Adatbank.ro » Kronológiák

Dobos Balázs

A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény történeti kronológiája


Névmutató: Antall József


1990. május 22.

Antall József miniszterelnök a kormány programjának az Országgyűlés plenáris ülése előtt történő ismertetésekor kijelentette: „ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el.”

1990. május 23.

Megalakult az Antall József vezette koalíciós kormány.

1990. május 24.

A kormány megalakulását követő első sajtótájékoztatón Antall József többek között bemutatott három, a Miniszterelnöki Hivatalba (MEH) kinevezett politikai államtitkárt, köztük Entz Gézát, a nemzetiségi és kisebbségi ügyek felelősét.

1991. január 30.

Kilenc alapító szervezet (Amalipe Cigány Kultúra- és Hagyományőrző Egyesület, Magyarországi Horvátok Szövetsége, Magyarországi Németek Szövetsége, Magyarországi Roma Parlament, Magyarországi Románok Szövetsége, Magyarországi Szlovákok Szövetsége, Magyarországi Szlovének Szövetsége, Phralipe Független Cigány Szervezet, Szerb Demokratikus Szövetség) részvételével – konzultatív, érdekegyeztető fórumként – megalakult a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kerekasztala. Az alapítók Szabad Györgynek, Antall Józsefnek, és Wolfart Jánosnak írott levelükben tudatták a címzettekkel a Kerekasztal létrejöttét, és annak okait. Ez utóbbiak terén a szervezők nem láttak ugyanis garanciát arra nézve, hogy a kisebbségek alapvető igényei megfelelő kielégítést nyerjenek: „szeretnénk megtörni azt a gyakorlatot, hogy rólunk – nélkülünk döntsenek.” Megítélésük szerint az eddigi törvénytervezetek elemi kisebbségi érdekeket hagytak figyelmen kívül, fontos garanciákat és anyagi biztosítékokat nélkülöztek, nem rögzítették a legitim képviseletet, a kisebbségi önkormányzatiság, a kulturális autonómia jogait és részleteit, és esetenként diszkriminatív szabályozást terveztek. Egyúttal tájékoztattak arról is, hogy közös tervezet kidolgozásába kezdenek egy számukra kielégítő törvény megalkotása érdekében.

Franci Zwitter, a Szomszédos Országok Nemzetiségeinek Munkaközössége (Klagenfurt) koordinátora levelet írt a MEH-nek a kisebbségi törvénytervezet előkészítéséről, amely némi késéssel, márciusban érkezett a NEKH-hez. Ezek szerint a tervezettel a szervezet Koordinációs Bizottsága január 22-én foglalkozott: üdvözölte a törvénytervezet elkészítését, de ugyanakkor sajnálattal vette tudomásul, hogy az figyelmen kívül hagyta a kisebbségek szempontjait és álláspontját.

1991. március 12.

Megtartotta alakuló ülését a NEKH mellett működő, Manherz Károly által vezetett, huszonöt fős, szakértőkből, országgyűlési képviselőkből, és önkormányzati vezetőkből álló Kisebbségi Szakértői Tanács.

Wolfart János Antall József, Nagy Ferenc József és Manherz Károly számára rövid tájékoztatót készített a kisebbségi törvénytervezetekről.

1991. április 11.

Az Antall Józseffel való találkozót követően, az Európai Népcsoportok Föderális Uniójának elnökségi tagjai – németországi, franciaországi és ausztriai kisebbségi politikusok – a dél-tiroli Karl Mittendorffer vezetésével részt vettek a Kisebbségi Kerekasztal tanácskozásán.

1991. április 21.

Antall József megbízta a NEKH-t, hogy – a Kisebbségi Kerekasztallal egyezségre törekedve – készítsen a kormány számára kisebbségi törvénytervezetet. (Balogh 2002.)

1991. április 24.

Antall József mintegy kétórás megbeszélésen fogadta a hazai kisebbségi vezetőket. A tanácskozáson elhangzott, hogy a kormány fontosnak tartja, hogy maguk a kisebbségek is részt vegyenek a kisebbségi törvény előkészítésében. (Eiler 2002.) A kormány által kiadott állásfoglalása szerint a hazai kisebbségek problémáinak megoldása, normatív és intézményes alapokra helyezése, a garanciák kidolgozása az európaiság előfeltétele. A dokumentum leszögezte, hogy „az érdekelt szervezetek bevonásával mielőbb el kell készíteni a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényjavaslatot.” Felkérte végül a kisebbségi szervezeteket, hogy képviselőik útján működjenek közre a problémák megoldásában, a belső konszenzus kialakításában és „külkapcsolataink fejlesztéséhez.”

1991. május 15.

Manherz Károly a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés kimondására irányuló, Tabajdi Csaba képviselő által az Alkotmánybírósághoz intézett beadvány kapcsán megküldte Antall Józsefnek az ügy hátterét megvilágító tájékoztatót. Javasolta továbbá egy kormánynyilatkozat elfogadását, és javaslatot tett az előkészítés érdekében szükségesnek tartott Kodifikációs Bizottság személyi összetételére is.

Külső szakértők – köztük Samu Mihály – bevonásával elkészült a NEKH kisebbségi törvénytervezete. A jogszabály személyi hatályának pontos megállapítását az IM 1990 végi elgondolásaihoz hasonlóan ez esetben is országgyűlési határozat tartalmazta volna – az Országgyűlés azonban nem a népszámlálási adatok, hanem úgymond az „eddigi önkifejeződések alapján” döntött volna a nemzeti és etnikai kisebbségek köréről. A kisebbségi önkormányzati rendszer vonatkozásában két lehetséges változatot tartott elképzelhetőnek. Egyrészt az egyesületi és önkéntes alapon létrejövő, de közjogi jogosítványokkal felruházott társadalmi szervezetek megoldását, amelyek önminősítéssel deklarálják a kisebbségi önkormányzati jellegüket és valamely kisebbség képviseletét. Másrészt pedig ugyanezt a módozatot, csak az önkéntességnek bizonyos fokú korlátozásával: egy személy csak egy kisebbségi önkormányzatnak lehet tagja, a hovatartozásának kinyilvánításával, amelyről a kisebbségi testület nyilvántartást is vezet. Ez utóbbi esetben az országos kisebbségi önkormányzat delegálás útján történő létrehozása kötelező. Az úgynevezett országos tanácsban minden helyi szintű testület képviselteti magát a tagsággal azonos szavazati arányban. A tervezet a kisebbségi önkormányzatok feladat- és hatásköreinek megállapításánál azonban nem igen ment túl az 1990 végi, IM-féle tervezetben foglaltakon. Releváns elmozdulás egyfelől a jogérvényesítés garanciáinak (kisebbségi ombudsmanhoz fordulás) rögzítésében, másfelől az anyagi támogatás és gazdálkodás részletesebb szabályozásában volt kimutatható. A kisebbségi önkormányzatokat a központi és az önkormányzati költségvetések, illetve a kisebbségi alapítvány részesítik támogatásban, ingatlanjaikkal és ingóságaikkal önállóan gazdálkodtak, és saját oktatási, kulturális és szociális intézményeket is fenntarthattak.

1991. június 6.

Sárközi Ildikó, a Kisebbségi Kerekasztal soros elnöke Antall Józsefnek és Fodor Gábornak írott levelében kérte a miniszterelnök személyes támogatását a tárgyalások megkezdéséhez. Az első megbeszélés időpontjául június 19.-ét, és helyszínéül a Magyarországi Bolgár Kulturális Egyesület (MBKE) székházát javasolta. Szabad György június 11-én kérte az EJKVB elnökétől a részvételt és a reflexiókat.

Bársony János és Kaltenbach Jenő elkészítették a Kisebbségi Kerekasztal törvénytervezetét, amely a továbbiakban elsősorban az államigazgatási szereplőktől kapott éles kritikákat. Kifogásolták ugyanis az állammal szemben bizalmatlannak, megvalósíthatatlannak és túlszabályozónak tartott jellegét és tartalmát: a rendkívül kiterjedt kisebbségi jogokhoz a tervezet végrehajtási garanciákat, jogkövetkezményeket és finanszírozási mechanizmusokat is társított. Mindenesetre a javaslat első ízben tett kísérletet a jogalanyok körének behatárolásánál a kisebbség fogalmának meghatározására, de az identitásválasztás szabadságának következetes érvényesítése miatt nem tartalmazta a honos kisebbségek felsorolást, és azt ezt alapul vevő, későbbi megoldással szemben még a százéves honosság követelményét sem fogalmazta meg. Személyi hatálya nem csupán a magyar állampolgárokra, hanem a legalább öt éve állandó jelleggel, életvitelszerűen az országban tartózkodó és állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiekre is kiterjedt. A helyi kisebbségi önkormányzatok létrehozása kapcsán visszatért a NEKT anyagában – ha másként is, de már – szereplő, legitim köztestületeket eredményező választási elképzeléshez. Régi kisebbségi igény volt, hogy még a következő, 1994-es helyhatósági választások előtt létrehozhassanak kisebbségi önkormányzatokat, ezért lehetővé tette az ilyen tárgyú kezdeményezést. A némileg homályos elképzelés szerint a kisebbségi önkormányzati választáson ez esetben azok szavazhattak volna, akiket a választás „érint.” A települési önkormányzati választásokkal együtt rendezett szavazások esetében pedig a szavazópolgárok külön kérésre kapták volna meg a kisebbségi szavazólapot. Ugyanezen mechanizmus útján hívták volna életre a több településre kiterjedő kisebbségi önkormányzatokat, míg az országos testületet a helyi testületek és az országos kisebbségi szervezetek delegáltjai alkották volna. A kisebbségi szervek a települési önkormányzatokkal párhuzamosan működő valódi hatalmi központok lettek, hatékony véleményezési, egyetértési és részvételi jogokkal, kiegészítve a jogérvényesítés és az anyagi bázis megteremtésének garanciáival. A rendeletalkotási jogkörrel rendelkező országos kisebbségi önkormányzat döntött a kisebbség kulturális, oktatási és gazdasági kérdéseiben. A kisebbségek egyenként jogosultak lettek az önálló intézményrendszer kiépítésére és fenntartására, és ehhez állami források igénybe vételére – a kulturális autonómia magában foglalta a teljes körű képzést az óvodától az egyetemig, kulturális és tudományos intézetet, országos sajtót, kiadót és hírszolgálatot, kisebbségi nyelvű rádió- és televízió-műsort, központi és regionális könyvtárhálózatot és archívumot, országos gyűjtőkörrel rendelkező múzeumi kiállítóhelyet, valamint jogvédő- és jogsegélyszolgálatot.


<*Lablec*>