nyomtat

megoszt

Dés zsidó közösségének virágzása és hanyatlása

 

Hegyi Ágnes

Dés zsidó közösségének virágzása és hanyatlása

Előre- és visszavetített idő

... most fedezte fel először, hogy a vonatfülke micsoda jótékonyan elmés hely. Itt az idegen emberek élete mintegy keresztmetszetben – egyszerre és tömörítve – jelenik meg előttünk, akár egy regényben, amelyet találomra felütünk valahol a közepén. Kíváncsiságunk, melyet egyébként álszemérmesen rejtegetünk, kielégülhet a kényszerűség folytán [...] találgathatjuk, mi lehetett ennek a regénynek a kezdete és mi lesz majd a vége?

Kosztolányi Dezső: Csók

A korszerű történetírás egyik módszere, hogy az eseményeket nem időrendben, hanem valamilyen kiválasztott súlypont szerint mutatja be. Ezt kísérli meg Kolozsvár jelenkori történetének vizsgálatakor Holly Case, a Stanfordi Egyetem doktorandusa. Figyelmét egyetlen nap vizsgálatára összpontosítja, a második világháború egyik eseménytelen és úgyszólván érdektelen napjára[1], amikor semmilyen számottevő frontáttörés vagy politikai változás nem történt. E nap sajtója, tanúságtevők emlékezete és fennmaradt dokumentumok alapján próbálja meg előre- és hátravetíteni a „névtelen nap” hőseinek sorsát. Hétköznapi események: valamely hirdetés egy napilapban, fennmaradt naplóbejegyzés, egy aznap kimondott törvényszéki ítélet vagy rendőrségi híradás hátterét próbálja kipuhatolni, felgöngyölíteni az előzményeket, amelyek elvezettek az aznapi történésekhez, majd – a később bekövetkezett események ismerőjeként – megpróbál elfogadható találgatásokba bocsátkozni a szereplők későbbi sorsát illetően. A történelemtudomány ezt a közelítést mikrotörténeti módszernek nevezi, szemben a hosszútávú időbeni vizsgálattal; Peter Burke analógiájával élve a történész a teleszkópot a mikroszkóppal cseréli fel.[2] Kosztolányi mottóként használt idézete szépprózájának egyféle hitvallását tartalmazza, ugyanakkor mintegy előre vetíti a történetírás korszerű, mikrotörténeti módszerét, rátapint annak lényegére. E „górcső közelítést” igen érdekesnek találom, csakhogy a dokumentációs lehetőségeim korlátozott mivolta nem teszi lehetővé, hogy a jelen tanulmányomat az ismertetett módon rendezzem. Ezért csak a bevezetőmben próbálom meg ezt a módszert alkalmazni, amelyet szándékszom egy későbbi tanulmányomban következetesen végigvezetni.

* * *

E helyen szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik e tanulmány elkészítését ösztönözték, támogatták, segítették. Elsősorban hálával adózom Édesapámnak, Hegyi Csaba nyugalmazott gimnáziumi tanárnak, aki Désen több túlélővel és keresztény tanúságtevővel beszélgetett, és részletes jegyzeteit eljuttatta hozzám. Kegyelettel adózom Csillag Magda tanúságtevő emlékének, aki mindig szívélyesen megosztotta velem emlékeit, majd többízben is pontosította őket, továbbá a rendelkezésemre bocsátotta a kolozsvári televízió Holocaust-témájú dokumentumfilmjét. E tanulmány elkészítéséhez több napjainkban is Désen élő zsidó és keresztény kortanú járult hozzá: Jóo Mária tanárnő, Sallak Margit háziasszony, Borzási Tibor fényképész, Pataki Ferenc asztalos, Dálnoki Béla Albert, Jenei Elemér volt bőrgyári munkás és Revnic Vasile (László) munkás.

Messzemenően együttműködött velem a Maryland állam Baltimore városában élő immár 84. évében járó Iagnyatinszki Józsefné Hirsch Ida, Alsóhagymásról elszármazott nyugalmazott ápolónő, a világháborús Dés éles emlékezetű ismerője, akit a Bungur-erdei gettóból hurcoltak Auschwitzba. Hirsch Emil washingtoni ügyvéd deportált édesanyja és munkaszolgálatos édesapja történetét osztotta meg velem. Annak ellenére, hogy igen nehezére esett megnyilatkoznia, értékes adatokat szolgáltatott a californiai Beverly Hillsben élő Ted Orden (eredeti nevén: Ordentlich Tibor) vállalkozó, a dési zsidó hitközség egykori elnökének fia.

Dr. Lőwy Dániel, a Vészkorszak kolozsvári eseményeinek szakértője betekintést engedélyezett gazdag könyvtárába és számottevő dokumentációs anyagába, továbbá rendelkezésemre bocsátotta megjelent dolgozatait és megjelenés előtt levő kéziratait is. Neki köszönhetem a háborús bűnösként elítélt dési Lénárd (Léhner) Zsigmond doktor tevékenységével kapcsolatos háttérkutatás egy részét, és elkészült tanulmányom egyik első kritikai értékelését

Nemcsak megtiszteltetésnek, hanem egyedülálló kiváltságnak is érzem, hogy e dolgozat megírását Randolph L. Braham professzor mindvégig erkölcsileg támogatta és értékes tanácsaival segítette. Találkozásaink és beszélgetéseink rendkívül ösztönözőleg hatottak rám. Rám bízta unokáinak címzett máig kéziratos levelét, amelyet forrásmunkának használtam fel. A tizenhat gépelt oldalas írás nagy láttató erővel idézi fel Dés egykori zsidó közösségének életét, az ünneptartást, a zsidó elemi fiúiskola hangulatát, Salamon tanító személyiségét. Végül, nagyra értékelem, hogy a Várszegi Gábor Alapítvány második alkalommal is bizalmat szavazott nekem, és munkámhoz anyagi támogatást nyújtott. Ezt igyekeztem lehetőségeim szerint kiérdemelni.   

A dési zsidóság fénykora, annak előzményei és utózöngéi

Dési születésű vagyok, és kisgyerek koromtól kezdve mély hatást gyakorolt rám a második világháborúban elhurcolt dési zsidó lakosok emlékére állított - három fájdalmában vonagló alakot - ábrázoló megrendítő emlékmű,[3] Izsák Márton marosvásárhelyi szobrász műve.[4] Felnőtt koromig csupán e három bronzba öntött zsidó embert „ismertem”, hús-vér valóságában soha egyetlen zsidó embert sem láttam. Désen töltött iskolás éveim alatt egyetlen zsidó osztálytársam sem volt, sőt egyetlen zsidó szomszédra sem tudok visszaemlékezni. Dés egykori zsidó lakosainak nevét vagy hozzájuk kapcsolódó történeteket még csak beszélgetésekben sem hallottam. Bátyámmal sokszor kirándultunk a Bungur erdőbe, Szabó T. Attila nyelvészprofesszor könyvében olvastam, hogy e minden bizonnyal német eredetű-, ma erdős és rétes területre vonatkozó helynév Bungord alakban 1720-tól ismert[5], de csak felnőttként, olvasmányaimból szereztem tudomást a szép kirándulóhely tragikus zsidó vonatkozásairól. A Désaknára vezető szárnyvasútról sem gyanítottam, hogy azon szállították el a város és a vármegye zsidóságát. Mára Désen zsidó lakos csak mutatóban maradt, a 2000. évi deportálásról való megemlékezésen főleg keresztények vettek részt. Mindaz amit én fel tudok idézni sajnos Dés zsidó életének alkonyával esik egybe. Az én Désem - zsidók nélküli zsidó város. Ezért is próbálom meg tanulmányommal a mai fiatalok tudatába visszacsempészni a város életének zsidó vonatkozásait, és a mostani nemzedékekben is tudatosítani, mi mindent köszönhet egykori zsidó lakosságának Dés fejlődése és városként való megerősödése.

Serdülőként gyakran álltam meg az 1907-1909 között épült, mór stílusú, hatalmas méretű Testvériség nevű zsinagóga[6] előtt, csodáltam impozáns méretét, szemnek tetszetős arányait. Az imádság és hagyománytartás épülete a város egykor jelentős zsidó közösségének fénykorát idézi. Mivel a zsinagóga többnyire elhagyatott, a belső terét csak felnőttként sikerült megismernem. Szemet gyönyörködtetőnek vélem a központi magasított hajót, és a két kisebb méretű oldalhajóban található a vékony, kanellurás fémoszlopokon nyugvó galériát. A művészettörténészek értékelése szerint a zsinagóga keleti fala színpad függönyére emlékeztető hullámzású, és a rokokkó stílusjegyeit hasznosítja. Ugyanazon stílusban készültek a fapadok sorvégi panói is. A dési zsinagóga szerkezetileg hasonlít a korábban épült szatmárnémeti és nagyváradi zsinagógaépületekre, ami valószínűsíti a feltételezést, hogy e három épület Budapestről vagy Bécsből Erdélybe eljutott közös terv alapján készült.[7]

Bronszobor és zsinagóga – ma már csupán ennyi emlékeztet Dés valamikor pezsgő zsidó életére. E zsinagóga azonban már szombatonként sem tárja ki ajtaját; bejáratát már nem nyitja kopogtató templomszolga, hatalmas, rozsdaette lakatja nehezen nyílik, a város megmaradt maréknyi – többnyire idős emberekből álló zsidó közössége – használja a sábesz beálltakor. De már inkább csak ünnepen, amikor talán még összegyül a minján, vagyis a szertartáshoz szükséges tíz férfi. Olyankor is keresztény férfit kell kooptálni, mert napjainkban mindössze kilenc férfi maradt a hitközségben, és mellettük négy idős asszony.

A deportálás 2001. évi évi évfordulóján a román televízió kolozsvári stúdiója megható riport-filmet forgatott Désen[8], amelyben egykori zsidó lakóit, közösségét és szertartásait idézte, valamint beszámolt a zsidóságnak Dés életében játszott kimagasló szerepéről is, amely sajnos a mai fiatalok számára úgyszólván ismeretlen.

Megszólalt Dés polgármestere is, akit a hatalmas zsinagóga épületének sorsáról faggattak. Tervezik, így a polgármester, hogy a zsinagógában helyezik majd el a városi múzeumot, de ameddig a még meglévő közösség igényt tart rá, meghagynák kegyhelynek is. Szeretnék megjelölni a Bungur erdőben felállított gyűjtőtábor helyét is.[9]

A főtéri református templomban konfirmáltam, és többek között a templom történetéből is felkészültem. Így már tizennégy éves koromtól tudomást szereztem a dési református templom ritkaságszámba menő zsidó vonatkozásáról: a templom déli külső falán elhelyezett – a Szacsvai nemzettség emlékét őrző – emléktáblán és a Sipos Dávid által faragott kőszószék oldalán héber nyelvű szöveg hirdeti: Adonáj niszi, vagyis Az Uristen az én zászlóm. A templom egykori toronyóráját is zsidó mester, Wolf Bejnis Farkas készítette, Gudor Lajos református lelkész megrendelésére. Az óra felhúzókulcsa a család tulajdonában maradt, és a család kötelessége és egyben kiváltsága volt az órát rendszeresen felhúzni. A toronyóra 1941-ig működött, amikor a ma is meglévő, Szegeden gyártott, korszerűbb órával cserélték fel.

Viszonylag kevés Désről elhurcolt zsidó lakos tanúságtételéről vagy írásáról van tudomásunk. Randolph L. Braham dési származású professzor két monumentális munkában szentel fejezetet Dés városának és Szolnok-Doboka vármegyének.[10],[11] E két művében feldolgozta a háború utáni tanúságtételeket, hivatalos dokumentumokat és a népbírósági perek iratait. Singer Zoltán kétkötetes monográfiát írt Dés és környékéről.[12]

A deportálás 40. évfordulóján rövid írás jelent meg A Bungur erdői „majális” címen a dési gettóról a Bukarestben kiadott Revista Cultului Mozaicban.[13] A magyarláposi Gedalyah Hirsch ivritt nyelven írta meg gyermekkori emlékeit és a dési gettóból történt elhurcolását.[14] Jechezékel Hárfenesz dési származású, Szászrégen mellől elhurcolt fakereskedő lágernaplója 1993-ban magyar nyelven is megjelent. Emlékírásában a hangsúly a koncentrációs táborokban átélt borzalmak leírásán van, csak igen vázlatosan említi meg az elhurcolás előtti és utáni időszakot. Dési származására mindössze a kötet fülszövege hivatkozik.[15] Jeruzsálemben közzétett könyvében Devora Gliksman némiképpen regényesítve mondja el Dés haszid[16] nemzedékeinek történetét és részletesen leírja Paneth József rabbi és családjának szökését a Bungur-erdői gettóból.[17] Végül, világsikert aratott a Désről elszármazott Ana Novac (eredeti nevén Harsányi Zimra) önéletrajzi regénye, amelyben auschwitzi és plaszowi lágeremlékeit írta meg. Könyvében kevés konkrét adatot találunk a szülővárosáról.[18]

De térjünk vissza az időben, és vázoljuk fel röviden a dési zsidó közösség életének fényes napjait, amikor még jelentős lélekszámú volt, a város mindennapjainak valamennyi területén képviseltette magát, jelentősen hozzájárult a korszerű Dés kifejlesztéséhez, ünnepnapjai pedig sajátos színt és pezsgést varázsoltak a szamosparti település lüktetésébe.

 

Történeti kitekintés – dés zsidó lakosságának  kezdetei

 

1655-ből származó oklevéltári adatból feltételezhető, hogy egy Joszéf nevezetű zsidó ember, aki dési keresztény lakosokkal pereskedett, Désről vagy Dés környékéről lehetett.[19] Désre viszonylag későn telepedhettek be zsidók, mivel I. Lipót magyar király és német-római császár 1700. január 19-én a halálbüntetés terhe alatt megtiltotta nekik, hogy bányavárosok közelében tartózkodjanak. E rendelet a sóbányáiról híres Désre is vonatkozott.[20] (Désakna sóbányái a város mai területétől alig három kilométernyire találhatóak.) Húsz évvel később, 1720-ban, gróf Kornis Zsigmond erdélyi kancellár megerősítette a Bethlen Gábor fejedelem által a zsidóságnak – a XVII. sz. elején – adományozott kiváltságokat. Ennek ellenére, Dés városa 1722-ben elrendelte, hogy a helybéli lakosság a zsidókat ne fogadja be, szállást ne adjon nekik, és legfennebb vasárnapokon vásároljanak tőlük pálinkát.[21]  A városi tanács e határozatából kiviláglik, hogy a a városban már voltak zsidó pálinkaárusítók, de állandó kocsmát tartaniuk nem volt szabad.[22] Fél évszázaddal későbbi adat arról tanúskodik, hogy 1776-ban Zsidó Lázár nevű kereskedő boltját ismeretlen tettesek feltörték. Akkor már elnézték a zsidó kereskedők szórványos letelepedését Désen, csak a vagyontalan „kolduló zsidó”-kat utasították ki a városból, akiket a kormányszék Erdély és Partium területéről kitiltott.[23] Az 1800-as években a Déstől alig három kilométerre fekvő Alőrön már 70 zsidó család élt.[24] Az oroszországi és lengyelországi zsidóüldözések elől menekülő haszidok Máramaroson, Besszarábián és Moldván keresztül érkeztek Alőrbe, ahol 1807-ben már imaházat avattak, és ugyanakkortól maradt fent az első héber betűs sírkő is. Jechézel ben Joszéf Paneth országos főrabbi 1824-ban jóváhagyta a templomülések megváltását, és ugyanő 1835-ben bejegyzést eszközöl az alőri Chevra Kadisa könyvében. Az alőri zsidó lakosok száma az 1850. évi népszámlálás adatai szerint 212, 1857-ben pedig 222 volt, ami a község összlakosságának harmadát tette ki.[25] A Dés városa körül letelepedett zsidó kereskedők és kézművesek (tímárok, szűcsök, szabók, üvegezők, pálinkafőzők) és házalók csak a vásárok alkalmával mehettek be a városba, mert hivatalosan csak olyankor tűrték ott meg a zsidókat. Napkelte előtt és napnyugta után azonban tilos volt a városban tartózkodniuk.[26]

A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint az első zsidó lakosok 1834-től kezdődően voltak jelen Désen, az első fennmaradt lakos neve Sidó Lázár, aki Alőrről költözött Désre, és üzlethelyiséget bérelt a városháza épületének bejárati oldalán. Az 1849-es szabadságharcot követően pedig tömegesen telepedtek be a városba a galiciai eredetű haszidok. Az 1850. évi népszámlálás még csak 32 zsidó vallású lakost írt össze Désen.[27] Ferencz József császár 1852-ben tett dési látogatása alkalmával az óragyártó és ékszerész Wolf Bejnis Farkas fémlapba metszett kérvényt mutatott be az uralkodónak a zsidók letelepedési jogának megerősítéséért. A kivágott betűk mögött kis olajmécsesek világítottak.[28]

1855-ben rabbihelyettesi és anyakönyvvezetői minőségben a dési gyülekezet élére került Hartmann Ferenc, aki jogi végzettséggel rendelkezett, és jártas volt mind a vallási- mind világi tudományokban. Az anyakönyvet 1855. október 7-től vezette, de visszamenőleg, 1850-től írta be az adatokat, és Friedmann Ábrahám gyulafehérvári erdélyrészi főrabbi pecsétjével hitelesítette.[29] Mivel 1855 őszén a dési zsidóság lélekszáma már meghaladta a százat, megalakíthatta  első hitközségét, élén – az Alőrről beköltözött – Paneth Mendel rabbival.[30],[31] Ünnepélyes beiktatási szertartását Hartmann Ferenc végezte, a városi hatóságok és az egyházak képviseletének jelenlétében.[32] Hartmann dolgozta ki a dési hitközség alapszabályzatát, amelyet 1862-ben a magyar királyi belügyminisztérium jóváhagyott.[33] Az 1867. évi zsidó kongresszust előkészítő munkálatok során végzett népszámlálás a dési kerület zsidó közösségének lélekszámát 4521-nek állapította meg, ami több mint másfélszerese a kolozsvári kerület akkori zsidó lakosságának.[34]

1857-ben Dés 4390 lakosa közül mindössze 122 volt zsidó, később azonban itt is megállapítható az országszerte tapasztalt ugrásszerű növekedés.[35] A lakosság összeírás adatai szerint Dés városának 1880-ban 560 zsidó vallású lakosa volt, 1890-ben pedig a számuk elérte az 1114 lelket.[36] A XIX. század végére, alig harminc év alatt, Dés zsidó lakossága nyolcszorosára szaporodott – jegyzi meg Szabó T. Attila, aki az 1114 fős lélekszámot az 1891. évhez köti.[37] Ismerve az Osztrák-Magyar Monarchia közigazgatásának alaposságát, a népszámlálás adataihoz aligha férhet kétség. Ezért minden bizonnyal téves Carmilly Weinberger könyvének adata, amely szerint „Dés [...] zsidó lakossága 1886-ban 133 lélek volt”.[38] Elképzelhető viszont, hogy 133 zsidó család élt a városban. A város zsidó lakossága a továbbiakban is látványosan növekedett: az 1910. évi népszámlálás 2176 izraelita lakost írt össze, ami város összlakosságának 19,0 százaléka volt, 1925-ben e szám 3224-re növekedett (25,8 %). Alig hatvan év alatt a dési zsidóság lélekszáma az 1857-ben összeírt hozzávetőleg huszonhétszeresére gyarapodott.[39]

 

A dési zsidóság szerepe a korszerű gyáripar létrehozásában

 

Az első zsidó vállalkozó az alőri Binder Sidó lehetett volna Désen, amennyiben tervét a város akkori előljárósága elfogadja. 1818-ban Binder tervet nyújtott be egy a Szamos feletti híd építésére, amely Dés és Alőr között közlekedést volt hivatott szolgálni, az akkor működő komp helyett. Binder a híd építéséhez szükséges összeget is felajánlotta, méghozzá kamatmentesen, tervét mégis elutasították.[40]

Az 1861. év utáni időszakot az ipar- és hitelgazdálkodás fellendülése valamint a polgárosodás folyamatának felerősödése jellemzi.[41] Mint az akkori Magyarország legtöbb városában Désen is a zsidóság alapozta meg a helyi gyáripart. Számos erre vonatkozó adat maradt fent. Így Hirsch M. Lajos a várostól alig tíz mérföldnyire levő Iklód földbirtokosa 1865-ben szeszgyárat alapított, 1898-ban Bernáth János, Gabre János és Jakab Károly tégla- és cserépgyárat indított, majd Lieber és Feuerstein szappangyárat kezdett működtetni. Kőolajfinomító 1905-től üzemelt Désen, azt követően pedig rum- és likőrgyár, kefe- és cirokárugyár, illetve szíkvízgyár is létesült. A felsoroláshoz tartozik a gyertya-, szalmakalap-, seprű és műanyagárú-gyár, valamint a Déshez közeli Ilosfalván működött fa- és széntermelő üzem. Az iparosítás kezdeményezője két tucatnál alig több - leleményes és szorgalmas - zsidó család volt.[42] Korán felismerték a polgárosodó társadalom törvényszerűségeit, forgótőkéjüket gyakran kockázatos vállalkozásokba fektették, de azokat az esetek nagy többségében sikerre vitték. Ebben szerepet játszott a zsidó emberek – a kor színtjéhez képest magasabb – munkamorálja, önfegyelme és kitartása is. A magyarországi és ezen belül az erdélyi-, szűkebb vizsgálatom körében pedig Szolnok-Doboka vármegye-, illetve Dés zsidósága nemcsak a modern bankrendszert hozta létre, hanem a tőkés termelési mód alapjait is lefektette.

            A XIX. sz. utolsó évtizedeiben Feuerstein Farkas megnyitotta Désen az első modern könyvkötészetet.[43] Ide kívánkozik a bevezetőben már említett Wolf Bejnis Farkas (Farkas Benjámin) ékszerész- és órásmester neve is, akit már Ferencz József császár látogatása kapcsán említettem. Ő készítette a dési református templom 69 méter magas tornyának remekbe szabott toronyóráját. Egyik 1893-ban közzétett  írásában dr. Náthán Friedländer dési orvos beszámolt „Farkas Benjámin dési órás találmányáról”.[44] Az óra 1941-ig megszakítás nélkül működött. Az órásmester nem volt szerény ember; 1854-ben közzétett üzleti hirdetésében magát éppenséggel „a szabad ingamozgás föltalálója”-ként nevezte meg. Az 1896. évben Farkas Benjámin órás- és ékszerüzlete a Főtére működött, a Szt. Ferenc-rendiek épületében; raktára bő választékot kínált fali-inga- és keretórákból, asztali ébresztő órákból, arany- és ezüst zsebórákból, illetve arany és ezüst óraláncokból.[45] A konkurrencia nagy lehetett, mert 1893-ban a Rákóczi és Laktanya utcák sarkán állt Csillag (Stern?) Mór órás- és aranyvésnök műhelye, illetve 1896-ból fennmaradt hirdetés szerint a Rákóczi téren, a polgári fiúiskolával szemközt működött Hochteil Mór arany- és ékszerész üzlete, ugyancsak gazdag kínálattal.[46]

Három dési vállalkozó: Rosenzweig Vilmos, Rosmann Lipót és Rotschild Sándor a város környékén, Somkeréken, Nagynyíresen, Nagyiklódon és Céckén üzemeltetett szeszgyárakat.[47]

            A Vészkorszak kezdetén Désen működött a Friedmann-féle kőolajfinomító, Ordentlich Ferenc szesz- és likőrgyára, továbbá számos nagyvállalkozás: Singer Jakab textil- és szalmafonat import-vállalata, a Gelb-féle búza- és lisztnagykereskedés, Edlinger Ferenc vaskereskedése, illetve Singer Emil gyarmatárú nagykereskedése. Több mint 150 dési üzlet volt zsidó tulajdonban, ami a város összes üzletének mintegy 90 százalékának felelt meg. Búza, szavasmarha és tojás kivitelével is foglalkoztak.[48]

            Désen számos kisvállalkozó is tevékenykedett, mai szóhasználattal élve: szolgáltató cégeket működtettek. Goldenberg Mór a Voith palota alatt levő fodrásztermében „hajvágást, borotválást, fodrítást” vállalt el; raktárában bő választék volt illatszerekból, szappanokból és bajuszpedrőkből.[49]

 

Dés vallásoktatása és felekezeti iskolái

 

            A zsidóság a könyv népeként ismert. A legrégibb időktől a zsidó fiatalokat írásra-olvasásra és a Talmud Tóra ismeretére tanították. E tudás megszerzéséhez intézményes kereteket biztosítottak, jesivákat, később pedig felekezeti iskolákat hoztak létre, és tartottak fenn, a leggyakrabban közösségi pénzből.

            Az első dési jesivát Menáchem Mendel Paneth főrabbi nyitotta meg 1862-ben, alig néhány növendékkel. A rabbi halála után fia, Móse Paneth vette át a jesiva vezetését, de annak látogatottsága továbbra is gyér maradt, és a hírneve sem javult.[50] Az első nagy jesivát Jechezkél Paneth hozta létre, aaz 1910-es években. Ekkor negyven dési és Dés környéki diák látogatta, de amint az intézmény hírneve növekedett, fokozatosan az ország minden részéből érkeztek ide növendékek. Ezzel magyarázható, hogy 1926-ban a jesivának már 250 növendéke volt, akik részére külön menzát létesítettek. Jechezkél Paneth halála után, 1930-ban a jesiva felvette az alapító nevét; a Kneszet Jechezkél élére az apja helyére került Jákov Elimelech Paneth került, aki a deportálás előestjéig vezette az iskolát.[51]

Kisebb létszámú, de igen elitnek számító jesivát vezett Reb Lise Horovitz. A saját lakásán tartotta fenn, apja reb Naftali Horovitz volt az előadója, ő maga pedig a kisegítő előadója. Tanítványai később különböző jesivák oktatóivá váltak.[52]

Az izraelita ortodox hitközség 1915-ben hétosztályos polgári iskolát indított be, amelynek igazgató-tanítója Izráel Samu (1880-1944) volt. E polgári iskola tanterem- és tanítói kar hiánnyal küzködött. Mivel nem volt nyilvánossági joga, az év végi vizsgákat a növendékeknek Besztercén kellett letenniük. Az impériumváltozás után, 1918-ban az iskola megszűnt.[53]

Tovább működött viszont a dési izraelita felekezeti iskola, Klein Ignác (1844-1927) igazgató-tanító vezetésével, aki földrajzot és történelmet oktatott.[54] Fennállása folyamán az iskola tanítói karának tagjai voltak: Breier Samu számtan- és nyelvtan oktatója, Ábrahám Samu, Klein Jolán,  Weinstein Arnold rabbi, aki 1892-1939 között hitoktatóként működött. Weinstein jószívű ember volt, szigorú tanítványaihoz, de ugyanakkor igazságos is. Tanítás közben asztalán nádpálca volt, azzal fenyítette az oda nem figyelő diákot, többnyire fájdalmas „körmös”-t adott.[55] Goldenberg Jenő húsz éves korától zenét tanított az elemiben, de az I. világháborúban katonai szolgálatra rendelték be, és 1917-ben frontkatonaként hősi halált halt.

Az megváltozott állami hovatartozás románul jól beszélő tanítókat igényelt. Ekkor kerültek az elemi iskolához Salamon Jakab (1884-1944), aki főleg a román nyelvet tanította és Perl Jenő kisegítő hittan tanár. Kanner Slomó, a kolozsvári magyar opera tagja, mint bedolgozó tanító hetente kétszer énekórákat tartott a dési iskolában; cionista érzelmű révén diákjainak titokban megtanította a Hatikvát[56], ami kiváltotta a konzervatív zsidóság felháborodását, és maga után vonta Kanner állásából történt felfüggesztését.[57]

A zsidó elemi iskolában több ávfolyam tanulóit egyazon osztályteremben oktatták. Írást, olvasást és számtant a már említett „Salamon bácsi” tanította. Kedves, barátságos ember lévén a nebulók sokat ugratták. Esténként a gyerekek az iskola szűk udvarán futballoztak. Mivel a legtöbb gyermek szegény család sarja volt, többnyire nem volt cipőjük, így elég fájdalmas volt a viszonylag súlyos rongylabdát rugdosni; mégis, mindenki nagyon élvezte. Zsidó elemi iskola csak fiú tagozattal működött, a zsidó leánykáknak a román elemi iskolába kellett járniuk.[58]

Erdélyi viszonylatban elsőként – a dési cionista székház két szépen berendezett termében – 1921. szeptember 1-én héber nyelvű óvodát nyitottak. Óvónője a magyarláposi származású Mátyás Sosanna volt, aki képesítést Kolozsváron szerzte. Adminisztrátora Sternberg Sarolta, gondnoka pedig – évtizedeken át – Damok Anna volt.[59]

Az iskolaszék elnöki tisztjét 1916-1942 között a talmudi és világi tudományokban egyaránt jártas Berger Nándor fűszerkereskedő töltötte be.[60] Utódja 1942-től Rosenwasser Jenő.[61] A második Bécsi Döntés után két anyaországbeli tanítót hívnak meg, kisegítő tanító pedig 1942-től Mayer Mihály nyugdíjas tanító.

Hatósági rendeletre a dési izraelita felekezeti iskola 1944. május 3-án bezárta kapuit. Növendékeit és tanári karát a gettóba vitték, majd Auschwitzba deportálták.[62]

 A Machziké Tóra 1922-ben kezdte meg működését, Reb Jochák Krapper vezetésével. A Kodor utca 51. szám alatt béreltek ki több épületből álló komplexumot, amelyben chédereket rendeztek be, és tapasztalt melámedokat (vallásoktatókat) alkalmaztak. A tanítványok többsége chászid szülők gyermeke volt, és az iskola vezetősége is a a Bét Hámridász köreiből került ki. Kezdetben hat chéderben, hat melamed vezetésével délelőtt és délután folyt a tanítás. A növendékek száma többszáz volt.[63]

 

A szociális háló és jótékonysági intézmények kiépítése és felvirágoztatása

Erdély többi városának mintájára a zsidóság Désen is létrehozta vallási, jótékonysági és művelődési intézményeit valamint iskolarendszerét. Az Izraelita Jótékony célú Nőegylet 1889-ben alakult meg, majd 1914-ben, az első világháború kitörésekor újralakult és a deportálásig működött. Célkitűzései között szerepelt a szegények istápolása és más karitatív célok, például 1933-tól aggmenházat működtetett, ahol 8-10 rászorulót láttak el. A Mosav Z’kenim a szegények menzája volt, ahol 15-20 család étkezett.[64] A nőegylet egyik legaktívabb munkatársa dr. Szörényi Gyuláné volt, Dés jónevű állatorvosának felesége. A Zsidó Kisiparosok Segélyegyesülete szociális támogatást nyújtott tagjainak, segélypénztárat nyitott és templomot épített, az 1925-ben megalakult Linat Cedek (Slajfstib) a városon átutazó vándorkoldusokat segítette, a Zsidó Kishitelbank 1930 elején kezdte meg működését, a Kóser Katonakonyha 1933-tól a Désen állomásozó zsidó katonák rituális étkeztetését biztosította, a Meva Szandikot a szegény szülők fiúgyermekeinek a berit miláját (körülmetélést) megszervezni és biztosították az újszülöttek kelengyéjéhez szükséges anyagiakat, az O. S. (Organizaţia Sanitară, Egészségügyi Egyesület) 1935-től működött, a Joint égisze alatt, és az arra rászorulók ingyenes orvosi- és gyógyszerellátását biztosította. Az Árvagondozó a kolozsvári központ irányítása alatt működött és a Joint támogatását élvezte; helyi vezetője dr. Lázár Lajos ügyvéd felesége volt.

A második Bécsi Döntés után hozták létre a Mátán Beszéter nevű titkos segély-egyesületet, amely adományokat gyűjtött, és azokat gyorssegélyként naponta kiosztott a rászorulóknak.[65] Az II. világháború idején Désen is megalakult a a magyar belügyminisztérium által is elismert és engedélyezett OMZSA (Országos Magyar Zsidók Akciója). A szervezet Désen működő helyi csoportja élelmiszer-, ruházati- és pénzsegélyt nyújtott, majd kóser népkonyhát állított fel, amely naponta 1200 ebédet készített és szolgált fel a nélkülözőknek.[66] Az OMZSA helyi vezetője Fehér Bence volt, aki a két világháború közötti időszakban a főispáni hivatal (prefektúra) egyetlen „mozaikus vallású magyar” tisztviselőjeként teljesített szolgálatot; 1940. őszén a magyar közigazgatás őt is menesztette. Az OMZSA dési szervezete a már náci megszállás alatt levő országok zsidó menekültjeit segítette, továbbá szeretetcsomagokat küldött ki a munkaszolgálatra mozgósított dési férfiaknak. Fehér Bence teljes energiáját és vagyonát is e tevékenységnek szentelte. Fokozatosan annyira elszegényedett, hogy 1943-ban bekövetkezett halála után a családja is jótékony segélyre szorult.[67]

A rendtartó Dés vallási élete

          Dés vallási életét a nagynevű Paneth rabbik négy egymásutáni nemzedéke fémjelezte. Időrendben az első Menachem Mendel Paneth rabbi volt, aki 1862-ben foglalta el Dés rabbiszékét; ő volt az első megválasztott dési rabbi, és hozzá kötődik a város vallási életének megszervezése és megszilárdulása. Paneth rabbi ugyanis igen szigorú szabályokat vezetett be Dés hitéletében. Miután 1855-ben megalakította Dés zsidó hitközségét, 1857 elején pedig a temetkezési Szentegyletét[68] (a Chevra Kadisát), jesivát nyitott, amely rövid időn belül országos hírűvé vált, számos más vallási és szociális intézmény létrehozását kezdeményezte. Jelentős valláselméleti munkák szerzője volt, amelyek Munkácson jelentek meg, 1883 és 1886 között: Sááré Cedek (Az Igazság Kapuja, 1883-1886), Máágálé Cedek (Az Igazság Körei, 1884), Mispát Cedek (Az Igaz Törvény, 1884) és Ávné Cedek (Az Igazság Kövei, 1886). Ugyanő kiegészítette édesapja, Jechézkel Paneth erdélyi országos főrabbi Máré Jechézkel című művét. 1885-ben bekövetkezett halálakor a dési temetőben helyezték örök nyugalomra; tiszteletére később az általa létrehozott Chevra Kadisa ohlelt (mauzóleumot) emelt a sírja fölé, és elhatározta, hogy a halálának vfordulóján 365 olajmécsest gyújtsanak. Sírja évtizedeken át a hívők zarándokhelye volt. Mindkét fia jelentős tevékenységű rabbi lett: Mósé a dési-, Jechezkél Joszéf pedig a naszódi rabbiszékbe került. Paneth rabbi három lánya a kaczkói-, csernoviczi-, illetve a munkácsi rabbihoz ment feleségül.[69]

            Paneth Móse rabbi, Menacem Mendel Paneth elsőszülött fia, még apja életében a helyettes rabbi tisztséget töltötte be, 1886-tól pedig ő került a rabbi-székbe. Nemcsak vallási körökben tisztelték, hanem világi körökben is rendkívüli tekintélynek örvendett. Mgehívták I. Ferenc József Bécsben tartott koronázási ünnepségére, ahová négylovas hintón vitték. A császár később nemesi címet adományozott neki.

            Paneth Móse fő művei az 1894-ben kiadta Chájim Hákonhén Nikolsburg Ávodát Hákohánim (A Kohaniták szolgálata) című művét, 1902-ben pedig Désen jent meg T’kánát Chávurát Menáchem Cion Beir Hákodes Cfát című munkája. Csodatevő rabbi hírében állt, nevéhez számos legenda kapcsolódott, többek között az, hogy soha nem öregedő prémes kaftánja Elijáhú próféta ajándéka lett volna.[70]

            1903-ban hunyt el, és édesapja mellé temették a dési temető oheljébe. Kilenc gyermeke közül Icig Mechel a Kolél Ahavát Cion erdélyrészi titkáraként tevékenykedett, Jechézkelt dési rabbivá választották, Menáchem Mendel dési rebbe lett, lányi közül pedig Chává a borgóprundi-, Freide pedig a dorna-vatrai rabbihoz ment feleségül.[71]

            Paneth Móse jogutóda elsőszülött fia volt, Icig Mechel, de mivel beszédhibás volt, a dési közösség – Móse Paneth végrendeletét betartva – a másodszülött fiát, Jechezkélt választotta a rabbi tisztségbe. Szerencsés választás volt, mert Paneth Jechezkél (Jakab) rabbisága idején Dés hitközségi élete még jobban fellendül: felépült az impozáns új zsinagóga és a korszerű-, forrás fölé épített mikve valamint a kóser vágóhíd, ahol egyszerre három sahter működött. Ugyanabban az udvarban üzemelt a pászkagyár; a matzost szigorúan kézzel készítették.[72] A két világháború között a zsinagógában rendezték a jelentős hitközségi osszejöveteleket, ott tartották az esküvőket, és onnan temették a jelentős dési adománytevőket is.[73]

1922-ben Paneth Móse létrehozta a Machziké Tórát, a következő évben pedig a Talmud Tórát. A vezetése alatt álló dési jesiva látogatottsága többszáz tanítványt ért el. 1930-ban hunyt el, és őt is a dési mauzóleumba temették, nagyapja és édesapja mellé. Összegyűjtött beszédeit és Tóramagyarázatait a hívei jelentették meg, közvetlenül a halála után Kneszet Jechezkél címen, volt tanítványa, Weinstein Hersi szerkesztésében (Kolozsvár, 1931). Néhány évvel később kiadták a Paneth Jechezkél rabbi magyarázataival ellátott pészáchi Haggádát, amely és később az egész világon elterjedt. Paneth Jechezkél rabbinak hat gyermeke volt: mindhárom fiáról, Jákov Eimelech dési-, Joszéf nagyilondai- és Móse Tekei- majd brooklyni rabbiról szó esik e tanulmány lapjain; három lánya rabbihoz ment feleségül: Feigis a marosújvári-, Masa a huszti-, Tili pedig a szászrégeni rabbi párja lett.[74]

            Fia, Jákov (Yankev) Elimelech Paneth követte őt, a Vészkorszakot megelőző időszak utolsó dési rabbijaként. Már 1926-tól megválasztott dési alrabbi és egyben marosújvári rabbiként működött, édesapja halála után pedig, 1930-tól dési rabbi ként működött. Szívvel-lélekkel töltötte be hivatását, az egész vármegye zsidóságának bizalmát és szeretét élvezte; a zsidóüldözések idején hívei legfőbb támasza és vigasztalója volt. 1934-ben hat hétre Palesztinába látogatott, ami egész későbbi életfelfogását meghatározta. Családjával a dési gettóba hurcolták (lásd A hanyatlás előszele... c. fejezetben). Két idősebb fia, Chájim Burách, volt dési ros bét-din és Menáchem Mendel, a bánffyhunyadi rabbi, ukrajnai munkaszolgálaton pusztult el. Maga a rabbi, a híveinek többségével Auschwitzban pusztult el.[75] Csillag Magda tanúságtevő úgy értesült, hogy Paneth Elimelech Jákov rabbi már Auschwitzba érkezése után megbetegedett, mivel visszautasította a tréfli ételt.[76] Akkor azt mondták neki, kórházba viszik, de valójában a gázkamrába került.[77] Egyes tanúságtevők szerint más haszidokkal együtt a Shma Israelt szavalva ment a gázkamrák felé vezető úton.[78] Tűzhalálba követte őt a felesége, és négy gyermeke: Smuél Jehuda, a dési hitközség anyakönyvvezetője, Jechezkél, Joszéf és Lea.[79]

            Dés vallási életének jelentőségét példázza, hogy az erdélyi ortodoxia kongresszusát 1922. február 25-én a városban tartották. A város zsidó lakosságának túlnyomó többsége az ortodox felekezet tagja volt, közülük igen sokan a haszidizmus előírásait követték.[80] A kb. 1200 család legtöbbje mélységesen vallásos volt; a második világháború előtti időszakban fő foglalatosságként a Talmudot tanulmányozták. Az új (neológ) vallási irányzatot csupán a maroknyi askenázi képviselte.[81]

            A Kodor utcában levő Nagytemplom és Poalé Cedek mellett további tizenegy imaház működött Désen. Több mint negyed évszázadon át, 1902-1929 között, a dési haszid közösség élén Paneth Ezekiel ben Moshe (1870-1929) tudós rabbi állt, aki előzőleg a zsidó vallásra áttért székely szombatosok szertartásával kapcsolatos teendőket is ellátta.[82] Az 1925. év nyarán több családból álló haszid csoport vált ki a Bét Hámridás templom kötelékéből, külön egyesületet és templomot nyitva hívei számára. E célból kibérelték a dési Csizmadiák Egyesületének két nagyméretű termét. Szombat- és ünnepnapokon külön, egyenként kétszáz férőhelyes teremben foglaltak helyet a férfiak és a nők. Innen származott az új irányzatot képviselők neve: a Csizmadiások, akik a szatmári reb Jajlis Teitelbaum hívei közül kerültek ki. Vezetőjük Fülöp Majse dési lisztnagykereskedő volt.[83]

            A Talmud Tóra Szécsenyi tér 5. szám alatti chéderjének két, egyenként harmadfél száz férőhelyes nagy termében imaházat rendeztek be. Főképpen az itt tanuló, illetve a zsidó iskolába járó diákok látogatták, az előimádkozást és Tóra felolvasást többnyire a tanítók és meámedek végezték. Az imaháznak külön női szakasza is volt.

Ugyancsak a növendékek látogatták a Máchizké-Tóra imaházát, amely kezdetben, az 1922. évben, a Kodor utca 51. szám alatti épületben működött, majd a Deák Ferenc u. 28 sz. alatti chéderek helyiségeibe költözött. Szombaton és ünnepnapokon külön termet rendeztek be a férfiak, illetve a nők számára, egyenként kétszáz férőhellyel.

            A jesivák növendékei a Kodor u. 11. sz. alatti úgynevezett Bocherek Bét Hámridásába jártak. Reb Náftáli Horovitz dési mágid magánlakásán, a Hunyadi u. 2 sz. alatt külön imaházat rendezett be, ahol hétköznapokon a mincha imát már az ebéd utáni órákban elkezdték. Ezzel szemben a cionisták, akik a Veér u. 1. sz. alatt rendeztek be maguknak állandó imaházat, istentiszteletet csak szombaton és ünnepnapokon tartottak. Az imaházban a hívők 1920-tól a deportálásig tartották meg istentiszteletüket. A Rákóczi tér 7. sz. alatt, a Rottenberg-testvérek lakásán működő imaházat mintegy 30-40 család látogatta. Kaufmann Ferenc fűszerkereskedő Dés és Alőr között, a Bélahegy alatt levő házában szervezte meg imaházát, ahová 20-25 család járt.[84] Hirsch Ábrahám fakereskedő a Bánffy u. 31. sz. alatti házának egyik szobájában létesített imaházat az 1900-as évek elején. Az 1930-as években az imaházat egy a Rózsahegy alatt kibérelt tágas helyiségbe költöztették, ahová 30-35 család járt. A vágóhíd környékén, a Sétatér utcában is működött egy kisebb imaház, ahova szombatonként 30-40 család járt. Az úgynevezett Domokos-imaház reb Hersch földműves lakásában működött és 40-50 család látogatta.[85]

 A dési fiatalság közkedvelt vallásos ünnepe a Purim volt. Ilyenkor a háziasszonyok bemutatták konyhaművészetüket, a gyerekek pedig különféle jelmezbe öltözve – csoportos vagy egyéni - Purim Spielben vettek részt, a legtöbbször Hámánnak ellenszegülő Esztert idéző jelenetet adtak elő. Volt aki hangszerén játszott, például hegedült. Családi szokás volt ilyenkor, hogy Eszter könvéből olvassanak fel részleteket.[86] [87]

            Dés rendtartó vallási életét összegezve, az a Halákha[88] szigorú szabályaihoz igazodott. A vállások ritkák voltak a közösségben, és elenyészően kevés kikeresztelkedés. Amennyiben valaki áttért a keresztény vallásra, a dési zsidóság kiközösítette, szűk családja pedig egyhetes shivat ült érte, mint az elhaltakért szokás.[89]

A XIX. század második felétől az 1920-as évekig működött Désaknán a Schwartz Menyhért fűszerkereskedő által alapított imaház, amelyet a halála után fiai, Samu és Móritz tartottak fent. A mintegy 30-40 család legtöbbjének Désre költözésével már nem maradt egy minjánra[90] való ember.[91]

A kisebb lélekszámú zsidó közösségének vallási életébe Hirsch Ida tanúságtevő elmondása révén nyerhettünk némi betekintést.[92] Alsóhagymáson mindössze öt zsidó család élt; mindannyian a Hirsch dinasztiához tartoztak. Az öt család a nagyapjáé: Moses (Mózes) Hirsch földbirtokos, a három fia: Bernát, Avrun (Ábrahám) és Jákob valamint leánya, Rivka családjai. A helybéli falusi fűszerüzlet tulajdonosa Hirsch Ábrahám volt. Hirschék az Erdélyben viszonylag ritkaság számba menő zsidó családok közé tartoztak, akik egymással jiddisül értekeztek, a második nyelvük pedig a román volt. A faluban nem volt meg a minján, ezért Semesnye[93] faluból jöttek át férfiak, hogy a szombat esti istentisztelethez meglegyen a tíz férfi. Ezek nevére nem emlékszik, mert a háború után egyikük sem tért haza; a deportáláskor mind meghaltak. A sábeszi istentiszteletet a nagyapa házának egyik erre a célra berendezett szobájában tartották, „rendesen, ortodox módra”. Sábeszkor a teheneket a román szomszédok fejték, a tüzet is ők rakták. Villany nem volt a faluban; sábeszkor a petróleumlámpát is a román szomszédok gyújtották meg. A Hirsch családban erős volt a hagyománytartás és a vallásosság.

 

Eszmei irányzatok térhódítása Désen.

A város művelődési életének fellendülése és legkíválóbb személyiségei

 

Zsidó szempontból Dés kulturális élete az 1848-as szabadságharc után vált jelentőssé, dr. Friedländer Nathan (1819-1899 vagy 1900) főorvos szakmai és irodalmi munkássága révén. Pécsújfaluban született, húsz éves koráig több morvaországi és galíciai talmudiskolában tanult. Az 1848-as események idején Bem tábornok hadseregében önkéntes szolgálatot teljesített, honvéd segédorvosként. Amikor 1848-ban több vármegye elutasította a zsidóknak a nemzetőrségbe való felvételét, Ein Wort des Bürgers an den Bürger (Polgárok szava a polgárokhoz) címmel verset írt, amit a Pesti Zsidó Hitközség húsz arannyal díjazott. Később Petőfi hazafias költeményeit német nyelvre fordította és ő maga a forradalmat dicsőítő költeményt írt, Der 16-e März und der Jude (Március 16-a és a zsidó) címen. 1850-ben Pesten szerzett orvosi oklevelet, majd magyar és német nyelven közölt szaktanulmányokat, emelett héber nyelvű irodalmi tevékenységet is folytatott, a bécsi Kokhve Zichak című folyóiratban közölt, és kapcsolatban állt a kelet-európai héber nyelvű körökkel.[94], [95] Munkatársa volt a németnyelvű Der ungarische Israelit és a jiddisnyelvű Allgemeine Jiddische Zeitungnak.[96]

A XIX./XX. századfordulóról kevés adat maradt fent, de az impériumváltozás által teremtett új körülmények közepette érezhetően fellendült. Akkortól kezdődött az addig magát magyarnak valló erdélyi zsidóság önálló nemzetiségként való szerveződése, és bekapcsolódása a romániai zsidó szervezetek életébe és politikai mozgalmaiba.

A főként magyar anyanyelvű és kultúrájú erdélyi magyar zsidóság kettős kisebbségi sorba került; származásukért és nyelvi-művelődési hovatartozásukért is hátrányos megkülönböztetés érte őket.[97] Másfelől, az 1920-as évektől Romániában is erőre kaptak a fasiszta mozgalmak, megsokszorzódtak a zsidóüldözések[98], főként a diákság követelte a numerus clausus vagy egyenesen a numerus nullus bevezetését a zsidók egyetemi oktatásában.[99]

A kialakult társadalmi és politikai helyzet egyik következménye volt, hogy Erdélyben egyre erősebben kezdtek teret hódítani a cionizmus eszméi. Singer Ephraim szerint a két világháború közötti időszakban Dés város zsidó lakosságának egyharmada járult hozzá rendszeresen anyagi adományokkal a cionista mozgalom megsegítéséhez. Nagyon sok zsidó házban helyeztek el kék-fehér perselyeket. (Itt említem meg, hogy több dési származású fiatal vezető szerepet játszott a budapesti cionista szervezetekben: a Hanhagat Harasit Dror-Habonimban tevékenykedett Fehér László (Fehér Bence fia), Trottner Bébi és felesége, Miriam, Friedmann Mihály, Arányi Aser István és Efra.[100] A cionizmus rendkívüli módon felerősödött Désen a II. Bécsi Döntést követően – lásd a c. fejezetben.)

Másfelől, az ún. „zsidó sikátorban” (a Kodor utcában) a szélső baloldali eszméknek is voltak támogatói: 10-15 személy részt vett az illegális kommunista mozgalomban, és harmincan adakoztak a Vörös Segélynek, közöttük gazdag zsidók is, akik nem annyira meggyőződésből tették, mintsem azért, hogy a „túlsó oldalon” is kapcsolatokat építsenek ki.[101]

Az Erdélyben és Romániában kialakult helyzet Désen is jiddis és héber nyelvű, illetve cionista irányzatú lapok, kiadványok megjelenéséhez vezetett. Közülük a legtöbb – anyagiak vagy kellő hozzáértés híján – nem tudott megizmosodni. Mivel gyakran csak töredékes vagy éppenséggel hozzávetőleges adatok maradtak fent egy-egy rövid életű kiadványról, nem vállalkozhatom ezek kimerítő számbavételére. Megpróbálom, amennyire csak lehetséges, e dícséretes kezdeményezéseket kiragadni a teljes feledésből.

Tiszavirág életű, de színvonalas lap volt az 1920-ban kiadott Neue Jüdische Presse. Összesen tíz száma jelent meg, jiddis nyelvű közleményekkel. M. J. Ruhin szerkesztette, aki az első két számot Désen, a többit Kolozsvárott adta ki; a lap a Weinstein & Friedman-féle nyomdában készült.[102]

A királyi román fennhatóság alatt, különösképpen az 1930-as évek táján, a dési zsidó művelődési élet igen gazdag termésű volt. Így, az 1930 előtt Hájesiva címen megjelent havilap beszámolt a jesivák életéről, továbbá homiletikus és talmudista pilpul szerzeményeket közölt. 1929-1930 között Hátorá címen, 1932-ben pedig Ámud Hátorá címen megjelent a dési jesivák lapja.[103] A nagyilondai Áron Dávid Braun (sz. 1914) Désen adta ki a Di Jiddise Stime című hetilapot, ami az 1933. év folyamán rendszeresen megjelent. E folyóirat az erdélyi ortodox zsidóság mérsékelt rétegének felfogását tükrözte. A lap munkatársa volt Nagyiklód főrabbija ráv Chájim Jehuda Braun és S. J. Gross, az erdélyi Águdász Jiszroél titkára, alijázása után a Kneszet tagja.[104] Ugyancsak 1933-ban jelent meg rövid ideig Feuerstein Sándor szerkesztésében a Di Woch c. jiddis nyelvű hetilap.[105]

A Désen született Majrovits Méir Jehuda (1895-1944) regényíró, tanár kezdeményezésére és szerkesztésében az 1919. közepén vagy 1920-ban Új Élet címen cionista lap indult, amelynek négyoldalas melléklete, a Chájim Chádásim Erdély első héber nyelvű újsága volt.[106] Ugyanő később részt vett a Tóra és cionizmus c. időszakos kiadvány, illetve a Cionista Szövetség Új Kor c. lapjának szerkesztésében. Majrovits Méir Jehuda az erdélyi cionista mozgalom egyik kezdeményezője és előmozdítója volt, aki egész nemzedékeket nevelt fel a cionizmus eszméjének jegyében és tanított héber nyelvre. 1919-ben ulpánt (héber nyelvtanfolyamot) szervezett Erdélyben. Altmann Bernáthtal közösen szerkesztette héber és magyar nyelven a Torá v’Ávodá című füzetet (1936). Hazatérés c. regénye, amely a vallásos cionizmus megváltó eszméjét, a zsidó nemzeti újjászületést hirdette 1937-ben jelent meg. E látnoki regény jelentős visszhangot váltott ki.[107]

A teljesség igénye nélkül, Singer Zoltán monográfiája alapján, felsoroljuk a dési szerzők által írt, szerkesztett és megjelentett, illetve a Dés városában kiadott vallásos tárgyú munkákat. Az alöri Semája Lév kiadta a pozeni David Tibli írásait (Dés, 1911), Kolozsváron jelent meg a dési Nisszel Sámuel: Mövászér Tov – Jó Hiradó c. héber és magyar nyelvű könyve (Weinstein és Friedmann nyomda, 1915). Judaisztikai szempontból jelentős munkák közül az alábbiakat említem: Ábrahám Jicchák Auschpitz: Esel Ávrahám (tóramagyarázat, Dés, 1930), Deutsch Menáchem: Mévi Cemách (tóramagyarázat, Dés, 1939), Jehosuá Cvi Weinstein: Birchát Jehoshuá (a Bráchát traktátusról szóló könyv, Kolozsvár, 1942)

Dés művelődési életét volt hivatott összefogni a Zsidó Társas Kör (közismert nevén: Zsidó Kaszinó). 1930 decemberében alakult meg, dr. Ágai Andor ügyvéd, bankigazgató kezdeményezésére, a város zsidó értelmiségének részvételével. Gyűlésterme, játék- és billiárd terme, vendéglője és kölcsönkönyvtára volt. Az intézmény épületét 1942-ben a magyar hatóságok kisajátították, azonban a Társas Kör – egyetlen helyiségbe visszaszorulva – 1944 tavaszáig továbbműködött. Akkor, tagságának legnagyobb részét Auschwitzba hurcolták, ahonnan sohasem tértek vissza.[108]

Mint Erdélyben általában, a dési és Dés környéki zsidó írók Magyar nyelven írt munkái is a magyar irodalmat gazdagították, és mindmáig annak szerves részét képezik. Közülük a legismertebb – a két világháború közötti időszakban – Bárd Oszkár.

Bárd (Wettenstein) Oszkár (1893–1942) ismert író, költő, drámaíró a Déstől alig tizenöt kilométernyire fekvő Galgón élt. Körorvosként dolgozott, de irodalmárként szerzett hírnevet.    Kolozsváron jelentette meg verseit, a színdarabjait pedig sikerrel mutatták be Kolozsváron és Budapesten.[109],[110] Tagja volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek és az Erdélyi Helikon írói körének is. Verseit a kolozsvári Napkelet című folyóiratban közölte, amelynek 1922-től főmunkatársa lett. Korábban, 1912-ben, a Haladás című irodalmi folyóirat munkatársa volt Kolozsváron. 1929-ben csatlakozott a Berde Mária által kezdeményezett Vallani és vállalni programjához, amely a Helikon belső ellenzékét képezte, és a társadalmi regényt kívánta fellendíteni a történelmi regények divatjával szemben.[111]

Bárd Oszkár Liszt című színpadi regénye 1932-ben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában jelent meg. E mű előszavában Liszt emberi magatartását vázolja fel, és a már megkülönböztetésnek kitett magyar zsidóság sorsának jelképke gyanánt kezeli:

A Zongora Királya valóban magyar volt. Nem csupán a származás véletlene avatta azzá, hanem a magyar fajhoz való tartozásának szavakban és komoly áldozatos tettekben történt megvallása is [...] „utolsó leheletéig” magyarnak vallotta magát, s azok a cselekedetei, melyeket a magyarságért vitt véghez [...] a legnagyobb „hazafiaknak” is dicsőségére váltak volna.

Töprengő, borúlátó kicsengésű költészeténél jelentősebb a színműírói tevékenysége. Bárd Oszkár több színdarabját Janovics Jenő mutatta be az egykori nyári színikör Szamos-parti színházépületében; ezek sorrendben: A halál és még több, A csoda (1920), Citera, Sylvio lovag (1921, utóbbinak kiadásához Kádár Imre írt előszót) és a Professzor úr. Négy képben írott komédiájának címe: A taposómalom (Berlin–Kolozsvár, 1925.); három felvonásos drámája pedig Teleki László (Kolozsvár, 1936.) Több darabját nemcsak Erdélyben, hanem magyarországi színházakban is bemutatták. Műfordítóként a román irodalomból tolmácsolt a magyar olvasónak. Munkatáborban pusztult el.

Auschwitzban vetett véget életének Lázár Éva (1914-1944) nagytehetségű fetőművész, Szopos dési festőiskolájának és a bányai festőtelep neveltje. Olajfestményei, amelyek a leggyakrabban zsidó témákat jelenítenek meg, a kubista stílusirányzathoz tartoznak. Miután Kolozsváron 1931-ben kiállítás sikert aratott, ismert lett, és jelentős festőnek számított. Flórián Tibor értékelése szerint: „Képein nagy szociális érzékről tesz tanúságot. A nyomort, a nélkülözést és az emberi szenvedéseket vonultatja fel szemeink előtt. De együtt szenved ő is alakjaival.”[112] Lázár Éva festészetéről román és svájci lapok is írtak.[113] Műterme a Lázár-házban volt, amely a törvényszékre nézett. Miután 1934-ben Szopos Sándor Kolozsvárra költözött, Lázár Éva egy ideig próbálkozott a Szopos féle festőiskolát életben tartani.[114] Magánemberként Dés társadalmi és társasági életének különc alakja volt, senki sem maradhatott közömbös vele szemben. Mindenki érdeklődését felkeltette, és a legtöbben állást foglalt személye iránt; sokan rokonszenvvel figyelték, mások idegenkedve. Özv. Huber Győzőné felidézi, hogy az emberek megbámulták Lázár Évát, amikor napernyővel a kezében, pincsi kutyáit pórázra fogva, festőmappáját hóna alatt cipelve elhaladt az utcán. Arcvonásaiból valamennyit átmentett a Proletár Madonna c. metszetébe.[115] Incze János festőkollega szerint „úgy viselkedett, mint egy félisten; kényeskedő, pózos, felsőbbrendű lény. Volt egy ugyanilyen modorú nénje is, estefelé szertelenül elöltözködve mentek ki sétálni, afféle feltünősködő körmenetre – egész Dés antik kisasszonyoknak nevezte őket.”[116] Az Erdélyi Múzeum Egyesület 1942. októberében megtartott dési vándorgyűlése alkalmából festészeti kiállítást rendeztek, ahonnan - származása miatt - Lázár Évát kihagyták.[117] Munkáinak javarésze a deportálás idején elveszett, ma már csak felvételek vagy az emlékezés őrzik Imádkozó bócher (1934), Öregasszony (1936), Ezt nem vállalom! (1943) c. munkáit.[118] Az utóbbi képében mintegy előre vetítette a sárga csillaggal megbélyegzett zsidóság sorsát; amikor a batyús zsidók és karjukon gyermeküket cipelő anyák elhaladnak egy Krisztus-feszület előtt, Jézus – leszegezett kezét feltépve – eltakarja szemét. Erre utal a festmény címe: Ezt nem vállalom! Lázár Éva kiterjedt ismertsége ellenére sem kapott a deportálás idején kivételezettséget; előbb a gettóba került, majd elhurcolták. Amikor az érzékeny lelkű művész már nem bírta tovább a koncentrációs tábor megalázó körülményeit, belerohant a magas feszültségű kerítésbe.[119]

Az írók, szerkesztők és Talmud tudósok mellett az első világháború előtti és az impériumváltozás utáni Dés virágzó szellemi életét igen nagy számú zsidó értelmiségi képviselte, közöttük orvosok, ügyvédek, tanárok és tanítók, pénzügyi szakemberek, bankárok. Rövid életrajzukat és Dés közéletében játszott szerepüket Singer Zoltán ismerteti.

 

Dés termékenyítő hatása: a városból elszármazott értelmiségiek pályafutása

 

Désen született Péterfi Tibor (1883–1953) orvos, szövettani kutató, egyetemi tanár. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte, majd 1905-től három éven át ugyanott, az Állattan Tanszéken működött. 1908-ban Budapestre, 1918-ban a pozsonyi egyetemre került, anatómia tanárnak. A Tanácsköztársaság idején a Közoktatási Népbiztosságon vállalt megbizatást, majd emigrálnia kellett: Prágában, Jénában, Berlinben és Konstantinápolyban élt. 1946-ban visszatért Budapestre. Szakterülete a szövettan és a mikroszkóp alatti sebészet. Leírta a tixotropia jelenségét[120], a protoplazma latens elváltozásait és az idegrostok képződési mechanizmusát.[121],[122]

Bukarestben született, majd gyermekként Désen élt[123] és végezte elemi-, majd középiskolai tanulmányait dr. Randolph L. Braham (Ábrahám), a New York-i City University összehasonlító politikatudomány professzora, a magyar Holocaust legkiemelkedőbb történésze, a magyar és a román vészkorszakról és annak megítéléséről szóló több mint hetven kötet írója, illetve szerkesztője, A népírtás politikája – A holocaust Magyarországon című monumentális munka szerzője. A szüleit és rokonai többségét Auschwitzban pusztították el. Ő maga munkaszolgálatosként vészelte át a világháborút, egy ideig szovjet fogságban is volt. 1949-ben vándorolt ki az Amerikai Egyesült Államokba, ahol 1952-ben megvédte politikatudományi doktori disszertációját, majd harmincöt éven át a a New York-i City Universityn politikatudományt tanított[124],[125],[126] „Soha semmiféle olyan kurzust nem tartottam, amelynek a Holokauszt vagy bármilyen zsidótéma lett volna a tárgya. A kenyeremet mindig az összehasonlító államtudományok művelésével kerestem” – jegyezte meg Braham professzor egyik december végén adott interjújában.[127] Jelenleg, professzor emeritusként, a New York-i Rosenthal Holocaustkutató Intézet igazgatója. Kutatási eredményeire gyakran hivatkoznak háborús bűnösök elleni és jóvátételi perekben.[128],[129],[130]

Szintén a városból indult Almási Miklós vegyészprofesszor, előbb a kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára, a magasnyomású katalízis és szerves szintézis kutatója, szakközlemények és egyetemi jegyzetek szerzője. A háború idején teherautósofőrként teljesített munkaszolgálatot.[131]

Tizenévesként túlélte a deportálást a háború után világhírűvé lett Harsányi Zimra (sz. 1929), dr. Harsányi Jenő dési ügyvéd lánya. Zimra édesapja „reménytelen ügyek” védelmezőjeként volt ismert: kliensei között kommunisták, szabadkőművesek, anarchisták és militáns katolikusok voltak. Ő maga azonban semmilyen ideológiai vagy politikai áramlatnak nem volt híve. Margarethe Ehrenfeld, Zimra édesanyja, Németországból származott, brémai rabbi lánya volt. Mivel a család három nemzedék alatt négyszer változtatott állampolgárságot, Harsányi Zimra soha sem volt képes egyértelműen meghatározni a nemzetiségét vagy az anyanyelvét. A téboly hétköznapjai című, világsikert aratott kötetében Harsányi Zimra Auschwitz nagy láttató erejű krónikása; tanúságtevőként nemcsak a páratlan erőszakot és elképzelhetetlenül rossz életkörülményeket írja le, hanem feltárja az emberi lélek összetettségét is, szélsőséges körülmények között. Úgy véli, hogy a lágernaplójáról tette lehetővé, hogy megőrizze személyiségét („Élek! Írok ... megválogatom szavaimat, >>fogalmazok<<”), az írás által sikerült elenállnia a Harmadik Birodalom aprólékosan kidolgozott elszemélytelenítő rendszerének, így a napló végső soron túlélésének eszköze volt.[132] A kötet Magyarországon a saját nevén jelent meg, a Kozmosz Könyvek sorozatban, majd Ifjúságom szép napjai címen több világnyelvre is lefordították. A könyvet Ana Novac írói néven adták ki Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Hollandiában és az Egysült Államokban. Három színdarabját a német televízió sugározta. Indulásáról a következőképpen vall:

 

Gyermekkoromat a fasiszta diktatúra alatt töltöttem el, ifjúságomat a proletár diktatúra alatt és a kettő között – a változatosság kedvéért – kerek egy évet Auschwitzban voltam. Romániába visszatérve színésznőnek indultam, majd elhagytam a színpadot a színpad kedvéért, amikor felfedeztem, hogy egyetlen szenvedélyem amelyhez hűséges maradtam – a párbeszéd.

1950 és 1963 között tucatnyi színdarabot írtam, közülük többet számos színpadon bemutattak, több nyelvre lefordítottak és Állami Díjra érdemesítettek. Egy évvel később kizártak az Írók Szövetségéből és lesepertek a színpadról mint revizionistát, anarchistát, individualistát, stb... [...] Mivel Hitler elrontotta a gyermekkoromat és Sztálin az ífjúságomat, fenntartom magamnak a jogot, hogy a saját eszközeimmel rontsam el – vagy valósítsam meg – azt, ami még megmaradt.[133]

 

Miután írói páyáját a kommunista Romániában ellehetetlenítették, Harsányi Zimra külföldre távozott. Azt követően felváltva élt Párizsban és Berlinben.

1949-től Izraelben élt a dési származású Lázár Bandi Mordecháj (sz. 1922) grafikus, több izraeli újság munkatársa és grafikai szerkesztője, közöttük az Ichud Hákibucim kiadványainak és a magyar nyelvű Hétnek. 1967-től az izraeli hadsereg Bámácháné c. hetilapjának dolgozik.[134]

Kanner Slomó (1899-?) nagytehetségű operaénekes, kántor, rövid ideig a kolozsvári magyar opera szólistája volt. A lengyelországi Scekován született, Chájim Kanner kántor és metsző legidősebb fiaként. 1908-tól a család Désre költözött. 1920 táján a kolozsvári zeneakadémia növendéke, ugyanakkor a Magyar Opera tagja, előbb kórustag, majd első szólistának lép elő. 1925. őszén a Rigolettoban főszerepet kap, de mivel a bemutató ros hásáná napjára esik, az utolsó pillanatban visszamondja a fellépést. Ezért menesztik az operából, amivel kezdetét veszi világra szóló pályafutása. Előbb a londoni nagy zsinagógában kap főkántori szerződést, később Johannesburgban a nagytemplom főkántora. Hetven éves korában vonult nyugdíjba, és továbbra is Dél Afrika Köztársaságban élt.[135]

Ide kívánkozik a Vészkorszak további két dési krónikásának neve is: Singer Zoltán kereskedőé és Teszler Jeremije likőrgyárosé. Az utóbbi Dés-Kolozsvár, Auschwitzon át Jeruzsálemig címen emlékkönyvet jelentetett meg (Jeruzsálemben, 1957). Két kiadást megért héber nyelvű Emlékezz és ne felejts c. könyvében népes dési családjának pusztulását siratja.[136]

Vállalkozóként rendkívül sikeres pályát futott be az Egyesült Államokban a dési születésű Ted Orden, erdeti nevén Ordentlich Tibor (sz. 1921). Édesapja, Ordentlich Ferenc, akit már előzőleg említettem, a dési hitközség elnöke volt. Nyugdíjazásáig a most Beverly Hillsben élő Ted Orden kőolajfinomító és 267 benzikút tulajdonosa és cégvezetője volt. Amerikai évei alatt számos karitatív és zsidó művelődési ügy támogatását vállalta fel. Sajnos, többszörös próbálkozás ellenére sem sikerült emlékeiről szóra bírnom. Azon kevesek közé tartozik, akik soha sem látogattak többé szülővárosukba, és a családjuk Vészkorszakban elszenvedett sorsáról a mai napig sem képesek beszélni.

 

Tornyosulnak a felhők: az antiszemitizmus első hullámai a királyi Romániában

 

Az impériumváltozást követő időszakban a dési zsidóság szellemisége az ideológiai paletta sokszínűségét tükrözte. A legtöbben a vallásos ortodoxia hívei voltak, de a cionizmus eszméi is sok követőre találtak. Baloldali nézetekkel rokonszenvezett dr. Lebovits Lici ügyvéd. Ugyanakkor szakmabelije, dr. Lázár Lajos (Lázár Éva festőművész édesapja) nagy magyarnak vallotta magát: nem esküdött fel a román kormánynak, és a román nyelvet nem is akarta megtanulni; pereit más zsidó ügyvédekkel tárgyaltatta.[137]

Désen már a két világháború közötti években is érezni lehetett az antiszemitizmust, különösképpen 1932-1933 után. Csillag Magda későbbi varrónő a román tannyelvű leányiskolába járt. Keresztény származású osztálytársnői többször megalázták azzal a kifejezéssel, hogy „jidoveancă spurcată” (romlott zsidó). E sértésre ő nem vághatott vissza, mert nagyon félt a következményektől. Végül vette magának a bátorságot, hogy jelentetse az igazgatónőnek, a moldvai származású Zoia Silvianunak.[138] Az igazgatónő az irodájába hivatta a csúfondároskodó leányokat, de csak annyit mondott nekik: „Fete mari şi nu au minte” (nagylányok, és még sincsen eszük). Ezzel „ki voltam fizetve” – emlékezik mindmáig keserűséggel Csillag Magda, és hozzáteszi: „Kislányként még nem voltam tisztában az akkori politikai helyzettel.”[139]

Randolph Braham említi, hogy családjuk háziura, dr. Berger Vilmos nyugalmazott sebészorvos, feltehetően zsidó vagy legalábbis zsidó származású volt. Keresztény felesége és keresztény hitben felnevelt két gyermeke, Kató és Jancsi, viszont nyíltan antiszemita magatartást tanúsítottak.[140]

Ephraim Singer emlékezése szerint a Dés környéki túlnyomórészt román nemzetiségű parasztság nem volt zsidóellenes érzelmű; általában jómódú gazdák voltak, akik hasznát vették a zsidó kereskedők jelenlétének, még a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt antiszemita vonala sem tudta őket ellenséges magatartásra hangolni. Az 1927-ben Nagyváradon, Bánffyhunyadon és Kolozsváron végbement zsidóellenes kilengések Désen nem éreztették hatásukat.[141]

Időnként azonban szélsőséges sajtó megpróbált gyűlöletet szítani. Ez történt például 1935 szeptemberében, amikor a Porunca vremii (Az idő parancsa) c. román legionárus napilap hosszabb lélegzetű cikket közölt Dés városáról, amiben megkongatta a vészharangot, miszerint a megyeszékhely teljesen el fog zsidósodni. E tételt statisztikai adatokkal próbálták alátámasztani, névszerint megnevezve az iparban és kereskedelemben tevékenykedő zsidókat és magyarokat is.[142] Ugyanakkor történt, hogy az addigra feloszlatott Vasgárda egyik fiatal tagja a Főtéren sólyosan megfenyegette a város egyik zsidó polgárát: „Zsidó. Ügyelj, mert agyonváglak. Zsidó. Szégyelld magadat!” Az esetről beszámolt a helyi sajtó, és a demokratikus erők összefogását sürgette a gyűlöletbeszéd elharapózása ellen.[143] Ez azért is figyelemreméltó, mert ugyane időszakban az egyik dési tudósító vélekedése szerint „Van valami, amiben Dej vezet... Részegekben és bodegákban! Sehol Erdélyben annyi részeg ember s annyi italmérő lebuj, mint székvárosunkban.”[144] Szerencsésnek mondható hát, hogy a főtéri provokációhoz hasonló esetek Désen ritkaságszámba mentek, és a gyűlölethintés itt nem hozta meg az uszítók által várt és remélt eredményt. Többek között ezáltal vált lehetségessé, hogy 1935-1940 között a dési hitközség elnöke, Ordentlich Ferenc, sikeresen tudta a város zsidó lakosságát megóvni az országszerte dúló antiszemita kilengésektől és a Goga-Cuza kormány zsidóellenes intézkedéseitől.[145] A helyzet hirtelen rosszabbodott 1940 júliusától, miután Besszarábia szovjet fennhatóság alá került. Ekkortól a román legionárusok, főleg egyetemi hallgatók és középiskolások, rendszeresen elverték a péntek esténként zsinagógákból kiáramló zsidó hívőket, az öregeket felpofozták és a szakállukat rángatták. Désen a legionárus bandák vezetője Oliver Beldeanu volt. Később a zsidó fiatalok megszervezték az ellenállást, és gyakran megfutamították a támadókat.[146]

A Betlenhez közel eső Fellakon a zsidó lakosok, akik főleg jiddisül és román nyelven beszéltek, jó megértésben éltek a román és magyar parasztokkal. Sallak Margit emlékezete szerint „a zsidók jószívűek voltak, és jól megértették egymást a helybéli magyarokkal.” Sallak Margit édesanyjának is nemegyszer adtak árut hitelbe. „Ha az ember megszorult, egy zsidó boldogan kisegítette.” [147] A hitelre történő vásárlás a dési zsidó üzletekben is megszokott volt. Pataki Ferenc visszaemlékezése szerint: „ha valaki zsidó üzletben nem tudott azonnal fizetni, felírták egy füzetbe, és akkor fizetett, amikor lehetősége volt rá.” [148]

 A Déstől nem messze levő Alsóhagymás községbe, ahol főleg román parasztok laktak, kevéssé jutottak el az antiszemitizmus hullámai. Azonban a légionárusok befolyására itt is fellángolt a zsidóellenesség. A gyűlölet szítása főként a fiatalokra hatott. A községben is voltak olyanok, aki azt énekelték:

Toţi tâlharii si jidanii,

Noi suntem legionarii! [149]

 

Ugyanakkortól Szolnok-Doboka vármegyében is előfordult, hogy a zsidó férfiakat „önkéntes munkára” (muncă voluntară) vitték, mivel úgymond „nem dolgoznak”. Például az alsóhagymási zsidó lakosokat is gyakran ilyen munkára fogták. E viszonyok rövid ideig tartottak, ameddig a magyarok bejöttek.[150]

A deportálásig a város zsidó lakosságának túlnyomó többsége a Zsidó utcának is nevezett Kodor-utcában lakott, illetve annak körnékén levő kis utcákban. 1937-ben keltezett tanulmányában Szabó T. Attila nyelvész, Dés helyneveinek szakértője, a következőképpen írta le a Zsidó-uccát: „Tulajdonképpen a Tímár- vagy Kodor (Alsókodor)-ucca egy része, melyet szinte kizárólag zsidók laknak. Két zsinagóga és több imahely van itt.”[151] A zsidóság elhurcolásáig Dés egyféle „klein Eretz Israel”-nek számított.[152]

 

A hanyatlás előszele a második Bécsi Döntést követően

 

Észak-Erdély a második Bécsi Döntés értelmében visszatért Magyarországhoz. A román hivatalnokok és katonaság Dés városából is eltávozott; az első honvéd alakulat 1940. szeptember 8-án vonult be Désre. A Nagybánya felől érkező katonákat lelkes tömeg fogadta, tiszteletükre a Voith-palota előtt díszkaput állítottak fel, a Főtéren magyar és német zászlók lengtek.[153] Akárcsak a többi erdélyi városban az ünneplők között minden bizonnyal jelen voltak a zsidó lakosok is, sokan talán a kokárdát is kitűzték öltözetükre. Az régóta áhított Anyaországhoz-, a magyar nyelv- és kultúrához való visszatérés azonban csak rövid ideig tartó örömöt jelentett a zsidóságnak, mivel – alig 48 órával Erdély visszatérése után – itt is érvénybe léptek a jogkorlátozó magyarországi intézkedések, az ún. „zsidótörvények”.

Az új közigazgatás dési parancsnoka Thold tábornok volt, tanácsadójaként pedig dr. Alsó Lászlót nevezték ki.[154] Közvetelenül a magyar hatalomátvétel után egy különleges bizottság letartóztatott 10 dési zsidó fiatalembert, akiket kommunista tevékenységgel vádoltak. Közülük Stein Frigyes orvosról kiderült, hogy „csupán” cionista, ezért rövidesen kiengedték. A többi kilenc személyt perbe fogták, majd Garanyba és Kistarcsára internálták, a magyarországi politikai foglyok gyűjtőtáborába. (A sors fura játéka folytán e táborok foglyait végül nem deportálták, így életen maradtak.)[155] Ugyanazon évben, november 26-tól, Szolnok-Doboka vármegyében és Dés városában is visszavezették a polgári közigazgatást; gr. Bethlen Béla lett a megye főispánja, dr. Schilling János pedig alispán. K. Weress Jenőt nevezték ki Dés város polgármesterének. A főbb tisztviselői állásokat viszont Anyaországbeliekkel töltötték fel, akik kevéssé vagy egyáltalán nem ismerték a helyi viszonyokat.[156]

Az új magyar közigazgatás egyik első és egyben legszigorúbb intézkedés az ún. „állampolgárság nélküli” zsidókat érintette, azokat, akik nem tudták igazolni, hogy már 1919 előtt magyar állampolgárok lettek volna. Désről körülbelül tíz[157] vagy tíznél több[158] „hontalan”-nak nyilvánított zsidó családot telepítettek ki, és a volt cseh-lengyel határ mentén levő Kőrösmezőre, illetve Havasaljára internálták[159], majd az oroszoktól visszafoglalt területen, Kamenyec-Podolszkijban kivégezték őket.[160]

A numerus clausus bevezetésével a legtöbb zsidó fiatalt kitiltották az iskolákból. Így Singer Ferenc (Ephraim) nem folytathatta a dési Kereskedelmi Gimnáziumban megkezdett tanulmányait; a líceumot csak a világháború után fejezhette be, és ugyanakkor tette le az érettségi vizsgát is.[161] A zsidó kereskedők többé nem kaptak importálási-exportálási engedélyt, és a zsidó mesterembereknek sem utaltak ki a gyárakból nyersanyagot, hanem a magyar nagybani kereskedőtől kellett feláron beszerezniük.[162] Csillag Magda tanúságtevő édesapja cipész volt; nagyon tetszetős lábbelit készített, de mivel zsidó volt, gyakran előfordult, hogy nem utaltak ki számára nyersanyagot: nem kapott bőrt.[163] A zsidó vállalkozások javát keresztények-, ún Strohmannok vették át, akik később, a deportáláskor, az cégek tulajdonosává váltak.[164]

A vármegye községeiben is nehéz volt a zsidó gazdálkodók helyzete. Az alsóhagymási Hirsch család tagjai is eleinte örvendtek a magyarok bejövetelének, de már 1940-től életük igen nehézzé vált. Elvették jószágukat és földjüket, Hirsch Avrun (Ábrahám) fűszerüzletét bezáratták. Gyakorlatilag abból éltek, amit a kertjükben megtermeltek; tejet a parasztoktól vásároltak. Nem éheztek. Mivel más munkájuk nem volt, a háború idején újjáépítették házukat. Alig egy héttel az új házba való beköltözésük után a családot gettóztatták.[165]

A zsidók munkavállalását és életkörülményeit korlátozó intézkedések és a kényszermunkára behívott zsidó férfiak családjainak nehéz helyzete megkövetelte a mielőbbi szervezkedést. Így az észak-erdélyi zsidó hitközségek keretében működő Szociális Ügyosztályok vezetői már 1940-ben ülést tartottak Désen, ahol egyeztették a legszükségesebb teendőket. Ugyanott tárgyalták meg a Magyar Izraelita Pártfogó Iroda (MIPI) és a Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA) intézményes kereteibe történő beilleszkedést.[166]

1941-es adatok szerint Désnek, az akkori Szolnok-Doboka vármegye székhelyének, 3719 zsidó lakosa volt, ami a város összlakosságának 19,3 százalékát tette ki.[167] A vallási élet folytonosságát egyre nehezebb volt megtartani. A magyar adminisztráció visszatérése után az erdélyi ortodox hitközségek kolozsvári irodája 1940 őszén beszűntette be működését; vezetőségi tagjait, közöttók a dési Paneth Jakabot (Jechezkélt) is bevonták a budapesti központú országos előljáróságba.[168] A következő évben Désen még sikerült töretlen formában megtartani az őszi ünnepeket, a teljes munkaszünetet beleértve, ami a világháború körülményei között nehezen volt megoldható.[169] Ugyancsak az 1941. évben a dési cionista mozgalom igen jelentős sikert ért el Singer Zoltán ismert cionista mozgalmi ember hitközségi elnökké való megválasztása folytán. Az egyedülálló esetről a Budapesten megjelenő zsidó sajtó több cikkben is beszámolt. A dési hitköség cionista vezetés alatt működött 1942. június 20-ig, amikor Singer Zoltánt munkaszolgálatra rendelték.[170] Azidőtájt választották meg, szavazattöbbséggel, Lichtenstein Józsefet a betleni ortodox hitközség elnökévé.[171]  Az 1942. év súlyos csapás érte a magyarországi zsidó felekezeteket, az észak-erdélyi  közösségeket  is beleértve; törvényt hoztak, amely az megszűntette az izraelita vallás „bevett” jogállását, és „elismert” felekezetté nyilvánította. Rövidesen megszűnt a zsidó hitközségeknek kiutalt valamennyi állami segély.[172] Egyre fontosabbá vált a rászorulók segélyezése. A pénzügyi alapok biztosítására Paneth Jkab főrabbi meggyőzte híveit, ogy 1941-től 400 százalékkal nagyobb hitközségi adót vessenek ki. 1943-ban 1000 htközségi tag megszavazta az adóknak az inflációval arányos további emelését.[173]

Ami a megváltozott közhangulatot illeti, Csillag Magda tanúságtevő felidézte, hogy a magyarok bejövetele után már lehetett érezni a megkülönböztetést, például voltak olyan üzletek, ahova a zsidóknak nem volt szabad bemenniük.[174] A napisajtó kivette a részét a még zsidó tulajdonban levő üzletek elleni hangulatkeltésből. A Kolozsváron megjelenő Keleti Újság egyik 1942. májusi számának Szamosmenti naló c. rovatában olvashatjuk az alábbi nagyon is célzatos vélekedést, ami egyben az iparengedélyek bevonását is kilátásba helyezi. Elrettentő példaként egy főtéri zsidó kereskedőre hivatkozik, akit azonban nem nevez meg:

 

A dési kereskedők és iparosok egyrésze ellen ismétlődik a közönség méltatlankodása. Udvariatlanok, kegynek tartják a kiszolgálást. Tény, hogy a háborús állapotok miatt a kereskedő s iparos előnyös helyzetbe jutott: neki van, a vevőnek nincs, a kereslet pedig egyre nő... De viszont az iparengedély bevonására is vezethet a helytelen viselkedés. A több udvariasságot! Ez a követelmény a kereskedőre, iparosra is vonatkozik. A dési kereskedő Társulat és Ipartestület helyesen tenné, ha erre körlevélben hívná fel tagjai figyelmét. A néhány modortalan tagokat pedig tessék fegyelmi elé idézni... Lényeges panaszok hangzanak el egyizraelita főtéri kereskedőre, aki a ma kirakatba tett árut – holnap dupla árban adja – „Ja, időközben drágult” – sóhajjal, holott – az árdrágítás hazaárulás!...[175]

 

Sok zsidó iparengedélyét valóban megvonták, amiért Désen is elterjedt az ún. Strohmann intézmény, amikor névleg keresztény emberek vettek át egy üzletet vagy vállalkozást. A zsidótörvények által súlytott számos értelmiségi kényszerült arra, hogy „fekete munkát” végezzen.[176]

A zsidó lakosság zaklatásának hatóságok által bevezetett intézkedései közül megemlítem, hogy betiltották a kóser vágatást, kötelezővé tették az üzletek szombatonkénti nyitvatartását, 1942-ben pedig a hetivásárokat áttették péntekről szombatra. Szerencsére az utóbbi intézkedés nem volt eredményes, mert a Dés környéki román falvak lakói is vonakodtak attól, hogy terményeiket szombaton hozzák be a vásárra, ezért e határozatról rövidesen visszavonták.[177]

Dés 1942. márciusától megjelenő Szamosvidék című hetilapja[178] - más kisvárosok sajtójához hasonlóan - heves zsidóellenes uszításba kezdett.[179] Számos, szélsőségesen antiszemita vezércikket a laptulajdonos és szerkesztő Sztojka László szignált. Sztojkának a politikai spektrum szélső jobb irányába való tolódása igen szomorú jelenség, minthogy nyerészkedésre nem lett volna szüksége; termékeny író és jeles közéleti személyiség volt. Az 1930-as évek közepén versesekötete jelent meg[180], 1942 november 21-én a Székelyföldi Színház Désen bemutatta Utolsó kör és Játék című darabjait, amelyek Észak-Erdély más városaiban is sikert arattak. Őt választották a Törekvés Kultúregylet alelnökévé.[181] Sztojka a háború után Kolozsváron tanárkodott; szélsőséges „publicisztikai tevékenységért” soha sem vonták felelősségre.[182] Mi több, feltételezhetően az ún. „bukaresti tavasz” rehabilitációs áramlata folytán már önálló kötetei is megjelenhettek: Pergő idő c. verseskötete és A moldvai deák naplója c. ífjúsági regénye (mindkettő 1968-ban).[183]

A Nyilaskeresztes Párt eléggé nagyszámú követőre talált a városban. Ezzel magyarázható, hogy 1943-ban Szálasi Ferenc pártvezér is ellátogatott Désre.[184] A német megszállásig azonban a városban nem jeleztek nagyobb zsidóellenes kilengéseket.

 

Munkaszolgálat ritkította meg az életerős dési férfiak sorait

 

A második világháború idején a „megbízhatatlannak” minősített több százezer katonaköteles korú zsidó férfit katonai szolgálatot kiegészítő munkaszolgálatra rendelték be. A Magyar hadsereg tisztjeinek parancsnoksága alatt fegyvertelen katonai egységekbe szervezték őket. Útépítéseken, erődítési munkálatokban, tankcsapdák ásásánál, telefonvonal lefektetésében és hóeltakarításnál dolgoztatták őket. Egyaránt kerültek honi- és külhoni munkaszolgálatra, az utóbbi Ukrajna és Jugoszlávia németek által megszállt területein. A munkaszolgálat jogi alapját az 1939. évi II. tc. 230. paragrafusa teremtette meg, amelynek első cikkelye leszögezte, hogy minden 21. évét betöltött, de katonai szolgálatra tartósan alkalmatlan magyar állampolgár különleges munkatáborokban végzendő „közérdekű munkaszolgálatra” kötelezhető.[185] A munkaszolgálat általános elveit és megszervezésének módozatát a Teleki Pál miniszterelnök által ellenjegyzett 5070/1939. M.E. sz. rendelete tartalmazta.[186] A II. Bécsi Döntés után felállították a X. nagybányai munkaszolgálatos zászlóaljat; a visszatért Észak-Erdély zsidósága a nagybányai központ fennhatósága alá került.[187] A munkaszolgálatosok voltak az elsők Magyarországon, akiknek viselniük kellett a származásukat jelző külső megkülönböztető jelet: a sárga karszalagot. Ugyanakkor a kikeresztelkedett zsidó férfiak fehér karszalagot viseltek.[188]

Désiek munkaszolgálatáról számos adat maradt fent. Így Singer Efráimot már 1941-ben sárga karszallagos honi munkaszolgálatra vitték. Százada a Kolozsvár melletti Hója erdő síugró pályáját építette, az egyetemről akkor már kiutasított V. és VI. éves hallgatókkal együtt. Fákat vágtak ki, és a fatönköket gyökerestől forgatták ki a földből. Az egyik ledőlt hatalmas fa valósággal összezúzta Bárd (Wettenstein) Oszkár író, galgói körorvos fiát. Temetésén a munkaosztag civil vezetője mindén részvéttől mentes beszédet mondott. A Wettenstein-fiú temetése végülis valóságos tüntetéssé alakult, mivel koporsóját a sárga karszallagos barátai és munkatársai vállukon vitték át Kolozsvár városán.[189]

            Tanúságtételében Sallak Margit felidézte azokat a fiatal zsidó munkaszolgálatosokat, akik nyolcas csoportokban villanypóznát cipeltek a vállukon. Aki lassan mozgott, arra a keretlegények rávertek. E nehéz munkát a férfiak Fellakon vagy Dés város közvetlen közelében végezték.[190]

A 21-40 év közötti Szolnok-Doboka vármegyei férfiakat, közöttük a désieket is, már a háború első éveiben úgynevezett kisegítő munkaszolgálatra rendelték. Elsőkként 214 férfit rendeltek be, 1942. június 20-án. Közülük 123-en dési származásúak voltak. Mindannyian a 110/34. munkaszázadba kerültek. A Don-kanyarban bekövetkezett frontáttörésnél 105 munkaszolgálatos orosz fogságba esett, és a szovjet fogságból mindössze hárman tértek haza. A többiek közül sokat ért tűzhalál vagy fagyhalál: heten a dorosicsi iskolában égtek, sokan pedig megfagytak az orosz télben, másokat pedig agyonlőttek, közöttük Chaim Beer Panethet, a dési rabbi másodszülött fiát, a dési rabbiszék várományosát. Randolph Braham írja le a tragikus jelenetet, amikor 1943. szeptemberében Jákob Paneth rabbi a Rosh Hashona istentiszteletén mondott prédikációját megszakítva csillapíthatatlan zokogásban tört ki. Ugyanis aznap értesült arról, hogy Ukrajnában két munkaszolgálatos fia elesett.[191]

A szörnyű bánásmód és elszenvedett nélkülözések miatt a besorozott 214 férfi közül mindössze 33 személy tért vissza.[192] A mozgósított-, 18-45 év közötti férfiak száma 1250-1300 körüli lehetett, akiknek kevesebb mint egyharmada (mintegy 27-32 százaléka) tért vissza.[193]

Désről hívták be munkaszolgálatra Randloph Brahamot is, aki Ukrajnában vészelte át a világháborút, majd szovjet fogságba esett.[194] A dési munkaszolgálatosok egyik túlélője ként nyilatkozott 2002. júniusában Nash Emil (sz.1922) nyugalmazott biztosító ügynök, napjainkban is aktív vállalkozó. Tanúságtételét újságíró jegyezte le és a Désen megjelenő Monitorul de Someş című román nyelvű napilap közölte.[195] 1942. január 11-én behívót kapott Nagybányára, ahol a X/2. munkaszázadba osztották. Előbb a Radnai havasokba került, honi munkaszolgálatra[196], majd Lengyelországba és később Csehszlovákiába. Munkájuk leggyakrabban fegyverszállítmányok vagonokba történő felrakása vagy onnan való kirakása volt, továbbá útépítésnél is dolgoztak. Igen szigorú felügyelet mellett 14-16 órás munkanapjuk volt.  Később kétméteres hóban és kegyetlen fagyban sáncot ástak. A legelemibb higiéniai körülményeket is nélkülözték; ezért tetvesek voltak. Nash Emil felidézte, hogy különösen a kereszteshátúak csípése volt nagyon fásjdalmas, és e teveket igen nehezen lehetett kiirtani. Nash Emil ukrán partizánok fogságába esett. Több társával a hegyekbe hurcolták, ahol sövénykerítéssel körülzárt helyen tartották őket, és nap mint nap agyonlövéssel fenyegették meg őket, ha nem engedelmeskednek. A csodával határos módon szabadultak: egyik reggel észrevették, hogy őrizet nélkül maradtak. Gyalogosan, kerülőutakon indultak hazafelé, nehogy újra fogságba essenek. Amikor már nem bírt továbbmenni, Nash Emilt cseh család fogadta be, és mindaddig gondozta, ameddig felépült. Három év munkaszolgálat után a század kezdeti 365 fős létszámából mindössze hárman maradtak életben. Ugyancsak munkaszolgálatra hívták be a hitközségi elnök fiát, Ordentlich Tibort. A háromszéki Berecken majd Magyarország más vidékein teljesített honi munkaszolgálatot.[197]

Singer Ephraim Yad Vashemnek tett tanúvallomásában szerepel az alábbi, kissé ellentmondásos rész dési munkaszolgálatosokról.[198] Utolsókként tértek vissza a munkaszázadjaikhoz azok a dési fiatalok, akik a gettóban tették fel a sárga karszalagot. Az első transzport útnak indítása után távoztak, vagyis május havának legvégén. Mindössze két-hárman lehettek, közöttük Brender Heini (Heinrich?), aki fehér karszalagot viselt, mivel kereszténynek (?) számított (a háború után Henry Brandiev néven élt Romániában). A fenti adatok pontosításra várnak: nem világos, miért kerültek a munkaszolgálatosok a dési gettóba, és főképpen: miért volt ott a kereszténynek számító Brender? 

A nagy romlás időszaka a német megszállás után

A német csapatok 1944. március 19-én szállták meg Magyarországot. Horthy Miklós kormányzó nem mondott le, és jogfolytonosságot biztosított a náci érdekeket maradéktalanul kiszolgáló bábkormánynak. Alig néhány hét leforgása alatt a magyar zsidóságot a legkönyörtelenebb zsidóellenes rendeletek sokaságával súlytották. Désre március 21-én  érkeztek meg a megszálló német katonák, „csukaszürke egyenruhákban, csukaszürke autókon”.[199] A dési zsidó lakások többségét részben rekvirálták a német tisztek részére. Az egyik elszállásolt Wermacht-alezredes „disznóságnak” nevezte azt, hogy intézkedéseikkel a magyar hatóságok egyetlen hónap alatt próbálták a zsidó lakosokat olyan körülmények közé taszítani, amilyenekbe a németek tíz év alatt vetették őket.[200] A Dávid-csillag viselésének 1944. április 5-én bevezetett kötelezettsége a legmegalázóbb intézkedések egyike volt, ami a magyar társadalom gyakran leghaladóbb rétegeit képviselő zsidóságot úgyszólván a középkori megbélyegzettség viszonyaiba taszította. Ekkortól zsidóknak nem volt szabad nyilvános helyeken megjelenniük, rádiókészülékeiket elkobozták vagy lebélyegezték, kijárásukat napi néhány órára-, piaci bevásárlásukat pedig délelőtt 11 óra utánra korlátozták.[201]

Eljött az az idő, amikortól Dés sárgacsillag viselésére kötelezett lakosai már nem mertek kimenni az utcára. Ekkor történt az eset, amikor egy cigányasszony a lisztsorban felháborodottan kikérte magának, hogy ne engedjék az adagját megvásárolni. Azzal érvelt, hogy ő cigányasszony, nem pedig zsidó![202] Előfordult, hogy a egy-egy jóindulatú magyar keresztény család vásárolt be valamely zsidó családnak, de általában mindenki nagyon tartott tőle, hogy ez kitudódhat. Csillag cipész családját is segítették néhányan, és ők sem maradtak adósok jóindulatú szomszédaiknak, akik e kedvezőtlen időkben melléjük álltak. Például Szigeti (Szigethy?) építészmester segítségét pénzzel hálálták meg. Keresztény ismerőseik közül sokakban megvolt  a jóindulat, de mindenki félt. Csillag Magda tanúságtevő meglátása szerint Dés lakosságának többsége semleges magatartású volt.[203]

Minthogy a hangulat egyre fenyegetőbbé vált, az Alsóhagymáson élő Hirsch Bernát családja a gabonásban ásott gödröt; oda rejtették értékesebb holmijukat. Még dési rokonaik is kihoztak hozzájuk családi vagyontárgyakat és ugyanoda helyezték. Miután a kijárási tilalmat elrendelték, román szomszédaik élelmezték őket. Căluşer görög-keleti pópa, aki Alsóhagymás papja volt, felajánlotta, hogy készít a Hirsch család tagjainak hamis keresztény születési bizonyítványt és átcsempészi őket Romániába. A határ nem volt messze, gyalog is el lehetett jutni oda. Nagyon sok román szökött át Romániába, miután a magyarok bejöttek. Mivel azonban Hirsch Bernát családfő beteg volt, nem vághatott neki a kockázatos útnak, a gyermekei pedig nem akarták őt magára hagyni. Ezért végül nem éltek a felkínált lehetőséggel, ami a deportálás kálváriájától menthette volna meg őket.[204]

Ferenczy László csendőralezredes bizalmas jelentéséből[205] tudjuk meg, hogy Szolnok-Doboka vármegye több községében keresztény lakosok zsidó vagyontárgyakat vettek át megőrzésre. Így Hidalmás[206] nagyközségben, ahol az 1941-es összeírás szerint jelentős lélekszámú zsidó lakosság élt (301 személy, az összlakosság 15,4%-a), hárman is rejtegettek zsidó értékeket: Rusz János, Nopa János és Pakusár Gyula. Hasonló bejelentések érkeztek Kápolnokmonostorról[207] és Nagyilondáról[208] is.

A Pészah első napján Désen is elkezdték a zsidó lakások rekvirálását a Németországból érkező katonák számára. Többnyire 38-42 éves tartalélkosok voltak, akik még sohasem voltak a fronton. Ezzel egyidőben folyt a német csapatoknak a keleti frontról történt visszovonulása is. Többek között a németekkel kollaboráló ukrán és tatár és kirgiz (?) lakosság egy része is Désen át menekült Németország felé. Mongol arcberendezésű, ferdeszemű menekültek voltak, akik családjukkal együtt apró lovak által vontatott rozoga-, jellegzetesen orosz szekereken érkeztek. Mocskosak és tetvesek voltak. Egy-két napra megálltak a Bungur erdőben, de a város kiüldözte őket, nehogy járványos tífuszt terjesszenek.[209],[210]

Egyik húsvét utáni éjszakán magyar katonai egységek hatoltak be a dési zsidó lakásokba, és mindent összeszedtek, amire a frontkatonáknak szüksége volt vagy lehetett: ágyneműt (mindössze két váltást hagytak meg egy családnak), fehérneműt (amiből szintén két váltást hagytak meg), meleg ruhát, télikabátot, fehér és fekete cérnát. Mindezt arra hivatkozva kobozták el, hogy ők jobban tudják felhasználni.[211]

1944 áprilisában történt, hogy Hirsch Ida tanúságtevő Alsóhagymásról bement Désre. A sárga csillagot a gallérjával eltakarta; a csendőr azonban észrevette, és megfenyegette, hogy „piros lesz a Duna a véretektől”. E fenyegetést más alkalmakkor is hallotta csendőröktől.[212] A hivatalos álláspont zsidóellenessége a német megszállás után tetőzött, amikor a erőre kapott a rigmus:

Éljen Szálasi és Hitler,

Üssük a zsidókat bikacsökkel![213]

 

Röviddel később a magyar hatóságok részletes leltárat követeltek a zsidó lakosok árúkészletékről, bútorairól és vagyontárgyairól. A városi vezetés tudatta a zsidó hitközséggel, hogy kicserélik a zsidó lakosok cukor- és szappanjegyeit, amihez szükséges a zsidó lakosok pontos összeírására, a lakhely, foglalkozás, születési év és az anya nevének feltüntetésével.[214] E listát öt példányban kellett benyújtani. Zsidó fiatalokból álló csoportok álltak össze, akik egymás között felosztották az utcákat, majd nyakukba vették a várost. Így alig három nap alatt elkészült a dési zsidó lakosok pontos nyilvántartása. Május elején e lista alapján gyűjtötték össze a helyi hatóságok a város zsidó lakosságát.[215]

 

A lavina-szerű zuhanás kezdete:

a gettó felállításának körülményei

 

A dési gyűjtőtábort a várostól három kilométernyire levő Bungur erdőben állították fel, ami a közeli, Désaknára vezető vasúti mellékvonal mellett feküdt. A helyet – dr. Weinberger Emánuel tanúvallomása szerint – nem dr. Weress (Veress) Jenő, Dés polgármestere, jelölte ki, hanem dr. Lénárd (más források szerint: Léhner, Léner illetve Lénhár) Zsigmond, a város tisztiorvosa.[216] Az április 30-án, Schilling János alispán elnöksége alatt megtartott értekezleten Krämer Lajos gyógyszerész a gettó helyéül az úgyszólván teljesen zsidók-lakta Kodor utcát és környékét javasolta; negyvennél kevesebb keresztény családot kellett volna csak onnan elköltöztetni.[217] Ez a megoldási lehetőség dr. Vékás Jenő orvos és dr. Lénárd Zsigmond heves ellenkezését váltotta ki.[218],[219] Vékás dr. vetette fel a Bungur edei gettó lehetőségét, és a városi tanács végülis emellett döntött. Ezt a helszínt támogatta dr. Krämer ovos is, aki a tanács többségével együtt leszavazta gyógyszerész öccse Kodor-utcai javaslatát.

A gettó felállítása céljából a város polgármestere parancsot adott Schiller mérnöknek, hogy fátlanítsa a Bungur erdő egyik részét, és szállíttasson oda nagyobb mennyiségű deszkát. Hogy a művelet valódi célját elrejtsék, azt híresztelték, hogy az ukrajnai német menekültek számára készítenek szálláshelyet.[220] A későbbiek során látni fogjuk, hogy valóban léteztek kirgiz és tatár menekültek, akik átmenetileg a Bungur-erdőben „szálltak meg”.[221] A gyűjtőtábor területét szögesdróttal övezték.[222],[223]

Az arra kijelölt bizottság mindössze három nap alatt állította össze a gettóba küldendő 3266 dési zsidó lakos jegyzékét.[224] Singer Ephraim szerint ez a szám nem tartalmazza a városi kórházból az utolsó napon áthozott hozzávetőleg tíz zsidó személyt: betegeket és orvosokat és hiányzik egy-két a gettóból kiszökött zsidó személy neve is, akiket végül visszahoztak és a deportáló vonatra kerültek.[225] A gettóztatás megszervezésében részt vett Sárosy Gyula, Dés város rendőrfelügyelője, Antalffy Pál őrnagy, Szolnok-Doboka vármegye csendőrparancsnoka és dr. Lehner Zsigmond, Dés tisztiorvosa (más forrás szerint: megyei főorvosa[226]). Május 2-án Schilling János alispán utasítására a dési polgármesteri hivatalban újabb tanácskozást tartottak, amelyen Sárosy Gyula a zsidók elleni gyűlöletet szító beszédet intézett a város egybegyűlt tisztviselőihez, pénzügyi ellenőreihez és rendőreihez. A város zsidó lakosságának gettóba szorítására 16 alakulatot hoztak létre. Ugyanaznap Sárosy Gyula rendőrfelügyelő határozatban rendelte el a zsidó lakosok kijárási tilalmát.[227] Úgy tűnik, e rendelet megrendítette Schilling János alispánt, aki a feleősség terhe alatt beteget jelentett; május 2-án a délutáni vagy esti órákban bevonult a kórházba, ahol kioperáltatta egészséges vakbelét, és lemondott tisztségéről.[228] Május másodikán reggel azért még levezette a gettóztatás részleteit pontosító ülést, és anélkül köszönt le, hogy a helyi zsidó vezetőket figyelmeztette volna a küszöbön álló gettóztatásról. Amikor a lakhelyükről elhurcolt zsidók szánalmas menetoszlopát meglátta, állítólag megjegyezte beosztottjainak: „Nézzék uraim, így ássa sírját az ezeréves Magyarország.” Késői volt e felismerés.[229]

Schilling helyére rövidesen dr. Czanik Gézát, a korábbi aszódi főszolgabírót nevezték ki, aki Endre László személyes kíséretéhez tartozott[230], és mint ilyennek, nem voltak fenntartásai a zsidó kérdés végleges megoldása tekintetében.

A Magyar hatóságok gettóztatásban játszott szerepét és azzal kapcsolatos felelősségét gr. Bethlen Béla főispán foglalta össze emlékirataiban:

 

Május 5-re virradó éjszaka a vármegye egész zsidó lakosságát rajtaütésszerűen összeszedték és Désre, gyűjtőtáborba szállították. Ez is tisztán közigazgatási úton lett végrehajtva, tehát az aléispán kapta erre a titkos rendeletet és ő a főszolgabírók, körjegyzők meg a csendőrség bevonásával tett ennek eleget. Amint utólag hallottam, a belügyminisztérium két új államtitkára, Endre László és Baky László személyesen irányította az akciót, és erre különlegesen kioktatott csendőrkülönítményt hoztak magukkal.[231]

 

Különleges- vagy legalábbis az Anyaországból vagy más erdélyi megyékből átirányított csendőralakulatok részvételéről számos forrás tesz említést, viszont sehol a szakirodalomban vagy más emlékezésekben, tanúvallomásokban nem találtam utalást arra, hogy Baky László és Endre László a helyszínen irányították volna Szolnok-Doboka vármegye zsidóságának összegyűjtését, mint ahogyan az gr. Bethlen Béla nyilatkozatából kicseng.[232] A két államtitkár összekötő embere Ferenczy volt.

 

A dési zsidó közösség felszámolása:

a lakosság gettóba szorítása

           

A gettóba szorítás 1944. május 3-án, hajnalban kezdődött el, és részt vett benne negyven – Zilahról Désre vezényelt – csendőr is. A csendőröknek más helységekből történt áthozatala megszokott gyakorlat volt az észak-erdélyi gettóztatások idején, mivel ezzel próbálták elejét venni a személyes ismerettségből eredő lazaságoknak, a rendeletek nem betű szerinti betartásának, illetve mindennemű megvesztegetésnek.

A május 3-i nap hajnalán Szolnok-Doboka megyében is elrendelték a zsidók kijárási tilalmát[233], és reggel 5 órakor Dés város egész területén egyidőben kezdődött meg a zsidó lakosság lakhelyeiről történő elhurcolása. Ephraim Singer tanúságtevő szerint a város zsidóságának gettóztatása három napig tartott; az ő családját május 4-én vitték el, 5-re pedig (ami pénteki napra esett) Dés teljes sárgacsillaggal megbélyegzett lakossága a Bungur-erdői gyűjtőtáborba került.[234]

A kivezényelt „csapat” rajtaütés szerűen jelent meg a zsidó házaknál. A következő személyekből állt: két rendőr vagy csendőr, a helyi titkosrendőrség embere (más forrás szerint: a polgármesteri hivatal egyik tisztviselője[235]), egy pénzügyi ellenőr (a Nemzeti Bank részéről), egy levente továbbá a Nyilaspárt vagy az Imrédysta Párt egy tagja.222,[236] Mindegyik különítményre egy utcát osztottak ki, az ott élő zsidó lakosok névsorával. Először névsort olvastak, és ellenőrizték, hogy a listáikra felírt valamennyi személy jelen van. Hiánytalanul összegyűjtötték őket, beleértve az ágyban fekvő betegeket, az öregeket és a gyerekeket is. Mindenkit felszólítottak, hogy szolgáltassa be értéktárgyait, többek között az ékszert, órát, szőrmebundát, szőnyeget, ezüst evőeszközt és pénzt. A kilakoltatásra kerültek szeme láttára felforgatták a házat, nehogy ott maradjon valami. Aki szót mert emelni, megverték, és kidobták a házból. Az elkobzott tárgyakat azonnal a Nemzeti Bankba szállították. Az embereknek mindössze 10-30 perc közötti időt adtak az engedélyezett holmi összecsomagolására, és arrra, hogy két-három napra elegendő élelmet magukhoz vegyenek. Kiürítéskor a lakásokat lezárták és lepecsételték.[237],[238] A dési helyhatóságok a Belügyminisztérium által jóváhagyott 50 kilogrammnyi csomag helyett mindössze annyit engedélyezett, amennyit az emberek két kezükben cipelni bírtak. Mivel az erős fiatal férfiak munkaszolgálatot teljesítettek, az otthon maradt asszonyok, öregek és gyerekek nem sok holmit tudtak magukkal vinni.[239]

A legtöbb dési zsidó lakost otthonuk elhagyása annyira váratlanul érte, hogy értéktárgyaik elrejtése vagy ismerősöknek való átadása már nem is jöhetett számításba. A deportálás előtt Csillag cipész és családja a Kossuth Lajos (ma: Ecaterina Teodoroiu) utcában lakott, ahová stráfszekérrel jöttek értük. Csillag Mgada emlékszik arra, hogy jelen volt egy rendőr, egy csendőr meg egy civil, akiről úgy tudja, hogy a nyilasokhoz tartozott. Továbbá a házukhoz kiszállt hivatalosságok között volt Kolozsvári Jóska nyomdász is.[240] A házakban szemrevételezés alapján felületes leltárt készítettek, majd lakóik elvitele után hatóságilag lepecsételték. Sok helyen a pecséteket hamarosan feltörték, és a zűrzavaros időkben nemigen volt rá lehetőség felkutatni, ki volt a tettes.[241] 

Ezután az embereket csendőri kísérettel a város gyűjtőközpontjaiba vitték. A város három negyedében állítottak fel gyűjtőhelyet: Pongrátz udvarában, Iványi házában és deszkaraktárában, továbbá Bakay Miklós udvarában.[242] Csillag Magda tanúságtevő emlékezete szerint nagyszámú dési zsidó lakost a Bethlen Gábor (ma: Regina Maria) utcába vittek, a Surányi család kertjébe.[243] E helyeken nyilas érzelmű helybéliek őrizetére bízták őket, Lakadár József, a Nyilaskeresztes Párt helyi vezetője felügyeletével. Már e gyűjtőhelyeken megkezdték az emberek testi motozását, az esetleges elrejtett vagyontárgyaik megtalálására.[244] Más forrás szerint a Káhán-féle fatelepen is végeztek testi motozást.[245] A motozás módszerei fájdalmasak és kezdetlegesek voltak, és bármilyen higiéniai előírást nélkülöztek. A nők testi motozásában különleges „érdemeket” szereztek Fekete Mária (Margit?) és Jakofi Anna dési lakosok. Jelentős mennyiségű ékszert, négy aranyórát, táskát, kabátot, aranykeretes szemüveget, gyűrűt és jelentős mennyiségű kézpénzt koboztak el a lakhelyükről elhurcolt asszonyoktól. Elvettek tőlük három jeggyűrűt is, ami az egyetlen olyan nemesfém tárgy volt, amit a zsidóknak – még a kisajátítást előíró törvények körülményei között is – „jogában állt” megtartaniuk. Több zsidó asszony sírva hagyta el a testi motozás színhelyét, közöttük Weisberger Hadi, Rodler Dina és Elefánt Olga. A tizenöt éves Gottesman Karolina a motozás következtében vérmérgezést kapott, aminek következtében Auschwitzban meghalt. Hander Móriczné is egy hétre megbetegedett. A megmotozott és megszégyenített asszonyok között volt Nagy Calaezi Frida és Simon Berta is. Jellemző a tény, hogy Fekete Mária önkéntesként állt a rendőrség szolgálatába.[246] Annak ellenére, hogy Hirsch Ida Alsóhagymásról került a dési gettóba, ő is hallotta Fekete Mária nevét a Bungur-erdei táborban; úgy tudja róla, hogy kizárólag gazdag zsidó asszonyokat vallatott.[247] Ebből a tanúságtételből arra következtethetünk, hogy Fekete Mária viselt dolgai hirhedtek lehettek, és olyanok számára is ismertté váltak, akiket közvetlenül nem vett „kezelésbe”. Fekete Mária és a férje is a Nyilaskeresztes Párt tagjai voltak; amikor 1943-ban Désen járt, Szálasi pártelnök is meglátogatta őket. A zsidók gettóba szorításának idején huszonöt éves Fekete Máriának semmilyen hivatalos beosztása nem volt, önkéntesen állt a csendőrség és a hatóságok szolgálatába.[248]

A férfiakat Bakay házának garázsában vallatták. A kegyetlenkedésekben kitűnt Fekete József, Gecse József, Takács Jenő, a már említett Lakadár József, Garamvölgyi Adalbert (Béla), Zomorjai János, Kassai János és Désaknai N. (Miklós?) rendőrtiszt.[249] A meztelenre vetkőztetett, megkínzott alanyok egyike dr. Steinfeld Dezső volt. Ugyanakkor Gecse József furkosbottal addig ütlegelte Hermann Izsákot, ameddig elájult. A szerencsétlen segélykiáltása az utcára is kihallatszott. A vallatás után a garázsban nyolc bot maradt vissza, közülük négy kettétörve hevert a földön.[250]

A gettók felállítását és az emberek összegyűjtését ellenőrző észak-erdélyi körútja állomásaként Paksy-Kiss Tibor csendőr ezredes május 3-án Désen is szemlét tartott. Megállapíthatta, hogy a zsidók gettóba szorítása símán és akadálymentesen ment végbe.[251] A dési lakosokat egy-két-három napig tartották a gyűjtőközpontokban, majd gyalogszerrel a Bungur erdői táborba vitték őket. A nagyobb csomagokat teherautóra rakták. Lázár Éva festőművész a Bungur erdőbe is magával cipelte fetőállványát és palettáját. Bízott abban, hogy bárhova is kerülne, elimerik majd, hogy befutott művész.[252]

A gyűjtőtáborból már gyakorlatilag nem lehetett megszökni, mert az erdőrész körbe volt kerítve szögesdróttal[253],[254],[255] és – Csillag Magda tudomása szerint – a környékét elaknásították.[256] A tábort rendőrök és csendőrök őrizték, kutyákkal.[257] A gettó őrizetében a helyi rendőrség mellett a már említett, Zilahról átvezényelt, különleges csendőralakulat is résztvett.[258],[259]

Érkezésükkor az embereket újabb testi motozásnak vetették alá, és amit elkoboztak tőlük, azt Gecse, Lakadár, Szakács és Fekete egymás között elosztotta.[260] Különleges helyi intézkedésként a férfiakat megnyírták, az asszonyok haját pedig rövidre vágták. A tábor parancsnoka az első héten Gecse József volt, majd Takács Emil, „kormánymegbízott” vette át. A hangadók azonban azt követően is Gecse és csoportja maradtak.

A désieken kívül a Bungur erdőben gyűjtötték össze a vármegye zsidó lakóit (Bethlen, Magyarlápos, Nagyilonda és Retteg gyűjtőhelyekről), akiket néhány nappal később hoztak át a gyűjtőtáborba, amelynek végső létszáma ezáltal elérte a 7800 főt. A Szolnok-Doboka vármegyei zsidóság összegyűjtéséről részleteket tudhatunk meg Hirsch Ida[261] alábbi tanúvallomásából:

 

Május 2-án dr. Lőwy Andor budapesti származású zsidó orvos, aki Semesnyén dolgozott[262], figyelmeztető levelet írt a Hirsch családnak. Román asszonnyal küldte, aki a hajába rejtve hozta el. A doktor tudatta Hirschékkel, hogy másnap reggel elviszik őket. Erre fel kenyeret és kalácsot süttettek román szomszédjukkal, Niste Iuliával; azt mondták neki: „Vegyél a házunkból, ami csak van, és készítsél kalácsot, hogy magunkkal vigyük.” Végül azonban semmit sem vihettek magukkal, mert a hatóság nem engedélyezte.

Május 3-án, korán reggel, kakastollas csendőrök jöttek a házukhoz. Durván, parasztul viselkedtek. Előbb a ház egyik szobájába zártak be minket; oda, ahol hosszú éveken át az imaterem működött. Elrejtett értékeik felől vallattak minket, és megfenyegették a családot. A helyi lakosok nem kollaboráltak a csendőrökkel, végül azonban a család mindenét elveszítette.

Căluşer, a helybéli román pópa felajánlotta, hogy két lovat és szekeret ad, hogy azon vigyék családunkat a gettóba. A pap a lópokrócokat a szekéren hagyta részünkre, és azzal takaróztunk a gettóban. Amikor a Hirsch családot, nagyapámat és négy gyermekét családjaikkal lovasszekéren elvitték, a falu apraja-nagyja odasereglett, és bíztatott minket, hogy „vissza fogtok jönni, bízzatok az Istenben!”

 Útközben minden faluban csatlakoztak hozzánk zsidók; nagy szekérsorral érkeztük meg Désre. Hajnalban döcögtünk be a még csak ébredező megyeszékelyre. A város lakosai közül sokan még hálóingben voltak, de kiálltak az ablakba, és tapsoltak a látványnak. Az összegyűjtött embereket a Fodor utcán át vitték fel a Kakashegyre, és onnan a Bungur erdei gettóba.

 

Fellakon három zsidó család élt[263], akiket a a betleni vasútállomásról a dési gettóba vittek. Amikor összegyűjtötték őket, a zsidóknak fogalmuk sem volt a várható sorsukról. A környező falvakból szekereken vitték el a sárgacsillagosokat. Csak három napra elegendő eledelt volt szabad magukhoz venniük. A betleni állomás egyik holtvágányán vesztegelő marhavagonba rakták fel őket, és az ajtókat kívülről leláncolták. Egy kicsit azért félre lehetett húzni a vagonajtót, ahol az embereknek be lehetett volna adni ennivalót. A helybéliek vittek is ki tejet a gyermekeknek, de a vonatot őrző katonák nem engedték, hogy a vagonok közelébe kerüljenek. Valószínű, hogy az emberek szomjaztak a vagonban, mert Sallak Margit látta, amint valaki rongyott nyújtott ki a résre nyitott ajtón, hogy az esőben megnedvesedjen. A fellaki magyarok nagyon sajnálták, siratták az elhurcolt zsidókat, de azok, akik az Anyaországból jöttek, csúnyán beszéltek róluk.[264]

Miután a vármegye zsidó lakosait is behozták a Bungur-erdei táborba egy személyre már csupán 2 négyzetméternyi hely jutott. Néhány zsidót összetákolt barakkban helyeztek el, a többségnek azonban a szabad ég alatt kellett meghúzódnia, falevelekből rögtönzött fekvőhelyen.[265] A város által kiutalt szalma ugyanaz volt, amelyen előzőleg a mongol alkatú menekültek aludtak, ezért tele volt tetűvel. Amikor ezt szóvá tették, Lénárd Zsigmond városi tisztiorvos csak nevetett rajta. Szerencsére, később a városvezetés mégiscsak intézkedett: kiutalt egy kazánt, amelyben az emberek ruhájukat fertőtlenítették. Így végülis a táborban nem tört ki tífusz-járvány.[266] Az emberek lepedőkből, asztalterítőkből, paplanokból próbáltak sátrakat összetákolni, hogy ne a szabad ég alatt kelljen aludniuk. Ezek az „építmények” rettenetesen néztek ki. A fiatalok levágott faágakból építettek kezdetleges kunyhókat.[267] Az összetákolt sátrak köré árkot ástak, hogy az alvó emberek alá ne gyűljön össze a víz.[268] Csillag Magda tanúságtevő emlékezete szerint 1944 májusában és júniusában az időjárás nagyon rossz volt: szinte állandóan esett az eső, főleg éjszaka. Ilyen körülmények között nagy nehézséget okozott az is, hogy az embereknek a Bungur erdőben levő gyűjtőtáborba csak egyetlen rend váltó ruhát volt szabad magukkal vinniük.[269] Hirsch Ida is alátámasztotta, hogy május elején Désen rossz idő volt; sokat esett az eső, gyakran éjszaka is.[270] Az Úristen esős, hűvös májust bocsátott kiválasztott népére – állapítja meg Singer Zoltán is.[271]

Ezért a Dés melletti gettó „kényszerlakhelynek” nem tekinthető, legfennebb - az akkori hatóságok akkori szóhasználatával „gyűjtőtábornak” nevezhető. Meg kell jegyznünk, hogy a Szamosvidék című hetilap[272] még az erdőt is túlságosan jónak találta a zsidók számára: „túl szép hely az a zsidóknak. A szabad mezőre kellett volna vinni őket, hogy megismerjék a természetet” - írta Sztojka László.[273]

A gettó belső vezetését Judenratra (Zsidó Tanácsra) bízták, amelynek elnöke Ordentlich Ferenc mérnök volt[274], tagjai pedig Albert Lázár, Weinberger Samu, Weinberger Manó és Ágai Andor. A gyűjtőtábor főorvosa dr. Engelberg Oszkár volt, az ellátásért felelős gazdasági szakember pedig Singer Zoltán.[275] Engelberg dr. minvégig helyzete magaslatán látta el feladatkörét, és bátor magatartást tanúsítva nemegyszer ellenszegült a hatóságok intézkedéseinek. Ugyanakkor az embereket szökésre és az erdőben való bújkálásra bíztatta.[276] A remek szakorvos sorsa jellemző módon példázza az ezeréves Magyarország jogállamiságának roved idő alatt végbement összeroppanását. 1942 tavaszán Engelberg dr. a kolozsvári sajtóban még megjelenthettette hirdetését, miszerint „Dr. Engelberg Oszkár orvos rendeléseit újra megkezdte Désen. Bánnfy-utca 4.”[277] Alig két évvel később azonban már csak a szabad ég alatt „rendelhet”, a gettó nyomorúságos körülményei között.

Az embereknek nem volt elegendő öltözéke, az ivóvíz kevés volt, a magukkal hozott élelmiszer-tartalékok pedig öt nap után csaknem kifogytak, az őrök azonban nem engedélyezték, hogy a saját házaikból újabb élelmiszert hozzanak be nekik. Gecse József a segítőkész keresztény lakosokat is többnyire megakadályozta abban, hogy élelmezze a táborban fogvatartott zsidókat. Mégis volt olyan keresztény ember, aki a gettóban is tudta segíteni a zsidókat, például egy magyar asszony, a molnár felesége, lisztet hozott be.[278] Borzási Jánosné Pávai Mária többször is kivitt élelmiszert a Bungur-erdői táborban fogva tartott kolleganőjének, Weisz Iluska varrónőnek. A tábort őrző fegyveres csendőrök mindig megfenyegették, de egyéb bántódása nem esett.[279] Az alsóhagymási Niste Iosif felesége, Iulia is kijött a Bungur erdei gettóba, ahová kenyeret és ruhát hozott ki a Hirsch családnak. A tábort csendőrök mellett civilek is őrizték, de valahogyan sikerült az élelmet és az öltözéket a kerítésen át beadnia, anélkül, hogy ez kellemetlen következménnyel járt volna.[280] Viszont a désaknai Mircea Moldovan (1883-1965) szombatista bányászt a csendőrök annyira megverték, hogy hátralevő életére nyomorék maradt. „Bűne” abban állt, hogy tejet vitt ki a Bungur erdőbe a gettóban fogvatartott embereknek.[281] A történet kortárs által lejegyzett változata szerint a désaknai román parasztember a tehenét hajtotta a gettóhoz, mert hallotta, hogy ott nagy a tej-hiány, és remélte, hogy eladhatja az állatot. A történet végkifejlése azonos: az őrök a jóindulatú embert nyomorékká verték, kivert foggal, remegő ajakkal csak értetlenül tudott beszélni.[282],[283]

Az erdélyi gettók történetében valószínűleg egyedülálló eset, hogy német tiszt vitt ki élelmet a Bungur erdőbe. Singer Jákob házába egy német tisztet és 36 német katonát szállásoltak el, a házigazda hattagú családja egyetlen szobába szorult be. Miután a zsidó családot elvitték, a Magyar hatóságok lepecsételték a szobát. A németek feltépték a pecsétet, hogy az egész lakást birtokba vehessék. Ekkor fedeztek fel egy éléskamrát, ahelyben jelentős mennyiségű bab, rizs, cukor, több tíz kiló liszt, zsírosbödönök, befőtt és savanyúság maradt. Mindezt a tiszt becsomagoltatta, felrakatta egy katonai teherautóra, és bevitte a családnak a gettóba. Amikor az őrök tudatták a családfővel, hogy német katonák hivatják, nagy volt a riadalom, de annál nagyobb volt a megkönnyebbülés, miután az élelmiszerszállítmányt megkapták.[284] E példa ellentettje a dési Kulbacher bankár, akinek Singer Jákob ötezer pengőt adott át, hogy kenyeret küldjön be a gettóba. Az összeget Kulbacher azonnal bevallotta és beszolgáltatta a hatóságoknak, ezzel mintegy mentesítve magát a kenyérküldés kötelezettsége alól.[285]

Joó Klára, Bethlen Gábor (ma: Regina Maria) utca 15. sz. alatti dési lakos biciklin vitt ki kenyeret a Bungur erdői gettóba Bács zsidó pékmesternek. Joó Klára férje, Joó Sándor, tizennégyéves korától Bácsnál inaskodott, később pedig betársult a pékségbe.[286] A kenyér ritkaság számba ment a gyűjtőtáborban; a zsidó vezetőség napi 16 deka kenyeret osztott ki a rászorulóknak. Szerencsére, nem mindenki igényelte; akiknek még volt otthoni tartalékuk azt ették, így a megmaradt kenyeret is szétosztották.[287] Ennek ellenére, Csillag Magda arra emlékszik, hogy kenyérhez csak nagyon ritkán jutottak. Egyszer ettek borsófőzeléket.[288] Naponta egyszer kiosztottak az embereknek valamilyen meleg levest, inkább csak azért, hogy a gyerekek meleget is egyenek. A férfiak vágtak ágakat vagy néha kivágtak egy fát, hogy a tűznél megmelegedjenek, és ételt főzzenek a földbe vájt ovális üregekben, ahonnan több füst tört fel, mint amennyi láng.[289] A földbe ásott lyukakban száraz gallyal raktak tüzet, hogy legalább a kisdedek számára megmelegítsék a tejet és ételt.[290] Ételt azonban nemigen volt miből készíteniük; mindenki csak abból főzőtt, amit otthonról magával hozott.[291] A tábor zsidó vezetősége még kiosztott némi szárazbabot és rizset.[292] Sok dési nyilas kollaboráns közreműködött abban, hogy a zsidó házakból összegyűjtötsék az élelmiszertartalékot. Bevitték a gettóba, ahol az emberek ugyancsak zsidó házakból behozott fürdőkádakban főzték meg az ételt.[293] Azonban a helyi hatóságok által szállított bab, borsó és burgonya teljesen elégtelen mennyiségű volt. Néhány nap alatt a vállalkozó szellemű és nagytapasztalatú Friedmann Miklósné megszervezte a népkonyha felállítását. Kezdetben csupán a gyermekeket látták el naponta, később azonban már mindenki sorbaálhatott ételért.[294]

Sallak Margit tanúságtevő egyik unokatestvére Weingart Tóbiás cipészmesternél dolgozott Betlenben. Később, az unokatestvérnek, aki katona volt, szüksége volt a munkakönyvére. Weingart addigra már a Bungur erdei gyűjtőáborba került. Sallak Irma, Margit testvére, engedélyt kapott a Hadkiegészítőtől, hogy bemehessen a táborba, és Weingarttól megtudakolja a keresett munkakönyv hollétét. Az asszony fiákkerrel ment ki a Bungur erdőbe. Vitt Tóbiásnak egy kenyeret és egy tábla szalonnát. „Mert biza [akkor már] a szalonnát is megették” – emlékezik vissza Sallak Margit. Az erdőbe érve látta, hogy a zsidó fiúk deszkára rakva hordták ki a szemetet a táborból. Csendőrök felügyeltek rájuk. Amikor a kapuhoz ért, az ott álló német őröknek hiába mutatta fel hivatalos engedélyét, nem hagyták bemenni a táborba. Megfenyegették, ezért reszketve és félve rohant vissza a fiákkerhez. Rövid ottléte alatt azért valamennyit látott a gettóból; emlékszik a kifeszített pokrócokra, amelyek alatt az emberek ültek. „Nem védte meg őket az esőtől sem, keserves életük lehetett!” – vonja le a következtetést a keresztény tanúságtevő.[295]

Arra a kérdésre, mivel telt el a Bungur-erdei gettóban fogvatartott emberek napja, Hirsch Ida tanúságtevő ezt nyilatkozta: „Nem volt mit enni, fát kellett szerezni, tüzet rakni, valamit főzöcskézni. Nem sok ideőnk maradt arra, hogy sorsukat átgondoljuk vagy egymással beszélgessünk. Kellett segítenünk a gyrmekes asszonyokat és az idősebb embereket is, mivel az életerős férfiak legjava munkaszolgálaton volt.”[296]

Többszöri közbenjárás után a hatóságok engedélyezték, hogy a tűzoltóautóval háromnaponként egyszer vizet vigyenek a táborba; ebből azonban egy személyre mindössze fél liter jutott.[297] Az ivóvízért mindig nagy sort kellett kiállni. Amennyiben valaki nem várta ki a sorát, az őrök megverték. A verés értelmetlen volt, csupán a felvigyázók „szórakoztatását” szolgálta, és különösen azután lett gyakori, miután a helyi rendőröket Somogy megyéből átvezényelt csendőrökkel váltották fel. Az utóbbiak vérengző vadállatként viselkedtek, valósággal túltettek az SS-legényeken[298], „anélkül, hogy különleges SS-kiképzésen mentek volna át”.[299] A sorbanállókat megrúgdosták, ököllel, korbáccsal, botokkal verték.[300] Miután a hatóságok engedélyezték a gyűjtőtábor területének valamelyes megnövelését, hozzákerült egy kis patak; annak vizét használták mosakodásra és mosásra.[301] Mosdási lehetőség kizárólag a patakban volt; férfiak nők közösen éltek vele.[302] Ugyanakkor csatoltak a gettóhoz egy téglából épült parasztházat, amelyben kórházat rendeztek be. Orvost bőségesen lehetett találni a gettóban.[303] Összefoglalva elmondható, hogy a dési gettóban az emberek éheztek és szomjaztak, az egészségügyi körülmények gyengék voltak, és mint ahogyan az alábbiakban rámutatok, az elemi szükségleteiket is csak emberhez méltatlan módon végezhették el.

Szükségleteik elvégzésére a tábor közepén két egymással párhuzamos árkot ástak. A helyet a hatóságok jelölték ki a tábor legmagasabb fekvésű és legláthatóbb helyén.[304] A sánc fölé két bakkon nyugvó fatörzset fektettek.[305] „A vécé közös volt, két deszkából állt.” – idézte fel Hirsch Ida tanúságtevő.[306] Válaszfalak nem voltak; a nők, férfiak és gyerekek arra kényszerültek, hogy közösen és egyidőben használják. Később a fiatalok ágakból tákolt spanyolfalat vontak az árnyékszék elé, de az utasítás értelmében, nem takarhatta el a dolgát végző személy fejét.[307] Hogy a férfiak és nők egymást elkerüljék, az árnyékszék használatára pontos órarendet alakítottak ki: reggel és délután a nők, délelőtt és este a férfiak, sötétedés után pedig közösen használták. Az est beállta után az szükségét végzőnek nagyon kellett vigyáznia, hogy bele ne essen a gödörbe. Biener bádogos például éjszaka az árnyékszék használata közben kapott szívszédülést, és az emberek csak reggel találtak rá a gödörben. Végül, a hatóságok „kegyesen” engedélyezték, hogy külön árnyékszéket készítsenek a nők részére.[308]

A táborban nagyon kevés volt a gyertya és csupán néhány petróleumlámpát hoztak be, ezért az est beálltakor az emberek a tyúkokkal egyidőben tértek nyugovóra. Éjszakára fiatalokból álló biztonsági- és sürgősségi járőrt szerveztek, az eltévedt emberek útbaigazítására, és hogy a súlyos betegekhez időben orvost hozzanak.[309],[310]

A dési gettóban Appelt is tartottak, e célra kijelölt helyen, az Appelplatzon. Az embereket tízszer ötös sorokba állították, akárcsak a náci koncentrációs táborokban.[311],[312] A gettó nyomorúságos körülményei miatt, a rettenetesen rossz egészségügyi ellátás, éhezés és szomjazás következtében - a tábor fennállásának alig 23 napja alatt - az oda internáltak közül huszonöten meghaltak,[313] közöttük 10 kisgyerek, a gettó területén született ikerpárt beleértve. A csecsemők halálát az okozta, hogy az anyák alultápláltak voltak, ezért nem voltak képesek a kisdedeket szoptatni.[314] Már a gettóba érkezésének napján meghalt az akkor hetven éves Basch Lajos pékmester, aki húsz éven át a dési Szentegylet főgondnoki tisztségét töltötte be. Ott temették el a Bungur erdőben, földi maradványait a háború után exhumálták és a zsidó temetőben helyezték el.[315] Ugyancsak a gettóban hunyt el Eidinger Ferenc és és a már említett Biener bádogos (az utóbbi szívszédülésben). Mindkettőjüket a Bungur erdőben hantolták el.[316] Két orvos öngyilkos lett a gettóban: az alig 26-28 éves budapesti Bíró dr. és a debreceni Szőcs dr. kölcsönösen nagy adag morfiumot injekciózott be egymásnak, és emellett le is nyeltek egy halálos adagot. Szőcs dr. huszonnégy órán belül kiszenvedett, míg Bíró doktort – a fiatalokból álló sürgősségi szolgálat közbelépésével – megmentették.[317],[318] Hirsch Ida tanúságtevő szerint öngyilkossági kísérletet követett el dr. Lőwy Andor budapesti származású zsidó orvos is, aki körorvosként dolgozott Semesnyén; onnan hozták be a Bungur erdőbe. Túlélte a megpróbáltatást, és a deportálásból is visszatért. A háború után Budapestre tért vissza, ott élt és praktizált.[319]

A gettóban internált dr. Steinfeld Dezső többször is megpróbált az emberek érdekében dr. Lénárd (Lehnar) Zsigmond városi tisztiorvosnál közbenjárni, aki naponta eljött a Bungur-erdei táborba. Steinfeld doktor gyógyszereket kért a betegek számára és deszkát az árnyékszékek leválasztására.[320] Mindannyiszor határozott elutasításba ütközött; Lehner azt válaszolta, hogy „nem ér rá”, különben is „a zsidókat szánt sors a kivégzés”.[321] Dr. Weinerger Manó is megpróbált Lehner doktornál közbenjárni a bárányhimlőben megbetegedett gyermekek érdekében, de az semmilyen intézkedést nem tett. Ugyanő semmit sem tett annak érdekében, hogy a gettó betegeit kórházba szállítsák; csupán ígéretekre szorítkozott.[322]

Több erős fizikumú-, 16-40 év közötti férfit naponta kivittek a városba dolgozni. Külön kíséret mellett Dés raktárrá alakított nagyzsinagógájában dolgoztatták őket.[323],[324] Ezeket a férfiakat bármilyen kihágásért kikötötték, mint a munkaszolgálatosokat. A büntetés két óra hosszat tartott, és valahányszor az szerencsétlen ember elájult, leeresztették, vödörnyi vízzel fellocsolták, és újra felhúzták. Az egyik áldozat Albert Ervin (Majsi) volt, akinek „bűne” mindössze annyiban állt, hogy amikor egyszer a lakóháza mellett vitték be dolgozni a városba, belopózott a saját házába, ahonnan egy üveg befőttet hozott magával. Amikor elfogták, szemébe nevetett Somorlyai detektívfelügyelőnek, aki hónapokig az Albert családtól elrekvirált szobában lakott. Somorlyai követelte Majsi példás büntetését.[325],[326]

Akik a táborban maradtak, azok többnyire csak búslakodtak: „Nagyon szomorú voltam. Sírt az erdő is, mikor a gyerekek sírtak. Csak ültünk, és búsúltunk” – emlékezik Csillag Magda varrónő, akit a szüleivel együtt vittek a gettóba, és Izsák Tamás négyéves rokon kisfiúval, akit a Csillag család már a születésétől fogva adoptált.[327] Munkaszolgálaton levő férjük hiányában, a kisgyermekeikkel egyedül maradt asszonyok éjszakánként sírtak a rájuk váró megpróbáltatások gondolatától.[328] Singer Ferenc összegezése szerint is a dési gettóban sűrű füst, káosz, zaj, sírás és fájdalom uralkodott.[329]

Másfelől, a rossz körülmények ellenére és azokkal dacolva, a fiatalok továbbra is bizakodóak maradtak; verseket mondtak, énekeltek, mert örvendtek egymás társaságának. Az akkor huszonötödik évében járó Hirsch Ida tanúságtevő két nótácskát idézett fel a dési gettó „népköltésének” hagyatékából.[330] Az első:

Halványsárga csillag:

Április ötödikén, két pengőért vettem

Rávarrtam a legszebb ruhámra,

Mert le fogom én venni úgyis nemsokára.

 

A második:

 

Csak egy nap a világ,

Csak egyetlenegy csók az életünk.

Ki tudja mi vár ránk,

Ki tudja mire ébredünk?

Add nekem ezt az éjszakát,

Én az életem adom;

Nekünk csak egy nap a világ.

 

Désen többnyire a törvény által mentesített zsidó lakosokkal sem tettek kivételt. Így dr. Weinberger Emánuelt, első világháborús kitüntetései révén az 1610/1944 ME rendelet mentesítette a sárga csillag viselése alól, ugyanakkor nem esett a gettóztatás hatálya alá sem. Kivételezettsége a családjára is vonatkozott. A helyi hatóságok azonban nem vették figyelembe a törvényes rendelkezéseket, és a gettóztatás harmadik napján Weinbergéket is behozták a Bungur-erdőben felállított táborba, ahol később kínvallatásnak vetették alá őket.[331] Akiket nem gettóztattak: dr. Jónás fogorvos, a felesége és 8-9 éves gyermekük. Dés város fogorvos nélkül maradt volna, amennyiben Jónás doktort is behozzák. Ezért őket a bavagonírozásig otthon hagyták; a családi házból vitték ki őket az Auschwitzba indított vonathoz.[332] Csillag Magda tanúságtevő emlékezete szerint három személlyel tettek kivételt: otthon hagyták Kohn bácsit, mert a felesége magyar keresztény asszony volt, Udvari Albi feleségét és leányát valamint Bíró László röntgen szakorvost. Az utóbbit feltehetően a hírneve mentette meg.[333] Bíró doktor feleségét azonban elvitték; újszülött gyermekével az auschwitzi gázkamrákban pusztult el. (Bíró László a háború után újranősült, majd a családjával együtt kivándorolt Svédországba.) Az eseményektől eltelt több mint fél évszázad után nyilatkozó Csillag Magda Bíró doktor esetében felteheteőleg pontatlan: Bíró Zoltánról lehet szó, aki nem Désen maradt, hanem a gettó felállításának időpontjában munkaszolgálatot teljesített. Helytálló viszont az adat, hogy Bíró Zoltánnét és újszülött gyermekét egyenesen a dési kórházból vitték ki a deportáló vonathoz. Anya és gyermeke a harmadik, június 6-án idított transzportba került.[334] Singer Ferenc tanúságtevő egyetlen zsidó asszonyról tud, akit nem deportáltak, mivel keresztény férje volt. Amikor a harmincas évek közepén egybekeltek, a férje is áttért a zsidó vallásra; 1941-ben azonban, amikor a zsidóüldözés már aggasztó méreteket öltött, mindketten kikeresztelkedtek. A férfi pék volt, és továbbra is segítette zsidó szomszédait azzal, hogy jegy nélkül is eladott nekik kenyeret.[335]

A Bungur-erdőbe történt internálás után is folytatódott az emberek vallatása és testi motozása. Erre a célra különleges csapat szállt ki a gettóba, Dézsaknai Miklós, az Államvédelem volt rendőrnyomozója vezetésével. A különítmény tagjai voltak: Garamvölgyi Adalbert (Béla), Kassai (Kassay) János és Zomorjai (Somorlyai) János, mindhárman dési titkos rendőrnyomozók, és a már korábban bemutatott Gecse József és Lakadár József támogatták őket.[336] A vallatást egy a gyűjtőtábor szélén levő kunyhóban végezték, amit itt is, mint az összes többi magyarországi gettóban, „pénzverdének” neveztek. Singer Zoltán és Singer Ephraim szerint az ott tevékeny különleges brigád a gettó működésének első hetében érkezett Budapestről. Talpverésre hagyományos ostort vagy „ősmagyar” bikacsököt használtak. A szülőket a gyermekeik előtt, a gyermeket az édesanyjuk jelenlétében, a házastársakat egymás szeme láttára vallatták. Csak akkor hagyták abba, amikor beleuntak vagy a szerencsétlenek bevallották elrejtett értékeik hollétét.[337],[338] A szemtanú, Csillag Magda visszaemlékezése szerint:

 

A gettóban felállították a kínzóhelyet, a „pénzverdét”. Miközben az értéktárgyai felől vallatták, a betleni Kornbaum családfőt majdnem agyonverték. Ezért, amikor másodszor is be akarták oda vinni, a lánya vállalkozott, hogy bemegy az apja helyett. (A Kornbaum fiú felesége a deportáló vonaton, a marhavagonban szülte meg gyermekét. Auschwitzban, az anyát és a csecsemőt egyenesen a gázkamrába vitték.) [339]

 

 Ugyanott dr. Weinberger Emánuelt meztelenre vetkőztették, hasra fektették, kezét szíjakkal hátrakötötték, majd a hátát és talpát gumibottal verték, ameddig elájult. Akkor hideg vízzel magához térítették és arra kényszerítették, hogy feldagadt lábán – magasakat ugorva –„táncoljon” a viskóban; eközben Dézsaknay gumibottal továbbra is nagyokat vert meztelen hasára és hátára. A kínvallatás végére Weinberger dr. karja és lába annyira feldagadt, hogy többé nem fért bele saját ruháiba és cipőjébe. Ezért kínzói kicipelték a kunyhó elé, ahol szalmára dobták. Kintről kellett végighallgatnia két fia, Erik és Norbert, majd a felesége kínvallatását.[340],[341] Nagyon megkínozták Ordentlich Ferencet is, a Judenrat vezetőjét. A gazdag fatelep- és likőrgyártulajdonost lábát összekötve verték.[342]

Röviddel azután, hogy kezdték az embereket kínozni, egyik este a mikrofonba kiáltották az alsóhagymási Hirsch család nevét is, hogy másnap rájuk kerül a sor. Azzal vádolták őket, hogy kommunisták lettek volna. De mert nem voltak gazdagok, és nem is politizáltak, ellenben nagyon vallásosak voltak, végül nem kerültek a pénzverdébe.[343]

Mivel a dési gettót erdőben helyezték el, őrizete nem lehetett annyira eredményes, mint más észak-erdélyi gettóké. Ezért – a szigorú őrizet ellenére – viszonylag magas volt a sikeres szökések száma, azonban csak keveseknek adatott meg, hogy a román határon is átcsúszhassanak (lásd az Akiknek sikerült a Bungur-erdői gettóból megszökniük c. fejezetben). Sallak Margit úgy tudja, hogy a Bungur erdőbe vizet szállítottó teherautó Grosz nevű sofőrjének sikerült a gettóból kilopnia egy kislányt.[344] E szöktetést semmilyen más forrás nem jelzi, a vizet szállító teherautó sofőrjének nevét dr. Weinberger Manó tanúvallomása Izsákként említi.[345]

Híveit követte a gettóba, és mindvégig velük maradt Jákov Elimelech Paneth rabbi. Külön futár jött érte és öttagú családjáért; egy magát Zöldinek nevező személy jelentkezett a gettóban, két SS-tiszt kíséretében, hogy a Kasztner Rezső által szervezett svájci csoportba jutassa őket. A rabbi azonban visszautasította az ajánlatot, és sorsközösséget vállalt hittársaival, nyáját a megsemmisítés küszöbén sem hagyta magára.[346]

 

A dési zsidó közösség teljes elszigetelése 

Az észak-erdélyi zsidó lakosság ellen elrendelt nagyszámú megszorító intézkedés közül az egyik legfájdalmasabb a teljes hírzárlat volt. Írott sajtójukat és kiadványaikat nagyrészt már a negyvenes évek elején, a magyarok bejövetelekor betiltották, a német megszállás után pedig elkobozták a zsidók rádió vevőkészülékét, telefonját, és elrendelték az utazási tilalmat, hogy élő szóban se tudjanak kapcsolatot tartani. E kérdés vizsgálatával korábbi –  megjelenés alatt álló –  tanulmányomban foglalkoztam.[347] Itt csak a szigorúan Dés városát és környékét érintő adatokra szorítkozom.

Hirsch Ida alsóhagymási tanúságtevő szerint családjuk már a magyarok bejövetele előtt, román nyelvű újságokból értesült arról, hogy a lengyelországi zsidókat kitelepítették. Azt a következtetést is levonták, hogy a zsidók helyzete a német fennhatóság alatt válságos. Auschwitzről azonban senki sem tudott.[348]

1944. májusában Szolnok-Doboka vármegye – Bungur erdőben felállított – gyűjtőtáborába csak nagyritkán érkezett posta, főként az ukrajnai fronton levő munkaszolgálatosoktól. Ugyanígy kiküldeni is lehetett levelezőlapokat a gettóból, miután szigorú cenzúrának vetették alá őket. „Néha be-beloptak a gettóba egy-egy újságot, amely fenyegetésekkel volt tele a zsidók és zsidóbújtatók ellen.”[349],[350],[351] Említésre méltó, hogy Reviczky alezredes olyan SAS behívókat küldött ki a nagybányai honvédkiegészítő parancsnokságról, amelyeket a gettóban is kikézbesítettek. Ezáltal sok fiatal fiú még a deportálás előtti utolsó órában elhagyhatta a gettót[352], hogy munkaszolgálatra jelentkezzen, ami nagyban megnövelte túlélésük esélyét.

A pánik elkerülése végett és a menekülési kísérletek megfékezése érdekében a helyi hatóságok azt híresztelték, hogy „a Bungur-erdei elszállásolás csupán ideiglenes valami és a városban, valószínűleg a kiürített zsidó-negyedben, a Kodor utcában és környékén kényszerlakhelyet jelölnek ki a zsidóknak. Összeköltöznek és így egybebújva várják majd a zsidók a háború végét.”[353]

Valószínűleg az elszigeteltség és a hírzárlat eredményezte azt is, hogy a Bungur-erdői gyűjtőtáborból igen kevesen szánták rá magukat a szökésre, annak ellenére, hogy nem tartozott Észak-Erdély legszigorúbban őrzött gettói közé, és a román határ mindössze 25-35 kilométerre esett.[354] Ezért történhetett meg, hogy hatástalan maradt a nagy tekintélynek örvendő Jákov Elimelech Paneth rabbi bíztatása, bár minden nap, sátorról sátorra járva buzdította híveit a szökésre.[355] Unszolására a dési gettóba szorított zsidó emberek egyre csak azt hajtogatták: „Ami az én népem sorsa, az lesz az én sorsom is.”[356]

Másfelől, a Budapestről és Kolozsvárról Désre kiküldött cionista fiatalok gyakorlatilag senkit sem tudtak rábeszélni arra, hogy szökni próbáljanak. Így a gettóztatás első napján, május 3-án, Lévi Jehuda (Lövi Pici), a kolozsvári cionista ifjúsági mozgalom egyik tagja bizonyult sikertelennek; nyilas díszöltözetben jelent meg Désen, zsebében hamis keresztény igazolványokat hozott, a hivatalos bélyegző a zsebében volt, csak a „tulajdonos” fényképét kellett beragasztani. Mégis elutasították, legtöbbször azzal az indoklással, hogy a család maradjon együtt, az idős szülőket nem hagyhatják magukra, nem élhetnek Budapesten családjuk sorsáról mit sem tudva.[357] Két nappal pedig a budapesti Dror Habonim részéről kiküldött Arányi Asher (István) és két lány, Hanna és Éva sem járt több eredménnyel. Ők is hamis űrlapokat és bélyegzőt hoztak magukkal, hogy Erdély-szerte keresztény igazolványokat osszanak szét. Désre azonban későn érkeztek, mivel május 5-én a zsidó lakosság túlnyomó többsége már a gettóban volt.[358],[359]

A gettóban az emberek Kőrösmezőre történő internálásról hallottak. Terjengtek ugyan rémhírek arról, hogy a németeknek fogják őket átadni, ezt azonban senki sem hitte el. Május 16-án Singer Ephraimot és egyik barátját a gettóparancsnok szállására vitték fát vágni. Ekkor a rájuk vigyázó dési rendőr odasúgta nekik, hogy milyen sorsot szánnak a zsidóknak; át fogják őket adni a németeknek, az asszonyokat elválasztják a férfiaktól, a munkára alkalmasak fognak dolgozni az öregek és gyerekek helyett is. Mindezt a rendőr egy vasutastól hallotta.[360]

Singer Zoltán említi a dési zsidóságról szóló monográfiájában, hogy június 6-án délelőtt a Désről indított harmadik és egyben utolsó transzport emberei értesültek a nyugati haderők normandiai partraszállásáról. „Itt-ott egy állomáson egy-egy bátor vasutas odasúgta a zsidóknak a jó hírt.”[361]  Az utóbbi adat már a Désről indított deportáló vonatokra érvényes, ezért időrendileg a következő fejezethez tartozik.  

A zsidómentes zsidó város: Dés a deportálás idején

Deportáláskor az embereket felrakták a désaknai vágányra behúzott marhavagonokba. Azért tolatták oda a szerelvényt, mert a vasuti vágány közel esik a Bungur erdőhöz, és aránylag félreeső helyen van, nem annyira feltűnő, mint a dési állomás. A domboldalon levő erdőből ösvényt vágtak a völgybe, azon vitték le az embereket a vasútvonalhoz. Az bevagonírozást éjszaka végezték, hogy a dési lakosok közül minél kevesebben szerezzenek tudomást róla. Csillag Magda jól emlékszik arra a többgyermekes családapára, akit elindítás előtt a csendőrök véresre vertek. A gyermekek nagyon sírtak, ezért a csendőr egyikük vállára csapott.[362]

Az útnak indítás előtt a tábor – előzetesen már több rendben kifosztott – lakóit újabb testi motozásnak vetették alá, hogy esetleg megmaradt pézüket és értéktárgyaikat elvegyék.[363] Ezúttal már nemcsak a higiénia, hanem a diszkréció elemi szabályait is sértő módon végezték. Az asszonyoknak és a lányoknak a tisztek és csendőrök előtt meztelenre kellett vetkőzniük.[364],[365] Fekete Margit megint csak túlbúzgónak bizonyult; többek között elkobozta Simon Berta ruháját, amit magán viselt. Ezért a szerencsétlen zsidó asszonynak egy szál kombinéban, testét pokrócba csavarva kellett felszállnia a marhavagonba, és végig így utazott Auschwitzig. Másoknak aranyfogát húzták ki a szájából.[366]

Hirsch Ida az első transzportba került, amit május 28-án, egy pénteki napon indítottak útnak, az esti órákban. Ő is alátámasztja, hogy mielőtt a vagonokba felszálltak volna, az embereket levetkőztették, és amennyiben valamilyen jobb ruha volt rajtuk, elvették tőlük.[367]

Dr. Bíró Samu magyarláposi ügyvédet azért bántalmazták, mert nem akarta átadni a tanulmányi oklevelét, amelyért – úgymond – egy életen át dolgozott. Ellenszegülése Gecse József botjával ütlegelni kezdte, majd a gumibottal Bíró halántékára csapott. Az ügyvéd holtan esett össze; már nem is tették fel a vonatra, hanem a gettóban visszamaradottak temették el.[368] Egy másik forrás eltérő módon írja le az ügyvéd halálát: Bíró Sámuel tartalékos tiszt volt, az I. világháború végén kitüntetésekkel szerelt le, majd jelentős szerpet játszott Magyarlápos közéletében. Amikor a dési gettóban az Osztrák-Magyar Monarchia védelmében szerzett érdemeire és kitüntetéseire hivatkozott, a csendőrök a puskatussal agyonverték.[369] A második transzport bántalmazott áldozata a dési Steinfeld Hermann volt, akit Gecse ostorral vert meg, és a szakállát rángatta, ameddig vérezni nem kezdett. A legutolsó szállítmány 1500 személyből állt, és azzal indították útnak a városi kórházból az utolsó napon kihozott hozzávetőleg tíz személyt: betegeket és orvosokat.[370],[371] Hirsch Ida tanúságtevő szerint a zsidó betegeket már korábban összeszedték a dési kórházból, és behozták őket a gettóba.[372]

Mindössze tíz nap leforgása alatt, 1944. május 28-án, június 6-án és 8-án összesen 7674 embert hurcoltak el, lezárt marhavagonokban, legtöbbjüket egyenesen a halálba.[373]

Sárosi István dési vasuti alkalmazott kapta a megbizatást, hogy kiutalja a marhavagonokat a szerelvényhez, amellyel később a zsidókat elhurcolták. Sárosi majdnem belebetegedett annak láttán, hogy e vagonokban több zsidó barátját is elviszik. Akkor még úgy tudta, hogy „Nyugatra mennek, dolgozni, munkaszolgálatra”. Sárosi az utolsó pillanatig ott volt a szerelvény mellet, mert a MÁV képvislőjeként neki kellett a vagonokat átadnia a német- és magyar kísérőknek.[374]

Revnik László kortanú szerint, a zsidók bevagonírozása után, a táborban visszamardt sok holmit két kútba dobták.[375] Tanúvallomásában Revnic azt is megjegyezte, hogy „a ruhákat a németek kezelték, akármijük volt [a zsidóknak], mindent elvettek [tőlük], csak üres kézzel mentek el [a Bungur-erdei gettóból]. Ott vetkőztették le [őket], sokan csak azt vitték el, ami rajtuk volt. Sokan gödröt ástak, és oda tették be a ruháikat. Ez az erdő mind fel volt ásva. Volt ott ing, bakkancs, nadrág, amibe voltak a szerencsétlenek [öltözve]. A ruhák meg voltak rothadva az eső miatt.” [376]

Az 1944. május 28. és június 8. között elindított három halálvonat[377] minden vagonjában 70-90 összezsúfolt embert szállítottak. A marhavagonok ablakai szögesdróttal voltak elzárva. Kassáig az emberek szomjaztak, mivel minden vízadag nélkül indították útnak őket. A kassai állomáson feladtak nekik egy hordót vízzel és vedreket, amibe szükségleteiket végezhessék. Ugyanott a németek vették át a szerelvényt, akik az agyonlövés fenyegetésével próbáltak az emberekből további pénzt és értéktárgyakat kicsikarni. Havas Andreas kocsijából menet közben többen kiugrottak, a német katonák lövéseket adtak le a menekülőkre, akik közül nem tudni, ki maradt életben.[378] Csillag Magda tanúságtevő vagonjában rengetegen voltak és annyira összeszorítva, mint a heringek a dobozban. Közöttük sok volt az idős beteg ember; egyikük már útközben meghalt. A halottal megérkezéskor „el kellett számolni”, mert a létszámból senki sem hiányozhatott. Ugyanabba a vagonba került egy Zukkermandel nevű beteg öregember, aki nem bírt már járni. Ezért Auschwitzban a németek a kezétől és lábától megfogva feldobták egy teherautóra, és egyenesen a gázkamrába küldték. Más betegeket is teherautóra tettek fel.[379] A betegek és mozgásképtelenek sorsa minden bizonnyal az azonnali elgázosítás volt. Az utolsó dési szállímány három napig tartó vonatút után érkezett az Auschwitz-i rakódóra. A szelekció után, megmaradtak a cigánylágerbe kerültek, ahol a cigány származású Blokkältestek elvették a cipőjüket, verték és éheztették őket (négy embernek szánt kenyeret 8 személynek adtak ki). A foglyok a csupasz földön aludtak, takaró nélkül. Nem sokkal később skarlát-járvány tört ki a barakkokban: naponta 2-3 újabb személy betegedett meg, és minden második vagy harmadik napon vöröskeresztes autó vitte a betegeket a krematóriumba.[380]

Csak hírmondónak maradtak:

a Bungur-erdői gettó szökevényei

 Az észak-erdélyi zsidóság csak azáltal kerülhette el az elhurcolást, ha a gettóba vitel elől sikerült elbújniuk vagy pedig a Bécsi Döntés által megállapított magyar-román határvonal szigorú őrizetét kijátszva, átszöktek Romániába.

Dr. Szinetár Dezső jónevű dési belgyógyász a kevesek egyike volt, akik jó időben megsejtette a veszélyt, és már 1942-ben átszökött Romániába. Szerencsétlenségére az elsüllyesztett Struma nevű hajóval próbált Palesztinába jutni.[381]

A bújkálás általi megmaradásnak Dés méretű kisvárosban csekély esélye volt, mégis tudunk ilyen esetről. Bethlen Gábor (ma: Regina Maria) utca 15. sz. alatti házuk háromrészes sötét pincéjében Joó Sándor és Klára elbújtatott egy zsidó házaspárt, a Kisszekeres utcában lakó Groszékat. Ottlétük alatt, az éjszaka leple alatt, Grosz bácsi többször is kimerészkedett a pincéből, és elment a családi házuk állapotát ellenőrizni. Ezek az éjszakai távozások rettegéssel töltötték el a szállásadó Joó házaspárt; kérték Grosz urat, ne menjen ki többé az utcára, mert amennyiben elfogják, nagy veszélynek teszi ki őket is, mivel a zsidókat bújtatók ellen szigorúan eljártak. A Grosz házaspár szerencsésen átvészelte a háborút.[382]

A tiltott határátlépések tanulmányozója és legszakavatottabb ismerője Tibori Szabó Zoltán kolozsvári író, újságíró, aki kutatásainak eredményeit az Élet és halál mezsgyéjén[383] című kötetében tette közzé.

Több esetről tudunk, amikor embereknek sikerült a Bungur erdői táborból kiszökniük. Közöttük a legkalandosabb eset a felsőkosályi Viktor Heléné, aki parasztruhában jutott ki a gettóból; Nagysármás mellett átkelt Romániába, elérkezett Tordára, ahonnan leutazott Bukarestbe. A román fővárosban jutott tudomására, milyen sorsot szántak a gettóba gyűjtött zsidóknak. Ezért visszaszökött Észak-Erdélybe, hogy hittestvéreit a halálos veszélyről tájékoztassa. Nagysárámás mellet azonban a Magyar csendőrök elfogták, és előbb a besztercei börtönbe zárták, majd Nyíregyházára, onnan pedig a debreceni gettóba vitték. A vakmerő Viktor Helénnek sikerült robogó deportáló vonatról Kassa mellett kiugrania, és visszatért Désre, de addigra a Bungur-erdői gettót már felszámolták volt. Ekkor Viktor Helén Zilahra ment, ahol egy keresztény ismerősétől pénzt kapott, így eljuthatott Csucsára, majd Belényesen át ismét átszökött Romániába, ahol átvészelte a háborút. 1944 októberében tért vissza Désre.[384],[385]

Rendkívüli találékonyságának köszönhette megmenekülését Brender Heini hegedűművész, aki a kikeresztelkedett zsidó munkaszolgálatosok megkülönböztető jelét, a fehér karszalagot tette fel karjára. „Keresztény-zsidót” az őrök nem mertek visszatartani. Családja hatásos búcsújelenetet rendezett neki a gettó alsó kapujánál, majd arra hivatkozva, hogy néhány órával azelőtt jött csak be a gettóba a főbejáraton át, sikerült átcsúsznia az ellenőrzésen. Az eset a Reviczky-féle SAS-behívókat megelőzően történt.[386]

Még mielőtt a somogyi csendőrök megérkeztek volna, az éjszaka leple alatt szökött ki a gettóból Paneth József nagyilondai rabbi, feleségével és kilenc gyermekével. Szökésük idején Târnovean Simion román parasztember segítette őket. Több mint két hétig bolyongtak a Torda környéki hegyekben és erdőkben, a természet viszontagságaival dacolva, mígnem sikerült átjutniuk Tordára (határátkelésük részleteit lásd alább).[387]

A dési gettóból kiszökött Klermann (Klärmann) Izsák gépkocsivezető és felesége. Parasztruhát öltve – román parasztok segítségével – néhány hétig bújkáltak, majd Mócs környékén átlépték a román határt, és két-három napos gyalogút után eljutottak Tordára. Később Klermann visszaszökött Magyarországra, és átsegítette a határon a Szamosújvár környéki erdőben rejtőzködő Paneth József nagyilondai rabbit és családját valamint egy Berger Lázár nevű dési embert, akik mind a Bungur erdő gyűjtőtáborából szöktek meg. Romániába történt átjutásukban segítségükre volt egy Radu nevű dési román ember, illetve egy Gyula nevű embercsempész, akinek az apja Nagysármáson élt. Szolgálataiért Gyula 330 ezer lejt kapott a Tordán működő, Hirsch Ári által vezetett mentési központtól. A Paneth család és Berger Lázár Bukarestben vészelte át a háborút.[388],[389]

A Bungur-erdő környéki bajucai erdőkben bújkáltak – a környékbeli román parasztok segítségével – a dési gettóból kiszökött Ávrám Nusi (vagy Ábrahám Nuszi), Izsák Simon, Steinfeld Háry és Béry, Taub Jakab és Jócsák Simi.[390],[391],[392]

Hochstadt Gézáné május 27-én, az első dési transzport bevagonírozása után szökött ki a gettóból, akkor négyéves kisfiával. Anya és gyermeke parasztruhába öltözve hagyta el a tábort, majd sikerült pénzért keresztény paírokat szerezniük. Kis Mária és Kis Mihály néven bújkálva átvészelték a háborút.[393] Hirsch Olgát a vízellátással megbízott Grosz B. szöktette ki a gettóból, és ugyanő bújtatta el a felszabadulásig. A vízhordó autón, kabáttal letakarva sikerült az asszonyt kihozni. Megmenekülésében szerepet vállalt mostohaanyja, a keresztény Grosz Rózsi és Dés egykori polgármestere, Császár dr. Grosz B. fizettsége hétezer pengő volt.[394]

A tizénhétéves Steinfeld Herman-Heku és tizennégyéves unokatestvére, Steinfeld Beri, kiszöktek a gettóból és négy hónapig a dési Szőlőben lakó parasztember istállójában húzta meg magát. A paraszt alig hetven centiméters részt kerített el az istállóban úgy, hogy fenyőágakból emelt falat, amit agyaggal és trágyával betapasztott. A két fiú e szűk helyen élt, hagymán és zsíroskenyéren élt, amit a parasztember csúsztatott be nekik egy kis nyíláson. Ilyen körülmények között várták ki az oroszok bejövetelét.[395]  

Oláhláposról sikerült elmenekülnie Dub Samunak, aki lányával, Marmor Hannival és annak három gyermekével Ciblalja erdőjében húzta meg magát, ahol Ichim Nicolae erdész segítette őket. A csendőröknek csak több hónap múlva sikerült Marmor Hannit elfogniuk, amikor már nem léteztek gettók. Ezért Budapestre toloncolták, ahol átvészelte a háborút. Ugyancsak Oláhláposról szöktették meg Dub Mózest, két gyermekével.[396],[397],[398]

Lebukott viszont Fuchs Regina, aki egy magyar rendőr, Molnár István segítségével próbált megszökni.[399] Sámuel Rudi is parasztruhában szökött meg a Bungurból, de elfogták és visszahozták. Túlélte a deportálást, és megmenekült.[400] Tragédiába torkolt a rabbi Paneth Mose nevű fiának a szökése is. Kohn Jakab nevű fiatalemberrel együtt jutott ki a gettóból, és Désen a már említett Radu nevű embercsempésszel próbált kapcsolatba lépni. Szerencsétlenségükre mindkettőjüket elfogták, és visszatoloncolták a gettóba. Ott kegyetlenül megverték őket főleg azért, hogy Paneth rabbi és családja rejtőzködési helyét bevallják. A kínzások azonban nem törték meg őket. Paneth Moset Auschwitza hurcolták, ahonnan nem tért vissza. Ugyancsak elfogták Hirsch Chaja nevű zsidó lányt, miután sikerült a gettóból megszöknie. Vele együtt nyert egérutat Filip Sámuel (Fülöp Samu) is, aki azonban, fájós lába miatt, néhány nap után visszaszökött a gettóba.[401] Másik, hitelesnek látszó forrás szerint, Filip Sámuel három alkalommal szökött meg a Bungur-erdői gettóból, átment Romániába, de minden alkalommal visszatért.[402] (Sajnos, még csak utalást sem találunk arra, miért jött vissza?) Végülis úgy döntött, hogy maga is osztozni fog hittársai sorsában. Visszatért Désre, ahol a nagytemplomban berendezett áruraktárban dolgozó zsidók közé vegyült, és este visszament velük a gettóba. Koncentrációs táborba került, és alig két nappal a láger felszabadítása előtt pusztult el. A láger németek általi evakuálásakor ugyanis Filip Sámuel egyik betegségtől legyengült társát próbálta segíteni. Néhány méternyit magával cipelte, ameddig az egyik őr felfigyelt rájuk, és mindkét foglyot agyonlőtte.[403] Hirsch Chaja Auschwitzba került, de túlélte a háborút, és kivándorolt Amerikába.[404] A magyar csendőrök szökés közben agyonlőtték Izrael Oszkárt, aki 1920-tól Dés egyik legismertebb fogorvosa, a város közkedvelt személyisége és a Barisszia oszlopos tagja volt. Szökésének és halálának körülményei tisztázatlanok.[405]

Hirsch Ida is hallott arról, hogy a Bungur-erdőből megszöktek emberek. Vélekedése szerint a Bungur-erdőből könnyen lehetett megszökni. Ő maga és testvérei főleg azért nem próbálkoztak megszökni, mert az édesapjuk beteg volt, és nem akarták őt magára hagyni.[406] Singer Ephraim tanúságtevő összegezése szerint a nagyilondai rabbi népes családján kívül a dési gettóból további 5-6 családnak sikerült megszöknie.[407]

 

Szárnyaszegett újrakezdés a megaláztatások kínzó emlékével

 

Szolnok-Doboka megye túlélőinek számát Singer Zoltán 12 százalék körülinek becsülte.[408] Összesen 10750 személyt hurcoltak koncentrációs táborokba, közülük 1245-en tértek vissza.[409] A túlélők között, a 30-40 évesek korosztályában, közel négyszer annyi a férfi, mint az asszony, ami főleg arra vezethető vissza, hogy az asszonyoknak rendszerint több gyermekük volt, és valamelyik kisebb, munkára még nem alkalmas gyermekükkel egyenesen a gázhalálba irányították őket.[410]

Dés város zsidó közösségének túlélőit nehéz számszerűsíteni. Tibori Szabó Zoltán szerint a város 3266 zsidó lakosa közül 3207-an vesztették életüket a német haláltáborokban. Egyszerű levonás eredményeként kapjuk, hogy a lágerekben megmaradt dési zsidók száma alig 59 személy.[411] Ephraim Singer adatai szerint 1250-1300 közöttire tehető a munkaszolgálatra besorozott 18-50 év közötti férfiak száma; közülük mintegy 350-400 személy élte túl a megpróbáltatásokat.[412] A munkaszolgálat túlélőit is beleszámítva a háború után mindössze 239 zsidó személy tért vissza Désre.[413] Azokat a désieket, akiket az amerikaiak szabadítottak fel, előbb kórházi karanténba helyezték, majd miután valamennyire felépültek, átadták őket a szovjet csapatoknak. Az átadás eléggé lassan és nehézkesen haladt: először a csehek mehettek haza (teherautókon vitték őket), a Romániába igyekvőket csak később engedték el, az embereket vonaton szállították, miután a megrongált vasúti vágányokat kijavították. Csillag Magda például Lipcséből – a hadifoglyokkal együtt – Aradra érkezett meg, és az aradi rendőrségtől kapta a háború utáni első ideiglenes személyi igazolványát. Onnan vonaton utaztak Nagyváradra, majd pedig – Zik Dezső által beszerzett – teherautón jutottak el Désre.[414]

A koncentrációs tábor túlélőjeként Hirsch Ida először Németországban részesült a Vörös Kereszt kezelésében. Felépülése után több társával 1945 őszén tért haza. Egyik nap, meglepetésszerűen érte őket, hogy román vonat jött értük. A vonat CFR feliratú volt, hazai vasutasok szálltak ki belőle azzal, hogy: Vă ducem acasă![415] Hazatérésekor ismerte meg elövendő férjét, a besztercei származású Jóskát. A férfi a dachaui lágerben volt, ahol mindvégig szabóként dolgozott. Így jó kondícióban volt, és már az állomáson megtetszett Idának. 1946 február 6-án keltek egybe, Désen. A már hazatért Paneth rabbi eskette meg őket. Azidőtájt Désen is működött egy otthon a fiatalok számára, ahol lakhattak, miközben szakmát tanultak. Sok fiatal lány, a jobb megélhetésért, jóval idősebb-, tehetős férfiakhoz ment hozzá.[416]

Négy hónapig tartott Singer Ferenc felépülése is, akit 1944. aprilis 23-án, amikor a kauferingi koncentrációs tábort felszámolták, gyalogmenetben indították el Dachauba. A menetelés egy hétig tartott, ami alatt mindössze két-három napra elegendő élelmet kaptak. Édesapjával és testvérével együtt azáltal menekült meg, hogy április 30-án egyik őrük, Scharweis bécsi származású tizedes útjukra bocsátotta őket. Egész kenyeret, cigarettát és egy pokrócot adott nekik, és figyelmeztette őket, óvakodjanak a visszavonuló német csapatoktól. Felszabadulása után Singer Ferenc négy hónapig betagállományban volt, és csak 1945. szeptemberében erősödött fel annyira, hogy hazatérhessen Désre.[417]

A deportálásból hazatértek megsegítésére külön orvosi rendelőt nyitottak, amelyben dr. Heitner Olga, dr. Vadász János, dr. Bíró László, dr. Engelberg Oszkár, dr. Steinfeld Dávid és a bethleni dr. Fried Andor orvosok és Suványi Zoltán gyógyszerész látták el a betegeket.[418],[419] 1945 elején megalakult a Demokratikus Zsidó Népközösség dési szervezete, amely síkra szállt azellen, hogy az orosz katonák a háborúban megkímélt zsidó lakásokat is kiürítették, a bútorokat teherautóra rakták és ismeretlen helyre szállították. Másfelől a helyi munkásszervezet lefoglalta a Zsidó Társaskör több ezer kötetet számláló könyvtárát.[420] Érdekes megjegyeznünk, hogy 1946. augusztus 23-án, Románia új nemzeti ünnepén, a Demokratikus Zsidó Népközösség dési szervezete román, szovjet, angol és amerikai zászlók alatt vonult fel.[421] 

Ordentlich Tibor a munkaszolgálatról hazatérve a szülői házat szörnyű állapotban találta. Mivel oda szállásolták be a Désre bevonuló Gestapot, az összes falra horogkeresztet mázoltak. A látvány elviselhetetlen volt, egyetlen napig sem bírt a házban megmaradni. Ordentlich Tibor hamarosan elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza szülővárosába.[422] Az ukrán partizánok fogságából szabadult Nasch Emil a családi házát kifosztva találta. Övéi elpusztultak, hét testvére közül csak József menekült meg, ő is nagybetegen.[423] Amikor Csillag Magda Désre visszatért, a szomszédai örvendtek megmenekülésének, de a családi házát kifosztva találta, és a család semmilyen vagyontárgyát nem sikerült visszakapnia. Ezért, és hogy a kínzó emlékeitől távol tartsa magát, a deportáltak otthonában húzódott meg; ott kapott szállást, és ott ismerte meg leendő férjét. 1946-ban keltek egybe, és a következő évben megszületett egyetlen gyermekük, Sándor. A dési deportáltak emlékművének leleplezésén nem vehetett részt, mert éppen a szülészeten volt.[424]

Hirsch Ida hazatérésekor alsóhagymási szülői házukban román család lakott. Nagyon sokmindent visszaadtak neki, mivel Căluşeru pópa Furişănia-misét mondott, hogy átkozottak legyenek azok, akik a zsidó vagyont nem szolgáltatják vissza. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az alsóhagymási emberek egész teherautónyi holmit szolgáltattak vissza neki és unokahúgának, Mendel Hirsch Idának. Amikor Ida és Iboly nyugovóra tért, az éj leple alatt csempészték vissza dolgaikat; reggelre az ajtójuk előtt találták visszaszolgáltatott tárgyaikat. A föld is szerencsére megmaradt, és értékesíteni tudták. Ezzel szemben a magyar közigazgatás idején Alsóhagymásra kinevezett székelyföldi jegyző, a Hirsch család számos értéktárgyát eltulajdonította, és miután távozásra kényszerült, magával vitte. Ida és Iboly felkutatta a jegyzőt székelyföldi falujában, de az semmit sem akart visszaadni.[425]

A deportálás szamosvölgyi áldozatainak emlékszobrát, Izsák Márton alkotását, 1947. június 4-én leplezték le a nagyzsinagóga előtti téren. Jelen voltak dr. Schőnfeld Miklós aradi főrabbi, Gheorghe Neamţu tanár, dr. Ştefan Homorodeanu, Dés akkori polgármestere, Liviu Deac alpolgármester, Constantin Iordăchescu tábornok, Vasilescu csendőrparancsnok, dr. Weisz Ferenc ügyvéd, Mureşan tanfelügyelő és L. B. Halpert Dés város főrabbija. Népes közönség vett részt a megemlékezésen. A szobortalapzat héber és román nyelvű emléktáblájára a következő szöveget írták:

Az 1944. évben fasiszták által elhurcolt és Auschwitz kemencéiben elpusztított zsidó lakosság emlékére.

 

 

Elmaradt felelősségrevonás

 

A bűnösök felelősségrevonása és igazságszolgáltatás többnyire elmaradt vagy pedig a kiszabott büntetés távolról sem volt az elkövetett gaztettnek megfelelő. A Kolozsváron felállított Népbíróságon összesen 19 Szolnok-Doboka vármegyei háborús bűnös ügyét tárgyalták.[426] Közöttük találjuk dr. Schilling János volt alispánt, dr. Weress (Veress?) Jenőt, Dés város volt polgármesterét, dr. Lénárd (Lehner) Zsigmond tisztiorvost, Antalffy Pál csendőrőrnagyot, Szolnok-Doboka vármegye csendőrparancsnokát, dr. Sárosi Gyula dési rendőrfelügyelőt, Takács István rendőrt, Kassay János, Désaknai Miklós és Zomorjai (Somorlyai) János titkos rendőrnyomzókat, Gecse József fazekast, Fekete Mária háziasszonyt, Lakadár József dési vasutast, továbbá a Rettegen kegyetlenkedő Oláh Sándor szabót, Jancsó Rozália bábaasszonyt és Lakatos Ferenc körjegyzőt. A 19 személy közül mindössze hetet vizsgáltak letartóztatásban, 12 lakhelye a per idején ismeretlen volt.[427]

Antalffy Pál csendőrőrnagyot távollétében halálra ítélték, de mivel Romániában akkor már halálbüntetés nem létezett, ítéletét életfogytiglanra változtatták.[428] Veress Jenőt, Gecse Józsefet, dr. Sárosi Gyulát, Takács Istvánt és Lakadár Józsefet életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A három rendőrnyomozó: Kassay János, Désaknai Miklós és Somorlyai János büntetése 25 év kényszermunka volt.[429] Dr. Schilling János volt alispánt 10 év szigorított börtöbüntetéssel súlytották.[430] Hasonló bűnökért a dési Fekete Máriát és rettegi Jancsó Rozáliát tíz év kényszermunkára ítélték.[431] Végül, Lakatos Ferenc és Oláh Sándor büntetése 3 év szigorított fegyház volt.[432] Ameddig Botos János kolozsvári újságíró ügyét háborús bűnként vizsgálták[433], Sztojka Lászlót sohasem vonták felelősségre uszító hangú, a szélsőségesen fajgyűlölő politika szolgálatába állított írásaiért.[434]

Gróf Bethlen Béla Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód megyék főipánja volt. Állítása szerint mindkét tisztjéről már a német megszállás kezdetén lemondott, azonban csak Beszterce-Naszódi főispánságából mentették fel, és 1944. szeptember elejéig megmaradt Szolnok-Doboka vármegye élén. Akkor Észak-Erdély kormánybiztosává nevezték ki. A háború után öt év börtönbüntetésre ítélték, de nem azért, mert szerepet játszott volna a zsidók deportálásában, hanem mert románokat toborzott németországi munkára.[435]

Külön szeretném tárgyalni dr. Lehner Zsigmond büntetését és annak kortárs megítélését. A kolozsvári Népbíróság 1946. május 31-én Léhnert 15 évi szigorított börtönbüntetésre (temniţă grea) ítélte.[436] Büntetéséből tíz évet töltött le, majd hazatért Désre, ahol a poliklinikán praktizált.[437] Huber András 2002-ben kiadott monográfiája dr. Lehner (Léner, Lénárd?) Zsigmond bűnösségét jelentéktelennek próbálja feltüntetni, büntetését pedig aránytalanul súlyosnak:

 

[...] a későbbiekben hazatér az ólombányából dr. Léner Zsigmond, akit a dési zsidódeportálás idejént tett felelőtlen aláírása miatt ítéltek hosszú és nehéz munkarabságra, nyugalomba vonulása előtt a helyi líceum egészségügyi kabinettjében tengette napjait.[438]

 

„A derék és tehetséges Lehner (Léner, Lénárd) doktor úr a kommunista rendszer és a zsidó bosszúllás áldozata!” – vonhatná le a következtetést e - különben alaposan dokumentált - kortárs forrásmunka gyanútlan olvasója; hiszen „felelőtlen aláírása miatt” ítélték „hosszú és nehéz munkarabságra”, szabadulása után pedig az orvosi élet e kíválóságát, Dés egykori tisztiorvosát a szakmai élet perifériáján foglalkoztatták, iskolai rendelőben „tengette napjait”. (Lehner-Léner-Lénárd Zsigmond tisztiorvosi beosztásáról Hubernek vagy nincs tudomása vagy pedig szemérmesen elhallgatja.) E tanulmány írójaként nincs pontos számadatom arról, hogy - Léhner (Léner, Lénárd) doktor messzemenő együttműködése eredményeként - hány dési zsidó orvos kollega szállt fel fekete pernye gyanánt Auschwitz krematóriumainak kéményein. Azt viszont kimutattam, hány zsidó fogoly pusztult el a Bungur-erdői gettóban, többek között az elégtelen egészségügyi körülmények miatt és a gyógyszerek hiánya miatt, ami egyértelműen Lehner (Léner, Lénárd) doktor felelősségét (is) terheli. Singer Zoltán megállapítása szerint:

 

Dr. Lehnert, a megyei főorvost, valamint a helyi hatóságokat terheli a felelősség, hogy bűnös rosszakarattal, mondhatni semmilyen intézkedést nem tettek a Bungurba összezsúfolt zsidók – főként gyermekek, asszonyok és öregek – szükségleteinek kielégítésére.[439]

 

 Lehner (Léner, Lénárd) doktor cselekvésben-, illetve a cslekvés megtagadásában megnyilvánult gaztetteit a lehetőségek szerint részletesen feltártam. Minderre azonban Huber András könyvében egyetlen utalás sincsen! A monográfia gettóztatást ismertető fejezetében Lehner (Léner, Lénárd) Zsigmond neve nem szerepel(!), csupán akkor jelenik meg a képben, amikor már az ólombányából tért haza, és sorsa fölött sajnálkoznunk kell(ene).

A háború után dr. Ágai Andorné, az ügyvéd felesége, megérdeklődte Hirsch Idától, hogyan viselkedett Flórián örmény földbirtokos Alsóhagymáson, a zsidóüldözések idején?

– Flórián úr kijött a szekerekhez, hogy biztos legyen abban, hogy a zsidókat valóban elviszik – válaszolta Ida. Flórián felesége dési asszony volt, a háború után összeállt egy zsidó férfival. Háza Désen tele volt összeharácsolt zsidó holmival, még a padlásán is damaszt ágynemű és horgolt dolgok voltak. Flóriánnét beperelték, de Hirsch Ida nem tud arról, lett-e az eredménye? Ugyanis időközben Besztercére ment férjhez, és nem akarta többé a fájdalmas múltat felidézni.[440] Más esetek alapján elmondhatom, hogy zsidó javak, vagyontárgyak illegális eltulajdonításáért a háború után aligha vontak valalakit is felelősségre. Ennél sokkal súlyosabb bűnöket is elnéztek vagy csupán enyhének is alig nevezhető büntetést szabtak ki miattuk.

 

Ritartando: a dési zsidó élet lelassulása

a „népi demokrácia” éveiben

 

1947-ben a népszámlálás adatai 1020 zsidó lelket mutattak ki Désen. E szám tartalmazza a környező falvakból, Dél-Erdélyből és Románia más részeiből a háború után Désre áttelepedett zsidó személyeket is.[441] A deportálás kisszámú túlélője közül sokan egyenesen Nyugatra távoztak, a mégis hazatértek pedig néhány évvel később – az akkor már Romániához tartozó városból – alijáztak. Paneth Móse tekei rabbi a családjával együtt rövid időre még visszatért a felszabadított Erdélybe, és megpróbálta Désen újraindítani a hitközségi életet. Nemsokára azonban ismét felkerekedett; Magyarországon és Ausztrián átszökve eljutott Párizsba, ahonnan kivándorolt Amerikába, és Brooklynban telepedett le.[442]

Fentebb már említettem, hogy túlélte a deportálást és visszatért Désre dr. Engelberg Oszkár, aki a két világháború között a poliklinika főorvosa volt, majd magánrendelőt nyitott.[443] Az 1950-es években a városi kórházban dolgozott dr. Nasch Emil és dr. Jónás József fogorvos.[444] Az itóbbi nyugdíjasként is a városban maradt. Dr. Bíró László nőgyógyász, aki munkaszolgálatosként vészelte át a háborút. Családja deportálásban pusztult el. Ő visszatért Désre, újranősült, és az városi kórház röntgen szakorvosaként működött.[445] Szintén hazatért Berczeller Andor, a dési Trasszija cementgyár[446] egykori főmérnöke. Mérnök fiával, Fedorral együtt a városban maradtak.[447] Életben maradt Fülöp Emil, Fülöp désaknai kereskedő egyetlen fia, aki Désen a hitközségi elnök tisztjét vállalta fel.[448]

A dachaui lágerből tért meg Singer Ferenc (Ephraim), akit a numerus clausus kirekesztett a dési kereskedelmi gimnáziumból; csak a háború után fejezhette be tanulmányait, és tehette le az érettségi vizsgát. A törvényesen engedélyezett cionista szervezetekben tevékenykedett: előbb a Mazchirut Marnasit ífjúsági szervezetben, majd a bukaresti Dror-Habonim Ichudban. Miután 1958-ban e szervezeteket betiltották, Singert – „illegális cionista tevékenységért” – húsz évi kényszermunkátra ítélték. Szerencséjére, a büntetésből két évet kellett csak letöltenie, ami után – családjával – kivándorolt Izraelbe.[449]

Nasch Emil igen jövedelmező festékesboltot nyitott; három millió lejes beruházása néhány év alatt búsásan megtérült, és 40 millió lejes hasznot hajtott. 1949-ben Nasch Emilt kinevezték (az időközben kommunista befolyás alá került) Demokratikus Zsidó Szövettség (Comitetul Democrat al Evreilor) elnökévé. A továbbiakban is a rendszer kegyeltje maradt: miután üzletét államosították, 42 éven át a román biztosító társaság (ADAS) dési fiókjának igazgatója volt. Családot alapított; román asszonyt vett feleségül, lányuk született, aki ma családjával Bukarestben él.[450]

 

Záróakkord: a dési közösség fokozatos megszűnése

a harmadik évezred kezdetén

 

Izraeli hivatalos kimutatás szerint, 1948-1995 között Romániából összesen 273957 személy vándorolt ki az óhazába, többen, mint Lengyelországból, Bulgáriából, Magyarországról (30316) és Csehszlovákiából együttvéve.[451] A lemorzsolódás drámai folyamata megmutatkozott Désen és környékén is; míg az 1992. évi népszámláskor Dés 37745 lakosa közül 29 vallotta magát zsidó nemzetiségűnek,[452] egyetlen évtized múltán a közösség alig 12-13 személyre apadt, és a legtöbben igen előrehaladott korúak.

Nem marad el azonban a megemlékezés a deportálás évfordulóin. A gyászünnepségen túlnyomórészt keresztények vesznek részt. Említést érdemel, hogy 2000. június 25-én, vasárnap délben, ünnepélyes keretek között visszahelyezték a deportáltak emlékművének eredeti emléktábláját. Az megemlékezésen, amelyen Kőváry Tibor, a bukaresti nagyzsinagóga kántora és a Halmos Katalin vezényelte kolozsvári Talmud Tora kórus énekelt, részt vett a bukaresti Eliezer Glanz rabbi és a főváros zsidó hitközségének vezetői, a helyhatóság küldöttei, a felekezetek képviselői: római katolikus, görög katolikus, református és ortodox egyházi méltóságok. Az ünnepséget Farkas József, a dési zsidó hitközség elnöke nyitotta meg, majd a Vészkorszak hat, ma is Désen lakó, zsidó túlélője gyújtott gyertyát az áldozatok emlékére. Közöttük a kilencvenedik évét betöltött Mendel Iacob, a 82 éves Birnbaum Leon, és a hetven év feletti Csillag Magda, Birnbaum Miriam, Matlay Gabriella és Blum Zoltán.[453]   

A Vészkorszak túlélői csak ritka esetben részesültek kártérítésben, és leggyakrabban csak jelképes összegeket utaltak ki nekik. Így Csillag Magda 1993-ban a magyar kormánytól kapott alig 250 márka összegű kártérítést; a segélyt a fia vette fel Mátészalkán, a bankból. A német állam nyugdíjat folyósított neki, és amerikai kártérítésben is reménykedett. 2002. őszén bekövetkezett haláláig a fiával élt Désen. Utolsó éveiben sokat szenvedett az egyedülléttől, merthogy a harmadik évezred kezdetén a dési zsidó közösség (vele együtt) alig tizennégy lelket számlált. Szertartásaikhoz már nincsen meg a tíz férfi. Csillag Magda meggyőződése volt, hogy megmenekülését elsősorban erős hitének köszönhette.[454]

Napjainkban több Désről elszármazott zsidó ember él New Yorkban vagy Izraelben, mint ahányan otthon maradtak. Beilleszkedtek a megváltozott nyelvi közegbe és kulturális környezetbe, a származás helyét az utódok nemzedéke talán már alig vagy egyáltalán nem ismeri.

            A túlélők különbözőképpen dolgozzák fel a Vészkorszak keserves tapasztalatait. A már említett Beverly Hillsben élő Ordentlich Tibor (Ted Orden) többé sohasem látogatott haza, Désre. Még oda utazó családját sem kísérte el. Munkaszolgálaton szerzett tapasztalatait nem volt hajlandó megosztani velem. A dési munkaszolgálat másik túlélője, a ma is Dés városában élő Nasch Emil többízben elutasította – a nevemben – interjúért folyamodó édesapámat. Úgymond, ő már mindent elmondott egy a helyi román nyelvű lapnak adott nyilatkozatában. E távolról sem kimerítő írást, amelyet a kérdéskörben szemmel láthatóan járatlan újságíró készített, felhasználtam jelen tanulmány megírásához.

Az igazság felderítésének szempontjából szerencsésnek mondható, hogy a fenti magatartásformának megvolt az ellenpólusa is. Az időközben Désen elhunyt Csillag Magda és a Baltimoreban élő Hirsch Ida tanúságtevők szíves hozzájárulásukkal segítették e tanulmány teljesebbé tételét, amennyire csak erejükből és emlékezetükből kitelt. Hirsch Ida tanúságtételének indítattása többek között az volt, hogy a lágerben a foglyokat állatnak tekintették, és gyakran szelektálták a őket. Egyik alkalommal, a már külön barakkban elkülönített, halálukra váró asszonyok kérték a kint levőket, hogy amennyiben megmenekülnek, beszéljenek arról, amit átéltek. Ezt Ida a mai napig kötelességének érzi. Zsinagógában tartott előadást, több interjút adott, és velem is több mint három óra hosszat elbeszélgetett. Édesapja sárga karszalagos munkaszolgálatát idézte fel Hirsch Emil washingtoni ügyvéd. Így munkám forrásanyagát a leszármazottak által tovább élő történetek, adatok is bővítetik.

Hirsch Ida másik nemes gondolatát tanulmányom záróakkordjaként szeretném megosztani olvasóimmal. Elmondása szerint, ő senkire sem tud általánosságban haragudni. Az augsburgi Messerschmidt repülőgépgyárban az egyik német előmunkás naponta egy szelet kenyeret hozott be neki, és ahányszor csak az SS-őr nem látta, vállára vette Ida súlyos ládáját, amit az asszony helyett cipelt be a raktárba. Ugyanő mert szembeszállni az SS-felvigyázókkal, hogy emberibb életkörülményeket biztosítsanak a zsidó asszonyoknak. A túlélők elesettsége és leromlott állapota megindította a felszabadító amerikaikat is: fekete katonák sálat, Hershey csokoládét ajándékoztak nekik. Később a Joint révén kaptak ruhát. Brooklyni önkéntes zsidó nővérek repülték át az óceánt, hogy a lágerekből felszabadított túlélők segítségére legyenek.

 

A dési zsidó közösség továbbélő emléke

           

A város idősebb keresztény lakosságának tudatában dési zsidó közösség gyermekkori emlékként él tovább. A gettóba gyűjtésnek és deportálásnak is számos tanúságtevője maradt meg Désen. E tanulmány elkészítése során Hegyi Csaba ny. gimnáziumi tanár Dés több lakosát kérdezte meg zsidó családokhoz fűződő emlékeiről. A megkérdezettek túlnyomórészt tanulatlan emberek, akik hat vagy annál alig több polgári osztály elvégzése után munkával tartották fent magukat. Emlékeik szubjektívek, és csak a legritkább esetben tartalmaznak a történészek által eddig nem feltárt részleteket. E vallomások, emlékezések, tanúságtételek mégsem érdeketelenek, mivel a köznapi ember szempontjából idézik fel Dés különböző nemzetiségű lakosainak két világháború közötti együttélését. Azt is feltárják, mit és mennyit tudhatott az utca embere a zsidók összegyűjtéséről, a Bungur erdőben felállított gettó életkörülményeiről, a tábor őrizetéről, szökési lehetőségről, a rászorulók keresztények általi segélyezéséről, végül a zsidó lakosok elhurcolásáról.

A keresztény-zsidó lakosok együttélése. Gyermekként Dálnoki Béla Albert a zsinagóga udvarán együtt játszott a zsidó gyerekekkel; a templomszolga legjobb barátja fia volt, és nagyon jóba volt a rabbi fiával is, akittől héber szövegű verseket tanult meg. Barátja családjánál finom csólentet evett, gerslivel. A zsidó pékségben málétésztával kínálták a gyerekeket. Purimkor a keresztény gyerekek is jelmezbe öltöztek, és szórakoztatták a felnőtteket. Kisfiúként Dálnoki női ruhában, fején babos kendővel, fogfájós nőt alakított. Olyan meggyőzően panaszkodott, hogy „Aj-vé, doktor bácsi...”, hogy „alakítását” a felnőttek pénzzel jutalmazták. Ordentlichtől Ferenc gyárostól, a dési hitközség elnökétől sok pénzt kapott.[455] Jenei Elemér emlékezete szerint is gyermekként mindig együtt játszott a zsidó gyerekekkel. „Akkoriban nem volt zsidóellenes [hangulat]. Itt, a térségben sok zsidó család lakott, és mindegyikkel jó viszonyban voltunk. Együtt is dolgoztam velük; megbítunk egymásban. Jóba voltam Izsák Jakabbal, aki a Dermatánál dolgozott, mint én [magam is], tehát szakmabeliek voltunk. Salamon Ignáccal is jóba voltam.” – idézi fel Jenei Elemér.[456]

Mesteremberként, Pataki Ferenc jóba volt sok dési zsidó iparosemberrel. Zsidó ismerősei között volt hentes, szabó, pék, kovács, bőrös, asztalos és kereskedő is. Kislánya, Klárika sok zsidó gyermekkel játszott együtt.[457] Dálnoki Béla Albert szerint a zsidó szülők nagy hangsúlyt fektettek gyermekeik taníttatására. A gyerekek palatáblára írtak, amelynek egyik fele kockás, a másik pedig vonalas volt.[458] Sok magyar ember dolgozott együtt zsidókkal, és nem okozott törést a magyarok bejötele sem. A tanúságtevő úgy véli, hogy „a hangulat nagyon jó volt. Nem volt nézeteltérés a magyarok és zsidók között, még akkor sem, amikor a magyarok bejöttek. A politikát a nagyok csinálták.[459]” E kijelentést erősíti meg Revnic László, aki a hatalomváltáskor[460] katonai szolgálatot teljesített Désen, az utászoknál. „Nem volt nézeteltérés a népek között; figyelmesen bántak egymással. Ha ételt vittek a másiknak, mindig figyelembe vették, hogy az milyet szeret; volt akinek kósert vittek. Amikor a magyarok bejöttek, nem volt érezhető különbség.” – idézi fel a tanúságtevő.[461] Sallak Margit szép szavakkal emlékezett meg Fellakon élő zsidó szomszédairól, ismerőseiről, jószívűek voltak, és jól kijöttek a község magyar lakosságával.[462]

Amit a keresztények tudhattak a zsidók sorsáról a német megszállás idején. Mielőtt 1944-ben a zsidókat elvitték, Pataki Ferenc kilencéves kislányának, Klárikának, egy Rózsika nevű zsidó néni aranyláncot ajándékozott. Több ékszert is rájuk akartak hagyni, de Patakiék nem fogadták el, mert nagyon féltek. Akkor már a magyarok is nagyon meg voltak félemlítve, ha zsidó [értékeket] bújtattak.[463] Revnic László tud arról, hogy a zsidóknak minden értéktárgyukat be kellett szolgáltatniuk. A deportálások előestéjén zsidó ismerősei már hajtogatták, hogy „jaj, nemsokára elvisznek bennünket.” Mindenki sárga csillaggal volt megjelölve. „Ez mind német nyomásra ment, mert ha egy csendőr vagy rendőr tett valami jót érdekükben, azokat azonnal elvitték innen” – véli a tanúságtevő.[464] Sallak Margit tanúja volt a fellaki zsidók bevagonírozásának, amikor a dési gettóba szállították őket. A helybéli lakosság sajnálata övezte őket, és többen is megpróbáltak élelmet beadni a vagonokba.[465] A gettóban nyomorúságos viszonyok uralkodtak.[466]

Pataki Ferenc tanúságtevő hallomásból tudta, hogy mindenkit elvittek a gettóból. Ismerősei közül senki sem jött vissza. Mindmáig fel tudja idézni az elpusztultak nevét és mindegyikük mesterségére is emlékszik.[467] Bevallása szerint, Dálnoki Béla reszkett a kétésgbeeséstől, amikor megtudta, hogy gettóba viszik zsidó ismerőseit. Nem mert a Bungur erdő felé menni, „mert a szuronyos mocskok[468] ott álltak. Csak tűntek el [az emberek], és nem tudtuk róluk [hová viszik őket].”[469] Az idő nagyon rossz volt, és a [zsidók] csak egy kis cókmókot vihettek magukkal. Ételt is ritkán vittek ki nekik. Csak az merészkedett oda, aki jóban volt a gazember őrökkel.[470] Revnic László számára ismert volt, hogy a csendőrök „pénzverdét” állítottak fel, még a házat is meg tudja jelölni, ahol működött.[471] Voltak [zsidó lakosok], akik elbújtak, de senki sem tudta, hova.[472]

 

Függelék

Csillag Magdaléna: A Bungur erdőből az éj leple alatt vitték el az embereket (a deportálás dési túlélőjének tanúvallomása, lejegyezte: Hegyi Csaba)

Jóo Mária: A háromrészes sötét pince rejtekében (Tanúságtétel, lejegyezte: Hegyi Csaba)

Sallak Margit: A fellaki zsidók jószívűek voltak... (Tanúságtétel, lejegyezte: Hegyi Csaba)

Borzási Tibor: Anyám a haláláig titkolta származásomat (Tanúságtétel - Hegyi Csaba)

Iagnyatinszki Józsefné Hirsch Ida: Alsóhagymás román lakosai példamutatóan viselkedtek (a deportálás dési túlélőjének tanúvallomása, lejegyezte: Hegyi Ágnes)

Pataki Ferenc: A magyarok is meg voltak félemlítve... (Visszaemlékezés – Hegyi Csaba)

Dálnoki Béla Albert: Purimkor szórakoztattuk a felnőtteket (Visszaemlékezés, lejegyezte: Hegyi Csaba)

Jenei Elemér: Nagybányára vittem csomagot (Visszaemlékezés, lejegyezte: Hegyi Csaba)

Revnic Vasile: Gödörbe temették ruháikat (Tanúságtétel, lejegyezte: Hegyi Csaba)

Hirsch Emil: Szüleim kálváriája (Tanúságtétel, lejegyezte: Hegyi Ágnes)

A Bungur erdőből az éj leple alatt vitték el az embereket

- Csillag Magdaléna varrónő, a deportálás dési túlélőjének tanúvallomása - 

Lejegyezte: Hegyi Csaba ny. gimnáziumi tanár.

Készült: Désen, a Csillag család Virág (Florilor) utca 27. szám alatti házában, 2002 június 18-28 között, a kolozsvári román TV-adó (TVR Cluj) Csillag Magdával 2001-ben készített interjújának felhasználásával (a dokumentumfilm szerkesztője és riportere: Ghiţă Székely Andrea).

Csillag Magda Désen született, 1921. augusztus 3-án. Egyik nagyapja a Nagybányához közeli Kővárremetéről származott, nagyanyja dési születésű volt. Mindét szülője Désen született.

Már a két világháború közötti években, a volt román világban is érezni lehetett a [nemzetiségi] elnyomást, az antiszemitizmust, különösképpen 1932-1933 után. Csillag Magda román tannyelvű leányiskolába járt. Volt még néhány zsidó származású osztálytársnője, de a nevükre már nem emlékszik. [Keresztény származású] osztálytársnői többször megalázták azzal a kifejezéssel, hogy „jidoveancă spurcată” (mocskos zsidó fehérnép). Ő erre nem vághatott vissza, mert nagyon félt. Végül, jelentette az igazgatónőnek, a moldvai származású Zoia Silvianunak.[473] Amikor a csúfondároskodó leányokat az igazgatói irodába hivatta, az igazgatónő csak annyit mondott nekik: „ Fete mari şi nu au minte” (nagylányok, és még sincsen eszük). Ezzel „ki voltam fizetve” – emlékezik mindmáig keserűséggel Csillag Magda és hozzáteszi: „Kislányként még nem voltam tisztában az akkori politikai helyzettel.”

Később, már a háború idején mesterséget tanult: varrónő lett.

A magyarok bejövetele után is lehetett érezni a megkülönböztetést, de különösen a német megszállás után. Voltak olyan üzletek, ahova a zsidóknak nem volt szabad bemenniük, de azok nevére már nem emlékszik. Csillag Magda édesapja cipész volt. Nagyon szép lábbelit készített, de zsidó lévén gyakran előfordult, hogy nem utaltak ki neki nyersanyagot: nem kapott bőrt.

Eljött az az idő, amikortól [a Csillag család tagjai] már nem mertek kimenni az utcára. Ilyenkor egy-egy magyar keresztény család vásárolt be nekik, de azok is nagyon féltek, hogy kitudódik. A Csillag család sem maradt adósa a szomszédoknak, akik ezekben az időkben segítették őket. Például Szigeti (Szigethy?) nevű építészmester segítségét pénzzel hálálták meg. [Keresztény ismerőseik közül] sokakban megvolt  a jóindulat, de mindenki félt. Csillag Magda meglátása szerint Dés lakosságának többsége semleges magatartású volt.

A deportálás nagyon gyorsan zajlott le. Édesapjának rossz sejtelmei voltak, megérzett valamit, [amit a désiek közül csak kevesen sejtettek]. Előzetetes rossz tapasztalata volt, mivel az első világháború idején négy évig orosz fogságban sínylődött. A család értéktárgyainak elrejtéséről vagy „eltüntetéséről” már szó sem lehetett, esetleg valakihez át lehetett volna vinni azokat. Édesapja bedolgozott néhány ékszert Magda cipőjének sarkába; azt viselte a lábán, amikor otthonról elvitték.

A deportálás előtt a Csillag család a Kossuth Lajos (ma: Ecaterina Teodoroiu) utcában lakott. Stráfszekérrel jöttek értük. Emlékszik arra, hogy jelen volt egy rendőr, egy csendőr meg egy civil - a nyilasoktól. Továbbá a házukhoz kiszállt hivatalosságok között volt Kolozsvári Jóska nyomdász is. A dési zsidó lakosokat a Bethlen Gábor (ma: Regina Maria) utcába vitték, a Surányi család kertjébe. Désről minden zsidó családot elhurcoltak. Magda néni emlékezete szerint három személlyel tettek kivételt: otthon hagyták Kohn bácsit, mert a felesége magyar keresztény asszony volt, Udvari Albi feleségét és leányát valamint Bíró László röntgen szakorvost. Az utóbbit feltehetően a hírneve mentette meg[474]. Bíró doktor feleségét azonban elvitték; újszülött gyermekével az auschwitzi gázkamrákban pusztult el. Bíró László a háború után újranősült, majd a családjával együtt kivándorolt Svédországba.

            A Surányi-féle kertből az embereket gyalog vitték ki a Bungur erdőbe. Innen már nem lehetett megszökni, mert az erdő körbe volt kerítve szögesdróttal és a környékét elaknásították. A tábort rendőrök és csendőrök őrizték, kutyákkal. „Nagyon szomorú voltam. Sírt az erdő is, mikor a gyerekek sírtak. Csak ültünk, és búsúltunk” – emlékezik Csillag Magda. Ide hozták a szüleit is meg Izsák Tamást, a négyéves rokon kisfiút, akit a Csillag család már a születésétől fogva adoptált. Mindhárman Auschwitzban haltak meg.

            Volt olyan keresztény ember, aki a gettóban is segítette a zsidókat, például egy magyar asszony, a molnár felesége, lisztet hozott be. Hogy kenyeret kik juttatak be, arra Csillag Magda már nem tud visszaemlékezni, de arra igen, hogy kenyeret csak nagyon ritkán ettek. Egyszer ettek borsófőzeléket. A férfiak vágtak ágakat vagy néha kivágtak egy fát, hogy a tűznél megmelegedjenek, és ételt főzzenek. Ételt azonban nemigen volt miből készíteniük; mindenki abból főzőtt, amit magával hozott. Az ivóvizet ciszternákban szállították a táborba, és mindig nagy sort kellett kiállni érte. Ha valaki nem várta ki a sorát, azt a rendőrök megverték. A tábor területén átfolyt egy kis patak; annak vizét használták mosakodásra és mosásra.

Az emberek lepedőkből, asztalterítőkből, paplanokból próbáltak sátrakat összetákolni, hogy ne a szabad ég alatt kelljen aludniuk. Ezek az „építmények” rettenetesen néztek ki. Csillag Magda emlékezete szerint 1944 májusában és júniusában az időjárás nagyon rossz volt: majdnem állandóan esett az eső, főleg éjszaka. Ilyen körülmények között nagy nehézséget okozott az is, hogy az embereknek a Bungur erdőben levő gyűjtőtáborba csak egyetlen rend váltó ruhát volt szabad magukkal vinniük.

A gettóban felállították a kínzóhelyet, a „pénzverdét”. Miközben az értéktárgyai felől vallatták, a betleni Kornbaum család családfőjét majdnem agyonverték. Ezért, amikor másodszor is be akarták oda vinni, a lánya vállalkozott, hogy bemegy az apja helyett. A Kornbaum fiú felesége a deportáló vonaton, a marhavagonban szülte meg gyermekét. Auschwitzban, az anyát és a csecsemőt egyenesen a gázkamrába vitték.

A gettóból megszökni csak külső segítséggel lehetett, de a kint lévő emberek nemigen vállalták a segítségnyújtást, mert ők is fenyegetettségben éltek. A románok és cigányok szintén ki voltak téve a deportálás vagy a kitelepítés veszélyének.

Deportáláskor az embereket felrakták a désaknai vágányra behúzott marhavagonokba. Azért tolatták oda a szerelvényt, mert a vasuti vágány közel esik a Bungur erdőhöz, és aránylag félreeső helyen van, nem annyira feltűnő, mint a dési állomás. A domboldalon levő erdőből ösvényt vágtak a völgybe, azon vitték le az embereket a vasútvonalhoz. Az bevagonírozást éjszaka végezték, hogy a dési lakosok közül minél kevesebben szerezzenek tudomást róla. Csillag Magda élénken emlékszik egy többgyermekes családapára, akit elindítás előtt a csendőrök véresre vertek. A gyermekek nagyon sírtak, ezért a csendőr egyikük vállára csapott.

A marhavagonok ablakai szögesdróttal voltak elzárva. Kassáig szomjaztak, mivel minden vízadag nélkül indították útnak az embereket. A kassai állomáson feladtak nekik egy hordót vízzel és vedreket, amibe szükségleteiket végezhessék. A vagonban annyian voltak és egymással úgy összezsúfolva, mint a heringek. Közöttük sok idős beteg ember; egyikük már útközben meghalt. Csillag Magda nem emlékszik az elhunyt nevére, de arra igen, hogy megérkezéskor „el kellett vele számolni”, mert a létszámból senki sem hiányozhatott. Ugyanabba a vagonba került egy Zukkermandel nevű beteg öregember, aki nem tudott járni. Ezért Auschwitzban a németek a kezétől és lábától megfogva feldobták egy teherautóra, és egyenesen a gázkamrába küldték. Más betegeket is teherautóra tettek fel.

Az utazás három vagy négy napig tartott. Auschwitzba érkezve az embereket azonnal szelektálták. Különválasztották a férfiakat a nőktől, majd az egészségeseket a betegektől. Az emberek minden ruháját elvették, Csillag Magdától az édesapja által készített szép pár cipőt is, aminek a sarkába előzőleg a néhány aranyékszert beépítette. Mindenkit fertőtlenítettek, és csíkos Häftling-ruhába[475] öltöztettek. Mivel cipő nem jutott számára, Csillag Magda több mint egy hónapon át mezítláb járt, amitől nagyon fájt a lába. A désiek közül egy helyre került a Salamon-lányokkal és édesanyjukkal, lánykori nevén Poloner Ellával. A dési Paneth Elimelech Jákov rabbiról azt hallotta, hogy Auschwitzba érkezése után megbetegedett, mivel visszautasította a tréfli ételt. Akkor azt mondták neki, kórházba viszik, de valójában a gázkamrába került.

Csillag Magda látta Mengelét is, és úgy emlékszik, hogy az „magyarul osztotta a parancsot”.[476] Az elején a lengyel felvigyázók eltitkolták előlük a valóságot. Látták azonban a krematóriumok felől érkező füstöt, és érezték a rettenetes bűzt. Később előfordult, hogy a halottakat már nem győzték a krematóriumokban elégetni, hanem máglyát raktak, és azon hamvasztották el őket. „A szétszórt hamutól még a földnek is különleges szürke színe volt” – idézi fel a tanúságtevő.

Két hónapig volt Auschwitzban, majd dolgozni vitték Hestlichtenau lőszergyárába. Ott végre kapott egy pár holland papucsot, de egy idő után a talpa kilyukadt, a víz pedig „az egyik lyukon befolyt, a másikon meg ki”. Az aknakészítő présnél dolgozott, az ún. „pogácsáknál”. Barakkokban laktak, amelyeket a Lagerstrassen (a tábor utcáján) állítottak fel. Állandóan volt Zähl Appel (jelenlét ellenőrzés). Az emberek megegyeztek abban, hogy a betegeket ne jelentsék, mert tudták, hogy azokra halál vár. Eredetileg ezer asszonyt vittek a lőszergyárba dolgozni, de idővel kétszázat közülük visszavittek az auschwitzi haláltáborba, mert beteget jelentettek. Csillag Magda 1945 áprilisáig dolgozott Hestlichtenauban. Télen sokat szenvedett a hidegtől. Végtagjai lefagytak, kéz- és lábujjai egész életére bütykösek maradtak.

1945 tavaszán az amerikai és angol csapatok körülzárták a várost. Amikor a kör kezdett szűkülni, az őrök egyik helyről a másikra terelték a Häftlingeket. Aki nem bírta a gyors menetelést, és lemaradt, azt helyben lelőtték. Közben a fejük felett köröztek az amerikai repülőgépek. Akkortól a német tisztek és őrök kezdték letépni egyenruhájuk válláról a rangjelzéseket. A felszabadulás napján őreik megadták magukat a túlnyomórészt fekete bőrű amerikai katonáknak. Közben valaki megérkezett fehér lovon, és lefényképezte a felszabadított lágerlakókat, majd az embereket egy farmra vitték, ahol – egyhetes éhezés után – megetették őket céklával.

Később a láger felszabadított lakói Lipcsébe kerültek, egy munkáslágerbe, majd karanténba, amerikai orvosok felügyelete alá. Miután valamennyire felépültek, átadták őket a szovjet csapatoknak. Az átadás eléggé lassan ment: először a csehek mehettek haza (teherautókon vitték őket), a Romániába igyekvőket csak később engedték el, vonaton szállították őket, miután a megrongált vasúti vágányokat kijavították.

Csillag Magda – a hadifoglyokkal együtt – Aradra érkezett meg, és az aradi rendőrségtől kapta a háború utáni első ideiglenes személyi igazolványát. Onnan vonaton utaztak Nagyváradra, majd pedig – a Zik Dezső által beszerzett – teherautón mentek tovább Désre.

„Nagy öröm volt a felszabadulás, de annál nagyobb bánat, hogy a családból nem jött haza senki” – emlékezik Csillag Magda. - „Salamon bácsi mondta nekem: Ha [eddig] nem jöttek haza, akkor már ne is várd [őket]!” A Désről elhurcolt emberek közül csak nagyon kevesen tértek vissza.

Amikor Désre érkezett, a szomszédai örvendtek megmenekülésének, de a családi házat kifosztva találta. Ezért, és hogy a kínzó emlékeitől távol tartsa magát, a deportáltak otthonában húzódott meg; ott kapott szállást, és ott ismerte meg leendő férjét. 1946-ban ment férjhez, és a következő évben megszületett egyetlen gyermekük, Sándor. Amikor a dési deportáltak emlékművét leleplezték, ő éppen a szülészeten volt.

A család semmilyen vagyontárgyát nem kapta vissza. 1993-ban Csillag Magda a magyar kormánytól kapott kártérítést; a 250 márkás segélyt a fia vette fel Mátészalkán, a bankból. A német állam nyugdíjat folyósít neki. Amerikai kártérítésre is van remény. Jelenleg a fiával él Désen. Sokat szenved az egyedülléttől, merthogy mára a dési zsidó közösség alig tizennégy lelket számlál. Úgy érzi, megmenekülését elsősorban erős hitének köszönheti.

A háromrészes sötét pince rejtekében

- Jóo Mária dési tanárnő tanúságtétele -

 

Lejegyezte: Hegyi Csaba ny. gimnáziumi tanár.

Készült:  Désen, a Jóo család otthonában, az Ecaterina Theodoroiu utca C. tömbház, I. emelet, 7. sz. lakásban 2002 július 15-én

 

 

            Kérésemre, Jóo Mária tanárnő felidézte a következő, szüleitől hallott történetet:

            A szülők, ó Sándor és Klára a Bethlen Gábor (ma: Regina Maria) utca 15. sz. alatti házban laktak. Joó Sándor 1914-ben született, és tizennégyéves korától egy Bács nevezetű zsidó pékmesternél inaskodott. Később Joó betársult a pékségbe. 1944 tavaszán Bácsot elvitték a Bungur erdői táborba, ahova Joó Klára biciklin vitt ki neki kenyeret. Miután Bácsot elvitték a pékség Joó Sándorra maradt, aki később egy Kiss nevezetű emberrel társult. A háborút követő években az üzletet államosították.

Háromrészes sötét pincéjükben a Joó család elbújtatta ismerőseit, egy Grosz nevű zsidó házaspárt. Néha, az éjszaka leple alatt Grosz bácsi kimerészkedett a pincéből, és elment a Kisszekeres utcába, hogy ellenőrizze családi házuk állapotát. Ilyenkor Joóék nagyon féltek, és kérték Grosz urat, ne menjen [ki az utcára], mert amennyiben elfogják, nagy veszélynek teszi ki őket is, akik zsidó embereket bújtatnak. A Grosz házaspár szerencsésen megmenekült.

 

 

A fellaki zsidók jószívűek voltak...

– Sallak Margit tanúságtétele –

 

Lejegyezte: Hegyi Csaba ny. gimnáziumi tanár.

Készült: Désen, a Sallak család otthonában, a Dealul Florilor utca I₁. tömbház földszíntjén levő lakásában, 2002 július 17-én

 

            Sallak Margit 1923. január 22-én született a Betlenhez közeli Fellakon[477]. Zsidó kapcsolatai már gyermekkorától voltak; együtt nőtt fel az ugyanott élő Rosenberg család gyermekeivel. Nővére, Sallak Irma, Désen ment férjhez Császár Vilhelmhez. Margit sokszor meglátogatta őket Désen, és így a deportálás idején is többször megfordult a városban.

Sallak Margit egyik unokatestvére Weingart Tóbiás cipészmesternél dolgozott Betlenben. Később az unokatestvérnek, aki katona volt, szüksége volt a munkakönyvére. Weingart akkor már a Bungur erdei gyűjtőáborban volt. Sallak Irma engedélyt kapott a Hadkiegészítőtől, hogy bemehessen a táborba, és Weingarttól megtudakolja a munkakönyvek hollétét. Fiákkerrel ment ki a Bungur erdőbe. Vitt Tóbiásnak egy kenyeret és egy tábla szalonnát. „Mert biza [akkor már] a szalonnát is megették” – emlékezik vissza Sallak Margit. Az erdőbe érve látta, hogy a zsidó fiúk deszkára rakva hordták ki a szemetet a táborból. Csendőrök felügyeltek rájuk. Amikor a kapuhoz ért, az ott álló német őröknek hiába mutatta fel az engedélyét, nem hagyták bemenni. Reszketve és félve rohant vissza a fiákkerhez. Rövid ottléte idején is látott egy keveset a gettóból; emlékszik a kifeszített pokrócokra, amelyek alatt az emberek ültek. „Nem védte meg őket az esőtől sem, keserves életük lehetett” – mondja a tanúságtevő.

            A Bungur erdőbe teherautón szállították a vizet. Sallak Margit úgy tudja, hogy egy Grosz nevű teherautó sofőrnek sikerült a gettóból kilopnia egy kislányt.

            Fellakon három zsidó család élt[478], akiket a dési gettóba vittek. Románul és jiddisül beszéltek. Sallak Margit emlékezete szerint „a zsidók jószívűek voltak, és jól megértették egymást a helybéli magyarokkal.” Sallak Margit édesanyjának is nemegyszer adtak árut hitelbe. „Ha az ember megszorult, egy zsidó boldogan kisegítette.” Amikor összegyűjtötték őket, a zsidóknak fogalmuk sem volt a várható sorsukról. A környező falvakból szekereken gyűjtötték össze a sárgacsillagosokat. Csak három napra elegendő eledelt volt szabad magukhoz venniük. A betleni állomás egyik holtvágányán vesztegelő marhavagonba rakták fel őket, és az ajtókat kívülről leláncolták. Egy kicsit azért félre lehetett húzni a vagonajtót, ahol az embereknek be lehetett volna adni ennivalót. A helybéliek vittek is ki tejet a gyermekeknek, de a vonatot őrző katonák nem engedték, hogy a vagonok közelébe kerüljenek. Valószínű, hogy az emberek szomjaztak a vagonban, mert Sallak Margit látta, amint valaki rongyott nyújtott ki a résre nyitott ajtón, hogy az esőben megnedvesedjen.

            A fellaki magyarok nagyon sajnálták, siratták az elhurcolt zsidókat, de azok, akik az Anyaországból jöttek, csúnyán beszéltek róluk. A hivatalos álláspont zsidóellenessége a német megszállás után tetőzött, amikor a erőre kapott a rigmus:

            Éljen Szálasi és Hitler,

Üssük a zsidókat bikacsökkel!

            Sallak Margit fiatal zsidó munkaszolgálatosokat is felidéz, akik nyolcas csoportokban villanypóznát cipeltek a vállukon. Aki lassan mozgott, arra [a keretlegények] rávertek.

 A fellaki zsidó lakosok közül csupán egyetlen egy jött vissza, Rosenberg Nina, aki nagyon megrendült amikor megtudta, hogy az apja, anyja, sógora és a gyerekek mind meghaltak. Később férjhez ment Kappel nevű unokatestvéréhez.

 

Anyám a haláláig titkolta származásomat

–        Borzási Tibor tanúságtétele –

 

Lejegyezte: Hegyi Csaba ny. gimnáziumi tanár.

Készült: Désen, a Borzási Tibor családi otthonában, az Ecaterina Teodoroiu utca 5. sz. alatti családi házban, 2002. július 5-én

            Borzási Tibor 1940. február 16-án született Désen, a Rózsa utca 81. sz. alatt.[479] Édesanyja, Pávai Mária varrónő Désen dolgozott. Tibor édesapja Lőwy Tamás kereskedő, gyémántcsiszoló és kékítő-gyáros volt, aki egy Gelb nevű zsidó vállalkozóval dolgozott együtt. Lőwy Tamás udvarolt Pávai Máriának, akitől Tibor nevű fia született, e nyilatkozat aláírója. Dés akkori szigorú vallási törvényei miatt Lőwy Tamás nem vehette feleségül a gyermek édesanyját. Amikor a helyzet rosszabbodott, Lőwy Tamás kivándorolt Palesztinába. Talán ma is él Petach Tikva városában, ahol jelentős dési származású zsidó közösség van. Pávai Mária később hozzáment Borzási János szanitéc cipészhez[480], aki adoptálta a kisgyerek Tibort, a nevére iratta, és saját gyermeke gyanánt nevelte. Származásának titkát Pávai Mária csak a halálos ágyán mondta el a fiának, 1986-ban. Úgy tűnik, a dési zsidó hitközség ismerte Borzási Tibor származását, de az édesanyjával csak diszkréten tartották a kapcsolatot. A dési származású Izraelben letelepedett Udvary Renáta felkereste Lőwy Tamást, aki elismerte, hogy Tibor az ő gyermeke, de előrehaladott kora és meggyengült egészsége miatt már nem tudja meglátogatni.

            Borzási Tibor tudni véli, hogy az édesanyja többször is kivitt élelmiszert a Bungur-erdői táborban fogva tartott kolleganőjének, Weisz Iluska varrónőnek. A tábort őrző fegyveres csendőrök mindig megfenyegették [de más bántódása nem esett].

            Sárosi István mesélte Borzási Tibornak, hogy vasutasként neki kellett kiutalnia a marhavagonokat ahhoz a szerelvényhez, amelyet később a zsidók elhurcolására használtak. Sárosi majdnem belebetegedett, amikor látta, hogy e vagonokban több zsidó barátját is elviszik. Akkor úgy tudta, hogy „Nyugatra mennek, dolgozni, munkaszolgálatra”. Sárosi az utolsó pillanatig ott volt a szerelvény mellet, mert ő adta át a vagonokat a német- és magyar kísérőknek. A zsidó nőket Fekete Manci őrizte, aki nyilas érzelmű volt, és kollaborált a németekkel. Ő végezte a fogvatartott asszonyok testi motozását, elrejtett ékszerek után kutatva. A háború után Fekete Mancit tíz évre elítélték, és a börtönbe került, ahol kiverték a fogait.

 A Bethlenben meghalt Revnik Lászlótól hallotta, hogy a zsidók bevagonírozása után a táborban visszamardt sok holmit két kútba dobták.

Alsóhagymás román lakosai példamutatóan viselkedtek

 

− Iagnyatinszki Józsefné Hirsch Ida ny. ápolónő, a deportálás alsóhagymási túlélőjének tanúságtétele a Vészkorszakról és a dési gettóról − 

Lejegyezte: Hegyi Ágnes

Készült: Baltimoreban, a Boxford utca 7008 sz. alatti családi házban, 2002. december 26-án.

 

Ida 1919. november 25-én született Alsóhagymáson (akkor Szolnok-Doboka, most Szilágy megye). Auschwitzi tetoválási száma: A 11 969.

Heten voltak testvérek, hatan túlélték a Vészkorszakot. Közülük négyen ma is megvannak. Ida most 84 éves; a marylandi Baltimoreban él.

Alsóhagymáson öt zsidó család élt; mindannyian a Hirsch dinasztiához tartoztak. Az öt család a nagyapjáé: Moses (Mózes) Hirsch földbirtokosé, három fia: Bernát, Ábrahám és Jácob valamint leánya, Rivka családjai. A család jiddisül beszélt, második nyelve a román volt. Ida testvérei: Isaac (Izsák) kereskedő, Emil édesapja, aki a deportálás idején munkaszolgálaton volt, Sana (Sámuel) Nagybányán lakott, nagy cionista volt; a háború után, már eléggé idős korában is azt nyilatkozta, hogy harcolni akar országáért; alijázott és Izraelben is halt meg, Seindi (Sarah), ma 88 évesen Izraelben él, Nuszi és Jaszi (József), mindketten Izraelben élnek és Ida. Jaszi Klein Júliát vette feleségül, akinek Désen volt bútorüzlete, a Kodor utca elején. Etelka férjnél volt, és a férjével, gyerekkel együtt elpusztult. Avrun (Ábrahám), édesapja testvére, volt a hagymási falusi fűszerüzlet tulajdonosa.

A faluban nem volt meg a minján, ezért Semesnye[481] faluból jöttek át férfiak, hogy a szombat esti istentisztelethez meglegyen a tíz férfi. Ezek nevére nem emlékszik, mert a háború után egyikük sem tért haza; a deportáláskor mind meghaltak. A sábeszi istentiszteletet a nagyapa házának egyik erre a célra berendezett szobájában tartották, „rendesen, ortodox módra”. Sábeszkor a teheneket a román szomszédok fejték, a tüzet is ők rakták. Villany nem volt a faluban, a lámpát is a román szomszédok gyújtották meg. A Hirsch családban hagyományt és vallást tartottak.

Ida az alsóhagymási hétosztályos román állami iskolába járt.

Hirsch Izsáknak Zseyken, tiszta magyar faluban volt fűszerüzlete. Egyik éjszaka köveket dobtak a hálószobájába. Szerencséjére, nem találták el, de az orvul támadók céljukat elérték, mert sikerült nagyon ráijeszteniük a családra. Nem sokkal később, mindenüket hátrahagyva, Szatmárra költöztek. Onnan vitték Hirsch Izsákot munkaszolgálatra.[482]

Zelea-Codreanu idején a légionárusok hatására antiszemitizmus volt.[483] Ez az ideológia a fiatalokra hatott. A faluban is voltak olyanok, aki azt énekelték:

Toţi tâlharii si jidanii,

Noi suntem legionarii! [484]

A család román nyelvű újságokból értesült arról, hogy a lengyelországi zsidókat kitelepítették. Auschwitzről azonban senki sem tudott. Előfordult, hogy a zsidó férfiakat ún. „önkéntes munkára” (muncă voluntară) vitték, mivel úgymond nem dolgoznak. Ez rövid ideig tartott, mert bejöttek a magyarok.

A Hirsch család eleinte örvendett a magyarok bejövetelének, de már 1940-től életük igen nehézzé vált. Elvették teheneiket és a földjüket is, Avrun (Ábrahám) üzletét bezáratták. A kertjükből éltek, tejet vásároltak a parasztoktól. Nem éheztek. Mivel más munkájuk nem volt, a háború idején újjáépítették házukat. Alig egy héttel az új házba való beköltözésük után a családot gettóba vitték.

1944. április 5-től sárga csillagot viseltek. Egyszer, Ida úgy ment be Désre, hogy a sárga csillagot kabátjának gallérjával eltakarta; az utcán járőröző csendőr azonban észrevette, és megfenyegette a fiatal lányt, hogy „piros lesz a Duna a véretektől”. E fenyegetést más alkalmakkor is hallotta csendőröktől. Minthogy a hangulat egyre fenyegetőbbé vált, Hirschék a gabonásban csináltak gödröt, és oda rejtették értékesebb holmijukat; még dési rokonok is hoztak hozzájuk és oda tették értéktárgyaikat. Miután a kijárási tilalmat elrendelték, a román szomszédok élelmezték őket. Căluşer görög-keleti pópa, aki Alsóhagymás papja volt, felajánlotta, hogy készít a Hisrch család tagjainak hamis születési bizonyítványt és átcsempészi őket Romániába. A határ nem volt messze, gyalog is el lehetett jutni oda. Nagyon sok román szökött át Romániába, miután a magyarok bejöttek. Mivel a családfő, Hirsch Bernát beteg volt, nem indulhatott a kockázatos útra, gyermekei pedig nem akarták magára hagyni.

Május 2-án dr. Lőwy Andor budapesti származású zsidó orvos, aki Semesnyén dolgozott[485], figyelmeztető levelet írt a Hirsch családnak. Román asszonnyal küldte, aki a hajába rejtve hozta el nekik. A doktor tudatta Hirschékkel, hogy másnap reggel elviszik őket. Erre fel kenyeret és kalácsot süttettek román szomszédjukkal, Niste Iuliával; azt mondták neki: „Vegyél a házunkból, amink csak van, és készítsél kalácsot, hogy magunkkal vigyük.” Végül azonban semmit sem vihettek magukkal, mert a hatóság nem engedélyezte.

Május 3-án, korán reggel, kakastollas csendőrök jelentek meg a házuknál. Durván, parasztul viselkedtek. Előbb a ház egyik szobájába zárták be őket; oda, ahol hosszú éveken át az imaterem működött. Elrejtett értékeik felől vallatták őket, és megfenyegették a családot. A helyi lakosok nem kollaboráltak a csendőrökkel, végül azonban a család mindenét elveszítette.

Căluşer, a helybéli román pópa felajánlotta, hogy két lovat és szekeret ad, hogy azon vigyék a Hirsch családot a gettóba. A pap a lópokrócokat a szekéren hagyta részükre, és azzal takaróztak a gettóban. Amikor a Hirsch családot, az apát és négy gyermekét családjaikkal lovasszekéren elvitték, a falu apraja-nagyja odasereglett, és bíztatta őket, hogy „vissza fogtok jönni, bízzatok az Istenben!”

 Útközben minden faluban csatlakoztak hozzájuk zsidók; nagy szekérsorral érkeztek meg Désre. Hajnalban döcögtek be a még csak ébredező megyeszékelyre. A város lakosai közül sokan még hálóingben voltak, de kiálltak az ablakba, és tapsoltak a látványnak. Az embereket a Fodor utcán át vitték fel a Kakashegyre, és onnan a Bungur erdei gettóba.

Május elején rossz idő volt, sokat esett az eső, gyakran éjjel is. A zsidó betegeket is összeszedték a dési kórházból, és behozták a gettóba.

Niste Iosif felesége Iulia, kijött a Bungur erdei gettóba, és kenyeret és ruhát hozott ki Hirschéknek. A tábort csendőrök mellett civilek is őrizték. Sok nyilas kollaboráns volt, aki a zsidó házakból összegyűjtötte az élelmiszertartalékot, és bevitte a gettóba, ahol az emberek ugyancsak zsidó házakból behozott fürdőkádakban főzték meg az ételt.

A vécé közös volt, két deszkából állt. Mosdási lehetőség is csak a patakban volt, férfiak nők közösen éltek vele.

A rossz körülmények ellenére a fiatalok bizakodóak voltak; verseket mondtak, énekeltek, mert örvendtek egymás társaságának. Ida két nótácskát tud felidézni. Az első:

Halványsárga csillag:

Április ötödikén, két pengőért vettem

Rávarrtam a legszebb ruhámra,

Mert lefogom én venni úgyis nemsokára.

 

A második:

 

Csak egy nap a világ,

Csak egyetlen egy csók az életünk.

Ki tudja mi vár ránk,

Ki tudja mire ébredünk?

Add nekem ezt az éjszakát,

Én az életem adom;

Nekünk csak egy nap a világ.

 

Hamarosan kezdték az embereket kínozni. Egyik este a hagymási Hirsch család nevét is bekiáltották mikrofonba, ami annyit jelentett, hogy másnap rájuk kerül a sor. Azzal vádolták őket, hogy kommunisták. De mert nem voltak gazdagok, és nem politizáltak, ugyanakkor nagyon vallásosak is voltak, végülis nem kerültek a pénzverdébe. Hirsch Ida a gettóban hallotta Fekete Mária nevét, de találkozni nem találkozott vele, mivel az önkéntes „bábaasszony” csak gazdag zsidó asszonyokat vallatott.

A gettóban nem volt mit enni, fát kellett szerezni, tüzet rakni, valamit főzöcskézni. Nem sok idejük maradt arra, hogy sorsukat átgondolják vagy egymással beszélgessenek. Kellett segíteniük a gyrmekes asszonyokat és az idősebb embereket is, mivel az életerős férfiak legjava munkaszolgálaton volt.

Hallott arról, hogy a Bungur-erdőből megszöktek emberek. Vélekedése szerint a Bungur-erdőből könnyen lehetett megszökni. Ők főleg azért nem próbálkoztak megszökni, mert az édesapjuk beteg volt, és nem akarták őt magára hagyni.

Hirsch Ida az első transzportba került. Péntek Mielőtt a vagonokba felszálltak az emberek levetkőztették őket, és ha valamilyen jobb ruha volt rajtuk, elvették. (?) Az első transzportba kerültek, amit egy pénteki napon indítottak el. Az esti órákban vitték el őket.

A háború után Ágai Andorné megkérdezte Idától, hogyan viselkedett Flórián örmény földbirtokos a zsidók deportálása idején? A szekerekhez kijött, hogy biztos legyen abban, hogy a zsidókat elviszik – válaszolta Ida. Flórián felesége dési asszony volt, a háború után összeállt egy zsidóval. Háza Désen tele volt [összeharácsolt] zsidó holmival, még a padlásán is damaszt ágynemű, horgolt dolgok voltak. Beperelték Flóriánnét, de a perből nem tud arról, hogy mi lett az eredménye. Közben Besztercére ment férjhez, és nem akarta a múltját felidézni.

Székelyföldi jegyző dolgozott Alsóhagymáson, aki a Hirsch család minden értéktárgyát eltulajdonította és magával vitte. Ida és unokatestvére, Iboly, megtalálta a jegyzőt székelyföldi falujában, de az semmit sem akart visszaadni. Az alsóhagymási román parasztok viszont sokmindent visszahoztak; amikor Ida és Iboly nyugovóra tért, az éj leple alatt csempészték vissza dolgaikat; reggel az ajtóban találták azokat. Mendel Hirsch Iboly unokatestvére már előbb hazatért a deportálásból, így akkor már otthon lakott.

A lágerben állatnak tekintették őket. Gyakran szelektálták őket. A halálukra váró asszonyok kérték őket, hogy beszéljenek arról, ami volt. Ezt Ida kötelességének érzi. Zsinagógában tartott előadást, interjúkat ad. Május végétől szeptember elejéig volt Auschwitzban. Csehszlovákiai és lengyel Blockältestek voltak ott, akik többször látták volt Mengelét, aki valóban jóképű férfi volt. Auschwitzban – valószínűleg Mengele befolyására – a legszebb lányokat választották meg vezető beosztásba. Auschwitzban az asszonyokat csak a számuk szerint szólították. Egyik szelekción részt vett egy civil ruhás német is. Sötét öltönybe öltözötten ült egy széken, és minden asszonytól megkérdezte: Sprichst du Deutsch? Aki azt válaszolta, Ja! Azt tetoválták. Ezért Ida Jawohlt! válaszolt [mert úgy gondolta, hasznos lehet számára, ha nyilvántartásba veszik]. Tetoválták, és néhány nappal később fürdőbe vitték, ahol a többiekkel együtt rabruhát kapott, és a vagonokhoz vitték. Egész kenyeret utaltak ki nekik, és felrakták őket a vagonba. A vonat elindult, nem tudták, hová, és mi lesz a sorsuk. Útközben jöttek az SS-legények, és megkérdezték, ki játszik valamilyen hangszeren? Akik jelentkeztek, azokat elvitték és megerőszakolták. A lányok szörnyű állapotban kerültek vissza. Másnap este már nem kérdeztek semmit, csak kiválasztottak maguknak lányoknat.

Többnapi utazás után Augsburgba érkeztek. Piszkosak voltak, majdnem kopaszok, szörnyen nézhettek ki, mert a város német polgári lakosai megrökönyödtek látványuktól. Nagy gyárépületekhez vitték őket[486], ahol mindenkit újból megnyírtak. A kiéhezett asszonyok a szemétből kaparták ki a káposztalevelet, és azt ették. Később hoztak nekik főtt krumplit. Auscwitzban nem tányérból ettek, hanem többen egyazon lavorból. Az augsburgi gyár udvarán már tányért és kanalat is kaptak. Idának sikerült együtt maradnia a nővérével. A gyárépületben aludtak.

Munkájuk kezdetben romeltakarításból állt. A törmeléket kellett talicskával elhordani. Ida azonban gyenge fizikumú volt, nem töltötte meg teljesen a talicskát. A német őr rászólt, hogy rakja meg, mert lelövi, de Ida nem értette meg a német nyelvű utasítást. Az egyik asszony lebeszélte az őrt arról, hogy Idát lelője. Azzal érvelt, hogy majd ő megtölti Ida helyett a talicskát. Később a gyárban repülőgépalkatrészeket kellett rozsdátlanítaniuk úgy, hogy egy oldatba merítették a fémalkatrészt. Ezt követően ládákba kellett rakni, és a raktárba vinni. A nehéz ládát nem bírta cipelni, de egy igen rendes német előmunkás segített vinni. Ugyanő később minden nap egy szelet kenyeret is hozott Idának. Az előmunkás az SS őrökkel is gyakran összeveszett, hogy emberibb körülményeket biztosítsanak az asszonyoknak. Őrséggel a gyárban laktak, csak egyszer egy héten vitték ki őket a levegőre. Ilyankor a Hatikvát énekelték. 1945 áprilisáig a gyárban dolgozott. A front közeledtekor evakuálták a gyárat, és ide-oda vonatoztatták az asszonyokat.

Egyszer az egyik állomáson kért egy tiszttől kenyeret, de azt a felelet kapta, hogy neki sincsen. Közvetlenül a háború vége előtt a vagonokban megfertőződött tífusz vírussal, és súlyosan megbetegedett; egy egész hétig semmit sem evett. Felszabaduláskor a Vörös Kereszt kivette a vagonból, folyékony grizzel táplálta, hogy felerősödjön. Feldafingban szabadult, ahogy egy szép villában helyezték el az asszonyokat. Nem bíztak a német orvosokban, nem voltak hajlandóak német kórházaba menni. Továbbra is a Vörös Kereszt ápolta a betegeket, minden nap vitamint hozott nekik. A nővére is kéregetett ennivalót számára.

Az átéltek tapasztalatával Hirsch Ida senkire sem tud általánosítva haragudni. Az amerikai fekete katonák sálat, Hershey csokoládét adtak nekik. Később a Jointtól kaptak ruhát. Brooklyni önkéntes zsidó nővérek jöttek segíteni nekik.

Ősszel tértek haza Németországbl, román vonat jött értük. A vonat CFR feliratú volt, ksizálltak a vasutasok: Vă ducem acasă. Jóskát hazatéréskor ismerte meg, Dachauban volt, végig szabóként dolgozott, és így a deportálás végére is jó kondícióban maradt. 1946. február 6-án keltek egybe. Désen eskette össze őket Paneth rabbi. Az emberek egy teherautónyi holmit adtak vissza. A hagymási házukban egy román család lakott benne. Nagyon sokmindent visszaadtak neki, mivel Caluseru pópa Furişănia-misét mondott, hogy átkozottak legyenek azok, akik a zsidó vagyont nem szolgáltatják vissza. A föld megmaradt, azt el tudták adni. Désen is volt otthon a fiatalok számára, ahol lakhattak, szakmát tanulhattak. Sokan jóval idősebbekhez mentek férjhez.

Besztercére költöztek, ahol házat vettek. Húsz évvel később, 1965-ben vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba.

Nagyapjának saját Tórája volt, a magyarok elvitték, el akarták tépni, nem szakadt, aztán meg akarták gyújtani, de nem égett, mert bőrből volt. Akkor a magyarok Căluşerunak adták át, aki egy összecsomagolta a Tóra darabjait, és megőrizte azokat. Unokatestvére vette át tőle a háború után, és Désen eltemették a Tórát, a kakashegyi temetőben.

Saját bevallása szerint Hirsch Ida felnőttként, a lágerben tanult meg magyarul.[487] Éjjel szokott jeleneteket álmodni a gettóból.

A mai napig pánik-szerű félelmei vannak, semminek sem tud örvendeni, annak ellenére, hogy két lánya nagyon jó hozzá, unokái igen jól sikerültek, és a megélhetése is megvan.

 

A magyarok is meg voltak félemlítve...

–        Pataki Ferenc visszaemlékezése –

Lejegyezte: Hegyi Csaba ny. gimnáziumi tanár.

Készült: Désen, Pataki Ferenc I. L. Caragiale utca 5. sz. alatti családi házában, 2002. november 20-án

 

            Hét osztály elvégzése után Pataki Ferenc szakiskolába iratkozott, és kitanulta az asztalos mesterséget. Mesteremberként jóban volt sok helybéli zsidó iparosemberrel. Zsidó ismerősei között volt hentes, szabó, pék, kovács, bőrös, asztalos és kereskedő is. Ha valaki zsidó üzletben nem tudott azonnal fizetni, felírták egy füzetbe, és akkor fizetett, amikor lehetősége volt rá.[488]

            Sok magyar dolgozott velük, és akkor sem volt baj, amikor negyvenben a magyarok bejöttek. A tanúságtevő úgy véli, hogy „a hangulat nagyon jó volt”.

            Pataki Ferenc kislánya, Klárika (aki 1935. augusztus 12-én született), sok zsidó kisfiúval és kislánnyal játszott együtt. Mielőtt 1944-ben a zsidókat elvitték, Klárika egy Rózsika nevű zsidó nénitől kapott ajándékba egy aranyláncot. Több ékszert is rájuk akartak hagyni, de Patakiék nem fogadták el, mert nagyon féltek. Akkor már a magyarok is nagyon meg voltak félemlítve, ha zsidó [értékeket] bújtattak.[489]

            A Diószegi (ma Narcisei) utcában lakott egy magyar tiszt, akit valahonnan idehoztak [Désre]; két katonával minden nap felhozatott néhány nőt a Bungurból, de nem dolgoztatta, hanem kímélte őket, mert tudta, milyen körülmények vannak az erdőben. A tiszt megengedte a szomszédasszonyoknak, hogy ételt hozzanak a zsidó asszonyoknak. Délután a katonák visszakísérték őket a Bungurba, mígnem egy napon többé már nem jöttek.

A tanúságtevő hallotta, hogy mindenkit elvittek a gettóból. Ismerősei közül senki sem jött vissza. Hosszan sorolja az elpusztultak nevét, és mindenkinek a mesterségét is ismeri. Névlistát is készített, a személyek mesterségének megjelölésével.[490] 

 

Purimkor szórakoztattuk a felnőtteket

–        Dálnoki Béla Albert visszaemlékezése –

Lejegyezte: Hegyi Csaba ny. gimnáziumi tanár.

Készült: Désen, Dálnoki Béla Albert tömbházlakásában, Dealul Florilor utca B₅ tömbház, 7. lakás, 2002. november 26-án

 

Dálnoki Béla Albert Désen született, 1925. április 25-én. A család az Alsó Kodor (ma Varga Katalin) u. 13. sz. alatt lakott, [a város zsidó negyedében]. A tanúságtevő a katolikus iskolába járt, ahol nem voltak zsidó osztálytársai, mivel a zsidó gyerekek a héderbe és a Talmud Torába jártak. A zsidó szülők nagy hangsúlyt fektettek gyermekeik taníttatására. A gyerekek palatáblára írtak, amelynek egyik fele kockás, a másik pedig vonalas volt.

A zsinagóga udvarán együtt játszott a zsidó gyerekekkel; a templomszolga fia volt a legjobb barátja. „Imádtam a zsidókat. [Barátom családjánál] nagyon jó csólentet ettem, gerslivel. A zsidó pékség a cigánysorban szép tiszta volt, még málét is csináltak ott, ami nagyon finom volt. Mindig csináltak [nekünk], amikor barátainkkal oda mentünk. A rabbi fiával is nagyon jóba voltam; ő tanított meg zsidó versekre.” E verseket Béla bácsi még ma is szó szerint tudja felidézni, annak ellenşre, hogy a sorok értelmét nem ismeri.

„Nekünk, magyar gyerekeknek úgy mondták huhem. Purimkor én fogfájós nőt játszottam. Felöltöztettek női ruhába, a fejemen babos kendő volt, és azt kellett mondanom „Aj-vé, doktor bácsi...” [Ilyen alkalmakkor] a felnőttektől kaptunk pénzt, mert szórakoztattuk őket. Ordentlichtől[491] sok pénzt kaptam! – emlékezik Dálnoki Béla.[492]

Édesanyám mosott a zsidóságnak. Nem volt nézeteltérés a magyarok és zsidók között, még akkor sem, amikor a magyarok bejöttek. A politikát a nagyok csinálták.[493] Nagyon szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy visszik őket a Bungurba. Reszkettem [a kétésgbeeséstől], de nem mertem arra menni, mert a szuronyos mocskok[494] ott álltak. Csak tűntek el [az emberek], és nem tudtuk róluk [hová viszik őket].

Az idő nagyon rossz volt, és a [zsidók] csak egy kis cókmókot vihettek magukkal. Ételt is ritkán vittek ki nekik. Csak az merészkedett oda, aki jóban volt a gazember őrökkel.

Voltak [zsidó lakosok], akik elbújtak, de senki sem tudta, hova. Többen eltűntek; Heim, Kaceleren, Bogen, Benjámin (aki túlélte a deportálást), Feig, Holländer és még sokan mások. Megszabadult Klein cementgyári munkás, akinek magyar felesége volt.

Nagybányára vittem csomagot

–        Jenei Elemér visszaemlékezése –

 

Lejegyezte: Hegyi Csaba ny. gimnáziumi tanár.

Készült: Désen, Jenei Elemér Varga Katalin utca 64. sz. alatti családi házában, 2002. november 22-én

Jenei Elemér Désen született 1919. november 24-én. Már gyermekként már a mostani családi házban éltek. „Itt, a térségben sok zsidó család lakott, és mindegyikkel jó viszonyban voltunk. Együtt is dolgoztam velük; megbítunk egymásban. Jóba voltam Izsák Jakabbal, aki a Dermatánál dolgozott, mint én [magam is], tehát szakmabeliek voltunk. Salamon Ignáccal is jóba voltam.” – idézi fel.

Miután Salamon Ignácot behívták Nagybányára katonának, „a felesége megkért, vigyek el neki egy csomagot. [A zsidók] akkor már sárga csillagot viseltek. Amikor a csomagot Bányán egy öregasszonynak átadtam, azt mondta, azonnal tűnjek el [onnan], mert mindannyian nagyon féltek.” Mire Nagybányáról hazatért, Ignác felesége sem volt már otthon; közben őt is elvitték.[495]

Állandóan figyelték a keresztényeket is. Addig soha sem volt baj; gyermekként mindig együtt játszottak; akkoriban nem volt zsidóellenes.

Mivel a deportáláskor munkaszolgálatot teljesített, nem tudja pontosan, hol vagonírozták be az embereket, amikor a Bungurból elvitték őket.

Gödörbe temették ruháikat

–        Revnic Vasile tanúságtétele –

 

Lejegyezte: Hegyi Csaba ny. gimnáziumi tanár.

Készült: Désen, Revnic Vasile Crâgului utca 16. sz. alatti családi házában, 2002. október 21-én

Revnic Vasile Désen született 1920. október 24-én. Szülei Alparéten[496] éltek. A Revnic család háza pontosan a Bungur-erdővel szemben van, a Kolozsvár felé vezető út jobboldalán. A ház eredetileg Frankné tulajdona volt.

Revnic úr kifogástalanul beszél magyarul; „megtanultam a gyermekektől és a kollegáktól”. Román iskolába járt, a Rákóczy úton, a mozival szemben (az épületet az ötvenes évek elején lebontották). Tanította őt egy Ábrahám nevű zsidó tanár, továbbá volt két zsidó kollegája is: Bistricz és Steinberger. Tizenkét éves korától Revnic munkába állt; egy üzletben dolgozott, mint kifutófiú.

A hatalomváltáskor katonai szolgálatot teljesített Désen, az utászoknál. „Nem volt nézeteltérés a népek között; figyelmesen bántak egymással. Ha ételt vittek a másiknak, mindig figyelembe vették, hogy az milyet szeret; volt akinek kósert vittek. Amikor a magyarok bejöttek, nem volt érezhető különbség.” – idézi fel a tanúságtevő.

Revnic Vasile a kaszárnya melletti Kovrig-malomnál dolgozott. A deportálások előestéjén zsidó ismerősei már hajtogatták, hogy „jaj, nemsokára elvisznek bennünket.” Mindenki sárga csillaggal volt megjelölve. A tanúságtevő mindmáig sajnálja, hogy nem mentette meg a Farkas-családot:

[Még] mindig bánom, hogy nem vittem el őket Négerfalvára, hogy megmentsem őket. [...] Mindenki nagyon sajnálta, hogy viszik el őket. Akik elvitték őket találnak Vadim Tudorral.[497] Ez mind német nyomásra ment, mert ha egy csendőr vagy rendőr tett valami jót érdekükben, azokat azonnal elvitték innen.

Negyvennégy tavaszán hozták a zsidókat a Bungurba. A pénzt, aranyat elvették [tőlük]. Nagyon esős idő volt. [Az emberek] a szabad ég alatt voltak. A városházáról hoztak [nekik] ételt. Az erdőben is volt egy konyha, ahol főztek.

[A gettóba zárt emberek] tudták, hogy el fogják vinni őket; így mondták édesanyámnak azok, akiket még kiengedtek a gettóból.[498] A ruhákat a németek kezelték, akármijük volt, mindent elvettek [tőlük], csak üres kézzel mentek el. Ott vetkőztették le [őket], sokan csak azt vitték el, ami rajtuk volt. Sokan gödröt ástak, és oda tették be a ruháikat. Ez az erdő mind fel volt ásva. Volt ott ing, bakkancs, nadrág, amibe voltak a szerencsétlenek [öltözve]. A ruhák meg voltak rothadva az eső miatt.

Voltak, akik itt haltak meg az erdőben. Beleestek a sáncba, a szarba,[499] aztán elvitték a zsidó temetőbe, és ott temették el. 

Az a ház, ahol a „pénzverde” működött ma is megvan, nem messze Revnic Vasile házától. A lánya lakik benne, Ţinan Lenuţa, aki a kórház sürgősségi osztályán dolgozik.

Szüleim kálváriája

– Hirsch Emil ügyvéd tanúságtétele –

Lejegyezte: Hegyi Ágnes

Készült: Washington, DC, 2002. január 21-én

            Hirsch Emil Besztercén született, 1965-től él az Amerikai Egyesült Államokban. 1973-ban a University of Maryland matematika karán szerzett diplomát, majd 1976-ban elvégezte a jogi kart. Jelenleg ügyvédként dolgozik Washington, D.C.-ben. Családjával Baltimoreban él.[500]

Hirsch Emil családja Désről származott el, nagyanyja a dési zsidó temetőben nyugszik. A tanúságtevő édesanyja, Hirsch Izsákné Deitel Anna (1912-1993) Szamosújváron született, vallástartó családban. Öten vagy hatan voltak testvérek, a két fívér neve: Deitel Mihály és Hermann. Anyanyelvük magyar volt, de beszéltek románul, jiddisül és németül is. Ugyancsak Szamosújváron élt Mendel Zoltánné, a tanúságtevő édesapjának unokatestvére. A háború után, édesapja, Hirsch Izsák (1907-1998) kereskedő Mendelék házában ismerkedett meg második feleségével, Annával.

            A Deitel család 1944. tavaszán, a pészachi ünnepekkor került a szamosújvári gettóba (feltehetően május 3-án), ahonnan – valószínűleg május 18-án – az embereket átvitték Kolozsvárra, az Írisz-telepi téglagyárba. Onnan Auschwitzba deportálták őket.[501]

            Auschwitzban Deitel Anna együtt volt dr. Ulbaum feleségével, aki később Izraelben élt. A Vernichtungslagerből[502] Deitel Annát munkára vitték, Weiβwasserbe[503] majd Grossrosenbe került, ahol muníciógyárban, illetve repülőgépalkatrész gyárban dolgozott. Megmenekülését Fülöp Sárának[504] köszönheti, aki a konyhán dologozott, és némi többlet-táplálékot tudott juttatni Deitel Annának.

            A második világháború idején Hirsch Izsák textil-kereskedő, a tanúságtevő édesapja – első feleségével és gyermekeivel - Szatmárnémetiben élt.[505] Később sokszor felidézte, hogy csoda folytán menekült meg. Egyik alkalommal ugyanis bizonyítania kellett, hogy már a nagyapja is osztrák-magyar állampolgát volt. Az iratcsomóból azonban éppen ez az igazoló papír hiányzott. Szerencséjére, a Hagymás környéki bíró hajlandó volt hamis igazolványt kiállítani nagyapja állampolgárságáról. Amennyiben ezt nem tette volna meg, a családot kitoloncolták és meggyilkolták volna.[506]

Hirsch Izsákot 1943. március 6-án  munkaszolgálatra rendelték be, Nagybányára. Századát Kárpátaljára vezényelték, ahol repülőtér építésében vettek részt. A tisztek kegyetlenül bántak velük. 1944. júniusában orosz fogságba esett; Dolbunovban, majd 1945-től a donbaszi szénbányában dolgoztatták, végül, 1945. májusától 1948. júniusáig Ogyesszában élt. A munkaszolgálat, illetve a hadifogság éveiben több erdélyi származású emberrel dolgozott együtt, többek között a nagybányai Klein Ernővel, egy besztercei Stein nevű férfival, a vásárhelyi (vagy szászrégeni) születésű Baumzweig Józseffel, aki a háború után New Yorkban élt, továbbá Weintraub Józseffel, aki hitközségi elnök volt.

            Első felesége és gyermekei Auschwitzban pusztultak el. Miután 1948-ban hazatért, Hirsch Izsák Besztercén dolgozott a kereskedelmi vállalat (OCL) textil részlegén. A következő évben újraházasodott; elvette a deportálásból hazatért szamosújvári Deitel Annát.

A család 1965 júniusában hagyta el Romániát, és rövid olaszországi vesztegelés után ugyanazon év decemberében Baltimoreba érkezett. Hirsch Izsák előbb konfekciógyárban dolgozott, majd élelmiszerüzletben, végül ismét gyári alkalmazott. Az 1970-es évek közepén ment nyugdíjba. Hirsch Anna varrónőként helyezkedett el, és gyárban dolgozott.

Ugrás az oldal tetejére