Bíró Béla

 Az elfogultság szárnyas oltára

Kedves Boró!

A Sütő-Földes-vitában sokak kérlelése ellenére sem szándékoztam felszólalni. Tudatában voltam ugyanis, hogy egy olyan vitában, mely voltaképpen az un. népi-urbánus ellentétekről szól, s melyet részvevői a kommunista hatalmi harc eszközeivel folytatnak le, mindenki elkerülhetetlenül bemocskolódik. Nem csak Sütő, de Földes is, hiszen a nemtelennek érzett támadások miatt, a "ha ti így, akkor én is úgy" logikájának megfelelően, előbb-utóbb mindenki olyan eszközökhöz folyamodik, melyeket ma már aligha lehet elfogadtatni. A diktatúra az egyes embert is elkerülhetetlenül diktátorrá torzítja, a diktátor alattvalói csakis a diktatúra eszközeivel vívhatják meg csatáikat. S az összecsapásokból elkerülhetetlenül az, illetve azok kerülnek ki győztesen, akik ezeket az eszközöket szemérmetlenebbül, gátlástalanabbul, azaz "keményebben" tudják alkalmazni. A győzelem soha nem a szembenálló igazságok értékéről, hanem elsősorban a résztvevők gátlástalanságának mértékéről szól. Magyarán arról, hogy kinek, mihez van gusztusa. Az a tény, hogy a Hajdú-Sütő csapat volt az, mely győzedelmeskedett, ebből a szempontból is önmagáért beszél. Gusztusa kétségtelenül Földesnek volt több, s ez a tény esélyeit is eleve megpecsételte. Az persze, hogy viszonylag simán megúszta a dolgot, világosan jelzi, hogy azért ő is kithetett magáért.

A bűnösség mértékének tisztázása már nem az esztétika, hanem a történettudomány feladata. Annak ellenére sem óhajtottam szólni, hogy Sütő -- közismert paranojájával -- már startból nekem (a nemzetközi cionizmus ügynökének) tulajdonította a kezdeményező szerepet. Nem érdekelt az ügy, mert én Sütő jellemével, Ablonczy által idézett "emberi nagyságával", "hazafiságának" és "az egyetemes emberi jogok iránti elkötelezettségének" természetével fölösen tisztában voltam. S úgy véltem semmi értelme egy döglött oroszlánt megrugdosni.

Sajnos nem számoltam azzal, hogy Sütő András ambiciózus, elfuserált tehetségekből és frusztrált álértelmiségiekből (határokon innen és túl), olyan jól mozgósítható és hatékony véd- és dacszövetséget alakított ki és tart fenn maga körül, mely a mester megvédelmezésére bármikor hajlandónak és képesnek mutatkozik. Sütő András tehát nem pusztán Sütő András, de egy hatékony informális véleményformáló gépezet is, mely alkalmas arra, hogy Sütő szorongások szülte látomásait szorgosan szétteregesse.

Kénytelen vagyok tehát hozzászólni. De voltaképpeni mondandóm nem a Sütő-Földes polémiával kapcsolatos.

Arra próbálom emlékeztetni a kedves olvasót (hisz te akkor még gyerek lehettél), hogyan jár el Sütő András a demokráciában, akkor amikor a neki nem tetsző nézetekkel immár tárgyilagos vitát is folytathatna.

A marosvásárhelyi pogrom, melynek Sütő András maga is egyik szenvedő alanya volt, viszonylag hamar nyilvánvalóvá tette, hogy a nemzetközi közvélemény a román-magyar konfliktusokban nem hajlandó egyoldalúan a magyar igazság mellett állást foglalni, a kérdés megoldását egyértelműen a román társadalomra és implicite a román hatalomra bízza. Számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nekünk magyaroknak ilyen körülmények közt egyetlen hatékonyan alkalmazható eszközünk marad érdekeink érvényesítéséra: a román ellenzékkel és főként a románság demokratizálásban érdekelt erőivel való összefogás: az együttműködés. Sütő András azonban épp ez idő tájt (valamikor 93-ban) egy ünnepi beszédében arról beszélt, hogy a romániai magyarság ostromlott várban él, az tehát, aki az ellenséggel fraternizál, az a várbelieket árulja el. Nos, én ezzel az elgondolással semmiképpen sem tudtam egyet érteni. Valami olyasmivel érveltem, hogy Smaranda Enachet C.V. Tudorral összemosni (hisz -- románok lévén -- mindketten az ellenséghez sorolhatók) legalábbis ésszerűtlen magatartás, s nem állhat mögötte más mint Sütő András román ellenes elfogultsága. Véleményemet Sütő gyakran émelyítő stílusára is célozva Az elfogultság szárnyas oltára címen meg is írtam, az írás a budapesti Magyar Hírlapban jelent meg, és Sütőből éktelen felháborodást váltott ki. De Sütő a Magyar Hírlapban (azaz egy viszonylag elfogulatlan esetleg ellenkező irányban elfogult közönség előtt) nem vélte tanácsosnak vitába szállni velem (hogy miért kiderül a későbbiekből). Így aztán az írás a Romániai Magyar Szóban is megjelent.

Hogy mi úton-módon arra közvetlen információim nincsenek, közvetettek azonban igen. Sütő ugyanis itt már megtehette azt, amit a budapesti olvasóközönség előtt nem, a még mindig román-magyar szenvedélyektől fűtött Marosvásárhely-utáni hangulatban gátlástalanul "sajtóbanditának", a szélsőséges román nacionalizmus eszközének és egyebeknek titulálhatott.

De koránt sem érte be ennyivel. A Romániai Magyar Újságírók Szövetségét is felszólította, hogy örök időkre fosszanak meg a romániai magyar sajtóban való publikálás jogától és "vitacikkét" elküldte a lakóhelyem szerinti magyar napilap (a sepsiszentgyörgyi Háromszék) főszerkesztőjének Farkas Árpádnak is (én akkor már a Brassói Lapoknál dolgoztam). A felkérésről még annak teljesítése előtt, feleségem társaságában a Sepsiszentgyörgyi Kripta vendéglő teraszán szereztem tudomást. Farkas nem minden zavar nélkül közölte velem, hogy Sütő írását közölnie kell. Nekem semmi kifogásom nem volt a közlés ellen, hiszen Sütő minősíthetetlen szövegei -- a látszat ellenére -- már akkor sem engem, hanem magát a Mestert minősítették. (Erről később közvetlen ismerőseim többségének magatársa is meggyőzött). A feleségem csak annyit kért Farkastól (aki immár egy évtizede szomszédunk és bizonyos értelemben barátunk is volt), hogy az én eredeti írásomat is tegyék oda a Sütőé mellé. Ne csak azért, mert ez így illik, hanem azért is, hogy az olvasó láthassa, hogyan is néz ki egy sajtóbandita. Farkas azonban (többek jelenlétében és már minden röstelkedés nélkül) közölte velünk, hogy Sütő ennek lehetőségét explicite kizárta. A vitacikknek a vitatott írás nélkül kell megjelennie.

A cél ugyanaz volt, mint az újságíró-szövetségnek szóló felszólítás esetében, személyem teljes és visszavonhatatlan diszkreditálása. Közvetlen életközösségemből való kiközösítésem kikényszerítése. A Háromszék olvasóinak ugyanis csaknem semmi lehetőségük nem volt arra, hogy az eredeti írással szembesüljenek. A megyébe akkortájt néhány tucat Romániai Magyar Szó járt, a Háromszék viszont több mint 15 ezer példányban jelent meg. Így aztán másnap minősített "sajtóbandita" és virtuális "gyerekgyilkos" gyanánt kellett (az utóbbi kifejezés szintén Sütő Andrástól származik) a sepsiszentgyörgyi utcára lépnem, s ami még szomorúbb feleségemnek egy ilyen alak feleségeként kellett a Székely Mikó Kollégium diákjai előtt gimnáziumi magyar órákat tartania.

Ezek után természetesen az sem lehetett kétséges számomra, hogy írásom Romániai Magyar Szóban való megjelenése sem volt spontán esemény. Sütőnek ennél a lapnál is meg voltak a készséges hívei, akik az után-közlést kijárhatták.

Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a történet arra is kiválóan alkalmas, hogy temagad és olvasóid, az összeesküvés-elmélet iránti sütői vonzalom lélektani gyökereit kitapinthassák.

Ami a Sütő-pamflet visszhangját illeti, hát az nem volt neki. A Romániai Magyar Szó az én (elküldött) válaszcikkemet már nem volt hajlandó közölni. A velem folytatott "vitát" a Háromszék is "befejezettnek" tekintette.

Egyetlen írás reflektált az esetre. Kántor Lajos egy Erdélyi Naplónak írt jegyzetében néhány mondat erejéig óvatosan megcsóválta a fejét. (Ez is hallatlan merészségnek számított!) Egyértelműen pozitív reakciót csupán Gyimessi Cs. Évától kaptam. Kvázi titokban. Elküldte nekem egy írását, melynek az volt a címe, hogy Félek. Fölsorolta benne, hogy a Sütő-válasz által gerjesztett hangulatban mi mindentől fél (ő akit Ceausescu titkosrendőrsége sem tudott megfélemlíteni), s az írás azzal végződött: "És féltem leadni ezt a cikket".

Mára az Elfogultság szárnyas oltára című cikk alapállításai a román-magyar együttműködés alapelveivé váltak. Megjelenésének idején azonban az RMDSZ vezetői Domokos Géza, Markó Béla és mások nem keltek védelmemre, hiszen ezzel az általuk képviselt politikai irányzat sikerességét kockáztathatták volna. Nem véletlen, hogy az esetet ők és a romániai magyar nyilvánosság is sietett elfelejteni. Feltehetőleg egyfajta önvédelemből (lásd kognitív disszonancia).

No, igen. És arról se feledkezzek meg, hogy bár az újságíró-szövetség etikai bizottsága, bár a hazai sajtóban való közléstől örök életemre el nem tiltott ugyan, de Sütő András szolgálatában maga is megtette, amit tehetett, ha jól emlékszem, egy hivatalos lapjában közzé tett kommünikében, a sajtóetika megsértése miatt utolsó figyelmeztetésben részesített.

És mindez nem Gheorghiu-Dej és a Securitate uralma alatt történt, hanem a 89 utáni szabad Romániában. Hogy még Domokos Géza vagy már Markó Béla RMDSZ-elnöksége alatt, arra már nem emlékszem.

Ennyit az esetről és Sütő András jelleméről. Illetve Sütő András híveinek jelleméről. Ide tartoznának még azok az írások is, melyekben közismert Sütő-hívek Nagy Pál, Marosi Barna, Sylvester Lajos és mások ez idő tájt és később egyéb ügyekben, de azonos végkicsengéssel (és a magyarországi szélsőjobb hangnemében) ellenem megírtak.

És még két apróság. A tragikum tragédiája című könyvemben A lócsiszár virágvasárnapját (némileg elhamarkodottan) kifejezetten remekműnek minősítem (ma csupán jól megírt drámának nevezném). A későbbi drámákat ehhez viszonyítva érzékeltem sikerületlenebbeknek. Ítéletemet e drámák mai olvasottsága-nézettsége, valamint kritikai népszerűsége is igazolja. A színházak sem igen tűzik őket műsorukra, ámbár ma akadálytalanul megtehetnék.

Sütő makacsul ismételgeti és ismételgetteti (főként Sylvester Lajos szeretett bele a gondolatba), hogy az általam megfogalmazott kritikák egy a hatalom által már betiltott szerző ellen irányultak volna. Ablonczy László is így fogalmaz: "...meglehetősen fogyatékos erkölcsi érzék vezette Bíró urat, hogy esztétikai köntösben egy elnémított író elmarasztalását avatta tudományos programjául." Ezzel az állítással egyetlen probléma van: az én könyvem 1984-ben (azaz az évtized első és nem második felében) jelent meg (amint azt Ablonczy állítja), ráadásul legalább egy évvel korábban  íródhatott. Az elnémítás ekkor még messze van. Ha jól emlékszem ekkor tájt A lócsiszár virágvasárnapját még a bukaresti Bulandra színház is játssza. Taub János rendezésében. Ha lehet szó itt fogyatékos erkölcsi érzékről, az csakis a Sütő Andrásé lehet, aki akkor is és azóta is minden kritikától, a legszelídebbtől is rögtön dührohamot kap és elkezdi magát mindenféle összeesküvések áldozata gyanánt rettenetesen sajnálgatni és sajnáltatni.

S hogy kikkel, az ismét csak Sütő Andrást jellemzi. Ablonczy László Párizsból küldött szójátékainak felsőkukutyini színvonala, Tóth Imrével való gúnyolódásának szellemtelensége aligha igényel kommentárt.

U. i.: Az írásban sehol nem hivatkozom pontos forrásra egyszerűen azért, mert ezek számomra már nem hozzáférhetőek. Sem időm, sem türelmem nincs ahhoz, hogy felkutassam őket. Az elfogultság szárnyas oltára emlékezetem szerint 1993-ban jelent meg. De tévedhetek. S akkortájt született az írószövetségi ítélet is. Ezért megkérlek téged, hogy írásomat ne szíveskedj változtatás nélkül közölni. Nyúlj bele bárhol, ahol te vagy valaki más bizonyíthatóan hamis vagy pontatlan információra akadtok. És a lap olvasóit is arra kérem, hogy ha vitatható állításra bukkannak (és bizonyosan bukkannak majd) tegyék vita tárgyává. Az én személyemnek ebben az ügyben semmi jelentősége nincs. Szeretnék megmaradni puszta adaléknak Sütő András erkölcsi arculatához.

Ölel

Bíró Béla