nyomtat

megoszt

Magyar Autonóm Tartomány: egy centralizációs kísérlet. Hatalom, értelmiségiek, társadalom

Gagyi József

Magyar Autonóm Tartomány: egy centralizációs kísérlet

Hatalom, értelmiségiek, társadalom

Mit lát az elsõ titkár?

A társadalom -- az emberi életek és tapasztalatok különbözõsége és különfélesége -- sokcentrumú. Felülrõl nézve azonban egységesnek látszik.

Könnyű annak a tartományi elsõ titkárnak a dolga, aki Marosvásárhelyen, a tartományi központban a tartományi pártbizottság -- egykor Bernády Városházája -- ablakán kitekint.* Az ablak és a hatalom magasából látja a szorgos munkásokat a gyárakban, a dolgozó parasztokat a szántóföldeken, a könyv fölé hajló értelmiségieket a tudományos intézetekben, esetleg a felnövõ nemzedéket az iskolák padjaiban. Majd az íróasztalán megcsörren a telefon, és a jól ismert bukaresti hangok valamelyike jelentkezik. A beszélgetés újra csak arról gyõzi meg az elsõ titkárt, hogy jól látja, amit eddig is látott, vagy arra inti, hogy változtasson látásmódján, mert már a központban sem úgy látják feladatokat és a problémákat, a társadalom valóságát, ahogy eddig. Majd újra kitekint az ablakon és (mivel az 1955 és 1960 közötti idõszakban vagyunk) megbizonyosodhat arról, hogy az épület fõbejáratának háttal álló Sztálin szobor kinyújtott jobb keze keletre, a legfontosabb központra mutat. Mintegy közvetlenül (az országos központot kikerülve) köti össze a helyi hatalmi központot a birodalmival.

* Ez a helyzet fiktív, a Városháza épülete az ötvenes években a Városi Néptanács székháza, 1962-ben költözik csak ide a Tartományi Pártbizottság.

Könnyű tehát a tartományi elsõ titkár dolga, mert ott, ahol õ áll, a hatalom középpontjában nincs más centrum, nincs társadalom. Itt csak jelentések és bizalmas információk, munkatervek és összesítések vannak, adatszolgáltatás és döntés-elõkészítés, meg maratoni gyűlések a rajoni apparátusok embereivel. A társadalom ott van, ahova idõnként az elsõ titkárnak járó személygépkocsival (legkényelmesebb, leggyorsabb, legjobban karbantartott, a legalkalmasabb sofõrrel, akinek ez kitüntetés) terepre megy. De ott se igazán, hiszen már azelõtt, vagy út közben kitelefonálnak a központból a terepre: szervezzék meg a fogadóbizottságot, a programot: gyűlés, látogatás, elbeszélgetés a munkaverseny élenjáróival, vadászat, éjszakába nyúló zenés vacsora. A hatalom folyosót nyit a társadalomban, amelyen keresztül, ha az megfelelõen õrzött, zavartalanul közlekedhet. Így az autó ablakából is nagyjából ugyanolyan a kilátás, mint a pártszékházéból.

Mit lát a kutató?

A hatalom centralista szemlélete (és az ezt dokumentáló levéltári anyag) mindig is fókuszálta a társadalomkutatók, elsõsorban történészek figyelmét. Ugyanakkor komoly módszertani problémákat vetett fel: a történelmi jelenségek a történések hatalmi centrumából nézve értelmezõdtek. Adott volt az aktuális nagy eszme, terv és az annak működését, bürokratikus szervezettséget, a szabályozást dokumentáló anyag. Ehhez képest a sokcentrumú társadalom eltérõ szempontjai, nem illeszkedõ tevékenységei kritikaként, ellenállásként, perifériális valóságként jelentek csak meg. A hatalom és társadalom kettõsségébõl a hatalom álláspontja, szemlélete, tevékenysége, szervezettsége, pályája mindig jobban dokumentált, bár az értelmiségiek, fõképp az írók és művészek szintén gondoskodnak saját létük, hatalomhoz való változó és igen összetett viszonyuk dokumentálásáról, az indoklások megfogalmazásáról.

A huszadik századi diktatúrák kiváltképpen sokat tettek azért, hogy majdnem kizárólag csak a hatalom szempontjai és társadalomképe létezzen a társadalomkutató számára elsõ pillanatban adott, könnyen hozzáférhetõ dokumentumokban (sajtóban, a levéltárak már rendezett és kutatásra engedélyezett fondjaiban). Az a politikai-gazdasági szerkezet, amely az 1940-es évek végén jött létre a szovjet megszállás nyomán a kelet-európai országokban -- nevezzük akár proletárdiktatúrának, népi demokráciának, sztálinizmusnak vagy egyszerűen szocialista rendszernek[1] -- arra törekedett, hogy megvalósítsa a társadalom javainak lehetõség szerint teljesen ellenõrzött, koncentrált felhalmozását és elosztását. Miért lett volna kivétel ez alól a társadalmi kommunikáció legfõbb java

-- az információ? A korszak forrásai arról szólnak, hogyan alakult ki, működött-szervezõdött a hatalom, és annak alávetetten -- engedelmeskedve, dolgozva vagy ünnepelve--a társadalom. Éppen ezért sokkal elõnyösebb helyzetben van a kutató, ha az új elit kialakulását kutatja, vagy egy jelentõs, az etnikus viszonyokat újraszabályozó területi-adminisztratív átszervezést eldöntõ nagypolitikai játszmát kell leírnia.

A Magyar Autonóm Tartomány a sztálini korszak szülöttje. A sztálinizmus jelenségének kutatása, meghatározása a kutatók több nemzedékét foglalkoztatta, és ma négy alapvetõ elméleti irányt lehet elkülöníteni. Az elsõ kutatók a modernizációs szemlélet hívei voltak: mindannak, ami Sztálin hatalomra jutása után történt, a lényege a gyors, erõltetett, erõszakos, hatalmas áldozatokkal járó modernizáció, az iparosodás, városiasodás. A totalitárius szemlélet hívei az állampárt társadalmat ellenõrzõ teljes uralmának kiépítését és gyakorlatát tartják a legfontosabb jelenségnek. A revizionista irányzat a totalitárius megközelítés sematizáló megközelítéseire, korlátaira mutat rá, és újragondolja annak legjelentõsebb állításait. Végül a nyolcvanas években jelentkezõ új irányzat a sztálini korszakban kialakuló kulturális dimenziókat tartja legfontosabbnak: a kialakuló új értékrendszert, társadalmi életformát, az új identitást.[2] Mindezek az irányzatok ugyanannak a valóságnak a feldolgozását, megértését tűzték ki célul -- csak más elméleti alapállás, módszertan segítségével. A hozzáférhetõ dokumentumok, levéltári források is behatárolják a kutatást, adott korszakonként más és más megközelítést tesznek lehetõvé. Nem véletlen, hogy a civilizációs megközelítés csak a dokumentumokhoz való hozzáférés megkönnyítése, a levéltárak megnyitása után alakult ki. Úgy gondolom, hogy bizonyos korszakok vizsgálatához az egyik vagy másik, a korszak megértését leginkább segítõ megközelítést kell segítségül hívni.

Az ötvenes évek Romániában egyértelműen a hatalom erõszakszervezetekre alapuló kiterjesztésének, megszilárdulásának -- a totális rendszer kialakításának -- korszaka. A kutatók sarkított, vitára ingerlõ állítása szerint a sztálinizmus ebben a korszakában a párt a kialakuló rendszer egyetlen politikai aktora. A terror és a tömeges represszió megtervezett, és a párt az elsõ titkár személyes irányítása alatt áll, ami egyidejűleg az elsõ titkár totális uralmát is jelenti. Amikor tehát kipillant az ablakon és birodalmát szemléli, akaratának, erejének rendteremtõ (értelmezése szerint: szebb jövõt teremtõ) eredményeit méri fel. Az állam behatol a társadalomba és a társadalom autonóm életének minden formáját (minden kisebb centrumát) felszámolja. A lakosság ettõl fogva vagy akaratától megfosztott báb, vagy többé-kevésbé olyan híve a rendszernek, aki ellenvélemény kifejezésére képtelen, az események passzív szemlélõje.[3]

Politikai aktor-e ebben a korszakban az intézményeit vesztett, kvázi-intézményesen (pl. hivatalosan, hatalmilag delegált képviselõk, vagy nem hivatalosan a képviseletet felvállaló egyházak által) létezõ nemzetiség? Milyen nemzetiségi centrumokat sikerült felszámolnia, vagy jelentõsen meggyengítenie az új hatalomnak? Netalán az újonnan, más célokból létrehozott szerkezetek kezdenek el nemzetiségi centrumként működni? Meg lehet-e tervezni, lehet-e szabályozni a periférián levõ nemzetiség reakcióit a centrum hatalmi döntéseire (azaz létezhet-e ellenállás, netán valóban autonóm szervezettség, cselekvés)? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a közelmúltban beindult MAT-kutatások, és ebben az írásban is ezek a kérdések állnak a középpontban. A modernizáció, a civilizációs változások roppant izgalmas területeinek vizsgálatára csak ezután lehet gondolni.

Dolgozatomban megkísérlem vázlatosan bemutatni, hogyan fogadta a MAT megalakulását, majd működését a társadalom, annak különbözõ csoportjai, rétegei. A hangsúlyt arra helyezem, hogy miként zajlott, milyen válaszokat szült a hatalom centralizáló tevékenysége, ezen belül pedig az etnikus identitás kezelése.

Az autonómia mint illúzió

1948-ra lezárultak a vitás román--magyar kérdések háború utáni rendezési folyamatai. Mindazok számára, akik nem fogadhatták el, nem tartották igazságosnak sem a párizsi békekötés területi döntéseit, sem az új hatalom kialakulását, térnyerését, viszont nem voltak már politikai eszközeik akaratuk érvényesítésére, nem maradt más megoldás, mint igazodni az új helyzethez és remélni a változást. Ez utóbbi érzelmileg felfokozott formája a csodavárás, ami leginkább a nagyszámú falusi tömeget jellemezte. A Titóval való konfliktus, a görög partizánháború egyaránt alkalmat adott az ábrándozásra. Minden a vidéken zajló hadgyakorlat, ezzel kapcsolatos mozgósítás hírét felnagyították, saját reményeik szerint átalakítva terjesztették tovább. A hegyekben szervezõdõ kisebb fegyveres ellenálló csoportok tevékenységében is egyesek a fordulat lehetõségét látták. Magyar vidéken, a Kászoni-meden-cében és Kézdivásárhely környékén a kommunisták ellen szervezkedõ fegyvereseket nem mint banditákat, hanem mint az új román hatalom ellen harcoló magyarokat segítették, rejtegették.

A szabadságának kis köreit feladni kényszerülõ, gazdasági önállóságától megfosztott, állami alkalmazásba lépõ, vagy az adóterhektõl nyögõ és a kollektív gazdaság csajka-rendszerét közelinek érzõ társadalmi csoportok az illúzió köreit építették, ebbe menekültek. Ilyen illúzió volt, hogy a nagyhatalmak -- Amerika, a Szovjetunió -- adott alkalomkor majd Magyarországnak, a magyar nemzethez tartozóknak kedveznek, és igazságot szolgáltatnak. Ez történhet területi revízióval vagy belsõ határok kijelölésével, és a határokon belül egy "magyar világ" kialakításával, amin általában magyarok által vezetett, magyarul beszélõ hivatalos szerveket, magyar oktatási és magyar kulturális intézmények korlátozásoktól mentes működtetését értették.

Az ábrándozáson túl azonban a MAT formai létrejötte közvetlenül semmilyen lentrõl, a hatalom peremeirõl érkezõ társadalmi igényhez, ezen belül nemzetiségi egyének vagy csoportok saját mozgásához, kezdeményezéséhez nem kötõdött. Az olyan embereket, akik "a politikai dolgokat átlépték", nem érdekelte mindaz, ami történt. Egy hosszabb, a korszakban különbözõ hatalmi szinteken vezetõ pozíciókat betöltõkkel készített életút-interjú sorozat megkérdezettjei közül egyetlen egy sem akadt, aki erre legalább utalást tett volna. Általában úgy emlékeznek, hogy nem volt semmi elõzmény, sem nagyobb spontán megmozdulás a MAT alakulása elõtt, a MAT létrejöttekor. A magyar társadalomban meglevõ diffúz elképzeléseket, reményeket fókuszálta a MAT létrehozásának ezektõl teljes mértékben független ténye. Nem az volt az igazán fontos, hogy mi és milyen okból történik, hanem hogy milyen mítosszal, mitikus valóságépítéssel lehet rendként elképzelni és kezelni a mindennapokban történõ esetleges dolgokat. A székelyföldi magyarság a múlt és a jelen kezelésének állami monopolizálásával párhuzamosan, felhasználva közelmúltbeli tapasztalatait, informális emlékezetközösségként is megszervezõ-dött.[4] Ennek a folyamatnak jellemzõje, hogy a múlt õrzésében sajátosságra és tartósságra törekszik. Önképe kihangsúlyozza a csoporton kívüli elemektõl (más etnikumtól) való különbözõséget, és minimalizálja a benti (az etnikumon belül létezõ) különbségeket, és a tények között a megfelelés, hasonlóság és folytonosság szempontjait érvényesítve válogat. Mindez a társadalom informális intézményeinek hálózatán keresztül történik: a család, vérségi csoport, lokális csoportok, baráti társaságok -- mindazon egyének működtetik, akik mindennapi kommunikációs hálózatokba szervezõdve élnek. Az új hatalom próbált intézményesítetten, propaganda-és agitációs eszközök bevetésével fellépni ez ellen a leginkább spontán, a totális hatalomnak ellenálló szervezõdés ellen. A sovinizmus-nacionalizmus bűneinek hivatalos lajstroma a közös emlékezés és szimbólumhasználat apró megnyilvánulásait vette számba: március 15-i megemlékezés, piros-fehér-zöld színek használata, Nagymagyarország-térkép, negyvenes évekbeli dalok éneklése, himnuszéneklés szilveszter éjfélkor.

Aki magyar volt, és akit éppen nem üldöztek, akit nem sújtottak sokszorozott adóval, akit nem telepítettek ki -- egyszóval aki magyar volt és saját napi gondjain túl tudott lépni, de az is, aki világosan látta, hogy szó sincs magyar nemzeti szimbólumok használatáról, a nemzeti identitás megjelenítésérõl, csupán adminisztratív nyelvhasználati könnyítésekrõl -- örvendezhetett a hír hallatán, hogy létrejött a MAT. De ez nem azt jelentette, hogy az illúzión túli, reális dimenziókban el tudta gondolni, mi is következik.

Ugyanígy a román társadalomban a területvesztés, határmódosítás, menekülés egykori emlékeit elevenítette fel a váratlanul, elõkészület nélkül történt bejelentés. Mint várható volt: igen nagy gondot jelentett, és három hónapos országos méretű kampányt kellett megszervezni annak megmagyarázásra, hogy miért megfelelõ és elõremutató a MAT, azaz a nemzetiségi kérdés megoldásának ez a formája a román nép számra.

... és mint kísérleti terep

Távlataiban a legfelsõbb hatalom a MAT magyar társadalmának ugyanazt a sorsot szánta, mint ami a szovjetunióbeli nemzetiségekkel történt. A MAT hatalmi, méghozzá nagyhatalmi játszmának (a birodalom terjeszkedésének) kis és efemer momentuma volt csupán. Létrehozásának, működtetésének célja: a centralizáció érdekében a többségi, államalkotó nemzetétõl eltérõ etnicitás kezelésére a Szovjetunióban már kipróbált és alkalmasnak talált elv érvényesítése, a gyakorlat kialakítása.

A sztálini autonómia-elv korlátozott, jól behatárolt értelemben került alkalmazásra: a centrum-periféria viszony -- a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális kapcsolatok és folyamatok -- szabályozását célozta egy a modernizációs átalakulás lendületében átformálódó birodalomban. A Szovjetunióban a nemzetiségek nemcsak földrajzilag, hanem gazdasági, kulturális szempontból is a birodalom perifériáján éltek. Várható volt a nemzeti ébredés folyamatainak a nemzeti polgárság (a sztálini irodalomban: burzsoázia) vezetésével történõ feléledése, és ahogy Sztálin az 1910-es évek elején tapasztalhatta, amikor tanulmányúton volt az Oszt-rák--Magyar Monarchiában: a birodalomtól való különválás (az osztrák szociáldemokraták által is támogatott) követelése. A sztálini, paradox megoldás: autonómiát, igaz, hogy nem kulturális, hanem területi autonómiát biztosítani a nemzetiségeknek, és ennek kiépítését összekötni a nemzeti egység elleni harccal. Ahogy megfogalmazódik: az autonómia -- forma, amelyet ki kell tölteni az osztályharccal, mint tartalommal. A szabályozás alaplépései a területi autonómia adminisztratív létrehozása után a következõk. Elsõ lépésként egy olyan új nemzetiségi elit kialakítása, amelyik maximálisan lojális a központhoz, és a centrum képviselõjeként vívja helyben a csatákat a hagyományos nemzetiségi elittel. Második lépés: erõteljes kulturalizáló, indoktrináló munka (az iskolák, a nemzetiségeknek az állam által létrehozott és működtetett kulturális intézmények révén), mert e nélkül nem következhet az iparosítás, a modernizáció. Harmadik lépés: az új elit és az intézmények közvetítésével folyamatos, erõs, pozitív, kritikától mentes valóságképet kell építeni -- a szocialista valóság racionálisan építkezõ, mindent átfogó és domináló képét. Megéri tehát, hogy az állam jelentõs összegeket ruházzon be a nemzetiségek oktatási és kulturális, tömegtájékoztatási, azaz szocializáló feladatokat ellátó intézményeibe.

Azt mondhatom, hogy mindezek a lépések a MAT esetében megtörténtek.

A mindennapok vizsgálata szempontjából alapvetõ a kérdés, hogy a MAT idején mennyire határozta meg annak társadalmát a nemzeti forma, mennyire létezett nemzetként a társadalom, illetve mennyire volt meghatározó a nemzeti keretekben elgondolt lét, azaz mindaz, amit a Luka László által a köztudatba 1947-ben bevezetett osztályharcos fogalommal az új hatalom képviselõi elvtelen nemzeti egységnek neveztek. Állítható, hogy nagyon is -- az ezzel szögesen ellentétes propaganda és intézményes hatalmi működés ellenére. Az ötvenes években a bukaresti vezetést--joggal

-- folyamatosan foglalkoztatta a másik centrum kérdése, hiszen ez volt az a földrajzi és szellemi központ, ami köré szervezõdött a magyar nemzeti egység. A román államépítést behatárolta ez a tény, az államépítõk felismerték és elismerték ezt, számoltak vele.

A cetrum-periféria viszony kezelésének Romániában országos viszonylatban is volt menetrendje. Ebbe integrálódott a MAT-beli sajátos változat. Nemcsak az állam újonnan létrehozott intézményeinek kellett megerõsödniük, hanem fel kellett nõnie annak az új nemzedéknek, amely közvetlenül nem rendelkezett alternatívát jelentõ tapasztalatokkal. Az etnikai identitások romániai kezelésének (etnopolitikának) nem azért fontos állomása a MAT, mert deklaráltan vagy a gyakorlatban is magyar autonómia volt, hanem mert kísérleti terepet jelentett, a bukaresti centrum a központi hatalom építése érdekében a szovjetek megszabta keretekben alkalmazta a periféria átalakításának általános és sajátos módszereit. Igaz, a nyolc év közvetlen, szembetűnõ eredménye nem a MAT társadalmának az átalakulása lett, hanem egy helyi, a maga során szintén átalakítást szervezõ centrum, Marosvásárhely kiemelése és átformálása, a város társadalmának átalakítása, a máig ható, ma felerõsödõ, jól ismert következményekkel.

A MAT nyolc éves fennállása Románia történelmének az az idõszaka, amelyik Gheorghiu--Dej 1952-es hatalomra jutásától a

III. pártkongresszusig tart. Ezen a kongresszuson fogadták el Románia távlati, 15 éves fejlesztési tervét. A nyolc év alatt történt meg a hatalmi legitimitás szerkezeti megerõsítésének, a centrumperiféria viszony sikeres országos kezelésének, a hatvanas években beinduló, romániai viszonylatban mindenképpen erõteljesnek mondható iparosításnak, urbanizációnak, modernizációnak az elõkészítése. 1958-ban, 1959-ben, 1960-ban dolgozták ki az ország, és ezen belül természetesen a MAT közép-(1961--1966) és hosszú távú (1961--1975) fejlesztési terveit. Valószínű, hogy más tartományokban is hasonló a menetrend -- a MAT-ban mindegyik említett évben sor kerül egy-egy újabb változat bemutatására, megvitatására. A munka helyi jelentõségének érzékeltetésére nézzük meg, hogyan kezdõdött az elõkészítés. A tartományi pártbizottság titkárságának 1958. január 20-i ülésen Szász Mihály ipari titkár bejelentette, hogy Bukarestbõl 49 tervezõ fog Marosvásárhelyre érkezni a tartományi tervezõ intézet megalakítása céljából, ám egyelõre nem tudnak lakást biztosítani számukra. Utóbb, decemberben, a titkárság a már működõ tervezõintézet munkájának elemezésekor a következõ megállapítást tette: "Az 1741-es minisztertanácsi határozattal elõbb 50 tervezõt, majd még 5 tervezõt helyeztek Bukarestbõl Marosvásárhelyre. Szakmailag csak 28 tervezõ lett volna megfelelõ, a többi gyógyszerész vegyészmérnök, gumi, tej, petróleum specialista, vagy éppen képesítetlen tisztviselõ volt".[5] Mindezek ellenére õk fogják a Tartományi Néptanács annyira-amennyire kompetens hivatalnokaival-szakembereivel együtt az adatgyűjtés, -feldolgozás, -összegzés munkáját végezni. Az ellenõrzést a Központi Bizottság Gazdasági Szekciójának alelnöke, Manea Manescu, valamint beosztottjai végzik, a tervek vitáin részt vesz Fazekas János, akkori KB-titkár is. Ezt a munkát egyértelműen úgy kell értelmezni, mint amelyiknek az a célja, hogy szilárdabbá tegye a szabályozottságot, kidolgozza a centrum-peri-féria viszony tartós kereteit -- a szilárd gazdasági, kulturális kontrollt, az ellenõrzött fejlõdést, vagyis a centralizmus távlatokat nyerõ, teljes mértékű uralmát. Ugyanez a modernizáció feltételeinek megteremtését, a folyamat felgyorsítását is eredményezte.

Elmondható tehát, hogy ebbõl a perspektívából nézve a MAT létrehozásának célja és bizonyítható eredménye a periféria kezelése, integrációja. És nemcsak a nemzeti, hanem egyúttal a gazdaság, a kultúra, a modernizáció szempontjából perifériának tekinthetõ területi, társadalmi-kulturális jelenség-együttesnek, összességében a MAT társadalmának az integrációjáról -- egyértelműen a homogenizációjáról -- van szó.

1948 decembere, a Központi Bizottságnak a nemzeti kérdés megoldásáról hozott határozata után a nacionalizmus és sovinizmus jelenség-meghatározásának, a nacionalizmus és sovinizmus elleni harcnak, majd a nemzetiségi arányszámok méricskélésének egyre szabályozottabb formája kristályosodott ki. Az aktuálpolitikán túl az államépítésben is fontos szerepet játszott a nacionalizmus-sovinizmus kérdésköre. Ez az állandóan újramelegített téma kisebbségek elleni fegyver a központ kezében, ugyanakkor fokozatosan kialakított módszerek, megoldások, intézmények együttese, amelyek funkciója, hogy ellenõrizzék és szabályozzák a periférián a csoport identitások építését, az identitás-meg-nyilvánulásokat. Ellenõrizni és szabályozni--azaz állampolitikával és államhatalmi eszközökkel integrálni akarja a román állam a legerõsebb, az állam egységére nézve éppen ennél fogva politikailag is veszélyes nemzeti identitást, a magyar nemzetségű kisebbségi társadalmat.

A nemzet

A MAT a klasszikus szocializmusnak (sztálinizmusnak) nevezett idõszak alatt jött létre és működött. Még csak nem is az 1948--52-es átmeneti korszakban, a hatalmi harcok idején. Dej és csoportja hatalmi egyeduralomra jutott Romániában, de ezzel együtt, mintegy a hatalmukat behatároló gesztusként, akaratuk ellenére jött létre a MAT. A perifériának a nagypolitikához viszonyított megkésettségét jelzi, hogy amikor másutt Sztálin emlékétõl és szellemétõl készültek megszabadulni, 1955. december 21-én, a születésnapon Sztálin-szobrot avattak Marosvásárhelyen.

A MAT megalakításával felállt egy új játéktér és rögzítették az induláskor érvényes szabályokat. A játékosokat a román pártvezetés válogatta, és a szabályokat menet közben saját belátásuk szerint változtatták. Még formálisan sem került sor például az alkotmány betűjének valóra váltására, a MAT szabályzatának (statútumának) kidolgozására, elfogadására.[6] Ezzel nagyon is nyilvánvalóan jelezték, hogy idõleges szerkezetrõl van szó -- avagy a centralizált szerkezet egy hivatalosan másnak nevezett, kissé más anyagból szabott, de a gépezetbe illõ alkatrészérõl.

A harc, szintén hivatalos értelmezés szerint, a nacionalizmussovinizmus, az elvtelen magyar egység ellen folyt, melynek a hatalmat gyakorlók számára legfájóbb megnyilvánulása -- mint azt Mogyorós Sándor, a KB Politikai Bürójának tagja egy 1959-ben tartott marosvásárhelyi gyűlésen kifejtette --, hogy a politikai-kul-turális központ a magyarság egy része szemében nem Bukarest, hanem Budapest. Amíg ez így van, addig fennáll a nacionalizmus és revizionizmus veszélye. Mogyorós a helyi vezetõket így bíztatta: "Tanulmányozzátok ezt a kérdést, s ti, akik itt éltek, és ismeritek az emberek mentalitását, fedezzétek fel, honnan és miért van ez, és persze, találjátok meg a lehetõséget, hogy megoldjuk ezt a kérdést. Ez ugyanis a magyar revizionizmushoz, nacionalizmushoz kötõdik."[7] õ és a legszűkebb pártvezetés azért látott veszélyt például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen 1958-ban felállítani kívánt Ady Körben mint értelmiségi csoportosulásban, mert az a budapesti Petõfi Körre és mindarra emlékeztetett, ami 1956-ban bekövetkezett.

Az etnikus identitás államhatalmi szempontból sikeres kezelésének eredménye, az egység megteremtésének végsõ formája a társadalmi homogenizálás, az etnikai asszimiláció. A romániai magyar nyelvű oktatás 1944 és 1989 közötti korlátozása több lépcsõfokban valósult meg. A MAT-ban 1959-ben stratégiát dolgoztak ki az iskolák egyesítésére. Júniusban egy központi bizottsági kiképzés után Szövérfi Zoltán, a tartomány agitációs és propaganda titkára egy titkársági gyűlésen így fogalmazott: "A Minisztertanács határozata alapján egységes iskolákat kell alakítani. Rámutattak [Bukarestben], hogy nem kell erõltetni, hogy egy év alatt meglegyen. Meg kell teremteni a feltételeket az iskolák egyesítésére. Mi az iskolák egyesítése mellett vagyunk, ezt követeli az élet. Az asszimiláció egy normális tendencia. Meg kell beszélni ezt a szülõkkel, tanügyi káderekkel, fel kell készíteni néhány jó tanerõt, hogy õk vessék fel a problémát, és ne mi".[8] Eszerint a hatalom helyi magyar képviselõi is a román nemzeti centrum megerõsítésének irányvonalát hangoztatták.

Hogyan viselkedett, mit gondolt mindeközben a magát egységesnek, a magyar nemzet részének tekintõ társadalom? Interjúzás során hallottam több embertõl: akkoriban azt sem tudták pontosan, Magyarországon vagy Romániában élnek, illetve, hogy a MAT kis Magyarország volt. Az alakuláskor magyarok arról érdeklõdtek, használhatják-e ezután a magyar zászlót, vagy milyen katonaság lesz a MAT-ban, és a magyar fiatalok, akik a MAT-ban élnek, hol lesznek katonák. 1952 augusztusában például Novák Nándor sepsiszentgyörgyi tisztviselõt a Magyar Népi Szövetség agitátorként kiküldte egy faluba az új alkotmány vitája kapcsán, ahol az megkérdezte, miért nem teszik ki a magyar zászlót, hiszen Sepsiszentgyörgyön ez már megtörtént.[9] A régeni IFIL munkásai szívesebben nézték a magyar filmeket, mint a szovjeteket. Csíkban "a lakosok 95 százaléka szeretné, hogy minden magyar nyelven legyen, például a rádiósítási állomás tevékenységével az a probléma, hogy nem közvetít budapesti programot".[10] Éveken keresztül több jelentés szólt arról, hogy Csíkban, Gyergyóban a fiatalok magyar trikolórral feldíszített kalapban jelennek meg a rajonközpontban a sorozáson.[11] Az ötvenes évek második felében megsokasodtak az ilyenfajta jelentések: Horthy-dalok éneklésérõl számoltak be, vagy arról, hogy Kovásznán a vendéglõben a székely himnuszt énekelték, ott volt egy milicista is és hallgatott.[12] Az ötvenes évek végére bekövetkezõ csalódottságot, hangulatváltozást jelzi, hogy Csupor Lajos titkársági ülésen beszélt arról, hogy Gyergyóban rémhírek terjednek, miszerint emigrációs hullámra lehet számítani, melynek célterülete a Magyar Népköztársaság. A rémhírek leküzdésére "elõadásokat tartanak Ditróban, Remetén és más községekben az aktuális politikai problémákról, kapcsolva ezt a hazafiság kérdéséhez."[13] A recept mindig ugyanaz: tüneti kezelés.

A sort hosszan lehetne folytatni. Diffúz vagy kvázi intézményesített formákban, emlékezetben és szimbólumokban élt tovább, termelõdött újra a magyar identitás.

Társadalom, életfeltételek

A MAT társadalmának ötvenes évekbeli története jórészt a kisajátítások, a kollektivizálás, a falusi társadalom gyökeres átalakulásáról, a városokban az alapélelemmel való ellátás folyamatos hiányáról és az ebbõl származó gondokról, majd ezek enyhülésérõl, és ezen folyamatok meghatározta életmódváltozás kezdeteirõl -- a modernizáció beinduló új hullámáról -- szól.

A MAT alakulásakor az osztályharc, a falvakkal folytatott háború nyomán állandósuló szükség szomorú állapotát rajzolják elénk a feltárt források. 1952 augusztusában Marosvásárhelyen csak berbécshúst osztottak, azt is hetente négyszer, s mivel az újonnan a tartományhoz került Sepsiszentgyörgy városában három hónapja nem volt hús, Csupor Lajos elsõ titkár utasította az illetékeseket, hogy hetente egy napi osztásra kerülõ marosvásárhelyi adagot Sepsiszentgyörgyre kell szállítani. Marosvásárhelyen komoly gondok voltak a kenyér minõségével, Sepsiszentgyörgyön viszont csak annyit tudtak sütni, ami délelõtt tíz órára már el is fogyott.[14] A zöldség-és gyümölcsellátás tervezett évi 2.445 tonnájával szemben mindeddig 213,6 tonna a megvalósítás tartományi szinten, és tapasztalható, hogy "a szabad piacon a kereslet sokszorosan felülmúlja a kínálatot".[15] 1953 májusában kétségbeesett akciót szerveztek az újabb pénzbeváltási rémhírek nyomán felfelé kúszó piaci árak letörésére: 15 Marosvásárhely környéki kollektív gazdaságot köteleztek arra, hogy élelmet szállítson a marosvásárhelyi piacra, és azt a hivatalos áron árusítsa.[16] Az akció mutatja, hogyan használták fel a politikai helyzetek kezelésére az állami fennhatóság alá került mezõgazdasági szférát.

A falvak átalakítása az RMP KB 1949. március 3--5. közötti plenáris ülésének határozatai nyomán indult be. 1949 augusztusában a Kézdivásárhely melletti Torján megalakult a Székelyföld elsõ kollektív gazdasága. 1952 augusztusában a MAT területén 106 kollektív gazdaság működött, 1953 tavaszán már 114.[17] A folyamat ettõl kezdve stagnált, 1959-ben a statisztika 142 kollektív gazdaságról, 1 termelõszövetkezetrõl, valamint 623, a kollektív gazdálkodást megelõzõ formáról, társulásról tudott.[18]

1959-ben már beszámolhattak az elsõ "kollektivizált rajon"-ról, azaz olyan rajonról, ahol a falvak legalább 90 százalékában megalakult a kollektív gazdaság. Ez volt Keresztúr rajon, amit Sepsi és Kézdi követett, Csík és Gyergyó rajonok viszont erõsen lemaradtak.A kollektivizálással, kuláklistákkal, valamint a társadalom rejtett ellenállásával foglalkozó kutatásoktól várhatjuk az elõrelépést e terület történeti feltárásában. A vidéken, a falvakon, mint azt Oláh Sándor úttörõ könyvében is olvashatjuk, a rejtett ellenállásra rendezkedtek be.[19] A kulákosítás, a kollektivizálás nevezetű gazdasági-társadalmi pozícióváltás hozta el a társadalmi identitásváltást; ez azonban nem termelt nemzeti identitásmódosítást.

Idõközben a városokban megerõsödött az alkalmazotti réteg, elsõsorban a munkások száma nõtt meg. 1955-ben 43.699, 1959ben 53.629 az ipari, elsõsorban városlakó alkalmazottak száma. Ez utóbbi a 20 éven felüli lakosságnak mindössze 13 százaléka. A teljes alkalmazotti szám 122.573, ebbõl munkás 86.069 (a 20 éven felüliek 30, illetve 21 százaléka). Szintén 1959-ben a lakosságnak mindössze 29 százaléka városi -- de e mögött nemcsak a természetes szaporulat és bevándorlás számai állnak, hanem az is, hogy 1952-ben és 1954-ben több helységet várossá nyilvánítottak, így Szovátát, Kovásznát, Borszéket, Maroshévízet, valamint 8 község beleolvadt a városokba.[20]

Veress Gyula, a tartományi Statisztikai Igazgatóság vezetõje 1957-ben a Korunkban tanulmányt közölt a tartomány gazdasági megújhodásáról.[21] Adatai szerint 1944-ben elenyészõ jelentõségű volt a nehézipar, néhány nagyobb üzem képviselte a könnyű-és élelmiszeripart, az ipari munkásság az összlakosság 2,7 százalékát tette ki, az ipari össztermelés 60 százalékát a kisiparosság adta.

A MAT elsõ öt évében a legnagyobb beruházás a gyulakutai hõerõmű szovjet szakemberek által felügyelt építkezése volt. Ezen kívül csak Marosvásárhelyen és Gyergyó rajonban épültek kisebb ipari egységek. 1957-es adatok szerint a két fontosabb ipari központ Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy, ahol az iparvállalatok 46 százaléka tömörült. Marosvásárhely városban 40 vállalat működött, ami több mint amennyi Gyergyó, Csík, Udvarhely, Keresztúr és Erdõszentgyörgy rajonok összes (ipari, helyiipari és szövetkezeti) vállalatainak száma együttvéve.

Ezekben az években megváltozott az ipar struktúrája. Hagyományosan a faipar vezetett. Az ötvenes évek végén már az ipari termelés 23,3 százalékát az élelmiszeripar adta, a faipar a második helyre került 13,3 százalékkal, a harmadik a könnyűipar 9,3 százalékkal.

Értelmiségiek és intézményeik

A MAT tartományi pártbizottságának vezetõsége az elsõ pillanattól az utolsóig (értsd: a MAT megalakításától annak megszüntetéséig) késhegyig menõ harcot vívott a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet uralásáért. Az intézet tevékenységérõl, a tapasztalható "nacionalista-kozmopolita megnyilvánulásokról" majdnem minden évben kiértékelõ készült; 1956 októberében-no-vemberében az OGYI az események fõszereplõje volt; a továbbiakban maga a tartományi pártbizottság titkársága döntött egyes diákok kizárásáról, káderügyekrõl; 1959-ben a kultúrcsoport vezetõjének tevékenysége, illetve egy irodalmi kör alakításának szándéka ürügyén itt tartották a MAT megszüntetését elõkészítõ, megfélemlítõ propaganda-hadjáratok egyikét. Az intézet, ahogy azt Szövérfi Zoltán propagandatitkár elkeseredetten megfogalmazta: "bevehetetlen várnak tűnt [...] maga az alapszervezet is arra az opportunista álláspontra helyezkedett, hogy nincsenek káderek, akikkel helyettesíteni lehet a reakciós professzorokat". Csupor Lajos tartományi elsõ titkár szerint "számolni kell azzal, hogy mivel a MAT-ról van szó, az osztályellenség összevonja erõit [...] [ezért] a reakciós elemeket késés nélkül el kell távolítani [...] nem tarthatunk ott tovább egy Miskolczyt vagy Horváth Miklóst, akikkel személyesen szóba állva tapasztalni lehetett, hogy nem ismerik el a szovjet tudomány felsõbbrendűségét." Különben is "az egyetem mindig is lebecsülte a tartományi pártbizottságot".[22]

A másik nagy ellenfél: a katolikus egyház, személy szerint Márton Áron püspök. Az egyházi szervezõ szerepét ellenrendezvényekkel igyekeztek egyensúlyozni. 1953-ban, a MAT elsõ évében grandiózus kulturális--nevelõ--sport akciót szerveztek a csíksomlyói pünkösdi búcsú idejére. A mozgósítás után a propaganda és az annak alávetett kultúra minden haderejét kivezényelték az úgynevezett frontra. Négy állami magyar színház 24 elõadást tartott 5 nap alatt; 10 mozikaraván járta a tartomány helységeit; a május 24-én (a búcsú napján) megtartott kulturális akción a tartomány 91 központjában összesen 771 kultúr-és művészcsoport vett részt, 1.731 fellépõvel, és ugyanezen a napon a kultúrotthonokban 507 elõadást tartottak A Vatikán az angol-amerikai imperializmus aljas eszköze címmel. Az akciók szervezõje egy Csíkszeredában székelõ parancsnokság volt, melynek élén a KB szervezési osztályának kiküldötte (Badiuc Ioan, késõbb egy ideig MAT szervezési titkár) állt. Ezután az akciót, ha kisebb méretekben is, évente megismételték a pünkösdi búcsú idején.

1957 májusában Márton Áron bérmakörútra indult a Székelyföldre. A hatóságokat megdöbbentették a kontroll hatástalanságának jelei, a társadalom megnyilvánulásai: a körúton tapasztalható jelenségek, a püspök erõs befolyása, az, hogy párttagok is bérmáltatják gyerekeiket, párttitkárok is részt vesznek a fogadó bizottsá-gokban.[23] Júniusban a Központi Bizottság nemzetiségi bizottsága kampányt szervezett Fazekas János koordinálásával, Gheorghiu--Dej felügyeletével. A MAT pártalapszervezeteihez, valamennyi párttaghoz intézett nyílt levelet elõbb minden katolikus, majd a református falvakban is olyan gyűléseken vitatták meg: "ki kell hangsúlyozni, hogy ez a levél nem a vallás, nem a papok, hanem az ellenség elleni harc".[24] A tapasztalat szerint ugyanis a lakosság nem hajlandó a vallása vagy a papjai ellen harcolni -- ezért kell a propagandában más megnevezéshez folyamodni. Leleplezik a tanítókat, akik nem hajlandók felolvasni a levelet, vagy a párttagokat, akiket felkészítettek, hogy szólaljanak fel, de inkább kimentek a gyűlésrõl. Végül már azt is el kellett rendelni, hogy csak annyi gyűlést lehet tartani egy nap, ahányon a rajoni párttitkárok és a rajoni néptanács elnöke jelen tudnak lenni, mert személyes ellenõrzõ munkájuk feltétlenül szükséges.[25]

Mindezek oda vezettek, hogy Mogyorós megállapította: "Nálunk a felszabadulás után a reakció tűzfészkei az egyház és az egyetem. Onnan indítják ellenünk akcióikat".[26] Személy szerint az értelmiségieket kell megleckéztetni. Gheorghiu--Dej 1955 szeptemberében Bukarestbe rendelte Csupor Lajos elsõ titkárt és Bugyi Pált, a Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnökét. Arról beszélt nekik, hogy az értelmiségiek[27] a nacionalista-sovén megnyilvánulások kezdeményezõi, érezhetõ a hatásuk a MAT-ban és Kolozsváron; Kolozsváron ugyanis azt állítják, hogy egyes intézményeknek a MAT-ba való átköltöztetése megváltoztatja Kolozsvár kettõs, román--magyar jellegét. Ezért harcolni kell a sovinizmus és nacionalizmus érzelmeivel átitatott értelmiségiek ellen, a nemzeti problémát a pártszervek figyelmének középpontjába kell állítani.[28]

Egyház, egyetem, értelmiségiek: ezek a hatalom számára az "elvtelen nemzeti egység" építõi, a centralizáció ellenségei. A MAT hatalmi apparátusa õket igyekszik korlátozni, a nyilvánosságból kiszorítani, tevékenységüket és hatásukat a minimálisra csökkenteni, vagy a legszigorúbb ellenõrzés alatt tartani.

1956 õszén a MAT-ban éppen az OGYI az, ahol a legfeszültebb a helyzet. Nem lehet bízni a párttagokban, az IMSZ-tagokban sem, jelentõs erõk mozgósítása vált szükségessé: "a problémával Faze-kas és Ceausescu elvtársak foglalkoztak, és ideküldték Gere és Koppándi elvtársakat is". Dr. Horváth alapszervezeti titkár kijelentette, hogy a diákok nem bíznak a Kádár-kormányban, mert az behívta a szovjet csapatokat; Piros IMSZ-titkár arra bíztatta társait, hogy ne vegyenek részt az október 7-i ünnepségen, amire a diákok testületileg távolmaradtak. Az események kapcsán a tartományi pártvezetõség feloszlatta, majd újraszervezte a pártalapszervezetet és az IMSZ vezetõséget; munkatervet dolgozott ki az oktatás-nevelés javítására, azaz az ellenõrzés szigorítására.[29]

A pártvezetés tudta, hogy az egyházak fenntartotta nyilvánosság, az egyházi intézmények által termelt identitás szemben áll a sajátjával: "a klérus oltalma mögött a nemzeti egység húzódik, amelyet ez fenntart, és ez hatással van a párttagokra is, akik nem mernek a tömegekkel szembeszállni [...] A katolikus klérus nyíltan dolgozik a mezõgazdasági szocialista átalakítása ellen. A püspök úgy mutatja be az egyházat, mint a magyar, a székely hagyományok õrzõjét". Annak az oka azonban, hogy a hívek is ezen a véleményen vannak, szintén a pártvezetés véleménye szerint, az ateista propaganda hiányossága. Hiba volt például, hogy a MNSZ megszüntetése után "kiengedtük a kezünkbõl a magyar haladó hagyományok kultiválását", és nem lehet az egyház rítusaival szemben más, szintén magyar ünnepi rítusokba eredményesen bevonni a tömegeket.[30]

Kis számú, de nagy hatású csoport az íróké, művészeké. Tagadhatatlan, hogy a MAT esetében õk voltak azok, akik közül többen hittel vagy érdekbõl, de elsõ pillanattól törekedtek legalább körvonalazni egy regionális ideológiát. A tartományi pártbizottság 1955. december 7-én tartott aktívaülésén mondta Hajdú Gyõzõ, az Igaz Szó fõszerkesztõje: "A mi [tartományi] néptanácsunk nincs tudatában annak, milyen feladat hárul rá, mert különben minden gondja erre összpontosulna, hogy a kultúrforradalom hatékonyan fejlõdjék. A MAT fejlõdése mihez kötõdik? A kulturális fronthoz, nemzeti jellegéhez". Bátyja, Hajdú Zoltán szerint "nekünk fontos feladat a magyar nemzeti kultúra fejlesztése a Román Népköztársaságban, ezt ránk bízta a párt". Persze, intézmények és munkafeltételek megteremtéséért, magyarul: jó állásokért folyik a harc. Foglalkozni lehet a "sajátos székely nemzeti hagyományok" kérdésével, ahogy ezt Hajdú Zoltán, az Állami Székely Népi Együttes majdani igazgatója fejtegeti, de ehhez feltételek kellenek, ezeket kell kiharcolni, akár úgy is, hogy az az ország más területein élõ magyarság számára hátrányos legyen: "Jogunk van olyan bizottságot létesíteni, amely kiharcolja, hogy a Kultuszminisztérium a magyar művelõdési problémák nagy részét ide tegye át. A minisztérium általános intézkedéseit tiszteletbe tartva, a sajátos problémákat ezzel a bizottsággal meg tudjuk oldani". Hogy ezek mögött az állítások, óhajok mögött valós lehetõségek is vannak, azt mutatja Jakab István propaganda és agitációs titkár megjegyzése: 1955-ben a tartomány kultúrintézményeiben 120 új munkahely létesült.[31] Az elõbb Bartók Béla névvel Székelyudvarhelyre tervezett, majd Marosvásárhelyre áthozott, 1956 végén felállított Állami Székely Népi Együttesnek mintegy 140 tagja van.

Amikor 1956-ban lehetõség nyílt, az értelmiségiek szélesebb köre választhatott: mennyire támogatják a hatalmat abban, hogy a centralizáció újabb lépéseként, a másik centrum ellensúlyozására, romániai magyar regionális ideológiát, kultuszt és rítusokat körvonalazzon, konstruáljon. 1956 februárjában "a haladó hagyományok kultiválása érdekében" értelmiségiekbõl tartományi komissziót alakítottak a tartományi pártbizottság és a tartományi néptanács vezetésével a jelentõs évfordulók feltárására. Jelentõsnek számítottak a román és magyar nép közös harcának emlékei, valamint más, az uralmon levõ hatalom szempontjai szerint zajló múltépítés számára fontos történelmi dátumok. Ez a komisszió volt hivatott segítséget nyújtani például a rajoni, városi, községi pártbizottságoknak abban, hogy megállapítsák az illetõ települések létrejöttének idejét, hogy ezek a települések ünnepet -- szocialista ünnepet -- szervezhessenek az évfordulókon.[32] Javasolta Nyárádszeredában a Bocskay, Marosvásárhelyen a Kõrösi Csoma Sándor szobrának újbóli felállítását, a székely mártírok kivégzésének száz, a Bolyai líceum alapításának négyszáz, a sepsiszentgyörgyi líceum alapításának száz éves évfordulója megünneplését. A tartományi pártbüró azonban újra és újra úgymond tanúbizonyságot tett éberségérõl: ez utóbbi eseménnyel kapcsolatban például elhatározták: "tanulmányozni fogják Mikó Imre tevékenységét, aki a sepsiszentgyörgyi líceumot alapította, hogy megérdemli-e, hogy emlékezzenek rá".[33] Kötelezõ módon meg kell szervezni 1957 elején az 1907-es parasztfelkelés 50 éves évfordulójának megünneplését. Kötelezõ a magyar haladó hagyományok, valamint a román és a forradalmi hagyományok felvállalása is.

A fordulat bekövetkezése, amelyen a fent elmondottakat alapultak, 1955 õszére tehetõ: egy központi bizottsági komisszió tanulmányozta a "nemzeti problémát" a MAT-ban, és ezután a Gheorghiu Dej és a MAT-vezetõk, Csupor Lajos, valamint Bugyi Pál közötti, 1955. szeptemberi bukaresti találkozón a legfelsõbb pártvezetõ körvonalazta az új feladatokat. Ezek ismertetésére nem térek ki; csak annyit jegyzek meg, hogy mindazok az engedményekként értelmezett változások, amelyek az 1956-os magyarországi forradalom után Romániában a nemzetiségi kérdés kezelésében életbe léptek, ezek között már megtalálhatók.

A kocsi és a sofõr

1953-ban -- a bevezetõben -- az ablakból kitekintõ elsõ titkár asztalára került a Marosvásárhely rajoni pártbizottság jelentése az alapszerveztek agitációs kollektíváinak tevékenységérõl. Ebben olvashatta, hogy "Dózsa György községben az a reakciós hír kering, hogy a kocsi magyar és a sofõr román. Az alapszervezet nem volt képes intézkedni ennek a sovén megnyilatkozásnak a leküzdésére. Amikor a rajoni büró kutatta, hogy honnan jön, megállapította, hogy maga az illencfalvi kollektív gazdaság alapszervezeti titkára, Soós András terjesztette".[34] Sõt, az olvasáson túl, talán aktív szerepe volt abban, hogy Soós emiatt megkapta büntetését: kizárták a pártból.

Soós Andrástól és hallgatóitól, párttag és pártonkívüli terjesztõktõl függetlenül akkor is, azóta is széles körben ismert és idézett a vélekedés, ha a MAT-ról van szó. Túl a román--magyar kérdésen, a társadalom lényeglátását mutatja: a központi hatalom ülteti a kormánykerékhez azt, akit jónak lát, és ezzel eldönti, hogy utasaival merre halad a kocsi. Nyoma sincs ebben a diktatórikus rendszerben a helyi szinteken az önálló tervezésnek, hatókörnek, döntéseknek, azaz autonómiának.

 

Jegyzetek

1. Lásd Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében.Osiris, Budapest, 2001. 15. p.

2. Minderrõl lásd részletesebben Bartha Eszter: A sztálinizmus a régi és új historiográfiában.A jelenség meghatározásának módszertani és elméleti problémái. In Krausz Tamás szerk.: A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetébõl. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. 15-39. p.

3. Uo. 16. p.

4. Maurice Halbwachs gondolataira támaszkodva az emlékezetközösség sajátosságait Jan Assmann fejtegeti A kulturális emlékezet című, a budapesti Atlantisz Könyvkiadónál 1999-ben magyarul is megjelent könyvében, lásd 41. p.

5. Titkársági ülések. Arhivele Nationale Directia Judeteana Mures (Országos Levéltár Maros Megyei Igazgatósága, a továbbiakban: ANDJ Mures), fond Comitetul Regional Mures al PCR (a Román Kommunista Párt Maros Tartományi Bizottsága, a továbbiakban: CRM-PCR), dos. 203 (1958), 42-46. f. és dos. 206 (1958), 189-193. f.

6. Az 1952-es Alkotmány 21. szakasza így szól: "A Magyar Autonóm Tartomány Szabályzatát a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa dolgozza ki és jóváhagyás végett a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlése elé terjeszti."

7. Uo.

8. Sedinte de secretariat. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 239 (1959), 146-155. f.

9. Colegiul de Partid. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 53 (1952), 30-38. f.

10. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 69 (1953), 124-134. f.

11. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 117 (1955), 122-144. f.

12. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 119 (1955), 166-184. f.

13. Sedinte de secretariat. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 237 (1959), 116-119. f.

14. Terv-pénzügy-kereskedelem-szövetkezetek részleg. ANDJ Mures, fond CRM-PCR,dos. 57 (1952), 122-125. f.

15. Raport asupra aprovizionarii populatiei cu legume si fructe, Consiliul Executiv regional. ANDJ Mures fond Sfatul Popular al Regiunii Mures Autonoma Maghiara (a Maros Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa, a továbbiakban: SPRMAM), dos. 1/vol.2/ (1952), 141-145. f.

16. A KB-hoz küldött tájékoztatók. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 74 (1953), 292-293. f.

17. A tartományi pártkollektíva gyűlései. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 67 (1953), 26-40. f.

18. Itt és a továbbiakban, ha külön nincs jelezve, a statisztikai adatok forrása: Magyar Autonóm Tartomány Statisztikai Évkönyve, 1960. Bukarest.

19. Lásd: Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén (1949--1962). Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001.

20. Ez utóbbi adatot lásd a Keszi Harmath Sándor kéziratában, 80. p. (Keszi Harmath Sándor: A Magyar Autonóm Tartomány a gazdasági fejlõdés útján, Teleki László Intézet Könyvtára K-1851/96.)

21. Veress Gyula: A Magyar Autonóm Tartomány gazdasági megújhodása. In Korunk 1957. augusztus. 969-976. p.

22. Mindkét véleményt lásd: Büróülések. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos 68 (1953), 48--56. f.

23. A KB-hoz küldött tájékoztatók. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 176 (1957), 50-56., 63-67., 74-79., 80-85., 90-95., 102-106., 107-111., 115-119.

24. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 174 (1957), 215-217. f.

25. Titkársági ülések. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 181(1957), 153-154. f.

26. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 224 (1959), 86-96. f.

27. Nincs szó szerint megemlítve, de a szövegösszefüggésbõl kiderül, hogy elsõsorban a magyar értelmiségiekrõl van szó.

28. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 119 (1955), 146-154. f.

29. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 145 (1956), 340-349. f.

30. Sedinte de secretariat. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 153 (1956), 89-93. f.

31. A Hajdú-testvérek és Jakab István hozzászólását lásd: uo., 116 (1955). A Tartományi Pártbizottság aktívaülései, 203-231. f.

32. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 143 (1956), 100-120. f.

33. Sedinte de secretariat. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 188 (1957), 3-10. f.

34. A RMP KB-hoz küldött tájékoztatók. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 73 (1953), 219-230. f.