Parászka Boróka

Sikeres kudarc

Tisztában voltam azzal, mekkora tétje van annak, hogy Stefano Bottoni esettanulmányának harmadközlését (először az írás a Korallban, másodszor interneten, a Transindexen jelent meg) javasoltam. Ilyen sokadszori újraközlésre A Hét rendszerint nem vállalkozik, ám most úgy éreztem, a témát ott kell vitára bocsátani, ahol az érintettek kezébe jut, ahol már megkerülhetetlenek a felvetett kérdések, és elkerülhetetlen a számvetés. Érintettek alatt értem a konkrét ügy (a Földes László -- Sütő András ügy) résztvevőit, és elsősorban azokat, akik valamilyen módon létrehozói, irányítói, vagy használói az erdélyi kulturális intézmények működésének.

Mert az az eset, amelyről Stefano Bottoni tudósít, nem egy elszigetelhető jelenség. Nem pusztán egyszeri botlás, vétek, vagy bűn. Ha valóban kibontakozna egy érdemi vita (talán a Bottoni módszertan szerint haladva, talán nem -- ez is lehet egy izgalmas vita tárgya), akkor feltérképezhetővé válna, hogyan jöttek létre az erdélyi magyar közösségi lét legfontosabb, szimbolikus és tényleges politikai jelentőséggel egyaránt bíró kulturális intézményei, mennyiben integrálódtak vagy szeparálódtak a román kulturális-politikai vérkeringésbe, és mennyiben változott (ha változott) ez a rendszer 1989 után.

Kezdeti tévedésem az volt, hogy azt hittem: elsősorban a dolgok működése, a lehetséges modellek azonosítása érdekli az embereket, hogy kellő higgadtsággal és distanciával ki tudnak lépni a szimbolikus harcok mögül, sőt képesek ezekre reflektálni. Naivitás volt, elfogadom, azt hinni, hogy az érdekérvényesítés és (szimbolikus nyelven működtetett) hatalmi harc helyett most mindennek az elemzésével és frissítő erejű értelmezésével/ megértésével találjuk szembe magunkat.

Összefoglalva: azt gondoltam, első perctől nyilvánvaló lesz, hogy nem Sütő Andrásról, még csak nem is pusztán Földes László igaztalan sorsáról fog folyni a vita. Hanem arról, hogy hogyan viszonyulunk mindahhoz, amit pl. Sütő András (vagy bármilyen más tekintély) egykor képviselt, és hogyan látjuk azt, amit ma képvisel. A vita tehát bármilyen kényelmetlen: rólunk, aktív kultúrafogyasztókról és teremtőkről szólt volna.

Ez a fajta távolságtartás és elemző készség azonban csak nagyon ritkán csillant fel a vitában (nem Gagyi József, Oláh Sándor, Demény Péter hozzászólásai határozták meg sajnos a hangvételt és a szemléletmódot). Talán az a fajta rutin hiányzik, amely csak hosszú évtizedek alatt jön létre egy vitatkozni tudó és szerető közösségben. Talán jobban kellett volna "moderálni", szerkeszteni a vitát. Nos, nem azért nem nyúltam bele a szövegekbe, mert -- mint ahogy Ablonczy László feltételezi -- a flekkenfalvi provincializmus elvakultsága határozta meg a döntéseimet. (Különben is, a centrum-periféria vitán túl lennénk, ha jól értem. Az információ itt is pont úgy kéznél van, mint bárhol máshol a világon. Nekem aztán nincsenek ilyen jellegű komplexusaim.) Azt gondoltam, hogy a megszólalás módja, retorikája legalább annyit mond el, mint a felszólalás tartalma. Kíváncsi voltam, ki milyen jelmezben lép be a ringbe. És nem csalódtam: külön elemzés tárgya, hányféle hang szólalt fel, hány már-már eltűntnek hitt szerep került elő. Ráadásul, mint Bíró Béla írása is bizonyítja, hasonló témákban, ügyekben, az átlagosnál jobban működik az erdélyi magyar nyilvánosság cenzúrája. Eljött az ideje, hogy jelezzük: a szólásszabadság az első és legfontosabb feltétele az érdemi vitának. Ezért vállaltunk minden véleményt, cenzúra nélkül, pro és kontra. A bármiféle indíttatású cenzúra mellőzése volt tulajdonképpen az, ami ennyire fölpörgette ezt a vitát. Nem Sütő András, nem Földes László vagy bárki más személye. Ennyire nem vagyunk hozzászokva a szabad szóláshoz.

Nincs szándékomban a vitát lezárni, mert úgy gondolom, hogy a kezdeti szándékok szerint elindított vita épp hogy csak elkezdődött. A vitának azonban azt a részét, amelyben az érvek és a tartalom helyét a retorikus vagdalkozás vette át, ezt az alig intellektuális csetepatét nem vállaljuk tovább.

Nincs szándékomban még csak értékelni sem azt, ami A Hét hasábjain megjelent. Elsősorban azért, mert a felszólalók többségével ellentétben nem gondolom azt, hogy itt egy pör zajlik, amelyben fellebbezhetetlen ítéletet mondhatnánk bárki fölött. Nem mondhatunk ítéletet, mert a "per tárgya", a hatalmi rendszerek egykori és mai működése, még nincs feltárva. Gyerekcipőben jár a "peranyag" előkészítése. Amit ez az újság tehet: segíteni az előkészítést, az anyaggyűjtést. Ösztönözni a Stefano Bottonihoz hasonló kutatók munkáját. Másodsorban nem tisztázott, ki és milyen pozícióból mondhatna ítéletet. Ki van ehhez kellőképpen független, érdekmentes helyzetben? Harmadszor: mi fölött mondunk ítéletet? Egy rendszeren? Vagy a rendszer működtetőin? Kollektíve vagy egyenként? És mire terjed ki az ítélet? Egy adott tettre? Pl. Sütő András szerepére a Földes László elleni eljárásban? Egy adott életműre? Pl. arra, hogy hogyan (nem) olvassuk Sütő András, vagy Lászlóffy Aladár vagy bárki más műveit?

Már csak azért sem értékelem mindazt, amit közöltünk, mert azt gondolom: a vitázó felek és szövegek értékelik egymást. Csak reménykedni tudok benne, hogy lesznek új megszólalók, új irányt vesz a vita, és előkerülnek új szempontok, amelyek tartalmasabbá és tágabb merítésűvé tehetik ezt a beszélgetést. Számomra nagyon különös, hogy ebben a vitában hallgatott a hazai irodalom. Hallgatnak azok, akik radikálisan másként viszik tovább a Sütő Andrástól és az ízig-vérig a múltrendszertől örökölt intézményt, a Látót (az egykori Igaz Szót). Nem hiszem azt, hogy nem vetettek számot azzal, mit jelent ez az örökség. Hallgatnak azok, akik az erdélyi irodalom jelenlegi alakulását intézményi szinten meghatározzák: a kolozsvári irodalom tanszék munkatársai, a kolozsvári vagy akár a csíkszeredai (Székelyföld) vagy aradi (Irodalmi Jelen) irodalmi lapok szerkesztői. Olyan kontextusban működnének, amely kontextus teljesen független az elmúlt évtizedek irodalmi cselekményeitől? Nem hinném. Vagy valóban ilyen jelentéktelen ez a konkrét életmű, és az életmű köré vagy ellen szerveződő politikai örökség? Vagy nem tisztázták még a fentiekben érintettek a saját viszonyukat? (És akkor vajon mit tisztáztak eddig?) Vagy rengeteg minden van a tarsolyban, és akkor elő vele. A kivételt Kántor Lajos és Lövétei Lázár László képviseli. Figyelmüket ezúton is köszönjük. Kár, hogy csak a személyes érintettség jogán történt eddig megszólalásuk. Pedig Oláh Sándor egészen konkrétan megfogalmazta, miért tartja elégtelennek a Korunk társadalomtudományos működését pl. a sztálinizmus számmal kapcsolatban. Erősítsük meg, és egészítsük ki ezt a véleményt. Miért van az, hogy egy eleve társadalomtudományos felelősséget vállaló, igen komoly hagyományokkal rendelkező fórum még semmivel sem bolygatta fel ezt az önismereti válsággal küzdő társadalmat? A Korunktól ugyan jött egy tartalomjegyzék a sztálinizmus-számot érintő bírálatra, no de azért ennél tartalmasabb, jobban megírt szövegeket várna az ember, ha már vitatkozni jöttünk, és nem temetni. Ami Lövétei Lázár László megjegyzését illeti: valóban volt valamikor egy kísérlet a Sütő-örökség feldolgozásáról. No de lássuk be, azóta ez a kör nem tett mást, mint újrajátszotta azt az irodalompolitikai hatalomátvételt, amelyet egykoron Sütő András és kortársai megvívtak. Működésük kb. épp annyi, mint ami az egykoriaké volt: a politikai hatalom zsarolása, majd az azzal való kiegyezés. És láss csodát: esztétikai vonalon kb. ugyanolyan ritmusban amortizálódnak, mint ahogyan az elődök. Egyenesen arányos módon a politikai kiegyezések és alkuk ritmusával. Hát ezt nem nevezném sikeres nemzedék- és szemléletváltásnak…

Nagyon sok olyan személy hallgat még, akik konkrétan érintve voltak a közölt cikkekben. Engem tényszerűen érdekel, hogy tényleg létezik-e az az "informális véleményformáló gépezet", amelyet Bíró Béla Sütő Andrásnak tulajdonít. Erre talán Farkas Árpád tudna válaszolni, aki szintén Bíró Béla állítása szerint cenzúrázta a Háromszéket Sütő András érdekében. Valóban? És miért? És hogyan működik, ha van ilyen, a Sütő-cenzúra? És hogyan működik Farkas Árpád? Hát a cenzúrázott Háromszék?

Nagyon sok olyan személy hallgat, aki négyszemközt mégis elmondja a véleményét. Engem az RMDSZ csúcsvezetéséhez tartozók kértek arra, hogy "ne bolygassuk" a Sütő-ügyet (sajnos nem nyilvános nyilatkozatokról van szó, ezért nem áll módomban konkrét személyekre hivatkozni), mert aki Sütőt bántja (nem bántottuk!) az az RMDSZ-t bántja. Miért? Hangsúlyozom: mindezek nem offenzív kérdések. Csupán kíváncsi vagyok arra, hogyan válik bárki egyszemélyes szimbólummá? És miből áll a szimbolikus tőkéje? És ha valóban fontos az RMDSZ-nek ez a fajta szimbolikus elkötelezettség, akkor hivatalos szinten miért nem fogalmazza meg a maga álláspontját? (Kis ideológiatörténeti mazsola: az egyik oldal szerint ultrabalos, ultraliberális kamaszok akciója ez a történet. Az RMDSZ meghatározó politikusa szerint azért bántjuk Sütőt, mert hű maradt a baloldalhoz. A Hét egyre gyarapodó olvasótábora pedig a szélsőjobból áll. Hát, tudja a rosseb.)

Aztán vannak olyanok is, akik házalnak. Akik felismerték, hogy a téma "piacképes". Pl. Salamon Márton László, aki meglehetősen egyoldalúan, és a téma sokszínűségére érzéketlenül összefoglalták a HVG olvasói számára a vita egynémely aspektusát. Vajon mi alapján szelektált? Miért nem lehetett a vita összes szempontját, a vita mögött zajló összes konfliktust láttatni a magyarországi olvasókkal? Miért nem hagyta szóhoz jutni azt, aki a vitát elindította (Stefano Bottonit), azokat, akik a vitában megszólaltak?

Nem mellékes kérdések ezek, hiszen még egyszer és még nagyon sokszor elismételve: nem egy személyre vonatkozó támadásról, nem lejárató hadjáratról, hanem egy, a történelmi összefüggésekre tekintettel lévő helyzetértékelésről van szó. Az erdélyi társadalom nem a múltnélküli emberek közössége. Nincs tehát igaza annak az RMDSZ- vezetőnek, aki azt vágta a fejemhez, hogy "maguk a múlttal vannak elfoglalva, ahelyett, hogy a jövővel foglalkoznának." Nem, a jövőnk olyan lesz, amilyen mértékben értjük és rendezzük a múltunkat, erről szól a történet.

Jó volna tudni, hogy milyen az a közösségkép, amely a Sütő-életműből összeáll. Jó volna tudni, hogy a mai erdélyi politikai nyelv mennyiben beszél "Sütőül", és mi következik a metaforák, jelképek, hasonlatok, a retorika átvételéből?

Mindezek nagyon fontos szempontok, és korántsem azt jelzik, hogy akár Földest, akár Sütőt "temetni" szeretné itt valaki. Ellenkezőleg! Most érkeztünk el a protokolláris és semmitmondó irodalmi csevelytől, a vállveregetéstől vagy az értetlenkedő elfordulástól (mert lássuk be, ma Sütő András darabjai sehol nincsenek színpadon Erdélyben, az iskolákban sem kötelező tananyag) a valódi újraolvasásig. Mert meggyőződésem, hogy ezt az életművet nem lehet lesöpörni az erdélyi köztudatról, így vagy úgy (sajnos vagy hálistennek) ott a nyoma rajta. Ez tehát egy program. Amit én az önmagába forduló, magyar nacionalizmussal terhes közösségi tudat megtisztításának programjaként tudnék összefoglalni.

Eddig a távolságtartás, és az elemző készség. És most a hasonló felvetések veszélyeiről. A vita kezdete óta megszokta a szerkesztőség az állandó fenyegetéseket, zaklatást, a névtelen telefonálásokat, leveleket, a "leszólást", akár politikai, akár irodalompolitikai (alapítványi) magaslatokról. Ezt csak adaléknak tekintjük a mai magyar közélet állapotáról alkotható képről. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy alig egy hete Nagy Pál, a vita résztvevője és Sütő András életművének elkötelezett értékelője, telefonált a szerkesztőségbe. Háttérben hallható volt egy idős férfi, aki nem mutatkozott be, de hangja -- ismert, a vitában érintett közéleti és irodalmi szereplőről van szó -- felismerhető volt. Arra próbált Nagy Pál rávenni, hogy Sütő András mellett a Hajdu Győző egykori, huszonöt oldalas feljelentését is hozzuk le. Én tartottam magam az eredeti álláspontomhoz: Hajdu Győző szerepe egyértelmű, nem szorul tisztázásra. Ráadásul nincs olyan szimbolikus tőkéje, amely miatt arra kényszerülnénk, hogy személyével foglalkozzunk. És ekkora terjedelmű szöveget még folytatásban sem áll módunkban közölni. Felajánlottam, hogy Nagy Pál önálló cikkben foglalja össze álláspontját Hajdu Győző szerepével kapcsolatban, de ez elől ő elzárkózott. Beszélgetőtársával, akinek megnevezésére én nem vagyok feljogosítva, a legsötétebb sztálini időket idéző hangnemben keresték a megoldást, hogyan lehet mégis kikényszeríteni a kívánt közlést. A beszélgetés fültanúja volt A Hét több szerkesztője. Ezúton üzenem: a fenyegetések, sértegetések, ez a hangnem, és nem a mi vitakészségünk őrli fel a védeni és fenntartani kívánt tekintélyt.