent is, nem sejtve még legrosszabb álmában sem, hogy végső jutalma ezért a kivégzés és egy ismeretlen, jeltelen sír lesz.

Sem Károlyinak, sem a magyar szociáldemokrata vezetőknek nem voltak azonban világforradalmi elképzeléseik, és egyikük sem kívánt bolsevik társadalmi berendezkedésre eljutni Magyarországon. A tanácsköztársaság vezetésében részt vett szociáldemokraták ugyan számos erőszakosságot lenyeltek a hatékonyság kedvéért, de a későbbi kommunista vádak az osztályharc szociáldemokrata fékezéséről kétségkívül megfeleltek a valóságnak. A szociáldemokrata vezetők sokkal inkább demokratizálni, mintsem bolsevizálni kívánták az országot.

A tanácskormánnyal kapcsolatban a mondottak alapján az a kérdés merült fel, hogy a vezetők által követett elgondolás keretében külpolitikájuk megfelelt-e a helyzetnek. Két vonatkozásban biztosan nem. A magyar javaslatok hangsúlyozták, hogy a kormány nem követi az integer Magyarország gondolatát, ami helyes volt, ám ahelyett, hogy az etnikai Magyarországot követelték volna és mérceként ezt állították volna fel, a gyakorlatban messzemenő inkonzekvenciát mutattak, Kun hol ilyen, hol amolyan vonalról beszélt, sőt odáig ment, hogy bármiről késznek nyilvánította magát a tárgyalásra. Ma már nyilvánvaló, hogy Kunt e téren a szociáldemokraták fékezték. Így tűnik, hogy ők – talán inkább ösztönösen, mint elvileg, talán inkább pragmatikusan, mint átgondoltan – tekintettel voltak az etnikai viszonyokra. Ţk voltak azok, akik megakadályozták Károlyit abban, hogy a Vix-jegyzéket elfogadja, és ők voltak, akik Kunt visszatartották attól, hogy a Smuts tábornok által Párizsból hozott javaslatot a Vix-jegyzék felületi korrekciójáról magáévá tegye. Átlátták, hogy ez a dolog lényegén mit sem változtat, ezért továbbra is érinti az egész erdélyi magyarságot.

Szorosan összefüggött ezzel, hogy a tanácsköztársaság vezetői legfeljebb elszólásokban hivatkoztak a nemzeti érdekekre, a hivatalos nyilatkozatok, a szlogenek, a szimbólumok azonban egyaránt az internacionalizmust célozták meg. A kommunistáknál és Kun Bélánál ez azt fejezte ki, hogy ők valóban nem egy etnikumban, hanem a távlati nagy európai proletáregységen belül, rövidebb távon a tegnapi osztrák-magyar birodalom kereteiben gondolkodtak.

A nemzetközi mérkőzésből a nagyhatalmi érdekviszonyok alakulása folytán kimaradt Magyarország politikai vezetése végeredményben nem talált rá az etnikai elvre, amely esetleg egyedül szolgálhatta volna széles hazai rétegek felsorakozását egy nemzeti politika mellett.