Sütő András

Traumát oldó emlékezés?

Gálfalvi Zsoltnak
Kedves Barátom!

Köszönöm, hogy A Hét új számát, amely bizonyos Stefano Bottoninak Földes Lászlóról szóló terjedelmes írását közli, eljuttattad nekem. Így megtudhattam, hogy a szerző a félévszázada lezajlott Hajdu-Földes konfliktus ügyében "racionalicált" következtetésre jut és -- horribile dictu! -- az erdélyi magyarság számára lehetővé teszi, hogy "megkonstruálhassa és elbeszélhesse végre saját közelmúltját, kilépve a traumatizált emlékezetből". Közelmúltunk tehát, fájdalmas emlékezetünk -- többek közt -- nem a Szabádi-tragédia, nem Wass Albert halálra ítéltetése, nem a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom, hanem -- a Hajdu-Földes konfliktus! Megengedhetem magamnak, hogy a személyemet is érintő történések súly szerinti meghatározásában pontosságot, mértéktartást követeljek mindazoktól, akik írástudói szerepben szólnak a nyilvánossághoz. Nem következik ebből, hogy St. B. úrnak nem állna jogában a Magyar Autonóm Tartomány története ürügyén Földes László hajdani pártszankciójával is foglalkozni. Az viszont elemi követelmény, hogy állításait rendkívüli szigorral hitelesítse; hogy a tegnapi és a mai indulatok kavargásából csöppnyit se szivárogtasson be a mondandóiba.

Íme, ezért kérlek, kedves Gálfalvi Zsolt, tolmácsold replika-jogomat A Hét szerkesztőségében. Bottoni úrnak tudnia kell a következőket:

1. Szellemi-irodalmi tekintetben Kolozsvárt és Marosvásárhelyt két egymással rivalizáló szomszédvárként emlegetni: kávéházi pletykológia. Szerzőnek elemi kötelessége lett volna megismerni a fölsorolt kulturális intézmények létrehozatalának valós történetét. Nem tette. Olyan elmék rozoga memóriájára alapozott, amelyekben 1959 táján állt meg az óra.
2. A csekélységemet ismertető szócikkben hemzsegnek a téves adatok, a tökéletes tájékozatlanság jelei. Színház és művészet című folyóiratot soha nem szerkesztettem. 1957-ben nem váltottal le Igaz Szó-beli beosztásomból, de 1956-ban -- "forradalom-pártiságért"-- a letartóztatandó személyek listájára kerültem. Fazekas János -- akkori KB-titkár vállalt értem felelősséget Gh. Gheorghiu-Dej főtitkárnál, s mentett meg engem.
3. 1954 nyarán nemhogy futótűzként, de szelőrezdülésként sem terjedt el olyan hír, hogy "Erdély egy része újra Magyarországhoz kerül".
4. Sütő-Hajdu vita 1956-1957-ben valóban volt, politikai jellegű, nem pedig személyi, miként St. Bottoni állítja. (Jónás c. írásomat pl az Utunk közölte.)
5. Abszurd -- és főleg Szabó Gyula által kiagyalt állítás, miszerint "Sütő szerepe kulcsfontosságú volt a Földes-ügy kipattanásában, majd végkifejletében is." Köztudott, hogy Hajdu Győző és Földes László között az időközönként föl-föllángoló nézeteltérés évekig tartó jelenség volt.
6. Borbereken -- ahol az Írószövetségnek alkotói villája volt -- soha nem találkoztam sem Tóth Sándorral, sem Pándi Pállal.
7. 7. Romániai magyar író jelentős része soha nem határozta el az Igaz Szó bojkottálását. Személyi konfliktus mindig akadt mindkét oldalról és mindig változóan.
8. St. Bottoni légből kapott és gyalázatosságában bíróságért kiáltó állítása a következő: "Ahhoz azonban, hogy HAJDU ELINDÍTHASSA Földes elleni támadást, folyamatosan információra volt szüksége Kolozsvárról. Ezt biztosította Sütő, aki 1958 áprilisától, miközben továbbra is szerepel az Igaz Szó szerkesztői között, az Utunk szerkesztőbizottságába is bekerült, bár ebben a lapban nem talállkozunk írásaival". Magyarán: a marslakóként közibénk pottyant Bottini [sic!] gátlástalanul rágalmaz. Abszolút tájékozatlanságában nem tudja, hogy a tárgyalt években általános gyakorlat volt az ún. Tisztelebeli szerkesztőbizottsági listáravétel. Jómagam pl. az említett két lap testületében is szerepeltem, de gyakorlatilag semmi közöm nem volt hozzájuk, ui. 1956 elejétől kezdve már a Múvészet című havi főszerkesztőjeként dolgoztam Marosvásárhelyt. Így a kolozsvári Utunknál nem volt alkalmam Hajdu Győző "besúgójaként" működni Földes László ellenében.
9. Elképesztő, hogy a priori nézetei alapján (vagy szélhámos informátorai szerint) Bottoni úr milyen infantilis "narratívát" kerekít Földes "tőrbecsalatásáról" ama hírhedetté vált kirtikai-önkritikai cikke kapcsán, amely végül végzetesen elmérgesítette a Hajdu-Földes konfliktust. S nem csak kettejük között, hiszen Irodalombíraltunk eszmei tisztaságáért című számvetésében Földes mindnyájunkat megrótt, akik korábban VELE VALLOTT EGYETÉRTÉSBEN írtuk s közöltük "pártszerűtlen" bíráló cikkeinket mindkét irodalmi lapban.
   
   Az Igaz Szó, illetve Hajdu Győző replikára készült. Többünktől, akiket Földes név szerint marasztalt el "antimarxista" nézetek miatt, véleményeket kért. A Bottoni úr által említett magyar nyelvű szövegek valójában a Földesnek tervezett válasz részét képezték mindaddig, amíg Kovács György, a párt nagytekintélyű KB-tajga megírta szigorú megtorlást követelő levelét -- ránk is hivatkozva. Ez a levél olvasható Bottoni úr levéltári közleményei közt.
10. Abszurd és csakis "idegenkezűség" jele lehet a nekem tulajdonított iratban, hogy Földes "bűneként" említettem volna Páskándi Géza és Székely János fölpártolását. A teljesen ártatlanul börtönnel sújtott Páskándit miként tarthattam volna "dekadens reakciósnak", mikor másfelől, a Művészet című képeslap belső munkatársai közé -- prátbizottsági tiltaás ellenére -- börtönviselt fiatalokat alkalmaztam: a költő Bartis Ferencet, a képzőművész Balázs Imrét és a riporter Szekernyés Lászlót, továbbá az osztályharc áldozataként kenyérkereseti lehetőség nélkül tengődő báró Kemény Jánost, Zsuzsa lányával együtt. Hozzájuk való ragaszkodásomat nem tudta megtörni semmilyen évente megújuló felsőbb hatalmi támadás.
11. Földes pártból való kizárásának legfőbb oka valóban följelentés volt, de nem annyira Kovács György említett levele és annak mellékletei, hanem a titkosrendőrség és (és besúgóinak) azonnali, Bukarestbe küldött információja a főtitkár -- Gheorghe Gheorghiu-Dej -- személyi gyalázása ügyében. Történt pedig ez az említett cukrászdában, Földesnek nem éppen józan állapotában. A Hajdu Győzőnek tulajdonított információ téves. Földes -- személyes tapasztalatom szerint -- nem 1956-ban, hanem 1958-ban szolgáltatta ki magát indulatos kijelentéseivel a majd minden vigalmi helyen fülelő titkosrendőrségieknek. Marosvásárhely ama főtéri kávéházában pedig -- amely főleg értelmiségiek találkozóhelye volt -- kiváltképp rendszeres volt a szolgálatos fülek jelenléte. Földest akkor már nem igen tévesztették szem elől. Így a pártfőtitkár Gheorghiu-Dejről mondott "gyalázó szavait" nem csupán én hallhattam és Gálfalvi Zsolt, hanem mások is, akik tucatnyian kávéztak és konyakoztak. Földest csitító halk igyekezetem immár semmit nem ért. Azzal, hogy gyorsan hazafelé -- lakásunkra -- indultam vele, a "szörnyű esetet" már nem lehetett jóvátenni. Még kicsi volt akkor a város. A kávéházban személyes ismerősként jelen való magyar belügyért is láttam. Bukarest félóra multán már tudhatta, mi történt. Néhány hét múlva Fazekas János bizalmasan közölte velem, hogy valószínűleg széleskörű kritikával, pártból való kizárással, és nem börtönnel fogják büntetni Földest. (Az övéhez hasonló kijelentésért mások sokévi börtönt szenvedtek Székley János apját épp akkoriban egyetlen "pártellenes" anekdotáért -- vagy ürügyén -- tartóztatták le, hogy aztán Hajdu Győző járjon ki neki kegyelmet. "A főtitkár elvtárs nagylelkű -- mondta Fazekas Földes esetéről.)
12. Bukarestben eltervezett szankcinálásához a kolozsvári írói pártszervezet tagságának egyöntetű elitélő állásfoglalására és kizáró szavazatára volt szükség. Ez a kötelezettség érvényes volt a párttag Szabó Gyulára is, aki nyilván nem tagadta meg a megyei pártszerv utasítását. Személyem elleni zsigeri gyűlöletében, aminek története most nem tartozik ide, azt igyekszik mégis bizonyítani, hogy jómagam lettem volna a legaktívabb támadója Földesnek. Mire alapoz? Gyűlöletén kívül egy olyan -- soha senki által nem hitelesített, hanem az egység érdekében meghamisított fél évszázados jegyzőkönyvre támaszkodik, amely lám, most Bottoni urat is félrevezeti, ui. Ez olvasható Szabó "monumentális", nárcisztikus és szelektíven emlékező vádiratában. Az akkori írói alapszervezet monolit egységének követelménye szerint való meghamisítás következtében maradt említetlenül, hogy Földest elítélő, büntetését kérő felszólalók utána egyetlen voltam, aki őt védeni próbáltam, eredménytelenül. "Többet nem tehettél" -- mondta nekem, mikor őt hazakísértem. Mikor senki nem fordult hozzá azért bár, hogy sajnálatát kifejezze.

Írás --közlési tilalmának éveiben Kolozsvárott főiskolai tanárként működött s nyűgözte le hallgatóit híres-lendületes előadásaival. Ha utazni támadt kedve, Marosvásárhelyt változatlanul nálunk szállt meg, Molotov-téri lakásunkon. Teljes rehabilitálása 1970-ben történt meg, mikor a Bukarestben induló A Hét-nél Huszár Sándor főszerkesztő mellé őt nevezték ki helyettesnek. Akkori fővárosi teendőim folytán úgyszólván havonta találkozhattunk. Sok jó hangulatú esténkre emlékszem abból az időből. Keserűségre is persze. Laci elmondta pl, hogy az írók közül kit nem akar látni többé az életben. Esszésorozat nagy tervét dédelgette, de 1973-ban elvitte őt a rák. Halála előtt még meglátogattam Korolzsvárott. Szívszaggató volt hallgatni szavait arról, hogy az írószövetségben segítsem feleségének, Földes Maricának az anyagi támogatását. Ezt meg is tettem mindaddig, amíg tőle is el nem kellett búcsúznunk. Izraelbe távozott, ahol egy év múltán önkezével vetett véget hányatott életének. Holocaust-témájú drámáját írva annak idején gyakran emlegette nekem, hogy írjam meg bővebben 1954-beli auschwitzi látogatásom emlékeit, tanulságait. Az álomkommandó című drámámat a Földes-házaspár már nem láthatta. Ők ketten a legilletékesebbek közül valók lehettek volna munkám megítélésében.

Miért említem föl ezeket Bottoni úr "traumatizált" emléket oldó írása kapcsán? Mert az ő tisztességes, empatikus szándékai megérdemlik az esettanulmány kiegészítését. Mert Földes történetének ürügyén szóhoz jutott itt már a személyes gyűlölködésben fogant gátlástalan hamisítás, sőt az a zsurnál-maffia is, amelynek időnkénti okádékaira badarság lett volna Fölösleges lett volna elismételni bár, hogy a sajtószabadság mindenekelőtt törvényes felelősségviselés mindazok életéért, akiket a sajtószabadosság zsoldosai naponta ledöfnek.