nyomtat

megoszt

Csoportközi távolság, réteghelyzet, a zsidó-keresztény házasságok dinamikája Erdélyben a világháborúk között

Karády Viktor

Csoportközi távolság, réteghelyzet, a zsidó-keresztény házasságok dinamikája

Erdélyben a világháborúk között

BEVEZETÉS

A történelemírás eleddig igencsak kevéssé foglalkozott az erdélyi zsidósággal. Különleges adóssága az itt megtelepedett zsidó népesség sajátos helyzetének és kollektív magatartásmódjainak feltérképezése a helyi többnemzetiségű társadalomban. Pedig ez az etnikailag összetett társadalmi tér ellentétben a dominánsan egynemzetiségű környezettel (mint ahogy erre a Trianon utáni Magyarország vagy a korabeli Románia Erdélyen kívüli részei nyújtanak példát) a zsidó csoportazonosság modern kori változatainak kialakításához is merőben más feltételeket teremtett. Ennek a kérdéskörnek a megvilágítására egyedi, részleges, de igen erős fényt vetnek a zsidó-keresztény házasságokra vonatkozó adatok. Demográfiai érdekességük mellett ezek ugyanis a nemzetiségi csoportok közötti távolság alakulására is gazdag jelzőrendszerként szolgálhatnak, amennyiben érvényességi körüket megfelelő körültekintéssel minősítjük.

Annál is értékesebb ez a megközelítés, hogy a világháborúk közötti korszak nagyobbik felére, illetőleg a legtöbb Trianon után Romániához csatolt városra nézve rendelkezésre áll egy kiváló minőségű (anyakönyvi felmérésen alapuló) idevágó összesítés[1], melyet azonban kidolgozója – egy román orvos – csak „fajtisztasági” szempontok szorgalmazása céljából értelmezett. Fő gondja tulajdonképp az volt, hogy az egész vegyesházas mozgalomból (ahol is a románok, magyarok, németek, oroszok és egyéb nemzetiségek közötti kapcsolatokat is módszeresen számbavette) a leggyakoribbnak bizonyuló román–magyar (!) házas keveredés további kibontakozását megelőzze, nehogy – úgymond – a „magyar nők befurakodhassanak a román családokba, s ahelyett, hogy maguk asszimilálódnának, ahogy normális lenne, érzelmi világukat és nyelvüket gyakran családjukra és gyermekeikre kényszerítsék”.[2] A szerző konklúziójában egy sor kényszerítő rendelkezést javasolt, mely főképp a román közhivatalnoki réteget és kisiparosokat lett volna hivatva megóvni a házas keveredés „veszélyeitől”.

A felhasznált adatbank zsidó vonatkozású jellegzetességeit még annak idején a kolozsvári főrabbi is részletesen bemutatta.[3] Természetesen őt sem a feltárt adatok gazdagsága és sokrétű társadalomtörténeti eredményei érdekelték elsősorban, hanem a zsidó felekezeti agregátum identitása fenntartását érintő – jórészt normatív – tanulságok.

Egy kisebb méretű, de a mozgalomban érintettekre jóval több információt tartalmazó adatbankot magam is feldolgoztam a legfontosabb „vegyesházassági központokra” (Temesvár, Arad, Nagyvárad, Brassó) nézve egy, a zsidó és nem zsidó asszimiláció folyamatait az egész Kárpát-medencében vizsgáló kutatás keretében. (Ezek a szintén állami házassági anyakönyvekre támaszkodó felmérések Szegedre, Kassára és Budapestre is kiterjedtek.) A romániai vonatkozású anyagot román kollégáim szíves – s a Ceauşescu-féle rendszer alatt önfeláldozónak tekinthető – közreműködésének köszönhetem.[4] Hozzá kell tenni, hogy hasonlóan pontos regionális adatok a nemzetiségi vegyesházasságokról tudtommal nemcsak a Kárpát-medence egyéb területeire vonatkozóan, de Közép-Európában egyáltalán nem léteznek.

Itt természetesen nincs helye annak, hogy a továbbiakban elsősorban szem előtt tartott elemzési kritérium, a csoportközi távolságok szociológiai elméletét akárcsak vázlatosan ismertessem. Annyit azonban előre kell bocsájtanom, hogy a társadalmi csoportokat egymástól meg-különböztető – a vagyoni helyzetben, a foglalkozásban, az értékrendben stb. kifejeződő – különbségek és differenciális viselkedési minták mindenfajta társadalomtudomány elsőrendű tárgyai. Márpedig a csoportok egymáshoz való viszonyát a mindenkori objektív különbségek egésze határozza meg. A csoportközi távolság fogalma, melyet itt is alkalmazunk, tulajdonképpen ennek a komplex kapcsolathálónak a „mérhetőség” végett egydimenziójúvá egyszerűsített változata. Az, hogy a fogalom mögötti valóság mennyire nem egyszerű (és semmiképp sem egydimenziójú), talán adataink tárgyalásából is kiderül. Említést érdemel még egy ilyen, nem szakmai közönségnek szánt beszámolóban az is, bogy a házas mozgalom sajátosságai mindig a csoportok, a családok és az egyenek jövő-alakító terveinek, stratégiáinak függvényeként értelmezhetők. Ebben pedig mindig helyet kapnak önreprodukciós (a csoport folytonosságára irányuló) és mobilitást (az új nemzedék társadalmi pozíciójának megerősítését) célzó elemek. A vegyesházasságok természetük szerint a kétfajta házas funkció közötti feszültség forrásai és egyben kifejezői is. A gyakoriságukon keresztül megfigyelt csoportközi távolságokat is csak ennek a feszültségnek a számbavételével lehet elemezni.

A HÁZAS PIAC NEMZETISÉGI PARADIGMÁJA

De lássuk a főbb számszerű adatokat, melyeket szemléletesség kedvéért a mellékletben elhelyezett táblázatokban sűrítettem.

Az 1. táblázat férfiakra és nőkre vonatkozó első négy számsora összegezi a zsidó partnerek vegyesházasságainak nemzetiségi irányára vonatkozó megfigyeléseket.

Elöljáróban le kell szögezni, bogy az erdélyi városi zsidóság házas keveredése a világháborúk között még szerény mértékű volt. Mindkét nem házasodóinak mindössze 7,3–7,4%-a kötötte életét formálisan keresztény felekezetű partnerhez. Igaz, hogy a vegyesházas mozgalom valódi intenzitása ezt a szintet valamelyest meghaladhatta, hiszen más kutatásokból valószínűsíteni lehet, hogy a vegyesházasság „elől” kitértek, és az „álvegyes” házasok (zsidó partner kitért partnerrel) számba-vételének összmérlege a statisztikailag kifejezettnél magasabb:[5] Mégis, egészében viszonylag ritkább volt Erdélyben a zsidó-keresztény házasság mint a korabeli Magyarországon, ahol 1926 és 1932 között a zsidó férfiak például Budapesten már 18,10%, a vidéki városokban 10,9% és egyébütt vidéken 7,1% arányban kötötték életüket más vallású nőhöz.[6] Ezt a gyenge gyakoriságot azonban alrégiók és lakóhely szerint minősíteni kell. IIa az Erdélyben jórészt kisvárosi zsidóságot a mozgalom kevéssé is érintette, az. Alföld szegélyén elhelyezkedő városokban – Nagyváradon, Aradon és Temesvárott – a házas keveredés a legintenzívebben folyt a Kárpát-medencében. Az utóbbi két településen például már az I. világháború előtt magasabb volt a zsidó-keresztény házasságok aránya (170% és 12%-kal), mint Budapesten (10,5%).[7] Temesvárott az 1930-as években már az összes zsidók által kötött házasság egyharmadát is megközelítette a keresztény partnerrel kapcsolatosak százaléka. Ezektől a fontos kivételektől eltekintve tehát azt lehet mondani, hogy Erdély zsidósága a házas piacon valamelyest elszigeteltebb volt, mint korabeli megfelelője a vidéki Magyarországon. A vegyesházas nemzetiségi megoszlásának tükrében azonban ez a megállapítás is módosítást igényel majd.

Az adatokból kiolvashatóan ugyanis a zsidó vegyesházasságok abszolút többsége (55% - a zsidó férfiaknál sokkal inkább, mint a zsidó nőknél - a magyarság felé irányult. A román nők részesedése a zsidó férfiak házasságainál még a német nőké mögött is messze elmaradt. A zsidó nők házasságainál viszont fordított a helyzet. Itt a német partnerek előfordulása volt sokkal ritkább, mint a románoké.

I. táblázat

A zsidó-keresztény házasságok s az ezek felbontásának gyakorisága a házas partnerek nemzetisége szerint Erdély városaiban (1920- 1937) * házas partnerek nemzetisége Erdély városaiban

A. FÉRFIAK

román

magyar

német

egyéb

zsidó

összes

(N=)

zsidó férfiak házasságai (nyers szám)

170

781

257

42

15540

 

17790

zsidóférfiak vegyesházasságainak előbbiek elméleti %-a a lehetséges vegyes partnerek % szerint**

13,6

22,3

62,5

53,6

20,6

20,7

3,3

3,3

 

100,0

100,0

1250

a megfigyelt vegyesházasságok többlete (-{-) vagy deficitje (-) az elméleti % szerint***

+

+–

+–

     

a zsidó férfiak vegyesházasságainak megoszlása foglalkozásuk és partnereik nemzetisége szerint

Magánhivatalnok

11,1

60,5

26,1

2,3

 

100,0

261

összes vegyesh

         

9,9%

 

Közhivatalnok

27,0

54,0

20,0

 

100,0

37

összes vegyesh.

         

13,7%

 

szabadfogl. értelm.

13,3

69,1

16,0

1,6

 

100,0

186

összes vegyesh.

         

g 9%

 

Kisiparos.

15,5

67,6

15,0

1,9

 

100,0

373

összes vegyesh

         

7,2%

 

Földműves

50

21

28

 

100

14

összes vegyesh.

         

5,9%

 

Egyéb

12,7

56,7

24,7

5,8

 

100,0

377

összes vegyesh

         

6,6%

 

a zsidó férfiak házasságainál megfigyelt válási gyakoriság (%)****

14,7

10,8

9,3

19,0

6,9

7,2

 

B. NŐK

zsidó nők házasságai (nyersszám)

367

558

217

55

15540

16737

 

zsidó nők vegyesházasságainak % előbbiek elméleti %-a a lehetséges vegyes partnerek %-a szerint**

30,6

46,8

46,6

28,5

18,1

19,8

4,6

5,0

 

100

100,0

1197

a megfigyelt vegyesházasságok többlete (-i-) vagy deficitje (–) az + az elméleti szerint

-

+

-+

-+

     

***a zsidó nők házasságainál megfigyelt válási gyakoriság (%)**** szerint

15,3

8,8

18,9

10,9

6,9

7,3

 

*A számítások adatbázisát Petru Ramneantu és Weinberger Mózes idézett cikkeiből vettem. (Lásd az 1. jegyzetet.)

**A lehetséges vegyesházas partnerek számát minden csoportban a csoportból származó összes menyasszony (vagy vőlegény) és a saját csoportbeli partnerrel házasságra lépő menyasszonyok (illetve vőlegények) számának különbsége szolgáltatja. Mintegy a homogén házasságokon túl fennmaradó házassági jelöltek számáról van itt szó. A jelzett százalékok tehát az összes vegyesházasságra lépő nem zsidó menyasszony vagy vőlegény nemzetiségi megoszlását jelzik. Ha az elméleti arányszám kisebb, mint a ténylegesen megfigyelt, ez az illető csoportból származó partnerek statisztikai felül-reprezentációjára, azaz nagyobb házas vonzerejére utal. Ha az elméleti szám magasabb, mint a megfigyelt, ez a csoportból származó partnerek alul-reprezentációjának, kisebb vonzerejének vagy a csoportot a partnercsoporttól elválasztó nagyobb távolságnak jelzése.

* * *A nemzetiségi csoportok felül- (+), illetve alul-reprezentációjának (–) képletes jelzései.

* * *A válási gyakoriság itt nem pontosan azonos a szokásos demográfiai jelzésekkel, mivel csak az 1920 és 1937 között Erdély városaiban kötött, illetve felbontott házasságokra vonatkozik, s nem veszi számba. többek között, sem az 1920 előtt kötött házasságokat (melyeknek egy töredéke 1920 után váláshoz vezetett), sem a házas partnerek esetleges elhalálozását vagy elköltözését Erdély városaiból. Az így nyert számok tehát csak megközelítőleges érvényűnek tekintendők.

Még jobban tisztázhatók ezek a különbségek, ha a házasok megfigyelt nemzetiségi megoszlását a házas piacon jelentkező nem homogén házastársak statisztikai szórásával vetjük egybe (az 1. táblázat két részének második és harmadik, valamint negyedik számsorai alapján). A megfigyelt és az elméleti megoszlás eltérése csak a magyar partnerek előnyére pozitív mind a zsidó férfiaknál, mind a zsidó nőknél. A lehetőségekhez képest tehát csak a magyar partnerek voltak egyértelműen felülképviselve a vegyesházas mozgalomban. A lehetséges román partnerek reprezentációja mindkét viszonylatban erősen elmaradt a többiekétől, míg a németeké az átlag körül mozgott.

Ugyanezeket az összefüggéseket történelmi dinamikájukban vizsgálhatjuk Temesvár, Nagyvárad, Brassó és Szeged házas piacára vonatkozó felmérés eredményei alapján, melyeket a 3. táblázat tartalmaz. A múlt század végétől megfigyelt vegyesházas mozgalomban M. elkülöníthető a táblázat mindkét oldalán a Trianon előtti és utáni korszak. Míg1919 előtt a keresztény partnerek között a magyarság dominanciája általános, különösen a világháború alatti években, amikor – más forrásokból tudjuk – a mozgalom addigi történelmi csúcsértékeit regisztrálta[8]. s a magyarok részesedése a korábbi 53%-ról 63%-ra emelkedett, a későbbi években a román partnerek részaránya, fokozatosan – a zsidó nők esetében gyorsabban és erősebben – megnövekedett, anélkül azonban, hogy még az 1930-as években is meghaladta volna átlagosan a magyarokénak a felét (22% szemben 45°/a-kal), vagy elérte volna németekét (28,2%). Ezek a megfigyelések nem a nemzeti önbesoroláson nyugszanak, hanem a nevek jellegéből kerültek kiolvasásra. Ennek következtében a magyar orientáció annál is feltűnőbbnek tekinthető, hogy az itt „németnek” vagy egyéb nemzetiségűnek jelzett érintettek egy része a rendszerváltás előtti magyar asszimilációnak az Alföld délkeleti városaiban főképp a bánsági svábságra gyakorolt hatása folytán pontosabb kikérdezés esetén önmagát már minden bizonnyal magyarnak tekintette volna. Mindenesetre kétségtelen tehát, hogy a zsidó vegyesházasságok preferenciálisan továbbra is a magyarság felé irányultak, búr a románokkal kötött kapcsolatok kezdeti elenyésző ritkasága az impériumváltást követő években jelentősen csökkent.

A 3. táblázat adatai is megerősítik a két nem vegyesházas partnerei közötti nemzetiségi arányeltolódást. Míg a zsidó nők 1919 előtt a férfiaknál sokkal többször kerültek magyarokkal házas kapcsolatba, a rendszerváltást követően szintén sokkal (több mint kétszer) gyakrabban mentek románokhoz férjhez. Azt lehet mondani, bogy a nők partnerválasztása egyértelműen a mindenkori uralkodó csoport viszonylagos előnyére alakult, míg a férfiaké ezt a trendet kevésbé követte.

Az eddig tárgyalt jelzések máris legalább háromfajta következtetést engednek meg.

Egyrészt tárgyi bizonyíték van arra, hogy a házas piacon a zsidók és a magyarok között volt viszonylag a legnagyobb közelség s a zsidók és a románok között a legnagyobb távolság. A többi nemzetiség (németek, szerbek, oroszok) e szempontból a kettő között helyezkedett el.

Ha ezt az eredményt feltevésszerűen kivetítjük a Kárpát-medence viszonyaira, azt mondhatjuk, bogy a zsidóságnak és a magyarságnak a házas piacon objektivált kapcsolatrendszerének tükrében az Erdélyben megfigyelhető zsidó-keresztény házasságok aránya minden bizonnyal meghaladta volna a korabeli magyarországi számokat, amennyiben a zsidó házasulók Erdélyben csak magyar partnerekkel kerültek volna össze. Más szóval, ha – gondolatban – kizárólag a zsidó és a magyar etnikumú lehetséges házas partnereket vennénk számba, a zsidó-keresztény házas keveredés rátája Erdélyben is a ténylegesnél sokkal magasabb lenne.

Harmadsorban a férfiak és nők közötti magatartásbeli eltérések arra mutatnak, hogy a nemek helyzete egyáltalán nem volt azonos a vegyesházas piac őket illető szektoraiban. Röviden: a férfiak nagyobb autonómiával s így kisebb képlékenységgel (ami jelen esetben inkább merevséget, a korábbi magatartási modellhez viszonyított folytonosságot takart) reagáltak a változó demográfiai és társadalmi-hatalmi erőviszonyokra.

A VÁLÁSI KOCKÁZAT NEMZETISÉGI PARADIGMÁJA

A fenti eredményeknek érdekes vetületét nyújtják a válási kockázat nemzetiségi adatai (az 1. táblázat mindkét részének utolsó szám-sorában).

A tárgyalt korszakban a zsidók által kötött házasságok közül minden tizenötödiket felbontottak. Ez a válási kockázat önmagában még elég csekély, s meglehetősen hagyományos magatartásra mutat ezen a téren. Magyarországon például ugyanezekre az évekre (s azonos feltételek mellett végrehajtott számításokkal) sokkal magasabb érték (13,3%) jön ki)[9], igaz, hogy ebben nagy súllyal esett a latba a budapesti metropolisban felbontott házasságok sokasága. Az országrész zsidó népessége szempontjából a modernizációs mentalitás terjedésének hasonlóan nagy kisugárzású központja Erdélyben nem létezett. Minket azonban itt elsősorban nem a válási gyakoriság, hanem ismét csak ennek csoportsajátos változatai és nemzetiségi iránya érdekel. Három megfigyelésben összegezhetjük az idevágó adatokat.

Mindenekelőtt egyértelműen kitűnik, hogy a vegyesházasságok a homogámoknál sokkal labilisabbak. A zsidó férfiak több mint másfélszer, a zsidó nők közel kétszer olyan gyakran válnak el más vallású partnerektől, mint saját felekezetűtől. Ez az eredmény nem meglepő, hiszen a demográfusok másutt is számos alkalommal találkoztak hasonlóval A korabeli Magyarországon az előbb idézett adatok szintén ilyen nagyságrendű eltérést mutatnak (12,9% a homogám zsidó, 18,50/o a zsidó-keresztény házasságoknál). Arra kell csupán emlékeztetni, hogy a vegyesházasságok törékenysége nem mindig és egyáltalán nemcsak a két házastárs közötti nagyobb vallási alapozottságú beállítottságbeli idegenségterméke: jelentős része van benne a gyakori koreltolódásnak (kései házasságok, különösen a nők korát illetőleg), a kisebb termékenységnek s magának a mentalitásbeli „modernségnek”, melynek itt legrelevánsabb formája a felekezeti közömbösség (hiszen a keresztény–zsidó házas kapcsolat legitimitását a legliberálisabb protestánsokon – mint az unitáriusok – kívül egyetlen felekezeti hatóság sem ismerte el), s amelyben az egyéni választáson alapuló házasság magánjellegű indítékokkal való felbontásának a lehetősége is messzemenően bennfoglaltatik.

Figyelmet érdemel a válási kockázat nemek szerinti különbsége a férfiak javára. A nők nemcsak valamelyest ritkábban léptek vegyesházasságra, de ezek hosszú távon kevésbé is bizonyultak szilárdnak.

Végül, talán a legfontosabb megfigyelésünk gyanánt kell elkönyvelnünk a válási valószínűség eltéréseit a partnerek nemzetisége szerint. A zsidó férfiaknál és nőknél egyaránt a román partnerekkel való házasság több mint kétszeres válási kockázattal járt, mint felekezeti homogámia esetén. A német vagy más partnerek szerint ugyan erősen változó, de összességükben hasonló nagyságrendűen magas bontási rátát vonnak maguk után. Evvel szembenáll a magyar partnerekkel való házasság, mely mindkét nemnél aránylag csekély (a zsidó nők vegyesházasságainál alig negyedrésznyi) válási többletet eredményez. Ha gondolatban számba vesszük a vegyesházasságok megkötésének ezek fennmaradására nézve kedvezőtlen – előbb vázolt – körülményeit, arra az eredményre juthatunk, hogy Erdélyben az azonos demográfiai és szociológiai körülmények között megkötött magyar–zsidó házasságok (különösen a zsidó férfiaké) nem járhattak számottevően magasabb válási kockázattal, mint a homogám zsidó házasságok. Más szóval, ha feltevésünket ad absurdum kiterjesztve – minden zsidó vegyesházas magyar partnert választott volna magának, a vegyesházasságok stabilitása a hagyományos zsidó homogám házasságokhoz hasonlóan alakult volna.

A válások nemzetiségi partnerek szerinti esélyei tehát még markánsabban tükrözik ugyanazt a képletet, mint amit a párválasztásnál megfigyeltünk. A magyar partnerrel kapcsolatos többlet-distancia ezen a téren tendenciálisan elenyésző, míg a többi nemzetiségi partnerrel maximális.

RÉTEGHELYZET ÉS VEGYESHÁZAS PIAC

Adatbankunknak a demográfiai irodalomban kivételesnek számító előnyét képezi az a tény, bogy a házasodási és válási gyakoriságot a nemi megoszlás és a nemzetiségi hovatartozás mellett a szakmai réteghelyzet jelzéseivel is kombinálja. Igaz ugyan, hogy a felmérésben használt gazdasági osztály-meghatározás igencsak sommás – sem a munkáskategóriákat, sem a zsidóság rétegszerkezetében különös fontossággal bíró önálló kereskedőket nem különböztetik meg benne, és az összes megfigyelt eset közel harmada az „egyéb” rubrikában zsúfolódik össze, mégis ezek az információk számottevően pontosítják, helyenként kiegészítik az erdélyi vegyesházas piac működéséről alkotott képünket.

Az 1. táblázatnak a zsidó férfiakra vonatkozó idevágó adataiból (utolsó előtti számoszlop) jól kiolvasható a vegyesházas hajlandóság rétegsajátos szóródása. Leggyakrabban a kevés közhivatalt viselők vagy a magánalkalmazotti státusban lévők léptek vegyesházasságra. Mindkét kategória szakmai gyakorlata a nem zsidó csoportok tagjaival való maximális együttműködéshez és elvegyüléshez volt kötve. Ehhez járult a többségüknél megkövetelt – legalább gimnáziumi végzettség révén a – hosszú tartamú iskolai integráció. Mindezeket a tényezőket elvben megtaláljuk a szabadfoglalkozású értelmiségben is. Mégis, az ügyvédek, orvosok, állatorvosok, mérnökök stb. szakmai gyakorlatára a nem zsidókkal való esetleges kollaboráció s természetesen a kliensi kapcsolat mellett elsősorban a gazdasági önállóság nyomta rá a bélyegét, ami nagyobb mérvű elkülönülést eredményezhetett, mint az előbbi szakmai csoportokban. Ezért a gazdasági önálló kategóriák – s ide tartozik jelen esetben az „egyéb” is, melyben minden bizonnyal az erdélyi zsidóság mintegy harmadát képező kereskedőréteg is besorolást nyert – a többieknél rendre kisebb vegyesházassági rátával szerepelnek. Alsó határesetet ezen a téren, érthető módon, a kisszámú zsidó földműves képez, a helyi zsidóság leghagyományosabb beállítottságú, mind rezidenciálisan, mind a nemzetiségi olvasztótégelyben való helyét illetőleg legelszigeteltebb csoportja. A gazdasági önállók alulképviseltetettsége a vegyesházasságok között saját nagyvárosi felmérésemből is egyértelműen kitűnik.

A házaspiac szakmai réteghelyzet és nemzetiségi megoszlás szerint kombinált vizsgálata még finomabb megvilágításba helyezi a vegyesházas hajlandóságú zsidó férfiak párválasztásának társadalmi körülményeit. A magyar opció ugyan mindenütt többségi, s a közhivatalnokok, által képezett kivételtől eltekintve a második helyet általában a német partnerek foglalják el, ám az arányok kilengései igencsak jellemzőek a csoportok helyzetére a nemzetiségi mezőben.

A közhivatalnokok kivételével az iskolai műveltséggel bíró (magánhivatalok, szabadfoglalkozású) középosztálybeliek vagy klientúrájuk szerkezete révén és leszármazottaik mobilitási arányát tekintve feléjük törekvő (kisiparos) csoportok választottak leggyakrabban (kétharmad körüli arányban) magyar partnert. Itt az erdélyi zsidó középosztály régi magyar asszimilációjának nyomait érhetjük tetten. Figyelmet érdemel, hogy a német feleségek a magánhivatalnokok választásai között szerepelnek leggyakrabban, tehát abban a rétegben, amelyben a németség pozíciói a zsidósággal és a magyarsággal együtt az impériumváltástól függetlenül a korszak végéig erősek maradtak. Nem így a közhivatalnokok, akiknek vegyesházas nemzetiségi orientációjára is rányomta bélyegét az a tény, hogy a világháborúk közötti időben már nemcsak hogy a román állam szolgálatában voltak, hanem főképp az, hogy szakmai környezetük már elsősorban román volt. Az állami szektor közismerten románok általi dominanciája az itt használt felvétel számaiból is kitűnik Míg az Erdély városaiban 1920 és 1937 között összesen megfigyelt házasodó férfi között csak 34%volt román nemzetiségű, a közalkalmazott házasodóknál ez az arány nem kevesebbet, mint 72%-ot tett ki.[10] Ilyen körülmények között magától értetődő, hogy az elsősorban román szakmai környezetben mozgó s helyzeténél fogva minden bizonnyal román kultúraasszimiláción is átmenő kevés számú zsidó közalkalmazott a többinél kétszer oly gyakran választott román feleséget. Említésre méltó talán ebben az összefüggésben az is, hogy a még kisebb számú vegyes házasságra lépő zsidó földműves között egynél sem fordult elő ez. Ugyan (az esetek ritkasága folytán) csekély horderejű, de mégsem elhanyagolható jelzését nyúltja ez a tény annak, hogy e hagyományos beállítottságú réteg rendhagyó (mivel vegyesházas) tagjai talán az összesnél legtávolabb álltak a román partnercsoportoktól a nemzetiségi-társadalmi térben.

A válási gyakoriság rétegsajátos számai az előbbihez több szempontból hasonló képet mutatnak. Egy csoport kivételével a zsidók által kötött vegyesházasságok ugyan minden szakmai rétegnél a válási kockázat jelentős többletével jártak, s ez a többlet még a különböző vallású keresztények közötti házasságokkal összevetve (lásd a 2. táblázat utolsó számoszlopát) nagyjából ugyanolyan jelentősnek mutatkozik, ugyanakkor, amikor rétegek szerint igen képlékenyen átalakuláson ment át. Így a zsidó férjek között azokban a kategóriákban (a magán- és közhivatalnokoknál) volt a legkisebb eltérés a homogám és vegyesházasságok szilárdsága között, melyek ilyet leggyakrabban kötöttek. A közhivatalnokoknál ez a különbség szignifikáns kivételképp egyenesen a vegyesházasok javára esett. Bár a kevés megfigyelt eset nem engedi meg, hogy ebből a tényből messzemenő következtetéseket vonjunk le, mégis feltűnő a hivatalnokrétegek és az „önállók” közötti kontraszt. Ez utóbbiak mind sokkal gyakrabban bontották fel ugyanis házasságaikat. A földművesek itt is szélső határesetet képviselnek, amennyiben az ő kevés számú vegyesházasságaik a felekezetileg egynemű házasságoknál mintegy két és félszer törékenyebbeknek bizonyultak.

A DEMOGRÁFIAI KÖRÜLMÉNYEK HATÁSA

Bár ebben a rövid és elsősorban tényfeltáró jellegű dolgozatban nem lehetséges a vegyesházasságok tényezőinek minden releváns társadalomtörténeti összefüggésben való elemzése – erre nincs is szükséges helyismeretem –, vázlatszerűen emlékeztetni szeretnék arra, hogy legfontosabb kísérleti eredményünk, mely a nemzetiségi csoportokat elválasztó viszonylagos távolságban vagy idegenségben megnyilvánuló egyenlőtlenségekre mutat, milyen történelmi-szociológiai folyamatok keretében közelíthető meg.

A legkönnyebben megragadható meghatározója a házas keveredésnek demográfiai jellegű. A tárgyalt korban Erdély városi házas piacain a magyarság még mindig túlsúlyban volt (a férfiaknál 36%-os és a nőknél 42%-os arányban) a többi nemzetiséggel szemben. A románokra jellemző megfelelő arányok 34o/a és 29%, a németekre jellemzők mindkét nemnél 15,5% körüliek, a zsidókra jellemzők szintén mindkét nemnél 12,60/ voltak. A házasuló férfiak és nők közötti nemzetiségi arányeltolódás önmagában is értelmezhető. A román férfiak túlsúlya a nőkkel szemben jórészt az erdélyi városok felé irányuló – s minden bizonnyal részben államilag szervezett gyarmati típusú s nemek szerint egyenlőtlen bevándorlás eredménye volt. Nemcsak a (mint láttuk) nem kisszámú köz-alkalmazotti apparátus tagjai vettek benne részt, hanem más szakmai rétegek különböző kedvezményekkel ideirányított vagy az impérium-váltást kihasználó csoportjai is. A román nemzetiségű aktív lakosságnak ezek a kiváltképp mobilis elemei azonban főképp csak férfiak lehettek, hiszen a női aktivitás a parasztságon vagy a házi cselédségen kívül ebben a korban még más területeken nem volt számottevő. Ellenkező előjelű migráció gyengíthette meg ugyanezen városok magyar férfilakosságának sorait. A katonák, közhivatalnokok, a magyar rezsimhez lojális közép-osztálybeliek stb. elvándorlása elsősorban a fiatal pályakezdő (s a házas piacra lépő) magyar férfiakat sodorta magával, míg a nők sokkal gyakrabban családjuknál maradtak. A szelektív vándorlások logikája szerint értelmezhető az a tény is, bogy a rendszerváltozás következményeit közvetettebben átélő nemzetiségi csoportok (németek, zsidók) demográfiájában (főképp azért, mert a közhivatali garnitúra helycseréje kevésbé érintette őket) - a nemek közötti egyensúly fennmaradt.

2. táblázat

A zsidó-keresztény és egyéb házasságok felbontásának kockázata a férjek foglalkozása
szerint Erdély városaiban (1920- 1937)

válási gyakoriság %-ban

 

zsidó férjek

keresztény férjek

foglalkozási kategóriák           

homogám

vegyes

homogám

zsidó

másvallású keresztény

nővel való házasságai között

közhivatalnok, tisztes)

8,5

8,1

7,3

12,8

12,0

magánhivatalnok

7,6

11,9

8,0

12,9

6,9

szabadfoglalk. érteim.

7,6

14,4

7,7

11,8

6,9

kisiparos

5,7

9,4

6,1

11,1

6,5

földműves

5,7

14,3

5,6

12,5

5,3

más

7,2

11,4

5,6

16,7

7,6

összesen

6,9

11,3

6,4

12,7

7,3

Megjegyzés : a számítások forrásai ugyanazok, mint az 1. jegyzetben. A számok értelmezéséhez lásd még az 1. táblázat **** jegyzetét.

A nemzetiségi házas piac nemek szerint eltérő módosulása háromfajta – számunkra fontos – következtetéshez vezet.

Egyrészt értelmezni engedi a román férfiaknak a zsidó (és más nemzetiségű) nőkre gyakorolt s a vegyesházasságok valószínűségében objektivált viszonylag (a zsidó férfiak választási preferenciáival összehasonlítva) megemelt vonzóerejét. A házas piacon sokkal több román férfi volt, mint román nő (ellentétben a magyarokkal), s ez a demográfiai kényszer erejével vegyesházasságra szorított sok román férfit, aki a románság kiegyensúlyozottabb nemi viszonyai mellett inkább saját nemzetiségű nőt vett volna el. Ebből a feszültségből keletkezett részben az

3. táblázat

A partnerek nemzetiségi megoszlása korszakonként a zsidó-keresztény házasságoknál egyes házas partnerek nemzetisége

A házas partnerek nemzetisége

 

zsidó    férfiak vegyesházasságainál

Zsidó nők vegyesházasságainál

Magyar

Román

Német

Egyéb

összes

magyar

Román

Német

Egyéb

összes

                   

1896-1913

46,5

7,5

38,9

7,1

100

(N= 226)

59,0

4,3

31,1           

5,9

100

(N= 273)

1914- 1919

58,7

6,0

30,5

4,8

100

(N =167)

69,0

4,3

21,7           

10,9

100

(N=138)

1920-1930

52,7                

10,4

34,4

2,5

100

(N=317)

41,4

27,1

27,1           

4,4

100

(N=251)

1931-1940

45,2                

16,6

33,0

5,0

100

(N=301)

44,6

28,2

21,2           

3,0

100

(N=298)

összesen

50,1                

10,9

34,4

4,7

100

(N=1011)

50,5

17,6

26,3           

5,3

100

(N = 960)

adathiány

       

90

       

42

* Temesvárra, Nagyváradra, Brassóra és Aradra vonatkozó anyakönyvi felvételi eredmények. A nemzetiségi háttérre az érintettek neve jellegéből következtethetünk.

is, hogy a zsidó nők több mint kétszer olyan gyakran keltek román férfival egybe, mint zsidó férfiak román nővel. Másrészt a nemek súlyeltolódásában kifejezést nyert vándorlási viszonyok a nemzetiségek közötti távolságnak egy egészen sajátos – az együttélés tartamát érintő aspektusát – bolygatták fel. A magyarság, a zsidóság, a németség s a románság egy töredéke Erdély városaiban többszázados együttélési gyakorlattal bírt. A faji-politikai-felekezeti megosztottságtól függetlenül ez gyakran a családokat nemzedékeken át összefűző kapcsolathálót, egymás ismeretét, esetleg közelállást vagy egyenesen szakmai-társadalmi együttműködést is jelentett. Ez a körülmény a törzsökös csoportok közötti vegyesházasságok esélyeit jelentősen megemelte. A Trianon után rohamosan betelepülő románság az azelőtt magyar, német vagy kevert népességű városokban természetszerűleg új, helyi „gyökereket” nélkülöző agregátumot képviselt. A törzsökös s rétegek leszármazottainak velük való házas keveredési valószínűségét ez a körülmény számottevően gyengítette.

Végül ugyanez a körülmény a válási kockázat partnerek nemzetisége szerinti szóródásának is valószínűleg fontos tényezője összeszokott, egymással esetleg már nemzedékeken keresztül kapcsolatot tartó családok tagjainak felekezetileg vegyes házassága általában jobb esélyekkel indul, mint a helyi gyökereket nélkülöző marginális beköltözőké, már csak azért is, mivel a közvetlen családi kontroll melynek hatékonyságát a rokon családok együttes fellépése vagy ebbeli egyetértése is erősítheti, a válási kockázat döntő ellenszeréül szolgálhat.

Ennek a körülménynek a jelentőségét persze nem szabad túlbecsülni. hiszen más kutatásokból tudjuk, hogy a vegyesházasságok az átlagnál gyakrabban kötnek össze társadalmilag vagy demográfiailag (például a házasok korviszonyai szerint) marginális, sokszor éppen demográfiai szigeteltségük által megkülönböztetett (s így éppen „bevándorló” milliőjükből kiszakadt) jelölteket. A román-zsidó házasságoknak a magyar-zsidó házasságokkal szembeni kisebb valószínűségében és lényegesen nagyobb instabilitásában ez a tényező is szerepet kaphatott.

ASSZIMILACIÓ ÉS CSOPORTKÖZI TÁVOLSÁG

Mindenesetre sokkal nagyobb súllyal esett ezen a téren latba az erdélyi zsidó asszimiláció mindenkori magyar irányulása. Tudjuk, hogy a Kárpát-medencében történelmileg egyébütt is hasonló volt a helyzet, hiszen az a jelenségsorozat, melyet a szaktörténészek immár magyar-zsidó szimbiózis néven emlegetnek,[11] már a 18–19. század fordulóján és a reformkorban kibontakozó zsidó bevándorlási mozgalomban is nagy szerepet játszott. Ismerjük az asszimilációs folyamat főbb kiváltó momentumait II. József türelmi rendelete, a magyar társadalomban általában a szomszéd országoknál gyengébben dívó antiszemita közhangulat (a felekezeti-nemzeti megosztottság s a nemesi uralkodó csoport kisebbségi helyzetének e sajátos terméke), a birtokos nemesség befogadókészsége a termékeit közvetíteni-értékesíteni képes polgári elemek irányában (melynek kifejezői a történelmileg Közép-Európában legkorábbi egyenjogúsítási kísérletek), az 1848-as szabadságharcban megvalósult zsidó-magyar fegyverbarátság, majd a kiegyezéssel virtuálisan életbe lépő „asszimilációs társadalmi szerződés”[12] Ezeknek a nagy horderejű társadalomtörténeti körülményeknek a tárgyalásába itt nem bocsátkozhatom. Legyen elég csupán néhány – ugyan szintén elég általános, de – jól dokumentálható, sajátosan Erdélyre vonatkozó utalásra szorítkozni, mielőtt röviden felvázolnám a tárgyunkkal kapcsolatos főbb asszimilációs tényező hatásmechanizmusát a különböző nemzetiségi csoport közötti távolság kialakításában.

Tételszerűen azt állítanám – a munkahipotézis általánosításának vádjával is dacolva –, hogy mindaz, ami a magyar-zsidó asszimilációs közeledésre nézve megfigyelhető, még erősebben volt érvényes Erdélyben. A vegyesházasságokban megnyilvánuló, fentebb tárgyalt,  lényegesen kisebb magyar-zsidó és nagyobb magyar-román distancia nyomait. Erdély politika- és társadalomtörténetében egyaránt megtalálni. A zsidó asszimiláció itt minden bizonnyal nemcsak az uralkodó rétegek magyar jellege miatt fordult a magyarság irányába, hanem azért is, mert ezek befogadási készsége meghaladta a másutt szokásosat. A politikai kapacitású elit összetétele szempontjából Trianonig dominánsan protestáns régióban a politikai katolicizmus egyébütt élesen antiszemita iránya nem vert mély gyökeret. Az erdélyi protestantizmus valószínűleg maga is türelmesebb volt a zsidók irányában, mint más vidéki megfelelőik, már csak azért is, mert egyes töredékei „zsidózó” szektákat képeztek, a Kárpát-medencében egyedül itt alkotott számottevő kisebbséget a mind között legtoleránsabb unitáriusság, végül a felekezetek népességi erőviszonyai itt voltak a legösszetettebbek, hiszen a latin katolicizmus viszonylagos gyengesége bőven kompenzálta a protestánsok kárára a görög rítusú egyházak többségi jellegét (1900-ban a Királyhágón túli össznépesség 58,3%-a). Mindenesetre tény, hogy Erdély magyarsága alig vett részt a 19. és a 20. század antiszemita mozgalmaiban. Erdély városaiban és falvaiban sem 1848 tavaszán, sem 1882–83-ban, a tiszaeszlári vérvádperi követő hónapokban nem történt számottevő zsidóellenes megmozdulás. Az 1884-ben a parlamentbe bejutó 55 antiszemita követ közül egyet sem küldött erdélyi választókerület.[13] Mivel az országrész már korábban kiszakadta magyar államtestből, sem a tanácsköztársaság burzsuj-ellenes, sem a fehérterror jobboldali zsidógyűlölete nem nyerhetett itt tápot a helyi magyar népességben. Ellenkezőleg, mint a korábbi, inkább „osztályszövetség” jellegű s a magyar ajkú zsidó és nem zsidó középrétegek érdekegységét illusztráló liberális „asszimilációs társadalmi szerződés” szolgáltatta a magyar-zsidó közeledés táptalaját, ezután pedig a közösen viselt kisebbségi sors.

Így válik érthetővé, hogy a Romániához csatolt nagyvárosok (Nagyvárad és Kolozsvár éppúgy, mint Arad, Temesvár) Budapest és Szeged mellett a magyar-zsidó asszimilációnak legfontosabb gócaivá válnia , Kárpát-medencében. Nemcsak a vegyesházasságok rátája érte itt el a legmagasabb szintet, de erősen túl volt képviselve a helyi zsidóság a névmagyarosítók vagy a magyar elemi iskolába járók között is. A nemzetiségileg túlnyomóan nem magyar régiók között a századfordulón már nemzetiségileg erdélyi megyékben volt a legmagasabb a magyar ajkú zsidóság aránya (1910-ben a törvényhatósági jogú városokon kívül is 70%, szemben például a szlovákiai megyék 60% körüli arányaival.[14]) A románság felé ugyanakkor semmiféle jelzés nem mutat tetemes mértékű asszimilációt. Míg 1919 előtt, ameddig erre az egész Kárpát-medencét felölelő adataink vannak, a görög rítusú egyházakhoz kitérési mozgalom alig vezetett (a századfordulón a zsidó vallásváltóknak mindössze 2%- a választotta az ország népességének közel negyedét képviselő görög katolikus vagy ortodox egyházat), a magyar többségű felekezetek felé-jelentős betérési mozgalom irányit. Az 1941-es magyarországi népszámlálás ennek megfelelően az akkori országhatárokon belül éppen egyes székelyföldi megyékben találta a legmagasabb arányú zsidó származású keresztényt (Háromszéken például 16,7%-o-t, Udvarhelyen 12,9%-ot, szemben az országos 3,7%-os megyei átlaggal.[15]). Bár Erdélyben – minden bizonnyal éppen a rétegszövetségesek oldaláról gyengén érvényesülő antiszemita nyomás folytán –nagyméretű kitérési mozgalom a korabeli Magyarországgal ellentétben nem bontakozott ki, a világháborúk között (még 1P14-ben is a zsidó származású népességnek mindössze 2%-a volt keresztény az országos 7, 7%-os átlaggal szemben), a kitértek túlnyomó része a református (38%), az unitárius (5,7%) és az itt szintén erősen magyar jellegű katolikus egyházban (37%) tömörült, míg a népességnek több mint felét kitevő görög rítusú egyházakat a konvertitáknak csupán 13 50%-a választotta.[16]

Mindezek a szétszórt megfigyelések – melyek természetesen egy részletesebb tárgyalásban helyidő és társadalmi rétegviszonyok szerinti minősítésre szorulnának – azt sejtetik, hogy az erdélyi magyar-zsidó asszimiláció zökkenésmentésebben folyt le, mint Magyarországon, sőt, mivel a fasizálódás sokkélménye is elsősorban nem magyar oldalról érte a világháborúk között, illetve az átmeneti terület-visszafoglalással csak később érte utol, a helyi s a vegyesházasságok orientációjában is megnyilatkozó magyar-zsidó szimbiózis hatása maradandóbbnak bizonyulhatott.

Röviden szólnunk kell az asszimilációs csoportközi mozgások legfőbb közvetítő mechanizmusairól, elsősorban az iskolázásról, valamint a 'társas az egyesületi és a politikai élet fórumairól.

A magyar-zsidó közeledés legfőbb ügynöke a túlnyomóan magyar középiskolai és a századforduló óta felerősödő hivatalos asszimilációs nyomás révén (Lex Apponyi, 1907!) rohamosan magyarosodó elemi iskolai hálózat volt. A kutatásban immár elemzett        s minden szinten érvényesülő zsidó túliskolázás a dominánsan magyar nyelvű iskolarendszerben szükség szerint a nyelvi asszimiláció szálláscsinálójaként működött, még akkor is, amikor a zsidó fiatalok saját felekezeti iskolákba jártak, hiszen ismeretes, hogy a nyilvánossági jogú izraelita elemik már a század végén teljességükben a magyar ajkúság terjesztőivé váltak, ellentétben a német, szlovák, román, horvát, rutén vagy szerb környezetben működő evangélikus, katolikus vagy görög rítusú felekezeti intézményekkel.[17] Az iskolák azonban nemcsak magyarul oktattak, de a társadalmi integráció fontos eszközei is lettek, amennyiben a zsidók és nem zsidók együtt koptatták padjaikat. Márpedig Erdélyben ez talán hatványozottabban volt így, mint egyebütt Magyarországon. Az itteni zsidóság – talán szétszórtságánál fogva is, talán stratégikus szándékkal – sokkal ritkábban alapított saját elemi iskolát, mint egyébütt az országban. 1900-ban nem kevesebb, mint 7600 hitközségi tagra jut Erdélyben egy zsidó iskola, míg például a Dunántúlon vagy Nyugat-Szlovákiában 750 fő körülire, s még a túlnyomóan ortodox Tiszántúlon is 2 700 főre.[18] Ez azt jelentette, hogy a leghagyományosabb (s főképp az észak‑keleti megyékben élő) zsidóság töredékeinek gyerekei ekkor még nem jártak nyilvánosjogú iskolákba, míg a többséget kitevő többiek a keresztény és állami iskolákat látogatták. Ez az asszimilációs iskolai stratégia a gimnáziumokban sokáig felerősödve érvényesült, hiszen zsidó középiskolák csak Trianon után keletkeztek. Míg egyébütt – a magyar iskola-orientációra jellemző módon – az evangélikus iskolákban zsidó diákok rendre számottevően túl voltak képviselve (a híres budapesti Fasori Gimnáziumban 1919 előtt a diákság többsége erejéig), az erdélyi szász intézményekben ilyesmit nem lehet megfigyelni. Még a Romániához csatolt régiókban alakult (hivatalosan román nyelvű) zsidó középiskolák is – az egyöntetű tanúbizonyságok szerint – továbbra is a magyar művelődés központjai maradtak (főképp a tanrenden kívüli foglalkozások révén).

Az iskolarendszer nyelvi és műveltségbeli asszimilációs szerepe és társadalmi integrációs közegjellege a magyar intézményekben a zsidó-ellenes diszkrimináció vagy szegregáció gyengeségén (a keresztény egyházi iskolákban), illetve hiányán (a közületi iskolákban) nyugodott. A német és román iskolák – mivel már eleve kisebbségi intézményekként alakultak – hasonló funkciót alig töltöttek be, legalábbis az impériumváltásig. Amikor a világháborúk közötti korban a gyorsan fejlődő román iskolahálózat is integráló funkciót kapott; ennek meg is találni lenyomatát a házas piacon, a szerény mértékben ekkor beinduló zsidó-román vegyesházas mozgalomban.

Az iskolarendszer szerepe az itt tárgyalt szempontból azért igen döntő, mivel az életciklus első fázisában hat; akkor, amikor az „életre szóló” kapcsolatok kialakulnak, és a párválasztási terveket megfogalmazzák. Hasonló szerep jutott az iskolákkal párhuzamosan működő ifjúsági szervezeteknek, önképző társulásoknak, sportegyleteknek, tánciskoláknak, kluboknak, kávéházi törzsasztaloknak s az informális szocializáció egyéb fórumainak, melyek ugyan legtöbbször társadalmi rétegintézményekként működtek, de Erdélyben zsidóellenes megkülönböztetést alig – mindenesetre az egybehangzó tanúbizonyságok szerint sokkal ritkábban – alkalmaztak, mint a Kárpát-medencében egyebütt. Tegyük hozzá, hogy ez a liberalizmus eszmerendszerére hivatkozó politikai pártok és mozgalmak nagy részére is állt.

Részletesebb idevágó kutatási eredmények híján maradjon ez a megjegyzés –  akárcsak munkahipotézis formájában – ideiglenes konklúziónk. Munkám fő célja úgyis az volt, hogy az erdélyi zsidó-keresztény házasságok gyakoriságínak demográfiai és szociológiai összefüggésein keresztül illusztráljam a nemzetiségek közötti távolság kérdéskörénél; néhány lényeges, de a történetírásban elhanyagolt dimenzióját. Megállapításaim és feltevéseim pontosítását a további társadalomtörténeti kutatástól várom.

JEGYZETEK

[1] Dr. Petru Ramneantu: Problema căsătoriilor mixte in oraşele din Transilvani în perioada de la 1920-1937. Buletin eugenic şi biopolitic. VIII. nr.8–9. august–septembrie 1937. 317–338.

[2] Idézett cikk. 338.

[3] Dr. Weinberger Mózes: Az Erdélyi-Bánát területéca kötött vegyesházasságok a számok tükrében. Erdélyi zsidó évkönyv. 5701 (1940-41). VI. Cluj–Oradea, 92–98.

[4] Különös köszönettel tartozom Dr. Mihai D. Gheorghiunak, a jászvárosi egyetem volt szociológus docensének.

[5] Lásd erre nézve tanulmányomat: Vers une théorie des mariages interconfessionnels, le ans de la nuptialité hongroise sous l'Ancien régimé. Actes de la Recherche en Sciences Sociales. 1985. nr. 57–58, 47–68, különösen 63–74.

[6] A népmozgalmi adatokból számított arányok. Lásd Magyar statisztikai közlemények. 97. 17–29.

[7] Népmozgalmi adatokból számított aranyok 1909–1913-re. Lásd Magyar statisztikai közlemények. 50. 42–69.

[8] Lásd az erre vonatkozó statisztikai összesítést a 5. jegyzethon idézett cikkem 55. oldalán.

[9] A népmozgalmi adatokból számított arány

[10] Lásd Dr. Petru Ramneantu 1. jegyzetben idézett cikkének 5 táblázatát. Idézett cikk, 329.

[11] Lásd William McCagg, Jr. legújabb összefoglaló könyvét, A History of Habsburg Jews. 670–198. Bloomington és Indianapolis. Indiana University Press. 1989.

[12] Lásd erre nézve tanulmányaimat: A zsidóság polgárosodásának és moder és nizációjának főbb tényezői a magyar társadalomtörténetben. In Fűzfa Balázs és Szabó Gábor (szerk.): A zsidókérdésről. Németh László Szakkollégium. 1989–135, különösen 103: Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon (Marjanucz László interjúja, I rész). Mozgó világ. 1988/8. 26–49., különösen 30–32.

[13] Lásd Kubinsky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875-1989). Bp., 1976. 205–203.

[14] A számítások adatbázisa a Magyar statisztikai közlemények. 61. 468–470.

[15] Lásd Kovács Alajos: A keresztény vallású, de zsidó származású népesség a népszámlálás szerint. Magyar statisztikai szemle. 1944. 22. 95–103, különösen 102.

[16] A számítások adatbázisát a Budapesti Központi Statisztikai Hivatal levél-tárában az 1941-es népszámlálás felekezeti eredményeiről őrzött regionális összeállítás kéziratos anyaga képezi. Feldolgozásáért Zeke Gyulának tartozom köszönettel. Ugyanennek a népszámlálásnak régiók szerinti vallási összesítéseit lásd a Magyar statisztikai évkönyv 1940-es kiadásában. 9.

[17] A zsidó iskolák gyors elmagyarosodása már a kiegyezés előtt megfigyelhető az egész Kárpát-medencében, s az 1900-as években lezáródott, úgyhogy a zsidó iskolahálózat a református és az unitárius mellett, melyek mindig is kizárólag magyar közönséggel bírtak, a „magyarító” intézményrendszer része lett. Hasonló voluntarista „önasszimilációs” politikát egyetlen más egyház nem folytatott. Az erre vonatkozó adatokat lásd a Magyar statisztikai évkönyvekben.

[18] Az adatokat lásd cikkemben: Jewish over-schooling in Hungary: its sociological dimensions. In Victor Karady, Wolfgang Mitter (ed.), Bildungwesen und Sozialstruktur in Mitteleuropa in 19. und 20. Jahrhundert, Wien, Böhlau, 1990., 209–246., különösen 215.