Untitled Document

 " Miben különbözik a fogság a szabadságtól ? "

A délvidéki hadifoglyok hazatérése 1947/1949-ben

 

 

Mottó:

 " Miben különbözik a fogság a szabadságtól? A válasz önként kívánkozik: abban, ami a kettőt elválasztja: a szögesdrótban. De ez a válasz nem helytálló…A fogság nyomorúsága nem a tér összezsugorodása. A fogság nem tér, hanem idő kérdése. Akiket megkérdeztem, azok egytől egyik az idő foglyai voltak."
 
Örkény István: Lágerek népe

 

 

   A háború után a szovjet befolyás alá eső Kelet - Közép - Európában és a Balkánon a háborús veszteségek, a hadifogság és a szovjet munkatáborokba hurcolt civilek kérdése, beleértve az e befolyási övezetből Sztálin által "kitagadott" Jugoszláviát is, évtizedeken át politikai manipuláció tárgyát képezték. E manipulációk közös vonása az volt, hogy ne derüljön ki az igazság, mennyi is volt valójában ezeknek az országoknak a második világháborús embervesztesége, ennek okai azonban eltérőek voltak.  A háborús vesztségek és a hadifogoly kérdésben kialakult politikai indíttatású  "bűvészmutatványokat" három típusba sorolhatjuk. A Szovjetunió hivatalos körei például, különösen Sztálin haláláig, majd a L.I. Brezsnyev nevével fémjelzett neosztálinista érában a "nagy győzelem - kis veszteség" mítoszával Sztálin, "minden idők legnagyobb géniuszának" katonai-politikai lépéseinek helyességét, illetve a rendszer tökéletességét kívánták alátámasztani. Jugoszláviában ezzel szemben az egyébként is nagyarányú veszteségeket azért nagyították fel, hogy a "nagy győzelem - nagy (partizán) áldozatok" tézisével is a Tito-féle ellenállás mozgalom hatalmi - politikai monopóliumát igazolják. A vesztes Magyarország új kommunista politikai elitje pedig a szovjetek ellen viselt háború miatt, hangsúlyozandó a Horthy-rendszerrel történő szakítást, "bűnös nemzetnek" kiáltotta ki a magyar népet, a magyar hadsereg  egy "bűnös háborúban" vett részt, katonái még csak áldozatok sem lehettek, csakis bűnösök. Ezért a 2. világháborúban elpusztult és fogságba esett magyar katonák sorsa egészen a közelmúltig tabutéma volt, beleértve a délvidéki magyar katonák történetét is. Az 1941 és 1944 között Magyarországhoz tartozó vajdasági területekről a magyar hadseregbe behívott katonák egyéni és kollektív történetének nyilvánosságra hozatala jórészt még napjainkban is heves reakciókat vált ki Szerbiában. Valóban nem könnyű átlépni a múlt fekete, vagy éppen ellenkező színű átfestésén alapuló "győztes hősök - vesztes bűnösök" dichotóm szemléletén. Az ehhez vezető első lépést talán akkor tesszük meg, ha minél többet tudunk a múltat formáló, vagy a múlt viharait önhibáján kívül elszenvedő emberről. Tanulmányunkkal, magyarországi történészként, ehhez szeretnénk a magunk szerény módján hozzájárulni.
   A magyar hadsereg hadifogságba esett katonáinak létszámára vonatkozóan hosszú ideig csak az emigráns irodalom adatai álltak rendelkezésünkre. Ezek általában 620 ezerre tették a szovjet fogságba esett magyarok számát.Megj. A kérdés körül kialakult hazai  hallgatás a nyolcvanas években megtört, és azóta sorra jelentek meg az ezzel kapcsolatos tanulmányok, cikkek, visszaemlékezések és naplók. Megj.A hadifoglyok létszámára vonatkozóan e munkákban meglehetősen eltérő adatokat találunk, konszenzus a kérdésben tehát mindmáig nem alakult ki.          
   Az újabb szakirodalom, nem mindig világos, milyen források és számítások alapján, a hadifoglyok létszámát inkább 600 - 700 ezer főben adja meg.  Stark Tamás például egy 1989-ben megjelent munkájában 600 000 hadifogolyról írt, akik közül szerinte 150 ezren nem tértek haza. Egy későbbi, 2002-ben megjelent munkájában már 600-700 ezerben adta meg a szovjet hadifogságba hurcoltak számát, és 270-370 ezerre becsülte a fogságban, vagy az oda vezető úton elpusztultak számát. Megj. Ungváry Krisztián hadtörténész szerint a háború alatt szovjet fogságába került 690 000 katona, és 230 000 civil, összesen tehát 920 000 fő. Úgy véli, hogy ezek közül a szovjet táborokba csak 610 000 foglyot szállítottak el, 105-155 ezren pedig a táborokban pusztultak el. Megj. A többiek sorsára vonatkozóan nem ad kapaszkodót.  Bonyolítja a helyzetet, hogy a nemrég nyilvánosságra került szovjet belügyi statisztikák, amelyekre még részletesebben is kitérünk, maximum 540 ezer főben jelölik meg (egyik adat szerint 420 ezer) a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban őrzött foglyok számát. A ma rendelkezésünkre álló szovjet források szerint annyi dokumentálható, hogy a volt Szovjetunió területén vezetett nyilvántartásokban  65 170 elhunyt magyar hadifogoly személy szerepel, közülük 29 168 főt tudtak azonosítani a magyar nyilvántartások segítségével. Ezekről adatbázist készítettek a Hadtörténeti Intézet és Múzeum - Központi Irattár és Hadigondozó Iroda munkatársai, az adatbázis elérhető. Megj.
    A második világháborúval foglalkozó legfrissebb szakirodalom szerint a második világháborúban összesen mintegy 50 millió katona és polgári személy halt meg, és 20-22 millió katona és civil került fogságba, közülük 4-5 millióan, főleg a német és a szovjet hadifogolytáborokban, vagy már az oda vezető úton elpusztultak. A területileg megnagyobbodott Magyarország 14,5 millió lakosának 6,2 %-át veszítette el. Ezzel a lakosság arányában elszenvedett emberveszteségei Lengyelország (15%), Szovjetunió (8.4%) és Németország (6,4%) után  Magyarországnak voltak a legnagyobbak, mintegy 900 000 fő. Ezen belül az  elpusztult katonák számát 340-360 ezerre becsülik, a zsidó áldozatok száma pedig közel 500 ezer volt. Megj. Jugoszlávia népeinek  1-1,1 millió (és nem 1,7 millió) volt az embervesztesége, legtöbbet a szerbek szenvedtek, 500-550 ezer volt a szerb áldozatok száma, mintegy 200 ezerre tehető a horvát és 100 ezerre a muzulmán áldozatok száma. Megj. Mint ismeretes, Vajdaság Autonóm Tartomány Parlamentje 2001-ben Dragoljub Živković akadémikus vezetésével bizottságot hozott létre a második világháborús vajdasági áldozatok pontos felkutatására - tekintet nélkül arra, hogy melyik nemzetiséghez tartoztak. Ezek a kutatások ma is folynak, de kifejezetten a nem katonai, civil áldozatok felkutatására irányulnak. Komoly eredményeik azonban már ma is vannak. Kutatásaik eredményei alapján ma 110 ezer civil vajdasági áldozatról tudunk (számukat korábban 70 ezerre tették), nemzetiségi összetételük megállapítása ma még pontosításra vár. Megj.
   Nemrég, 2005 nyarán jelent meg magyar és orosz levéltárosok, történészek közös munkájaként a szovjet hadifogságba esett magyar katonák és civil internáltak 1941 és 1953 közötti történetét orosz levéltári források alapján bemutató vaskos dokumentumkötet. Megj. A 141 korabeli, zömmel belügyi forrás bepillantást enged a szovjetek hadifoglyokkal kapcsolatos politikájába, a hadifoglyokat őrző kényszermunkatáborok szerteágazó hálózatába, e táborok népgazdaságban betöltött funkciójára, a táborok egészségügyi ellátásába, a hadifoglyok körében végzett politikai nevelőmunkába. Sok új adatot ismerhetünk meg a kötetből a magyar hadsereg katonájaként fogságba esettek lágerenként lebontott létszámáról, a hadifoglyok nemzetiségi megoszlásáról, és a hazatérés kapcsán folytatott magyar-szovjet tárgyalásokról is -- hogy csak a legfontosabb kérdéseket említsük.
    Mai ismereteink szerint a Szovjetunióba összesen mintegy 4 millió hadifogoly került (ennél nyilván több volt a hadifogságba esettek száma), főként németek, japánok és magyarok. A német és a japán hadifoglyok után a Szovjetunióban nyilvántartott foglyok közül a magyarok létszáma volt a legnagyobb. Mint más utaltunk rá, legújabb szovjet források szerint az 1941 és 1945 között a szovjet hadifogolytáborokba a megérkezés után regisztrált katonák közül 541 530 fő volt a magyar hadifoglyok száma, egy későbbi, ugyancsak szovjet kimutatás szerint 513 767 magyar hadifogoly dolgozott a szovjet munkatáborokban, míg egy másik, 1945 júliusi jelentés szerint az akkor a Szovjetunióban megszámlált 2 688 275 hadifogolyból 425 319 volt magyar. Megj. (Az angolszászoknak a magyar hadsereg  mintegy 300 ezer katonája   adta meg magát.) A magyar hadifoglyokat a Szovjetunió területén szétszórtan, 183 táborban helyezték el. Megj.
   A kényszermunka, mint a háborús kártérítés egyik fontos eleme, a német háborús kártérítés kapcsán, 1943-ban vetődött fel szovjet részről, és Ivan Mihajlovics Majszkij szovjet külügyi népbiztoshelyettes nevéhez fűződik. Megj. Majszkij egy 1943-as tervében 5 millió német kényszermunkás igénybe vételét javasolta V.M. Molotov Megj. külügyi népbiztosnak. A háborús kártérítés sajátos formájaként számításba vett kényszermunkára a legtermészetesebb módon utal Majszkij egy későbbi munkájában is, ami a magyar történetírásban " Az eljövendő világ kívánatos alapelvei" címmel híresült el, és a Szovjetunió háború utáni béketerveire vonatkozik. Ebben a memorandumban, amit 1944. január 11-én, tehát még jóval  a háború befejezése előtt, Molotov külügyminiszter számára  vetett papírra, még csak a német jóvátétel kapcsán említi "a munkaerővel történő jóvátételt". Megj. Ezt az elvet a front előrehaladtával valamennyi felszabadított és megszállt ország német lakosságára kiterjesztették.  Ebben a vonatkozásban a trianoni Magyarország területére a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága (elnöke Sztálin volt) által 1944. december 16-án kibocsátott rendelet volt érvényben, amely a munkaképes korú német nemzetiségű férfiak és nők  internálását írta elő. A magyar kormány 1945-ben  256-szor (!) tiltakozott a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál a polgári lakosság elhurcolása miatt. Megj.   A kényszermunka háborús kártérítésbe történő tényleges beszámítására végül soha nem került sor. 
   A hadifoglyokra vonatkozó  fenti számok azonban nyilván  nem az összes  hadifogságba esettek számát tükrözik, szándékosan használtuk a "hadifogoly táborokba megérkezés után regisztrált" kifejezést,   mivel az útközben, illetve a táborokban történő összeírás előtt meghaltak számát nem tartalmazzák, illetve a számok csak a Szovjetunió területén összeírt hadifoglyok számát foglalják magukba, és az ún. front-területeken létrehozott hadifogolytáborok adatait azonban nem tükrözik.  E számok nem tartalmazzák teljes egészében a "málenykij robot"-ra elhurcolt civilek számát sem, hiszen tudjuk azt is, hogy munkatáborokban készült létszámösszeírásokban gyakran keverednek a hadifoglyok és a kényszermunkára hurcolt civilek kategóriái, akik zömmel, de nem kizárólag, német származásúak voltak. A szovjet tábori statisztikák alapján az elhurcolt magyar civilek megközelítőleg is teljes számát nehéz megállapítani. Fontos részadatok azonban rendelkezésünkre állnak. Így például a legújabb szovjet  források szerint a szovjet munkatáborokba  1945 január és április között 208 239 civil német kényszermunkást szállítottak, az ekkor elhurcoltak között 31 923 fő (20 989 férfi és 10 934 nő) volt magyarországi német. Megj.   Magyar történészek a trianoni ország területről a szovjet táborokba kényszermunkára hurcolt németek összlétszámát ennek duplájára, 60-65 ezerre teszik. Megj.
   A magyar hadifoglyok repatriálásának hosszú és bonyolult történetével itt nincs módunk részletesen foglalkozni, néhány fontos állomását témánk szempontjából mégis érdemes felidézni. A hadifoglyok kérdésével már a Debrecenben megalakult (1944. december 22.) Ideiglenes Kormány kezdett el foglalkozni, és létrehozták a Honvédelmi Minisztériumon belül a hadifogoly osztályt. Az osztály feladata elsősorban a hadifogságba esett katonák felkutatása, regisztrálása, és szociális ellátása volt. Ezzel párhuzamosan a Belügyminisztériumon belül is alakult egy hadifogolyosztály, ennek kompetenciája azonban csak a nyugati hadifogságba esettekre terjedt ki, a szovjet hadifoglyok vonatkozásában semmiféle koordináló szerepe nem volt. A hadifogolykérdés azonban egyre inkább a koalíciós pártok közötti politikai versengés kereszttüzébe került, az üggyel kizárólagos hatáskörrel foglalkozó központi intézmény létrehozására a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tiltakozása miatt nem került sor. A kommunista vezetésű Belügyminisztériumon és a Honvédelmi Minisztériumon kívül a Népjóléti Minisztériumban és a Külügyminisztériumban is külön osztály   foglalkozott a hadifogoly kérdéssel, de fontos szerepe volt  az 1945 szeptember 1-én megalakult a Hazahozatali  Kormánybizottságnak, a Vöröskeresztnek és a Magyar Dolgozók Pártja Központi Hadifogoly Irodájának is. Megj. Munkájukat fontos társadalmi szervezetek segítették, így például a Hadifogoly Hozzátartozók Országos Szövetsége, a Nemzeti Segély, a Siess, Adj, Segíts, a Szociális Missziós Társulat, stb. A nyugaton fogságba esettek jelentős része már 1945 nyarán hazatért, de a "nyugatos" transzportok hazaszállítása is sok esetben elhúzódott 1947-ig. Megj.
       1945. július 20-án adta át Gyöngyösi János külügyminiszter az első jegyzéket a szovjeteknek, amelyben a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozó szovjet-magyar tárgyalások megkezdését indítványozta. Áttörést jelentett az ügyben a Nagy Ferenc miniszterelnök által vezette kormányküldöttség 1946. április 9-e és 18-a közötti moszkvai látogatása, amely delegációnak Rákosi Mátyás is tagja volt. Ezeken a tárgyalásokon személyesen Sztálin tett ígéretet a hadifoglyok hazaszállítására, egy évig azonban alig történt valami az ügyben.
   1946 tavaszától a hadifoglyok hozzátartozói a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt hatására aktivizálódtak. E pártok politikai befolyásának visszaszorítása céljából 1946 július 1-től a hadifogolyügyek átkerültek a kommunista párt kezébe, és központi adminisztratív szervként a Népjóléti Minisztériumon belül létrehozták a  Hadifogoly Ügyosztályt és Debrecenben gyűjtő-elosztó hadifogolytábort hoztak létre. Sztálin ígéretének megfelelően 1946 júliusában, több szünettel tarkítva, megkezdődött a hadifoglyok szervezett hazaszállítása a Szovjetunióból.
   A Szovjetunióban háború befejezése után, 1945 nyarán kezdődött meg a hadifogolytáborok első nagyobb átszervezése. Ennek keretében az ún. front-területeken, azaz a Szovjetunió területén kívül elhelyezkedő táborokat megszüntették, a hadifoglyokat a Szovjetunió területére szállították, és az ún. hátországi hadifogolytáborokba, illetve katonai munkaszázadokba osztották be. Az átszervezés másik szempontja a hadifoglyok kényszermunkájának rentábilisabbá tétele volt, ezért a munkaképtelenek és a sebesültek jelentős részét hazaengedték. Szovjet adatok szerint 1945 júliusában 225 000 foglyot engedtek haza, köztük 24 909 magyart, augusztusban újabb 387 678 munkaképtelen, zömmel német fogoly térhetett haza, és kiszabadult 131 000 munkaképtelen magyar is. Megj. (Azt nem tudjuk, hogy köztük voltak-e délvidéki illetőségűek, vagy nem, a forrásaink erre nem utalnak.) A Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottságának  egy 1945 augusztus 13-án keletkezett jelentése szerint az ún. front-hadifogolytáborokban fogva tartott 708 ezer fogoly  szinte mindegyike rokkant és munkaképtelen volt, így a 412 000 német, a 150 000 magyar és a  9 500 délszláv  stb. is. Megj.   A munkaképes hadifoglyok hazaszállítása azonban csak a békeszerződés aláírása után vált lehetségessé.
   A Magyarországgal megkötött párizsi békeszerződés (1947. február 10.) értelmében a magyar hadifoglyok hazaszállítását "mihelyt lehetséges", meg kell kezdeni, amit a hadifoglyokat visszatartó hatalmak és Magyarország között megkötendő kétoldalú szerződéseknek kellett szabályoznia. A hazaszállítás  költségei a magyar államot terhelték. Megj. A békeszerződés értelmében tehát a Szovjetunióval is hadifogoly egyezményt kellett volna  kötni, a magyar kormány erre irányuló kísérletei azonban rendre  kudarcba fulladtak. Ezzel együtt is, a békeszerződés megteremtette a hadifogoly kérdés megoldásának nemzetközi jogi hátterét és lehetővé tette a magyar országhatárokon kívül rekedt délvidéki, felvidéki, erdélyi magyarok hazatérését is.
    A jugoszláviai illetőségű hadifoglyok, menekültek, internáltak, elhurcoltak hazaszállításának ügye az általunk ismert forrásokban már  1945 nyarától felbukkan.  Ekkor a magyarországi szovjet katonai hatóságok Budapesten, a Hungária krt. 9. számú házban tartottak fenn számukra gyűjtőtábort, hazatérésükre  pedig  a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jugoszláv delegációja mellett működő repatriáló bizottság segítségével  kerülhetett sor.   A szovjet katonai hatóságok 1945 végén feloszlatták ezt a gyűjtőtábort, ezért 1946. január 8-án  a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jugoszláv delegációja a fegyverszüneti egyezmény  4. pontjára hivatkozva  arra kérte a magyar kormányt, hogy a feloszlatott szovjet gyűjtőtábor helyébe újat alakítsanak ki, és a magyar állam az előírásoknak megfelelően, a saját költségén szállítsa haza a SZEB igazolvánnyal rendelkező jugoszláv hadifoglyokat, menekülteket, áttelepítetteket és  internáltakat. Megj. Erre a célra a belügyminisztérium, ugyancsak Budapesten, az Andrássy út 130. sz. alatti, meglehetősen romos lakóházat szemelte ki. Az épület rendbehozatala pénz hiányában meglehetősen vontatottan haladt, az ügy mégsem ezért, hanem azért szakadt félbe, mert a jugoszláv repatriáló bizottság vezetője júniusban már úgy nyilatkozott a Népgondozó Hivatalnak, hogy a pesti gyűjtőtábor  kérdése „már nem aktuális”, a hadifoglyok, menekültek, internáltak hazaszállítása már nem okoz gondot, mivel Hódmezővásárhely és Szeged környékén úgymond  sikerült számukra mezőgazdasági munkát találni addig, amíg haza nem térnek. Megj.   A SZEB mellett működő kéttagú jugoszláv repatriáló bizottság, Josip Jakubec és Vasa Kuliti ezzel lényegében befejezte munkáját, segítségükkel 560 jugoszláv állampolgár térhetett haza. Megj.
   Gyöngyösi János külügyminiszter 1947. március 28-án, tehát már a magyar békeszerződés aláírása után rejtjeltáviratban kérte Szántó Zoltán belgrádi magyar követet, bizalmasan tájékozódjon jugoszláv kormánykörökben a következő kérdésekről: "1. Nem emelnek-e kifogást az 1938. I. 2. után visszacsatolt területekről származó, vagy ott utolsó lakhellyel rendelkező személyek visszatérése ellen? 2. Hajlandók-e fenti személyek lakhelyükre való hazaszállításának költségeit vállalni? 3. Ha fenti személyeket csak bizonyos nemzetiségi vagy politikai selectio után hajlandó a jugoszláv fél átvenni, arról is tájékoztatást kérek." Megj. - olvashatjuk az idézett táviratban.  A magyar kormány álláspontja az adott kérdésben az volt, hogy "mindenki térhessen vissza eredeti illetőségű, illetve utolsó lakhelyére." Szántó csaknem egy hónap elteltével jelentette Budapestre, hogy a jugoszlávok  " itteni illetőségű hadifoglyok hazaszállítása ellen kifogást nem emelnek." A hazaszállítás költségeire vonatkozó választ későbbre ígérte, a harmadik pont vonatkozásában pedig csak annyit jelzett: "Hazatérők kivizsgálása szokásos formák között történne". Megj. Ez azt jelentette, hogy nem nemzetiségi, hanem politikai típusú válogatásnak kívánták alávetni a hazatérő hadifoglyokat. A népjóléti minisztérium időközben  úgy döntött, hogy a Szovjetunióból hazatérő délvidéki illetőségű magyar foglyokat a már működő debreceni, és  egy Szegeden külön erre a célra felállítandó elosztó hadifogolytáborba irányítja. Megj.   Szántó május végén már arról is értesítette kormányát, hogy a "jugoszláv kormány hajlandó gyűjtőtáborba bizottságot küldeni." Megj. , így eldőlt az is, hogy  a hadifoglyok kiválogatását a jugoszláv hatóságok itt végzik majd. A kiválogatás felgyorsítása érdekében a magyar fél részéről felvetődött ugyan, hogy jobb lenne, ha a jugoszláv hadifogoly-bizottság közvetlenül Máramarosszigeten és Focsániban végezné munkáját, ezt a javaslatot azonban a jugoszláv kormány visszautasította. Megj.
   Ezzel párhuzamosan, 1947 márciusában, a békeszerződés értelmében, a magyar kormány a Népjóléti Minisztérium hadifogolyosztályán keresztül érdeklődött a jugoszláv kormánynál a Jugoszláviában lévő magyar hadifoglyok hazaszállításáról. A magyar érdeklődésre Anton Bebler jugoszláv külügyminiszter helyettes pozitívan reagált. De már kezdettől fogva  „minden félreértés elkerülése érdekében” hangsúlyozta, hogy a hazaszállítás nem vonatkozik az internálótáborokban lévő magyar hadifoglyokra. Mivel a békeszerződés, mint már utaltam rá, a magyar hadifoglyok hazaszállításáról csupán  a „mihelyt lehetséges” formulával rendelkezett, a jugoszláv álláspont jogszerűségéről a külügyminisztérium Domokos József legfőbb államügyész állásfoglalását kérte. A legfőbb államügyész 1947. június 13-án kelt levelében először is arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar békeszerződés előírása szerint a két ország között megkötendő hadifogoly egyezménynek kell szabályoznia ezt a kérdést, s mivel a hadifoglyok hazaengedésének kötelezettsége általános, Jugoszlávia is csak Magyarország beleegyezésével, illetve „általános nemzetközi jogelvek alapján” tarthat vissza hadifoglyokat.  Majd levelét így folytatja: mivel nincs semmi információja arra vonatkozóan, hogy a jugoszláv kormány hány magyar hadifoglyot és  kiket nem enged haza, a „visszatartás jogosultságának” kérdésében egyenlőre nem tud állást foglalni. Azt azonban szükségesnek tartotta  megjegyezni, hogy mivel a haza nem bocsátottak „internálótáborban és nem hadifogolytáborban vannak, ebből azt lehet következtetni, hogy ezek háborús vagy közönséges bűncselekményekkel gyanúsíthatók.” Levele végén mégmegjegyezte, hogy a visszatartott hadifoglyok ügyében egyébként is csak a békeszerződés hatályba lépéseután lehet lépéseket tenni. Megj.
Szántó Zoltán  követ, érzékelvén  a jugoszláv internálótáborokban lévő magyar állampolgárok helyzetének súlyosságát, azt szorgalmazta Budapesten, hogy magyar vizsgálóbizottság utazzon Jugoszláviába és a helyszínen vizsgálja meg a kérdést. A belügyi és a honvédelmi tárca ellenállása miatt azonban javaslatát nem fogadták el, ezért  nem tettek ilyen irányú lépéseket a jugoszláv kormány felé. Ezért az internált délvidéki magyar állampolgárok vonatkozásában semmiféle magyar-jugoszláv tárgyalásra nem került sor. A magyar kormány tudomásul vette, hogy a jugoszláv fél az egész ügyet a magyar állampolgársággal rendelkező, általuk kiválasztott "német nevű foglyok" átadására korlátozza. A jugoszláv kormány így adta Budapest értésére, hogy a maga részéről, bár sajátos értelmezésben, de teljesítette a hadifoglyok átadására vonatkozó nemzetközi kötelezettségét, és  nem kíván vitát nyitni a visszatartott hadifoglyok kérdésről.
   Az átadott „német nevű” magyar állampolgárságú hadifoglyok létszámára vonatkozó adataink, ha nem is jelentős mértékben, de eltérnek egymástól.  Egyes források 388 hadifogolyról  és 14 internáltról ( 11 nő és 3 férfi) tudósítanak, máshol 417 hadifogolyról és ugyancsak 14 internáltról olvashatunk, de találkoztunk a 434-es számmal is. Megj. A magunk részéről az átadásról készült jegyzőkönyvet fogadjuk el hitelesnek. E szerint  egy bizonyos Georgijevics jugoszláv ezredes a jugoszláv hatóságok nevében 422 foglyot adott át a magyar hatóságoknak Horgosnál 1947. július 17-én. Megj. A magyar fél részéről Zsille Zsigmond alezredes vette át a foglyokat. Az átadásról szemtanúként beszámoló Rubin Péter, a belgrádi magyar követség titkára így írt: "A 422 hadifogoly, akiket Horgosról Szegedre irányítottak, 1945-ben jugoszláv hadifogságba került svábok, akik elfogatásukkor német egyenruhában különböző német csapattesteknél szolgáltak. Egy részük a Volksbundnak is tagja volt, mások viszont a Prinz Eugen hadosztályban szolgáltak. A magyar határrendőrség szervei rögtön az átvétel után megszállták a kocsikat. A szervényt Szegedről Debrecenbe irányítják, ahol az államvédelmi osztály gondosan felülvizsgálja a hazatérő jugoszláv hadifoglyokat." Megj. Az eredetileg  megígért  423-as transzportból l egy fő betegség miatt lemaradt, a 14 civil internált pedig a jugoszlávok szerint  „szervezési hiba miatt” nem érkezett meg a gyűjtőállomásra, így ők sem térhettek haza.  Mivel e német származású, magyar állampolgárságú jugoszláv hadifoglyok átadására még a békeszerződés ratifikálása előtt, mintegy politikai üzenetként került sor (a békeszerződés 1947. szeptember 15-én lépett érvénybe), a külügyminisztérium utasította Szántó követet, hogy tolmácsolja a magyar kormány "hálás köszönetét" a jugoszláv kormánynak ezért a "baráti gesztusért." Megj.
   A magyar hadseregben szolgált délvidéki hadifoglyok történetének újabb fejezete 1947/48-ban kezdődött.  A Szovjetunióból történő  meglehetősen akadozó repatriálást a kommunista párt egyre inkább saját politikai céljai szolgálatába igyekezett állítani, és az államközi vonalon komoly akadályokba ütköző kérdésnek politikai vonalon próbáltak meg lendületet adni. 1947. április 27-én Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt első embere Moszkvába utazott, hogy tájékoztassa a szovjeteket a Magyarországi belpolitikai helyzetről. Útja előtt levelet írt Sztálinnak, amelyben felhívta a generálisszimusz figyelmét arra, hogy "nagyon kívánatos lenne", ha "minél hamarabb" a kommunisták kezdeményezésére haza engednék a magyar foglyokat. Megj. Rákosit Moszkvában Molotov fogadta és kifejezte aggodalmát, hogy a hadifoglyok hazaengedése "a reakciós erők" pozícióit erősítené. Úgy tűnik, Rákosi megértette a célzást, és hazatérése után azonnal fogadta a kommunista szimpatizánsnak elkönyvelt nőszervezet, a Magyar nők Demokratikus szervezetének küldöttségét. A szervezet vezetői arra kérték Rákosit, járjon közbe Sztálinnál férjeik, fiaik hazaengedése érdekében. Ilyen előzmények után íródott meg 1947. május 6-án a "magyar anyák levele" Sztálinhoz. Ebben az oroszul fennmaradt levélben arra kérték a "Szovjetunió nagy vezérét", mutasson "nagylelkűséget, jóindulatot, segítőkészséget" ebben a kérdésben. Megj. A terep érzelmi előkészítése után, pár nappal később, 1947. május 9-én Rákosi, hivatkozva a fogságban lévő katonák feleségeinek, rokonainak erőteljes akciójára, újabb levélben emlékeztette Sztálint az ügy fontosságára. Arra kérte, még a békeszerződés életbelépése előtt "nagylelkűen" bocsássák szabadon a magyar katonákat. Ilyen propaganda előkészítés után, átjátszva a kérdés kapcsán bizton várható politikai hasznot a polgári pártok oldaláról a kommunisták oldalára, Sztálin végre 1947. május 13-án közölte Rákosival, hogy még a békeszerződés ratifikációja előtt, májusban megkezdik a hadifoglyok repatriálását.
   A Szekfű Gyula Megj. moszkvai magyar  követ által  Budapestre továbbított szovjet  adatok szerint 1947 májusa és 1948 márciusa között 100 892 magyar hadifoglyot szállítottak haza. Köztük 16 620 nem magyar állampolgár volt. Romániai illetőségű volt 10 489 fő, csehszlovákiai 3 703, jugoszláviai pedig 1574. Megj.
   A szovjet hadifogságból hazatérő délvidéki hadifoglyok átvételébe az 1947 januárjában megalakult  belgrádi magyar követség munkatársai is aktívan bekapcsolódtak. Szántó Zoltán Megj. követ fő feladata a külügyminisztérium utasítása szerint az volt, hogy puhatolja ki Belgrád ezzel kapcsolatos álláspontját. Anton Bebler jugoszláv külügyminiszter helyettes Szántó személyes sürgetésére válaszolva 1947. május 5-én levélben közölte, hogy egyenlőre  "tanulmányozzák" a kérdést. Megj. Pár nappal később, május 10-én a jugoszláv fél közölte Budapesttel az átvétel feltételeit. Eszerint a foglyokat először Magyarországon kellene egy helyre összegyűjteni és nyilvántartásba venni.  A nyilvántartásba vétel után majd a jugoszláv fél eldönti, "kit engednek be jugoszláv területre." Belgrád egyértelművé tette azt is, hogy a foglyok Szovjetunióból lakhelyükig történő utazásának és ellátásának költségei a magyar felet terhelik.  A külügyminisztérium hadifogolyosztálya kísérletet tett arra is, hogy megértesse a jugoszlávokkal, gyorsabban menne az átvétel, ha a jugoszláv bizottság egyenesen a máramarosszigeti és a focsáni gyűjtőtáborokban válogatná ki a hadifoglyokat, de kísérletük nem járt sikerrel. Próbálkoztak az anyagi terhek megosztásával is. A Népjóléti Minisztérium hadifogolyosztálya egyenesen arra kérte Szántó Zoltán követet, hogy Magyarország "súlyos anyagi helyzetére való tekintettel" járjon közbe, a jugoszlávok fedezzék "a jugoszláv állampolgárok és a majdani lakhelyükre visszatérő magyar nemzetiségű hadifoglyok hazaszállításának költségeit." Megj.  S bár a jugoszláv kormány sem az átvétel módjának , sem  a költségek megosztásának  tekintetében egy jottány Megj. it sem engedett, 1947 júliusában a magyar kormány ilyen feltételek mellett, a békeszerződés előírásával ellentétben kétoldalú hadifogoly - egyezmény hiányában is  az átvétel megkezdését sürgette, és arról értesítették  Belgrádot, hogy a hadifoglyok már Szegeden várják a jugoszláv átvételi bizottságot. Megj.   Újabb egy hónap telt el, amikor Belgrád azzal ötlettel állt elő, hogy a szegedi táborban lévő hadifoglyok személyesen utazzanak Budapestre a jugoszláv követségre a kitöltendő nyomtatványokért. A „személyes jelentkezéstől” csak azután mondtak le, hogy a magyar fél határozottan közölte, ezt nem tudják megoldani. Az átvételi bizottság Szegedre küldésének elhúzódását pedig egyszerűen „munkatorlódással” magyarázták. 
   A szegedi átvevőtábort a helyi idegklinikán rendezték be, a jugoszláv átvevőbizottság munkáját pedig a város részéről dr. Zentay Károly szociális felügyelő segítette. Pokorny Hermann, Megj. a külügyminisztérium hadifogolyosztályának vezetője elégedett volt a kommunista vezetés alatt lévő szegedi tábor működésével, mert mint egyik jelentésében írta, a táborban "példás rend és tisztaság uralkodik", a hadifoglyok ellátásáról, kulturális igényeiről "elismerésre méltóan" gondoskodnak. Megj. A hadifoglyok hosszú út után, Máramaroson és Debrecenen át  érkeztek meg a szegedi elosztó táborba.
    A délvidéki hadifoglyok számára Belgrád 1947. július végén, a budapesti jugoszláv követségen keresztül juttatta el az összeírásukat és kiválogatásukat szolgáló első  kérdőíveket (Karton prethodnih podataka), amelyeket azonban a külügyminisztérium hadifogolyosztálya csak szeptember közepén kapta kézhez. Megj. A személyes adatotok kívül elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy a hazatérni szándékozók milyen magyar alakulatokban, milyen parancsnokság alatt szolgáltak, mi volt fogságba esésük idején a rendfokozatuk, de a szűkebb rokonság adataira is rákérdeztek. Ennek alapján politikailag is átvizsgálták a foglyokat, elsősorban az érdekelte őket, milyen „fasiszta” szervezetnek voltak tagjai.  
   A rendelkezésünkre álló adatok arról tanúskodnak, hogy hol kevés volt  a kérdőív, hol   a kitöltés lassúságára panaszkodtak  Vladimir Velebit jugoszláv külügyminiszter helyettes például 1947. szeptember 18-án Szántó követet a hadifogoly-kérdőívek "sürgős" visszaküldésére figyelmezette, a szegedi tábor vezetője pedig még novemberben  is újabb adag kérdőívet kért Megj. Pokorny Hermann, a külügyminisztérium hadifogolyosztályának vezetője  1947. november 28-án kelt III. számú tájékoztatójában azonban már azt rögzíthette, hogy a Népjóléti Minisztériumon keresztül  500 kitöltött kérdőívet juttattak el  Belgrádba. Megj.   Egy másik irat arról tanúskodik, hogy 1947. november végén "újabb 217 kitöltött kérdőív" jutott el a jugoszláv kormányhoz. Megj.   Hosszas adminisztratív előkészítés után Pokorny az 1948 január 20-án kelt IV. számú jelentésében végre arról számolhatott be, hogy "a szegedi jugoszláv  hadifogolytáborból már majdnem minden fogoly hazatért", csak azok maradtak, írta, akiknek otthon "eljárástól kell tartania, ezek főleg svábok, SS-ek és Volksbundisták." Pár hónappal később, szeptember 10-én kelt VIII. számú hadifogoly jelentésében viszont keserűen állapította meg, hogy július végén még mindig kb. 400 fő volt a szegedi táborban. "Eltartásuk nehéz, átvételük pedig csak nehézkesen és lassan történik." - olvashatjuk jelentésében. Megj.
   A szegedi táborból 1948 áprilisáig a jugoszlávok 600 hadifoglyot vettek át, ami azt jelenti, hogy a szovjet táborokból elengedett 1574  délvidéki magyar hadifogolynak csupán kisebb hányadát, mintegy 37%-át. Megj.
   1948 tavaszától a szovjet-jugoszláv viszony hirtelen megromlása, majd a   Kominform, a Tájékoztató Iroda jugoszlávellenes bukaresti határozata következtében drámaian leromlottak a délvidéki  hadifoglyok átvételének politikai feltételei. 1948 áprilisa és 1949 februárja között teljesen szünetelt a hadifoglyot átvétele. A magyar kormány ennek ellenére igyekezett kimozdítani a holtpontról az ügyet.
     1948. szeptember 6-án a hadifoglyokkal foglalkozó kormányzati szervek áttekintették a jugoszláviai magyar hadifoglyok ügyét és úgy döntöttek, hogy „lépéseket kellene tenni átvételük ügyében”. De még mielőtt erre sor került volna, megvizsgálták a szegedi átmeneti tábor helyzetét, illetve igyekeztek kideríteni, hány délvidéki fogoly van még a szegedi táboron kívül  egyéb gyűjtőtáborokban. Kiderült, hogy Szegeden a jugoszláv átvevő bizottság utoljára  1948 márciusában járt, és  az 1947-ben érkezett transzportból, akiket a jugoszlávok nem voltak hajlandók átvenni,  296-an még mindig ott vannak. Számításik szerint mintegy 600 délvidéki fogoly érkezése volt még  várható a romániai  Máramarosszigetről. Megj. Ekkor már a Belügyminisztérium Külföldieket Ellenőrző Országos központi Hatósága (KEOKH) is sürgette a szegedi tábor lakóinak átvételét. Mint Balázs József rendőralezredes, a KEOKH vezetője ezzel kapcsolatos levelében  megfogalmazta, mivel hozzátartozóik Jugoszláviában élnek, az itt rekedt foglyok  „kolduló, csavargó életmódot folytatnak és így az ország közrendjét és közbiztonságát veszélyeztetik.” Megj.
    A Máramarosszigeten  rekedt foglyok ügyére egy feketicsi özvegyasszony, Burai Lajosné 1948 szeptember 26-án kelt levelében igyekezett felhívni a magyar kormány figyelmét, és Budapest támogatásával szerette volna a délvidéki magyar anyák mozgalmát elindítani fiaik hazahozatala érdekében. Kezdeményezése azonban kudarcba fulladt, a belgrádi magyar követség révén a külügyminisztériumba elküldött levelét Budapest nem használta fel céljai elérésére. E levél így szól: „A jó Isten nevében indítsuk útnak magyar anyák ezt a levelet a Főméltóságos Miniszter úrhoz, hogy a mi fiaink, akik négy évi távollét után megérkeztek Máramarosszigetre és nem tudnak hazajutni. Ott hevernek amint írják, hogy ővelük nem törődik senki. Romániai, csehszlovákiai és magyarországi magyarok is hazamentek, ők jugoszláviai magyarok lágerba vannak téve és nem tudják, mi lesz velük. Azért kérjük a Főméltóságos Miniszter urat, tegyen valamit az érdekükben, mert itten nálunk még hallani sem akarnak róluk, hogy hazahozassák őket ide Jugoszláviába. Mély tiszteletünket küldjük mi magyar anyák , kérjük szíves jóságát fiúnk mielőbbi hazasegítéséért.” Megj.
    Szántó Zoltán követ kormánya utasítására többször is felkereste ez ügyben a jugoszláv külügyminisztériumot, majd 1948. december 3-án „igen erőteljes hangú jegyzékben” sürgette átvételüket. Ennek hatására az ügy végre kimozdult a holtpontról és a jugoszláv külügyminisztérium két héttel később közölte, hajlandók ismét bizottságot küldeni Magyarországra.  A Mirko Martić vezette küldöttség 1949 február elején Budapesten és Debrecenben folytatott tárgyalásokat Benedek Jenővel,  az Országos Hadigondozó Hivatal vezetőjével. Kormányuk nevében egyértelműen közölték, hogy csak az „önként hazatérni kívánó” jugoszláv állampolgárokat veszik át, és határozottan kijelentették, nemcsak az általuk volksbundistának és háborús bűnösnek nyilvánított hadifoglyok  átvételét tagadják meg, de  azokét is, „akik szemben állnak Jugoszlávia társadalmi rendjével”. Ez utóbbi formula  az adott körülmények között már nem csupán a az államszocializmus elfogadását, de  a jugoszláv politikai elit Moszkva - ellenes állásfoglalásának igenlését is jelentette.  Egy későbbi elemző tanulmány értékelése szerint az adott körülmények miatt a „delegáció és a magyar tárgyaló fél között igen feszült volt a viszony.” A jugoszláv határhoz közel fekvő szegedi  gyűjtőtábort időközben felszámolták és a foglyokat Debrecenbe szállították. A jugoszláv küldöttség itt, a debreceni táborban  minden fogollyal személyesen beszélt, „még azokkal is, akik rokonaiknál laktak, és erre az alkalomra Debrecenbe utaztak.” E tárgyalásokeredményeként531 hadifoglyot átvettek, 146 fogoly átvételét azonban a fent idézett okokra hivatkozva megtagadták. Megj.
   A Magyarországon maradt hadifoglyokat  biztonsági okokra hivatkozva a magyar hatóságok internálták és megtiltották számukra a Jugoszláviában élő  rokonaikkal történő bármiféle kapcsolattartást. Csak a két ország közötti kapcsolatok javulásával párhuzamosan, 1954 tavaszán  engedélyezték 25 hadifogolynak , hogy ismét  levelezhessen   családjával. Megj.
   A már többször említett szovjet források szerint összesen  418 782 magyar  hadifogoly  tért vissza 1949-ig a Szovjetunióból  Magyarországra, egyes adatok szerint 54 753 fő, más adatok szerint pedig 65 170 személy a GUPVI Megj. táboraiban halt meg.
    A hazatértek között, mint láttuk, 1574 délvidéki fogoly volt, közülük végül is 1131-en (600+531 fő) térhettek haza az ismét Jugoszláviához csatolt  lakóhelyükre.

 

  

Megjegyzesek:

Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről. Hungária  Kiadás, Bad Wörishofen, 1950. 9. 

A teljesség igénye nélkül lásd: Horváth István: Bűnhődés büntetlenül. Hadifogolynapló. Budapest, 1992. Veress József: Rabszolgák voltunk…Mátészalka, 1997. Dupka György - Korszun Alekszej: Megj. A "Malenykij Robot" - a dokumentumokban. Ungvár-Budapest, 1997. Mezei Béla: Hol vannak a katonák? Székesfehérvár, 1998. Hadifoglyok írják…Hadifogolysors a második világháborúban. Szerk.dr. Papp Tibor. Budapest, 1999. Zsigmond József: Apám nyomán Szibériában. Az én háborúm és fogságom történetéből 1944-1948. Budapest, 2002. Nádasi Alfonz OSB. Hadifogolynapló. Győr, 2004.

Stark Tamás: Magyarország háborús embervesztesége. Budapest, 1989. 58-62. Uő.: Magyarok a szovjet kényszermunkatáborokban. Kortárs, 2002. 2.sz. és uő.: Magyarok szovjet fogságban. In.: A kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja. Az Oktatási Minisztérium kiadása, Budapest, 2001. 37-41.

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, 2004. 476-478.

Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 268.

A kérdésre bővebben lásd Bogoljub Kočović: Žrtve drugog svetskog rata u Jugoslaviji. Beograd, 1985.

Anketni odbor za utvrđivanje istine događajima  u periodu od 1941 do 1945 godine u Vojvodini. Međunarodni  naučni skup. Istina…Zbornik radova, septembar 2004. Glavni i odgovorni urednik prof.dr Dragoljub Živković. Skupština APV, Novi Sad, 2004., valamint https://www.mail-archiv.com/sim@antic.org/msg27484.htmlMegj. A letöltés ideje 2006. 03.02. Živković professzor 2006. januári nyilatkozata szerint ez év elején a járeki tábor anyagát "nagy nehézségek árán" végre sikerült megkapniuk.

Vengerszkije vojennoplennüje v SzSzR. Dokumentü 1941-1953. Szosztávili, D.I. Boriszov, E.M. Varga, V.I. Voroncov, V.I. Korotajev, L.A.Pülova, N. Sz. Tarhova. Moszkva, ROSSZPEN, 2005.

Vengerszkije vojennoplennüje v SzSzSzR.  12., 285.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           

Azoknak a táboroknak a listáját, amelyekben magyarokat is őriztek, lásd a fenti dokumentumkötet 411. oldalán.  Ennek alapján látható, hogy  magyar hadifoglyok nemcsak a Szovjetunió európai területein, de az ázsiai köztársaságok és  az északi területek szinte minden hadifogolytáborában megtalálhatók voltak.

Ivan Mihajlovics Majszkij (Ljahoveckij) (1884 -1975) szovjet politikus, 1922-től különféle diplomáciai posztokon dolgozott. Japán,  majd  finnországi küldetés után 1932 és 1943 között  a londoni szovjet követség vezetője volt követi, majd nagyköveti rangban. 1943 és 1946 között külügyi népbiztoshelyettes, a Szovjetunió Külügyminisztériuma  Kollégiumának tagja, a moszkvai székhelyű Szövetségközi Jóvátételi Bizottság elnöke. 1946-ban nyugdíjazták, 1947-től tudományos munkát végzett. Emlékiratai magyarul is megjelentek.  

Vjacseszláv Mihajlovics Molotov (Szkrjabin) (1890 - 1986) szovjet politikus, Sztálin egyik legközelebbi munkatársa és barátja.  1921-1930 között a Központi Bizottság titkára, majd 1941-ig a Népbiztosok Tanácsának elnöke. 1939 -1949-ig, majd 1953 -1956-ig külügyi népbiztos, illetve külügyminiszter. 1957-ben kegyvesztett lett, leváltották tisztségeiből és kizárták a pártból, a Szovjetunió mongóliai nagykövete lett.  1960 -1961-ig a  bécsi  Nemzetközi Atomenergia Bizottság szovjet tagja.

Európa kettészakítása és a kétpólusú nemzetközi rend születése (1945-1949). Szerkesztette Mezei Géza. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001. 139. A memorandumban Magyarország vonatkozásában ez olvasható: "A Szovjetunió nem érdekelt erős Magyarország létrehozásában. (…) értésére kell adni, hogy a szövetségesek nem felejtették el a jelenlegi háborúban elfoglalt pozícióját. Ezért a Szovjetunió politikájának Magyarországgal kapcsolatban  arra kell korlátozódnia, hogy megőrizze a magyar államot, de lehetőség szerint szűkítse területét a néprajzi elvet szigorúan követve. Azokban az esetekben, ha az adott elv alkalmazásában valamilyen kétség merül fel, a kérdést Magyarország ellenére kell megoldani. (…) Magyarországot, legalábbis a háborút követő első években, nemzetközi elszigeteltségben kell tartani. Magyarországra ugyancsak jóvátételt kell kiróni." Majszkij, abban a reményben, hogy a "hírhedt" balkáni kérdés a Szovjetunió érdekei szerint oldódik meg, Jugoszlávia vonatkozásában a következőket tartotta szükségesnek: a "Tito körül csoportosuló elemek megerősödése estén" a Szovjetunió kölcsönös  egélynyújtási egyezményt fog kötni  Jugoszláviával,  ami pedig  a területi kérdéseket illeti, egyértelműen azt javasolja, hogy  "Jugoszláviát helyre lehet állítani régi határai között, ha szükséges  ilyen-olyan módosításokkal." Uo. 142-143.

Földesi Margit: A szabadság megszállása. A megszállók szabadsága - a hadizsákmányról, a jóvátételről, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságról Magyarországon. Budapest, 2002. 154.

Vengerszkije vojennoplennüje v SzSzSzR. 22.

A kérdést bővebben tárgyalja: Modern rabszolgaság. Malenkij robot. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban 1945-1949. Szerk.: Füzes Miklós. Budapest, 1990.; Zielbauer György: A magyarországi németség nehéz évtizede 1945-1955. Szombathely, 1990.  Tilkovszky Loránt: Magyarországi németek szovjet munkatáborokban. Regio, 1991.1.sz.

Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL)  XIX-J-4-a- Belgrád TÜK 2. doboz. 8/biz.- 1948.

Hortobágyi Péter: Magyar hadifoglyok Belgiumban a második világháború után (1945-1947) Valóság, 2006. február  XLIX. évf. 2.sz.

Vengerszkije vojennoplennüje v SzSzR. 12.

Uo. 93.sz. irat, 309.

Az 1929. július 27-én aláírt genfi egyezmény 75. § szerint: "Amint a hadviselő felek fegyverszüneti egyezményt kötnek, tartoznak ebbe elvileg a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozó intézkedéseket is belevenni." A magyar fegyverszünet erre vonatkozó intézkedéseket nem tartalmazott.

Az 1945 január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény 4. pontja így hangzik: „ Magyarország Kormánya haladéktalanul szabadon bocsátja az összes szövetséges hadifoglyokat és internáltakat. Magyarország Kormánya,  további utasításig, saját költségére elegendő élelemmel, ruházattal, orvosi segítséggel, tisztálkodási eszközökkel és szerekkel látja el  az összes szövetséges hadifoglyokat, internáltakat, áttelepített és menekült személyeket, köztük Csehszlovákia  és Jugoszlávia polgárait is. Szállítási eszközökről is gondoskodik, hogy e személyek bármelyike visszatérhessen országába.”  A magyar jóvátétel és ami mögötte van….. Válogatott dokumentumok.  1945-1949. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Balogh Sándor és Földesi Margit. Napvilág Kiadó, Budapest, 20.l.

MOL XIX-J-1-j - Jugoszlávia-7/b.t.-498-1947. 23.d.

MOL XIX-J-1-j-Jugoszlávia-7/b.t.-00345-1954. 23.d.

MOL XIX-J-1-Z Rejtjeltáviratok 1947-1964. Kimenő, Belgrád. 1.doboz. Gyöngyösi 1947. III. 28-ai rejtjeltávirata Szántóhoz.

Uo. Bejövő. Szántó 1947. IV. 26-ai rejtjeltávirata Gyöngyösihez. A jugoszláv kormány a Jugoszlávia területéről származó magyar hadifoglyok ügyéről még 1947 májusában sem tartotta szükségesnek informálni moszkvai nagykövetét. Uo. Kimenő. Gyöngyösi 1947. V. 24-ei rejtjeltávirata Szántóhoz.

Uo., illetve MOL XIX-J-1-j – Jugoszlávia-7b.t. – 180 144 / res. – 1947. 23.d.

Uo. Bejövő. Szántó 1947. május 29-ei rejtjeltávirata Gyöngyösinek.

MOL XIX-J-1-j-Jugoszlávia – 7/b.t. – 180 185 – 1947. 23.d.

MOL XIX-J-1-j-Jugoszlávia-7/b.t.-180 041-1947.23.d.

MOL XIX-J-1-j-Jugoszlávia-7/b.t.-180 166.res. -1947.; 180 162.res.-1947. 23.d.

MOL XIX-J-4-a-Belgrád TÜK 4955 - 1947. 1. d..

Uo.

MOL XIX-J-4-a - Belgrád TÜK 180/res - 1947. 1. d. 

Moszkvának jelentjük…Titkos dokumentumok 1944-1948. Szerkesztette Izsák Lajos, Kun Miklós. Budapest, 1994. 195.

Vengerszkije vojennoplennüje v SzSzR. 119. sz irat. 361-362.

Szekfű Gyula (1883-1955) Korának egyik legjelentősebb konzervatív magyar történésze, hosszabb ideig levéltárosként is dolgozott. 1920-ban jelent meg a trianoni katasztrófára választ kereső nagyhatású történetpolitikai munkája, a Három nemzedék.   Hosszú ideig szerkesztette az angolorientációjú, színvonalas  Magyar Szemle c. folyóiratot, sokat publikált a németellenes Magyar Nemzetben is. 1945 áprilisában az Ideiglenes Nemzetgyűlés küldötte, 1945-1948 között moszkvai követ, illetve nagykövet volt.

MOL XIX-J-4-a Belgrád TÜK. 2. d. 8/biz - 1948.

Szántó Zoltán (1893-1977) kommunista politikus. Az első világháborúban orosz hadifogságba esett. Részt vett a Tanácsköztársaság eseményeiben, majd Bécsbe emigrált, 1927-ben börtönbe kerül. Kiszabadulása után, 1935-ben a Szovjetunióba emigrált, ahol részt vett a Komintern munkájában. A második világháború alatt a moszkvai Kossuth rádió felelős szerkesztője volt. 1945 nyarán tért vissza Magyarországra. Ő volt 1947-től Magyarország első belgrádi, illetve ezzel egy időben tiranai követe. 1949 januárjában "hosszabb időre" hazarendelték. Az ötvenes években követként szolgált Párizsban, illetve nagykövetként Varsóban. 1954-1956-ig a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottságának tagja, 1956 október 24-től  pedig a Politikai Bizottság, illetve az Elnökség tagja volt. A forradalom leverése után a jugoszláv követségre menekült Nagy Imrével és társaival, ahonnan Romániába deportálták. Nagy Imre és társainak 1958-as   perében a vád tanújaként hallgatták ki.

MOL XIX-J-4-a Belgrád TÜK 1. d. 1656 - 1947.

A romániai magyarok hazaszállításának költségeiről a szovjetek közvetlenül a román kormánnyal tárgyaltak. A csehszlovák kormány lényegében megtagadta az állam területén illetőséggel rendelkező magyarok átvételét  a folyamatban lévő kitelepítések miatt. Az 1947-es mintegy 1000 fős csehszlovákiai magyar transzportból összesen csupán 80 főt, kizárólag az 1913 előtt születettek közül azokat vették át, akik beszéltek szlovákul, illetve cseh iskolákat végeztek. MOL XIX-J-4-a Belgrád TÜK 8/biz.-1948. 2.d.

MOL XIX-J-4-a Belgrád TÜK 2959-1947. 1.d.

MOL XIX-J-1-j-Jugoszlávia-7/b.t.-180 185 és 180 215-1947.23.d.

Pokorny Hermann (1882-1960) vezérezredes. Az első világháború idején az osztrák-magyar hadsereg főparancsnokságának operatív stábjában dolgozott, a titkos táviratok rejtjelezésével foglalkozott. 1918-ban az osztrák-magyar delegáció tagja volt a szovjetekkel folytatott breszt-litovszki béketárgyalásokon. 1937-től tartalékos állományba helyezték. 1945-ben reaktiválták és az Ideiglenes Kormány fegyverszüneti osztályának vezetője lett. 1947-1949-ig vezette a Külügyminisztérium hadifogolyosztályát.

MOL XIX-J-4-a Belgrád TÜK 8/biz.-1948. 2.d. 

Uo.45/biz.-1947. ; XIX-J-1-j-Jugoszlávia-7/b.t. -180 244-1947. 23.d.

MOL XIX-J-4-a-Belgrád TÜK.  90/biz.-1947. 2.d.

Uo.8/biz.-1948.

Uo. 90/biz.-1948.; 119/biz.-1948.

Uo.8/biz.- 1948.

MOL XIX-J-1-j-Jugoszlávia-7/b.t.- 00345-1954. 23.d.

MOL XIX-J-1-j-Jugoszlávia -7/b.t.-180 640-1948. 23.d.

Uo.

Uo.

Uo. 00345-1945. 23.d.

Uo. 00857-1954. 23.d.

GUPVI (Glavnoje upravlenyije po gyelam vojennoplennüh i internyirovannüh) - a Szovjetunió Belügyminisztériumának a hadifoglyok és internáltak ügyeinek intézésére alakult főhivatala. A hadifoglyok tehát a GUPVI táboraiba kerültek. A hadifoglyok kényszermunkáját szabályozó rendelkezések 1943 áprilisától datálódnak.  1949 decemberében a GUPVI táboraiban még 9005 magyart tartottak fogva. 1955-ben tért haza a hadifoglyok utolsó csoportja, 370 fő