nyomtat

megoszt

A múlt foglyai

Egry Gábor

A múlt foglyai

Nem könnyű kívülről megszólalni egy olyan vitában, amely láthatóan egyre intenzívebben foglalkoztatja egy közösség tagjait. Még akkor sem, ha magát a vitát is kívülről érkezett személy, ebben az esetben Stefano Bottoni indította el. Nem is tenném, ha csupán a "Földes László-ügyről" szeretnék szólni, hiszen nincs semmi, amit az eddig elhangzott tényállításokhoz hozzátehetnék, és magával a szűken értelmezett "üggyel" kapcsolatban különösebben illetékesnek sem érzem magam.

Ami mégis arra késztetett, hogy megfogalmazzak magamnak valamit, amit aztán meg szeretnék osztani az olvasókkal is, az sokkal inkább a vita hirtelen-váratlan perspektíva- és dimenzióváltása volt.

 A magyarországi közéletet egyszerre ugyanaz a probléma, a kommunista diktatúra időszakának létező és lehetséges emlékezete(i) kavarta fel. Magyarországon megjelent egy ügynöklista, amely olyan ismert és kevésbé ismert közéleti személyiségek (újságírók, művészek, politikusok, papok) neveit tartalmazta, akik a lista egykori öszszeállítói szerint valamikor együttműködtek a rendszerváltás előtti korszak titkosszolgálataival.

Bár a két esemény nem csak térben, hanem tartalmában is eltér egymástól -- Bottoni tanulmánya mindenek előtt a magyar értelmiség rendszeren belüli lehetőségeit, mozgásterét és egyúttal a saját és közösségi helyzet alakítására tett erőfeszítéseit, valamint azok korlátait állítja középpontba, míg a magyar ügynöklista az erőszakszervezetek és az ellenőrzésük alá rendelt társadalom közti viszony problémáját veti fel, anélkül, hogy túl sok érdemi információval szolgálna erről -- valami közös mégis van bennük. Mindkét "ügy" a múlthoz való viszonyt problematizálja társadalmi szinten, a rendszerváltást megelőző időszakról való társadalmi ismereteink szándékolt vagy szándékolatlan hiányosságait, az emlékezet egyoldalúságait, elhallgatásait, deformációit hozta napvilágra. Mindkét "ügy" indulatokat szabadított fel, a rájuk következő diskurzus olykor tabukat dönt vagy éppen állít, miközben a tanulságok is sok szempontból közösek.

Tanulságosak az első reakciók Bottoni tanulmányára. Sütő András szinte dacosan vágja az olvasók szemébe azt, amit nem is nekik címez, hogy nem követett el hibát, nincs mit megbánnia. Ragaszkodik saját bálványához. Gálfalvi Zsolt egészen más szemszögből reagált, már-már elidegenítő messzeségbe helyezve a mégiscsak konkrét ügyet, és a rendszer általános megértését és elemzését javasolta. Bodor Pál, aki szintén megszólítva érezte magát nagyívű (nekem oda nem illőnek tűnő) történeti fejtegetésekbe burkoltan próbálta magyarázni a történteket, és megszólalt Kuszálik Péter is, aki nem tagadva meg önmagát filológiai pontatlanságokat, hibákat sorolt.

Hasonlóan sokféle reakció érkezett a magyarországi ügynöklista megjelenésére. Szegvári Katalin, ismert televíziós személyiség emberileg érthető indulattal reagált, személyes ellenségének deklarálva a hivatalban lévő miniszterelnököt. Volt, aki egyszerűen bevallotta, hogy kapcsolatban állt a szolgálatokkal, de legtöbbjük saját bevallása szerint nem ártott senkinek (eddig egy ember mondta azt, hogy amit tett, tisztességtelen volt), és volt, aki tagadta, sokszor arról mutatva hivatalos igazolást, hogy a hivatalos átvilágítás során nem találtak olyan dokumentumot, amelyik a több operatív főcsoport közül csak az egyiket képező III/III-assal való együttműködését igazolná.

Az indulatok egyáltalán nem érthetetlenek. Bizonyos értelemben jogos az érzés, hogy 15 évvel a rendszerváltás után miként lehet pellengérre állítani valakit, miért éppen most derülnek ki múltjuk ezen foltjai? Azt is sokan emlegetik, vajon miért nem a "főbűnösöket" hurcolják meg a nyilvánosság előtt, értve ezalatt nem csak a hivatásos belügyi állományt, hanem a pártelitet is. Végső soron ez az, ami megalapozza a szereplők önfelmetését is. Ha őket nem éri ilyen méltánytalanság (függetlenül attól, hogy az egykori pártelit egy része a rendszerváltáskor végül is azzal kellett szembenézzen és együtt éljen, hogy neve ismert, az egykor általa szolgált rendszert pedig erkölcsileg is elítélendőnek tartja az új korszak), akkor vajon miért a "kisembernek" jut ez a sors?

Látható, hogy a reakciókban, érkezzenek bárhonnan, benne van a megélt múlt minden kínja és a jelen minden vélt vagy valós igazságtalansága. Meg lehetne ugyan próbálni az egyértelmű és határozott állásfoglalást, de kérdéses, hogy egyéb ismeretek hiányában ez valóban igazságos lenne-e? És egyáltalán ez-e a feladatunk?

Van azonban egy olyan probléma, mind a két esetben, amely nem kerülhető meg ilyen elegánsan. A kérdés az, vajon segíthet-e a nyilvánosság, a múlt dokumentumainak megismerése és közzététele abban, hogy ez a helyzet megváltozzon? És közelebb kerülhetünk-e általa megismeréshez és megértéshez, vagy pusztán méltánytalanságok sorát elkövetve csak a zűrzavart fokozzuk, hiszen a "kommunisták" úgyis manipuláltak az egész anyaggal?

Mint látható, a szereplők egy jelentős része szerint a nyilvánosság nem segít, sőt emberileg is sérti őket. Olyasmi kerül napvilágra, ami indulatokat kelt velük szemben, a félinformációk és az emberi előítéletek pedig akkor is negatívan állítják be őket, ha valójában tettük nem esne súlyosabb erkölcsi megítélés alá. És mivel ez a nyilvánosság elkerülhetetlen velejárója, inkább elvetik magát a nyilvánosságot is.

Egy másik részük (ennek a típusnak a példértékű képviselője Sütő András) más okokból zárkózik el a nyilvánosságtól, vagy talán szerencsésebb azt mondani, hogy ragaszkodik a bevált tabukhoz. Szerintük az életük már ismert. Soha nem tettek semmit, ami kifogásolható volna, s ha mégis, akkor a körülmények kényszerítették őket. Már van érvényes életút-elbeszélésük, megkérdőjelezhetetlen narratívájuk. Nem is elsősorban az iratok nyilvánossága a probléma ebben az esetben, mint inkább az, hogy "illetéktelen" személyek ezt a saját narratívát merészelik megkérdőjelezni, kétségbe vonva ezzel a szereplők személyes életükre vonatkozó autoritását is. Megtörhetnék a kánonokat és az infromációs monopóliumokat.

Véleményem szerint ezek az álláspontok nem tarthatóak, a nyilvánosság és az abból kibontakozó diskurzus mindenképpen hasznosabb, mindenkinek, mint a további (el)hallgatás. Ennek alátámasztására érdemes végiggondolni, mi is változna meg, ha a nyilvánosság lenne a főszabály? Mindenek előtt végre tudnák, kikről is beszélünk. Nem az ávósokról, a besúgókról, a szekusokról beszélnénk általában, nem az arctalan, személytelen és éppen ezért tetszés szerinti tulajdonságokkal felruházható tömegről, hanem konkrét, ismert személyekről, akiket más minőségükben is ismer(het)ünk, akikről személyes tapasztalataink is lehetnek. Akik nem eleve rosszak vagy jók. Megszűnne továbbá az önkényes szelekció lehetősége, ami egyúttal azt is jelenthetné, hogy megszűnik az ideológiai alapú felmentés. Az a sokszor gusztustalan gyakorlat, amelyben az "én" ügynököm, csak azért, mert ma velem ért egyet, automatikusan "áldozat", míg a "te" ügynököd automatikusan gazember. Végre nem lennének eleve "bűntelennek" deklarálható csoportok.

Komoly fordulatot jelentene, hogy így talán elmondhatóak, sőt elmondandóak lennének az egyéni történetek is. Mindenkié. Nem akadályozná többet a megszólalást a várható megbélyegzés és a méltánytalanság érzése, hogy mások bezzeg nem kerülnek ebbe a helyzetbe, másokat nem fognak társadalmilag megbélyegezni. Nem merülne fel a kérdés: miért én beszéljek? Miért nem valaki más?

Paradox módon talán így lehetnénk végre igazán szabadok is. Ahogy Bíró Béla mondja a Limes-kör történetéről szóló kötetben, visszaemlékezve a lebukásra, hogy akkor egyszerre rájött: ettől kezdve szabad. Hiszen tudják. És nem kell többé titkolnia, alakoskodnia. Végre önmaga lehet. Talán ugyanez történne velünk is. Azokkal is, akik nem voltak, nem is lehettek ügynökök, besúgók, hálózati személyek. Hiszen hányan lehetünk, akik talán azért nem hiszünk a nyilvánosságban, mert attól tartunk, hogy valamelyik családtagunkról, valakiről, aki fontos nekünk derülhet ki valami.

És így kezdhetnénk meg a múlt igazi feltárását is. Végre feltehetnénk azt a kérdést, ami nélkül nem fog menni: miként történhetett veletek? Lenne kitől megkérdezni, lehetne végre értelmesen beszélni az akkori társadalomról. Nem csak elvont csoportokról, hanem mindazokról a személyekről, akik így vagy úgy, de részesei voltak ennek a múltnak. Nem ütköznénk minduntalan abba a fikcióba, hogy akkor és ott a kevésszámú ismert, és a bizonytalan számú arctalan rossz és az áldozatok nagy tömege állt egymással szemben. Végre lenne címzettje szavainknak. És lennének értelmes és értelmezhető történeteink is, amelyek nem kényszeríthetőek bele a jó-rossz dichotómiájába, hanem mindkettőt felvillantanák, arra kényszerítve, hogy mindegyiket külön-külön értékeljük. Ne elégedjünk meg a mások által kínált sémákkal.

Kikerülhetnénk végre a számonkérés csapdájából is. Ha végre történeteink lennének, ha végre személyeket rendelnénk hozzájuk, ha végre kérdeznénk, kérdezhetnénk tőlük, akkor egyúttal kénytelenek lennénk valamilyen mértékben involválódni is. Vége lehetne a hűvös távolságtartásnak, vagy éppen a tudomány szükséges, de mégis elidegenítő személytelenségének és implicit ítéleteinek. És visszakapnánk az ítélkezés, a döntés szabadságát is. Újra miénk lenne a lehetőség, hogy eldöntsük kiről miként vélekedünk. Miként ítéjük meg őt magát, nem pedig valami mást, aminek részese volt. Eltűnne a megbélyegzési kényszer és a kollektív stigmatizálás lehetősége.

Persze lehet, mindez naivitás. De nem naivitás maga a szabadság is?