A legfontosabb termelőeszközök 1948-as államosítása Csík- és Udvarhely megyékben

A szovjet ellenőrzés alá került kelet-európai államok jelenkori történelmének egyik meghatározó és mindmáig kiható eseménye a gazdaság állami irányítás alá vonása volt. A romániai államosítás történetének monografikus feldolgozása még várat magára. Rendelkezünk ugyan ebben a témában íródott alapművekkel, ezek azonban szemléletmódjuk és módszerük miatt elavultnak tekinthetőek.[1] Nyilvánvaló, hogy 1989 előtt a pártszellemben vagy pártutasításra íródott munkák más szempontból és más értékrendszer alapján közelítik meg az eseményeket.

Az utóbbi tíz évben indult be az a munka, ami az ideologikus megfelelés helyett az 1948-as államosítás történetének feldolgozására fekteti a hangsúlyt. Az egyre szaporodó tanulmányok ellenére máig sem született olyan írás, amely országos viszonylatban közölne adatokat és adna elemzést. Fontos megemlíteni az 1998-as máramarosszigeti konferencia anyagát tartalmazó tanulmánykötetet,[2] amely az 1948-as államosításokra vonatkozólag is közöl dolgozatokat. Említésre méltó még Ion Bucur ugyancsak e témában írt rövid tanulmánya.[3]

A legfontosabb termelőegységek 1948. június 11-i államosítása komplex folyamat része, amelynek célja a hatalom megszerzése a kommunisták által és a - nem éppen találóan elnevezett - népi demokratikus rendszer bevezetése volt.[4]

A legfontosabb termelőeszközök államosítása az összes európai országban - úgy Kelet-, mint Nyugat-Európában - egyik fő követelése volt a baloldali, kiváltképpen a szociáldemokrata és a kommunista pártoknak. Ezért a háború után természetes volt, hogy az új koalíciós kormányok, amelyekben a két munkáspárt fontos pozíciókat töltött be, igyekeztek állami ellenőrzés alá helyezni a vállalatokat.[5] "1945 után az elmaradott országok számára a fejlődés világszerte a gazdaság és társadalomelmélet, valamint a politika vezércsillagává lett."[6] "Az utolérő fejlődés immár megkérdőjelezhetetlenül és kompromisszumok nélkül egy eleddig nem sejtett állami hatalomkoncentráció és a döntési folyamatok hierarchizálásának alapzatára épülve ment végbe, mely egyformán rákényszerítette akaratát a gazdaságra, a politikára és a társadalomra."[7]

A kommunista hatalom számára az utolérő fejlődés elképzelhetetlen volt az utasításokkal irányított gazdaság megteremtése nélkül. Az ilyen típusú gazdaság létrejöttének alapvető feltétele "a termelési eszközök feletti rendelkezés magánjellegének megszűnése. Ahogy zsugorodnak a magánrendelkezés lehetőségei, úgy lesz a gazdaság központi irányítása szélesebbkörű. [...] Nem helyes az utasításokkal irányított gazdaság megszületését pusztán a termelési eszközök állami kisajátításával összekapcsolni, az államosítások csak formailag legalizálták a már kialakult helyzetet."[8] Kelet-Európában két tendencia éreztette hatását: az első a Szovjetunió azon törekvése, hogy Németország helyébe lépjen és szilárd gazdasági pozíciókat biztosítson magának ezekben az országokban, a második tendencia pedig az, hogy megpróbálják felszámolni a magántőkét és a szovjeten kívül minden külföldi tőkét is. Ezért ezek az országok az államosítás megkezdésére csak akkor kaptak engedélyt, amikor a Szovjetunió a kommunista pártok segítségével már megszilárdította pozícióit a gazdasági életben.[9]

Az 1948-as romániai választások után megnyílt a Nagy Nemzetgyűlés. A látszólagos szabad választásokat követően a kommunisták rátérhettek a kapitalizmus maradványainak felszámolására Romániában. Az államosítást gondosan előkészítették, a végső döntést a Román Munkáspárt Központi Bizottsága hozta, és ezt csak jóváhagyta a Nagy Nemzetgyűlés.[10]

A június 11-i döntést megelőző időszakban a RMP részletes akció tervet dolgozott ki. Megszervezték a Legfelső Államosító Bizottságot, amelyet egy technikai bizottság és 35 megyei bizottság segített. A legmegbízhatóbb párttagok mobilizálásával biztosították az ellenőrzést a szakszervezetek felett és kiválasztották az új igazgatókat. Ezeket a pozíciókat kizárólag munkások töltötték be.[11] A munkásigazgatók kiválasztásánál a következő szempontokat vették figyelembe: az adott személy politikai nézetei, szakmai képességei, továbbá legyen "jó gazda" (bun gospodar), jó szervezőkészséggel rendelkezzen, legyen becsületes, energikus, éber, erőskezű (autoritar), képes legyen tömegeket mozgósítani, a munkások körében legyen népszerű és ismerje valamennyire azt az iparágat, amelyben dolgozik.[12]

Az államosítás több szakaszban zajlott le, 1948. június közepétől novemberig. Az előkészületek viszont már januártól folytak. Első lépésként tervbe vették egy Államosító Bizottság létrehozását, a Legfelsőbb Gazdasági Tanács, az Iparügyi Minisztérium, a Belügyminisztérium, a Pénzügyminisztérium és az Igazságügyi Minisztérium képviselőinek a részvételével. Február 21-23-án a Román Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülési kongresszusán Gh. Gheorghiu-Dej kijelentette, hogy a fő cél a gazdaság tervszerűsítése.[13]

Április 13-án a Nagy Nemzetgyűlés elfogadta az új Alkotmányt, amelyben a 11. cikkely kimondja, hogy a magán termelőeszközök, bankok, biztosító társaságok állami tulajdonba kerülnek, amennyiben a közérdek úgy kívánja.[14] Az alkotmánynak már a kezdetektől fogva ideiglenes jellege volt és elsősorban gazdasági kérdések kerültek előtérbe. Az új alkotmány volt az az eszköz, amely révén törvényes keretek között készítették elő az egész gazdaság államosítását.[15]

A 11-es cikkely teremtette meg az alapját a június 11-i 119-es törvénynek, amely alapján államosításra került sor minden ipar-, bank-, bánya-, biztosító- és szállítási vállalatnál. Ezekkel egyidejűleg államosították az egységekhez tartozó melléképületeket, felszereléseket is.[16]

A törvény az államosításra kerülő egységeket öt kategóriába sorolta: iparágak, amelyekben minden egységet államosítanak nagyságuktól függetlenül; a törvény mellékletében felsorolt egységek (672 ipari létesítmény, 371 szállítási vállalat);[17] gyárak, amelyek egy meghatározott számon felüli munkást foglalkoztatnak (például a fémfeldolgozó vállalatok esetében 100 a meghatározott szám); egységek, amelyek 10 lóerő feletti meghajtó erővel rendelkeznek; egységek, amelyeknek elméleti vagy gyakorlati kapacitása meghaladja a illető iparágban meghatározott szintet.[18]

Az államosítás további lépéseként 1948. augusztus 13-án a 197-es rendelettel feloszlatták az összes magán pénzintézetet. Majd novemberben sor került a magán egészségügyi intézmények, illetve a mozi- és filmipar államosítására is.[19]

٭

A romániai államosítások történetének kutatása kapcsán több kérdés merül fel, amelyek végleges megválaszolására csak abban az esetben kerülhet sor, ha a jelen esettanulmányhoz hasonló írások születnek az ország többi régiójára vonatkozólag. Az államosítások eseményeinek helyi szinten való vizsgálata és összehasonlítása érdekes következtetésekhez vezethet. Esetünkben két olyan régióról van szó, ahol a vizsgált időszakban alacsony szintű iparosodottságról, és túlnyomórészt mezőgazdaságból élő lakosságról beszélhetünk.

Csík megye 64 településből állt, amelyből az 57 székely község összefüggő területet alkotott, s a nyelvhatár csak a románlakta Tatros völgyében és Gyergyó északkeleti részén tért el a közigazgatási határ vonalától.[20] A régiót három adottság határozta meg: többségében székely, katolikus és őstermelő.[21] Udvarhely megye ettől csak vallási tekintetben különbözött.

A székely kivándorlás és a székely népfelesleg kérdése már a századelőn jelentős mértékben foglalkoztatta a magyar társadalmat. Már az 1902-es csíktusnádi székely kongresszus azzal a kimondott céllal ült össze, hogy ezt a problémát megoldja.[22] Csík népesedési viszonyait és általában a székelyföldi kivándorlás kérdését a két világháború között Vencel József kutatta. Ő állapítja meg, hogy "a székely nem azért hagyja el ősi földjét, nem azért lesz szolga és cseléd, nem azért hajlik meg mások parancsának, mert kiszikkadt belőle az ősök büszke rátartisága, a föld dobta ki a világba".[23] Ugyancsak ő írja, hogy "a Székelyföld elmaradt gazdasági körülmények közt él, társadalmi reformra szorul, […] közművelődése nem elég színvonalas, […] a gazdasági élet elmaradottsága a társadalmi fejlődés hiányossága miatt napjainkban különösképpen élessé vált a már több mint félévszázados népesség és népesedési válság."[24]

Székelyföld sajátos viszonyai következtében a meglévő nyersanyag, munkaerő és csökkentett felvevőképességű piac mellé nem társult tőke és ipar.[25] Az iparosításra vonatkozó tervek pedig nem ipari központok kialakítására, hanem az ipar decentralizációjára, falvakra való kiköltöztetésére törekedtek, ami azzal járt, hogy a mezőgazdaság mind nagyobb szerepet kapott a feldolgozó ipar nyersanyagellátásában.[26] Ennek következtében úgy Csík, mint Udvarhely megye esetében főleg mezőgazdasági termék- és fafeldolgozó, valamint szolgáltatóiparról beszélhetünk. A két világháború közötti helyzet nem sokat változott 1948-ra. Az itteni államosítások tehát a kommunizmus kiépítésének állomásaként és a magántulajdon megszüntetéseként értelmezhetőek.

Az alábbiakban az események minél részletesebb és pontosabb rekonstruálására törekedtünk. Kiderül, hogy az államosítás központilag megírt forgatókönyv szerint zajlott le. Mindent pontosan megszerveztek, az események párhuzamosan, minimális időeltéréssel történtek a két megyében. Mivel a hasonló, az ország többi megyéjére vonatkozó kutatások hiányoznak, nem áll módunkban összehasonlításokat végezni, de valószínűsíthető a módszerek és a megvalósítás azonossága.

Csík megye

Csík megyében június 11-én éjszaka 4 órakor alakult meg az államosító bizottság: Blága Ferenc elnök (Román Munkáspárt), Leru Simion titkár, valamint Kacsa Márton (prefektus) és Erdő János (pénzügyi ellenőr) tagok, Sibiseanu Gavril asszisztens (RMP instruktora).[27] Erdő János hiányzott az alakuló ülésről. Az RMP instruktorának neve helyesen valószínűleg Gh. Sibisan, hiszen így írja alá egy jelentését a RMP KB felé.[28] Az is bizonyító erejű, hogy az iratok figyelmes tanulmányozásakor kiderül: a jegyzőkönyvíró román tudásával gondok voltak.

A bizottság megalakításának előkészítéséről két jelentés áll rendelkezésünkre: a fent említett RMP instruktoré és egy aláíratlan, amelyet valószínűleg Leru Simion állított össze.

Gh. Sibisan RMP-instruktor a Központi Bizottságtól 1948. június 10-én reggel ötkor érkezett Csíkszeredába. Összehívta a megyei aktívát, amelyet reggel 7-kor tájékoztatott a teendőkről: meg kell mozgatni minden szervezet- és sejttitkárt, valamint a gyárbizottságok elnökeit és mindazokat, akik fel vannak tüntetve a nála levő listán. Ahová nem jutottak el a pártaktíva tagjai, ott a Megyei Szakszervezeti Bizottság segítségét vették igénybe. A terepről visszatértek 18 órakor tartottak ülést és beszámoltak arról, hogy általában elértek minden elnököt és titkárt. Ahol nem volt elérhető a gyárbizottság elnöke, ott a titkár jött el. A listán levő személyek közül hármat nem tudtak értesíteni, mivel kinn voltak az erdőn és nem volt velük telefonösszeköttetés sem. Este megérkeztek azok, akiket értesítettek, de időközben megjött a megyei titkár is a Központi Bizottságtól, felvilágosítva mindenkit a teendőkről. A 23.15-kor kezdődő gyűlés a Központi Bizottság által összeállított és megküldött napirend szerint zajlott. Jelen volt mind a 18 titkár és a 18 elnök, valamint a listán levő 54 személyből 48. Egyet azért nem hívtak, mivel ő is tulajdonos, így nem volt értelme meghívni. A titkár nem vett részt az ülésen, mivel az instruktorok munkatervét készítette. Az ülés hajnal 3.45-ig tartott, amikor elkezdődött a gyűlés a prefektus részvételével. Bedő Valentin a Szakszervezetek Megyei Bizottságának elnöke, Leru Simion a Gazdasági Ellenőrző Ügyosztálytól, valamint Erdő (Erdei) János tagokból összeállt a Megyei Államosító Bizottság.[29] Itt feldogozták a KB utasításait, és a munkatervet, amely alapján pontos helyzetjelentést kellett készíteni azokról a járművekről, amelyekre a pénzügyi ellenőröknek szükségük volt az 54 gyár lepecsételéséhez. Ezzel kívánták megelőzni a lopásokat. A bemutatott terv tartalmazta azt az anyagot is, amelyet fel kellett dolgozni a hármas csoportokkal, valamint azokkal az ellenőrökkel, akiket az éjszaka behívtak egy ellenőrzési kampányhoz. Ugyancsak ekkor ismertették a prefektussal a feladatait, valamint azoknak a gyáraknak a listáját, amelyek a Belügyminisztériumhoz kerültek. Ebben az ügyben átadták neki a KB-tól hozott utasításokat.[30]

Reggel került sor a "hármas csoportokkal" való gyűlésre (titkárok, gyárbizottságok elnökei, új igazgatók), ahol Blága Ferenc tudomásukra hozta a Központi Bizottság és a kormány azon szándékát, hogy a nagy nemzetgyűlésnek javasolni fogják az államosítási törvényt.[31] A gyűlésen megállapították, hogy csupán 17 gyárban van pártsejt, 6 igazgatójelölt pedig hiányzik. Ezeknek a megbízóleveleket elküldték.[32] A többi, jelen levő új igazgatónak kiosztották a megbízóleveleket, akik 11-én, délelőtt 9 és 11.30 között elindultak a gyárakba. Ezen az ülésen nem vett részt Leru Simion, aki a megyei gazdasági ügyosztályon készítette fel az ellenőröket.

A gyárakhoz megérkezett csoportok elkezdték az utasítások végrehajtását: megszervezték a gyár őrzését, 17 gyárban 12-től 13 óráig gyűléseket tartottak a pártsejtekkel és gyárbizottságokkal. A többi vállalatnál nem lehetett gyűlést tartani, mivel vagy nagyon kis egységek voltak, vagy nem volt RMP szervezet, vagy a gyár nem működött. 14 órakor kezdték el a gyárak lepecsételését és a munkások összeterelését a gyűlésekre, ahonnan a nagyobb gyárak üdvözlő táviratokat küldtek a kormánynak és Központi Bizottságnak.[33] Ez idő alatt a bizottság tagjai is kimentek a terepre, megmutatva az új igazgatóknak, hogyan dolgozzanak.[34] Azoknál a gyáraknál, ahol a "hármas csoport" gyengébb volt, illetve nem tudta megfelelően ellátni feladatát, oda 9 "instruktort" küldtek ki, hogy feldolgozzák az államosítási rendeletet a gyűléseken. Erre az alkalomra kivontak a termelésből minden járásbizottsági elvtársat, akik szintén jelen kellett legyenek a gyárakban.[35] 18 órakor, az államosítási törvény elfogadásáról tudósító rádiójelentés után tértek át a gyárak leltárral való átvételére.[36] Habár az államosítást a lehető legnagyobb titokban próbálták előkészíteni, mégis előre lehetett tudni, "kiszivárgott."[37]

Az államosítás nagyvonalakban az utasításoknak megfelelően zajlott le, de több hiányosság is felmerült. A munkásokkal való gyűlésig minden rendben zajlott, viszont amikor délután 6 órakor az új igazgatóknak formálisan is át kellett venniük a gyárat, sok helyen ez nem valósult meg. Ellenben máshol, habár az utasítás úgy szólt, hogy csak 18-kor tegyék ezt meg, már a gyűlés után elkezdődött. Nehézségek adódtak a formanyomtatványok helyes kitöltésénél, és leltározásnál is (pl. gyergyói szeszgyárban, a Gottlieb, Rubin, Dorna, Foresta fűrészüzemekben).[38] Nagyon sok esetben a leltározást szakszerűtlenül, papírdarabkákra készítették.[39] Más helyeken az új igazgatók a volt tulajdonosokkal nem tetették fel a második pecsétet, aminek 14 órakor kellett volna megtörténnie. Ezért a gyárak nagyrészt csupán a gazdasági ellenőrök pecsétjével maradtak.[40] A problémák hátterében főleg az új munkásigazgatók gyenge román nyelvtudása állt. Egyszerűen nem értették meg, vagy félreértelmezték az utasításokat.[41] A Szentmárton járásbeli Amilemn gyárnál az új igazgató nem írta alá a regisztereket a leltár átvételekor, ugyanez történt a Bartók és Lichtenstein gyáraknál is.

A fenti hiányosságok megszüntetése érdekében 12-én Leru Simion egy csoport gazdasági ellenőrrel kiszállt a járásokba, hogy segítse az új igazgatókat.[42] Az egész megye területén nagyon erős kampányba kezdtek, amelyben részt vettek az államosítási bizottság tagjai mellett pártaktivisták és szakszervezeti tagok is. 13-án összehívták a járási központokba a "hármas csoportok" tagjait, ahol találkoztak a Megyei Államosítási Bizottság tagjaival vagy más aktivistákkal. Ugyanitt meghallgatták az új igazgatók beszámolóit a nehézségekről és utasítottak minden jegyzőt, polgármestert, párttagot, hogy segítsék őket.[43] A gyűlések napirendjén a következők voltak: 1. az új igazgatók jelentése, 2. a termelés helyzete, 3. az őrzés állapota, 4. a munkásokkal való együttműködés a gyárban, 5. a technikusokkal, pénztárosokkal szembeni viselkedés, 6. pontos utasítások a leltár, a jegyzőkönyvek kitöltéséhez.[44] A munka megkönnyítéséhez lefordították az utasításokat magyarra, a gyár őrzéséhez pedig segítséget nyújtott a csendőrség, a rendőrség és a Sziguránca is.[45]

A korabeli sajtó, valamint a hivatalos jelentések nagy része is bombasztikusan eltúlozzák a munkások hangulatát az államosításkor.[46] A Csík megyei államosításokat a lakosság nem fogadta egyöntetűen boldogan, habár a 14 órakor tartott gyűléseken a hangulatot úgy írják le, hogy sok helyen már megható volt.[47] Nyílt ellenállás a régi tulajdonosok részéről nem történt. Volt egypár eset, amikor az új igazgatók gyengeséget mutattak a volt vezetőséggel szemben, és nem tudták ellenőrizni a helyzetet. Ez történt a Dorna Foresta gyárnál is, ahol a volt igazgató arra hivatkozva, hogy ő párttag, nehézségeket okozott az új vezetőnek a kulcsok átadásánál és a bizottságnak kellett közbelépnie.[48] Ugyanitt a könyvelő ki akart lopni az iratokból, de a munkások rajtakapták.

A Compania Română de Lemne-t még 13-án sem vették át, mivel az új igazgatók listáján található Mandula Eugen "volt kizsákmányoló," és ő volt a gyár igazgatója ezelőtt is. A helyzetét tovább bonyolítja, hogy kihelyezték igazgatónak a Compania Română de Lemne Sulta-hoz, ami lényegében a fentinek egy alegysége (a Compania Română de Lemne új igazgatója Szabo Ernest lett).[49] Valószínűleg ebben az esetben a volt igazgató a hatalmát át akarta menteni a bukaresti központon keresztül, mivel a bizottság többször meg is jegyzi, hogy ők nem is javasolták, és a kinevezését is ellenezték.

Mivel a vállalatok tulajdonosai főleg zsidók voltak, az a híresztelés kapott szárnyra, hogy az államosítások egyben antiszemita megnyilvánulás is. Ezen tévhit eloszlatására a bizottság aktivistákat küldött ki.[50] Csíkszentmártonban a Boca és Lichestoiu láda- és fűrészgyáraknál a tulajdonos azt kiabálta, hogy ő mindig segítette a munkásokat, és most ezek azt mondják neki "büdös zsidó."[51] A nacionalizmus és az államosítás kapcsolata országos problémaként is megjelent, de a párt hivatalos szócsöve az államosítást sovinizmus elleni csapásként is értelmezte. Ugyanis "a burzsoá nacionalizmus nem tűnhet el addig, amíg fennáll a kapitalista kizsákmányolás."[52]

A volt tulajdonosok azt a rémhírt terjesztették, hogy a gyárosok után jön a parasztok sora, elveszik a földjeiket. Mivel Csíkszeredában kevés a szántóföld, ezért nem igazán volt hatásos a híresztelés, sőt egyeseket ki is fütyültek, azt kiabálva nekik, hogy hazugok és a Román Népköztársaság ellenségei.[53]

A csíkszeredai villamos üzemben az új igazgató otthagyta az állását, mivel a régi tulajdonos nem ismerte el. Ez 12-én le is vette a pecsétet a gyárról,[54] akciójában a volt polgármester is támogatta őt.[55] 25-én a Bizottság a Bârlădeanu miniszterrel való konzultáció után eldöntötte, hogy a kinevezett új igazgatók itt és a gyergyói villamos műveknél is a helyükön maradnak, anélkül hogy a gyárakat államosítanák, mivel a 16-án kapott új utasítások szerint nem államosítják a községi, INCOOP tulajdont.

Tölgyesen a fűrészüzem új igazgatójának állampolgársága kapcsán merültek fel gondok. Mivel nem volt román állampolgár, és a román állampolgárságot nem fogadta el, helyzete összeférhetetlenségben állt igazgatói minőségével.[56] A vaslábi OFA volt tulajdonosa nagy kölcsönt vett fel a Román Nemzeti Banktól és ezzel a pénzzel elmenekült az országból.[57] Csíktusnádon a Chirelnic gyárban a volt igazgató öt vagon nyersanyagot küldött el úti cél nélkül, valószínűleg meg akarta menteni az államosítástól.[58]

A volt tulajdonosokról, azoknak rokonairól és a "megbízhatatlan személyekről" az utasítások úgy rendelkeztek, hogy el kell őket távolítani. Technikusként vagy munkásként való alkalmazásukat is megtiltották.[59] Attól féltek, hogy "az ellenséges elemek kihasználják az új igazgatók tapasztalatlanságát és a pillanatnyi hozzá nem értésüket, hogy osztálycsapást mérjenek a munkásságra, az ő Pártjára és a népi demokráciára."[60] Egy későbbi rendelkezés viszont már arról szól, hogy a volt tulajdonosról - amennyiben az általa vezetett vállalatnál műszaki igazgató is volt, és politikailag megbízható -, jelentést kell küldeni az RMP káderosztályának Bukarestbe. Itt eldöntik, hogy a volt tulajdonos alkalmazható-e esetleg más vállalatnál.[61] Ennek megfelelően június 16-án nekifogtak a megbízható volt tulajdonosok, igazgatók, technikusok összeírásához, majd ezt továbbították a Központi Bizottság káderosztálya felé.[62]

Központi szinten is felvetődött a technikusok szükségessége, mivel nem lehet megszervezni és fejleszteni az ipari termelést anélkül, hogy kihasználnák a szakemberek gyakorlati, elméleti tudását. Figyelemmel kell viszont kísérni azokat, akik maradi gondolkodásúak. Figyelembe kell venni, hogy az emberek nem változhatnak meg egyik napról a másikra. "A párt hatalmas munkát vitt ezek megnyerésére és átnevelésére, minél jobb körülményeket teremtve azoknak, akik együttműködnek."[63]

A gyárátvételek lejártakor, 25-ike után elrendelték, hogy a gazdasági ellenőrök vizsgálják meg a gyárakban, esetleg a volt tulajdonos, vagy a régi adminisztráció nem követett-e el valamilyen bűncselekményt (pl. sikkasztás, lopás a gyárból az államosítás előtt vagy után),[64] nem tartoznak-e a gyárnak.[65]

Az államosítás sikeres megszervezéséhez mozgósították a teljes helyi bürokráciát, a szakszervezetek mellett főleg a pártapparátusra és aktivistákra támaszkodtak. Itt meg kell jegyezni, hogy a Maros völgyi fűrészüzemekben, amint erről Fuchs Simon[66] beszámol, elég erős szakszervezeti tevékenység folyt a két világháború között is. Ennek hatására sikerült 1920 márciusában a maros völgyi fűrészipari munkásoknak mind a 26 vállalatra érvényes egységes kollektív munkaszerződést kötni és 38%-os béremelést elérni. Ennek a tevékenységnek a folyamatosságát a világháború után alátámasztják a levéltári adatok is, megőrződtek a tagdíj-befizetési kimutatások. Ezek mellett az államosítás sikeres lebonyolításának egyik kulcsfigurája a Megyei Gazdasági Ellenőrző Hivatal volt. A Hivatal alkalmazottai 1948. júniusában fő feladatul kapták az államosítás sikeres lebonyolításában való segédkezést. Az államosítás lejárta után is nagy segítséget nyújtottak az új igazgatóknak a formanyomtatványok kezelésében, valamint a gyár termelésének biztosításában. Úgy tűnik, ez volt az a közigazgatási szerv, amelyhez az államosító bizottság bármikor bizalommal fordulhatott.

Azokat a gyárakat, amelyeket nem államosítottak, de a törvény hatálya alá estek, a terepre kiszálló aktivisták térképezték fel, majd jelentették a Központi Bizottságnak a javaslatokkal együtt.

Összesen 59 gyárat államosítottak, ebből hármat jellegüknél fogva a Belügyminisztériumnak rendeltek alá, egyet a Bánya- és Kőolajügyi Minisztériumnak. Ezen kívül még maradt 50 fűrészüzem 10-50 lóerővel és 45 kisebb létesítmény.[67] Az államosítási törvény értelmében a törvény hatálya alá eső gyárak azon minisztérium hatáskörébe kerültek, amelyhez a tevékenységi területük alapján tartoztak.[68] Így került a Bánya- és Kőolajügyi Minisztériumhoz a csíkszentdomokosi cink- és ólombánya balánbányai kitermelési telepe. Igazgatója Nuber Károly lett, aki maga is bányászcsaládban született (Oláhláposbányán, Szolnok Doboka vármegyében).[69] Itt a kitermelést az 1780-1790-es évek fordulóján kezdhették el.[70] A bánya a huszadik század közepéig több kézen is megfordult, a munkások száma 100 és 300 között váltakozott már a századelőn is.[71] A bánya története azért is érdekes, mert itt jelentek meg a székelyföldön először kompakt nagy számban bérmunkások.

A háborús konjunktúra kedvezően hatott Balánbányára is. A bányához tartozott a domokosi fűrészüzem és műmalom, valamint a balánbányai gőzfűrész. Az orosz és román csapatok 1944. szeptember 8-án haladtak át a vidéken, elszakítva a tulajdonosokat a bányától. Az állami tulajdonba vétel előtt már csupán három munkást és két őrt foglalkoztatott a bánya.[72] Az államosításkor a bánya tulajdonában lévő vagyon 8.498.571 lej értékű volt.[73]

Június 16-a után leellenőrizték a gyárakat, hogy van-e olyan magángyár, amelyet az állam is használ. Innen visszahívták a kinevezett munkásigazgatókat, a vállalatot továbbra is a régi vezetőség irányíthatta.[74]

Mivel nem maradt fenn pontos kimutatás az államosított gazdasági egységekről, ezért csupán a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny), valamint a levéltárban megőrzött jelentések alapján próbáltuk ezekről leltárt készíteni. A helyzet annál is bonyolultabb, mivel sokszor a szóbeli utasítások többet nyomtak a latban, mint az írásbeliek. Ez történt a szövetkezeti vagyonok esetében is. Ezeket nem kellett volna államosítani, de Bârlădeanu miniszter utasítására kivártak államosításuk megszüntetésével.[75]

Fennmaradt a községeknek átadott gyárak 1949. augusztus 29-én összeállított jegyzéke:[76]

Az államosított gyárak nehézségekkel küszködtek, a leggyakoribb a készpénz és a nyersanyaghiány, valamint a tisztviselők hiánya volt.[77]

A pékségek, vágóhidak, malmok, olajprések, amelyek a törvény hatálya alá estek, és amelyekhez nem neveztek ki a minisztériumok igazgatót, a helyi önkormányzatok irányítása alá kerültek.[79]

Csík megye lakossága számára a föld nem biztosított kellő megélhetést, ezért az állattartás mellett az erdőből pótolták a keresetüket. Nagyon fontos volt a helyi közösségek életében a kialakult gatter-[80] és fűrészüzem hálózat, mert ez által a piacra kerülhetett félkész termék formájában a helyi magán- és közbirtokossági erdők fája. Ezeket a fűrészüzemeket az államosítás után a csíkszeredai I. P. E. I. L. (Intreprinderea pentru exploatarea şi Industrializarea Lemnului)[81] ellenőrzése és felügyelete alá rendelték. Csík megyében így 55 darab gatter működött. 32 államosított gattert viszont kivontak a termelésből:[82]

A fenti táblázatból kitűnik, hogy a termelésből kivont gatterek az egész megye területét lefedték. A bezárt 32 gatter a megye gattereinek 36,78%-át tette ki. Az államosítás után az I. P. E. I. L. 55 gattert üzemeltetett továbbra is. Ezek a lóerőben kifejezett meghajtóerő 70,21%-át használták. Nincs tudomásunk arról, hogy mi lett a sorsa a többi erőgépnek, de egyes esetekben ezeket más gyárakhoz szállították, és itt hasznosították.

Felmerül a kérdés, hogy mi lehetett a gatterek forgalomból való kivonásának az oka? A termelésből kivont gatterek esetében az átlagos meghajtó erő 31,53 HP/gatter, míg a forgalomban hagyottak esetében 43,25% HP/gatter, de itt a különbség a három-négy nagyobb fűrészüzem meghajtó erejéből adódik. Ezek szerint a forgalomból való kivonásnál nem volt kritérium a gatter nagysága, mert sem a meghajtó erőben, sem a gatterlap nagyságában nem fedezhetünk fel jelentős különbségeket.

A forgalomból kivett üzemek területi megoszlása:

A gatterek helyzetének elemzésekor meg kell említeni az úgynevezett fűrészeket is, melyek magánkézben levő kisebb, víz által meghajtott gatterek voltak. Ezekről nem készült központi összeírás, de minden faluban működtek, a fűrészek helye ma is sok helyen megőrződött a dűlőnevekben.[83] Ezeket az államosítás után egyrészt bezárták, másrészt pedig az "erdőlés" (erdőkitermelés) korlátozásával, az erdő feletti tulajdonjog elvesztésével nem voltak gazdaságosak, és a tulajdonosok leszerelték.

Amint már a bevezetőben is kifejtettük, a vidék jellegzetessége a gazdasági viszonyokhoz viszonyítva a túlnépesedés, valamint az, hogy a régió nem tudja eltartani a lakosságot. Ezért a két világháború között egy fontos kivándorlási gócpont volt. A fűrésztelepek bezárását szinte minden háztartás megérezte, hiszen ezeknek a termeléséhez közvetve vagy közvetlenül egy nagyon széles réteg kötődött. Egy következő tanulmány témája lehetne, mennyire volt ez a bezárás az állam által tudatosan követett politika része, hogy a beindítandó nagy ipari befektetésekhez megfelelő emberanyag szabaduljon fel. Egyébként az ötvenes évek elején a dél-erdélyi ipari városokban a magyar lakosság száma megnő.

Az igazgatók, a gyárak államosításakor többé-kevésbé sikeresen végezték el a rájuk háruló feladatokat. Több helyen nem voltak elég határozottak és nem tudták a gyárat átvenni (pl. a csíkszeredai villamos üzem estében). Az is megtörtént két munkásigazgatóval, hogy a nehézségek láttán le akartak mondani. Egy másik nem a számára kijelölt gyárnál akarta elfoglalni az állását.[84] Az ellenőrzések során megállapították, hogy a "munkásigazgatók" általában a gyárba menekülnek a munkások közé, elhanyagolva az irodát, ami "egészségtelen" dolog.[85]

Már június 16-án a bizottság elhatározta az új igazgatók ellenőrzését, és akik nem feleltek meg, azok elbocsátására javaslatot tettek.[86] A levéltári kutatások során egy ilyen esettel találkoztunk: a csomafalvi Ágoston László szövöde igazgatója, Mezei János munkás át kellett adja a vezetést Rákossy Gyulának, mivel nem volt képes irányítani a gyárat.[87]

A november tizedikei adatok szerint a munkásigazgatók mind ugyanabban a helyiségben laktak, amelyben a gyár működött. Egyetlen esetben sem fordult elő, hogy a munkásigazgató faluról városra vagy városról falura ingázzon.[88]

A csíki államosítások záróakkordjának tekinthető a Bârlădeanu miniszter látogatása alkalmával megrendezett gyűlés, ahol a megye előljárósága mellett részt vettek az államosított gyárak igazgatói is, akik beszámoltak az eddigi tevékenységükről. A barackosfalvi gyár igazgatója beszámolójában rámutatott, hogy "kezdetben nehézségei voltak a nyersanyaghiány miatt, de jelenleg a termelés folytatódik, ahogy a leltározás is a hivatalnokok segítségével. Az államosítást a gyár munkásai lelkesedéssel fogadták és megfogadták, hogy a jövőben a termelést is növelik."[89]

A találkozó végén Bârlădeanu miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy "az ország egy új szakaszhoz érkezett a szocializmushoz vezető úton, mától a legfontosabb termelőeszközök a munkásosztály kezébe kerültek. Három évvel ezelőtt ezt senki sem hitte volna. Látták, hogy a kapitalisták rossz üzemeket hagytak nekünk. Mi jobban kell velük gazdálkodjunk, hogy többet termeljünk és olcsóbban."[90]

Udvarhely megye

Az Udvarhely megyei államosítás lebonyolítására 1948. június 11-én alakult meg a bizottság helyi emberekből egy központilag kiküldött titkár ellenőrzése alatt. Székelyudvarhely esetében a központot Marinache Dumitru képviselte, aki június 10-én a Gazdasági Ellenőrző Ügyosztály (Directia Generala a Controlului Economic) utasítása szerint jelentkezett a RMP Központi Bizottságánál, ahol titkári minőségben az Udvarhely Megyei Államosítási Bizottsághoz helyezték ki.[91] A bizottság a Legfelsőbb Gazdasági Tanács (Consiliul Suprem Economic) szerveként működött. Feladatkörébe tartozott megszervezni és ellenőrizni a gyárak rendezett körülmények között való átvételét, meghatározni azokat az ipari létesítményeket, amelyek államosításáról központilag nem rendelkeztek, de a törvény hatálya alá esnek.[92]

Ugyancsak június 10-én, Bukarestből Marinache Dumitru és az előzetesen már a fővárosba hívatott Udvarhely megyei párttitkár, Keintzel József leutaztak Udvarhelyre. Itt estére már összegyűltek az államosítandó vállalatok új igazgatói, a helyi kommunista pártszervezet vezetői és a szakszervezetek elnökei. Éjjel 11 és 2 óra között az összegyűlteknek Marinache és Keintzel tartott "felvilágosító" gyűlést.[93] Már hajnali 4 órakor, 11-én megalakult a Megyei Államosító Bizottság a következő tagokból: Keintzel József (elnök), Marinache Dumitru (titkár), Szilágyi Ignác Udvarhely megyei prefektus és Demeter Regina megyei szakszervezeti titkár (tagok).[94] A négytagú bizottság délután 2-kor kibővült Dénes Ferenc pénzügyi ellenőrrel (administrator financiar).[95]

A bizottság tagjai csupán a testület megalakulása után szereztek tudomást az államosítás pontos menetéről, mozzanatairól, amikor megkapták az RMP KB által küldött utasításokat. Azt hogy mennyire nem bízott a központi vezetés semmit a véletlenre, jól tükrözi, hogy a Szilágyi Ignác prefektusnak szóló "Bizalmas" borítékot nem a megyei párttitkár adja át, hanem a párt központilag kiküldött embere, Marinache Dumitru. [96]

Az alakuló ülés befejezése után Marinache Dumitru összehívta a RMP megyei bizottságához a Megyei Gazdasági Ellenőrző Hivatalt, tagjait kiküldve a 12 államosítandó létesítményhez, hogy pecsételjék le a pénztárakat és az archívumot.[97] A kiküldött ellenőrök lefoglalták a felsorolt javakat, anélkül, hogy a tulajdonosokkal tudatták volna az államosítás tényét. Akciójuk csupán megelőző jellegű volt annak érdekében, hogy meggátolják az információ kiszivárgása nyomán esetlegesen felmerülő problémákat (ellenállás, a gyár javainak széthordása).

Június 11-én reggel fél hétkor az államosítási bizottság tagjai közölték a pártszékházba az est folyamán már összegyűjtött személyekkel a megyében államosításra kerülő vállalatok és az azok élére kinevezett igazgatók neveit, és pontosan ismertették a központ által küldött utasításokat.[98] Ezek alapján a helyi közigazgatás ellenőrzése alá kerültek a törvény hatálya alá eső malmok, olajprések, vágóhidak.[99]

Az újonnan kinevezett igazgatók június 11-én délután fél egykor vették át a létesítményeket, habár magát az államosítási törvényt a Nagy Nemzetgyűlés csak délután 14:15-kor szavazta meg,[100] és erről az udvarhelyi államosítási bizottság csak június 13-án szerzett tudomást a Scânteiaból![101]

Június 12-én a bizottság leellenőrizte az államosított egységeket, amelyeknek átvétele - jelentésük szerint - mindenütt a tervek szerint és nagyobb konfliktusok nélkül zajlott le. A helyi sajtó[102] és a jelentések[103] is arról számolnak be, hogy a munkásság örömmel fogadta az államosításokat. Ugyanezt erősítette meg Erőss József adatközlő is: "A munkások örvendtek, hogy volt aki munkát adjon nekik, és volt aki helyettük megszervezze a munkát."[104] Fábián István[105] elmondása szerint viszont a munkások vegyes érzelmekkel fogadták az államosítást, "úgy érezték, hogy az államosítás előtt ki voltak zsákmányolva, viszont nem tudták, hogy mit hoznak számukra a változások. Sokan a propaganda, a kizsákmányolókat kifigurázó karikatúrák hatására a volt tulajdonosoknak meg nem történt bűnöket róttak fel."

Természetesen, az államosítást dicsérő kijelentéseket a korabeli tudósítások propagandisztikus célokra használták fel. Az udvarhelyi Szabadság hetilap is örömittasan üdvözölte az új fejleményeket: "Az az óriási és ki nem fejezhető öröm, ami megnyilvánult a nemzetgyűlés államosító határozatára országunk városaiban és falvaiban, a dolgozó milliók lelkében, bizonyítéka annak, hogy kormányunk és állami életünk útja helyes és a nép akaratából fakad. Ebben az örömteljes megnyilvánulásban részt kérnek vármegyénk dolgozói is úgy városunkban, mint falvainkban."[106] Gavril Sonea könyvében Csákány Bélának, a Magyar Népi Szövetség képviselőjének a Nagy Nemzetgyűlésben elhangzott felszólalását idézi: "Az államosítás megadta a lehetőséget ahhoz, hogy valóban hozzájáruljunk egy forradalmi tetthez. Hisszük, hogy ezen gyárak és iparágak államosítása által az a munkakedv, amit népünk körében tavasszal tapasztalhattunk, a gyárak és építőtelepek közötti munkaversenyek során mindannyiunk közös hasznára bontakozhat ki."[107]

Érdekes módon úgy a helyi sajtó, mint az országos média[108] az államosítások hírül adásánál sokkal nagyobb teret szentel annak, hogy a szovjetek elengedik Romániának a Szovjetunióval szembeni háborús kártérítések 50%-át. Szinte minden jelentés az államosított intézmények munkásainak lelkesedését és megelégedését adja hírül, akik az új fejleményektől a munkakörülmények és az életfeltételek jelentős javulását várták. Ennek ellenére viszont olyan jelentéseket is találni, amelyek elégedetlenségekről adnak hírt: Szebenben és Galacon elégedetlenséget váltott ki a vállalatok élére helyezett új vezetők hozzá nem értése, szakmai felkészületlensége.[109] Olyan híresztelések kaptak szárnyra, amely szerint az új vezetőség nem lesz képes a gyárat irányítani, a nem párttag munkásokat elbocsátják és a műszaki személyzetből is csak azokat alkalmazzák továbbra is, akik valamely "demokratikus" szervezet tagjai.[110] Természetesen ezeket már nem közlik a korabeli hírforrások.

A falusi lakosság hangulatát valójában a félelem és a bizalmatlanság határozta meg. Az 1948. június 11-i törvény pszichológiai hatásaként nagyfokú bizalmatlanság volt tapasztalható a föld tulajdonjogát illetően. Újból megjelent a kolhoztól való félelem, főleg az erdő-, gyümölcsös és szőlőtulajdonosok körében.[111]

Ugyancsak június 12-én az államosító bizottság összeállította azt a listát, amelyen azok az egységek szerepelnek, amelyeket a központból leküldött lista nem tartalmazott, de véleményük szerint az államosítási törvény hatálya alá esnek. A dokumentumot megküldték a Központi Államosító Bizottságnak jóváhagyás végett. Minderről az Udvarhely megyei államosítási bizottság jelentése tesz említést, a listán szereplő egységeket viszont nem nevezi meg.[112] Az államosítást központilag irányították, de ennek véghezvitelébe a helyi államosító bizottságok is beleszólhattak, még akkor is, ha mindenhez a minisztérium jóváhagyására volt szükség. Egyébként arra vonatkozólag, hogy helyi szinten is ki lehet jelölni államosítandó vállalatokat -, amennyiben kikérik a minisztérium jóváhagyását -, érkezett értesítés a megyei bizottságokhoz.[113]

A székelyudvarhelyi államosított egységeket a vizsgált levéltári források nem nevezik meg név szerint, csak a számukat közlik (16, amelyből egy bőrgyár és egy fűrészüzem már nem is működött).[114] Ugyanígy a Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial) sem jelennek meg. Ezért az itteni államosított egységek felsorolásánál elsősorban a helyi sajtó és adatközlőink[115] információira hagyatkozhatunk. A Szabadság június 22-i száma a következő udvarhelyi vállalatok államosításáról tesz említést, megadva az újonnan kinevezett igazgatók nevét is: Fábián-féle Lomás fűrészüzem (Gálpál János), szeszgyár (Ágoston Sándor), villanytelep (Zengliczki Endre), bőrgyár (Gál János).[116] Vofkori György helytörténeti munkájában még említést tesz a Sztojka Ferenc tulajdonában lévő udvarhelyi autóbusz vállalat államosításáról is.[117] Ezt megerősítették adtaközlőink is. Elmondásuk szerint viszont az autóbusz vállalat az államosítás pillanatában már nem működött.[118] Ugyanez volt a helyzet a bőrgyárral is, a szeszgyárat pedig az államosítás után felszámolták és a telep teljes egészében, a felszerelésekkel együtt a Vörös Csillag Bútorgyár tulajdonába ment át.[119]

Ami a megyeszékhelyen kívüli vállalatokat illeti, a Szabadság a következőket említi meg: szentkeresztbányai vasgyár (Csányi Károly), varsági Kis Berta-féle fűrészüzem (Csutak Elek), szentegyházasfalvi Lőrincz József-féle fűrészüzem (Muha Emil), fenyédi Márton-malom (Miriszlai Árpád), keresztúri vajgyár (Borsos Dénes), parajdi villany- és fűrészüzem (Ilyés Lajos).[120]

Június 13-án a megyei államosító bizottság újból ülésezett. Itt az államosítási törvény 50. és 56. cikkelye alapján összeállították azon malmok és olajprések listáját, amelyek a törvény hatálya alá estek és kiküldték az erre vonatkozó utasításokat az illető települések polgármestereinek (a létesítmények átvétele, a lopások, rongálások megakadályozása).[121] A malmok és olajprések átvételére június 14-én került sor. Marinache Dumitru titkár jelentésében 25 államosított malomról beszél, anélkül, hogy megadná adataikat.[122] Azokat az adatokat, amiket más jelentésekből tudunk az államosított malmokról és olajprésekről, táblázatban adjuk meg:[123]

A malmok esetében nagy problémát jelentett az, hogy államosításuk után eltávolították az egykori tulajdonosokat, akik egyben molnárok is voltak. Így a legtöbbször nem volt, aki a malmokat működtesse. Ez volt a június 16-án a malmok adminisztrátorai számára összehívott gyűlés központi problémája. Nem meglepő, hogy például Demeter István Szentmártonból "jónak látja, hogy a tulajdonosokat visszavegyék, mert szükség van rájuk és becsületesek". A többség támogatta a kezdeményezését, de volt olyan is, aki ellenvéleményt fogalmazott meg: Kiss Sándor "nem tartja jónak a tulajdonost visszavenni, mint munkavállalót, mert ravasznak tartja és nem bízik benne".[124]

Bârlădeanu helyettes miniszter június 21-i ellenőrző látogatásával az Udvarhely Megyei Államosítási Bizottságnál tulajdonképpen lezártnak tekinthető a megyében az államosítások június 11-i szakasza.

Mint már említettük, a magán egészségügyi intézmények, valamint a mozi- és filmipar államosítására novemberben került sor. A november 3-án kiadott 302-es és 303-as rendeletek három egységet érintettek. Ezek közül az udvarhelyi mozi folyamatosan működött (élére Domokos István munkás került), a keresztúri mozi pedig már három éve nem vetített (élére Borsos Gábor munkást nevezik ki). A harmadik létesítmény, az Imreh-féle szanatórium sem működött az államosításkor, javítás alatt volt. Élére Molnár József munkást nevezték ki.[125]

Továbbá még két másik egészségügyi létesítményt is javasolt a bizottság államosításra: Bethlenfalván a Haberstompf-féle szanatóriumot és a székelykeresztúri Gyárfás család egy ingatlanát. Mindkét létesítményben TBC szanatórium létrehozását tervezték, mivel a megyei kórház nem rendelkezett ilyen osztállyal.[126]

Júniushoz hasonlóan, most is központi forgatókönyv szerint zajlottak az események. Már a két törvény megjelenése előtti napon, november 2-án létrehozták a megyei államosítási bizottságot a következő tagokkal: Bokor Mózes megyei párttitkárhelyettes (elnök), Szilágyi Ignác a megye prefektusa (mint a Belügyminisztérium képviselője), Keintzel József (a megyei szakszervezeti tanács küldötte), dr. Hody Károly általános orvos (az Egészségügyi Minisztérium képviselője), Kovács Domokos (a Művészeti és Tájékoztatásügyi Minisztérium képviselője).

Az utasítások részletesen kitértek a vállalatok átvételének pontos menetrendjére, körülírták, hogyan kell átvenni a pénztárt és a vállalat javait, iratait. Vissza kellett szolgáltatni a volt bérlőknek vagy tulajdonosoknak mindazon eszközöket, amelyek közvetlenül nem a termelést szolgálták.[127] Esetünkben érdekes lehet az a rendelkezés, amely a volt tulajdonos lakásáról szól, mivel főleg kis vállalatokról van szó. A rendelkezés szerint abban az esetben, amikor a volt tulajdonos lakása a gyár épületében van, akkor azt ki kell lakoltatni, és a helyi közigazgatásnak kell új lakásról gondoskodnia. Mivel Csík és Udvarhely megye esetében is főleg kis vállalatokról beszélhetünk, számos esetben a tulajdonos lakása is a létesítmény épületében volt és így sokakat érintett ez a rendelkezés.

Kitértek az államosítás utáni teendőkre is. Eszerint az újonnan államosított egységek vezetői az új munkásigazgatók lesznek. Feladatuk a személyzet kinevezése, a kiadások és bevételek jóváhagyása, valamint a hivatalos iratok őrzése. Az igazgató három hónapig használhatja a régi adminisztrációs személyzetet, akik ez alatt nem mondhatnak fel. A foglalkoztatottak, munkások továbbra is megkapják bérüket, az igazgató fizetését viszont az illető település polgármestere határozta meg, az erre vonatkozó törvények alapján. Továbbá az igazgatónak létre kellett hoznia egy tanácsadó testületet az alapegységek vezetőiből (kisvállalatok esetében minden munkás tagja a testületnek), amelynek véleményét minden fontosabb kérdésben ki kellett kérnie. Ettől függetlenül az intézmény működésével kapcsolatos döntések felelőssége teljes egészében rá hárult, a tanácsadó testület döntései fakultatívak voltak. A vállalatok ellenőrzését a községi vagy megyei pénzügyi ellenőrök végezték, falvakon a jegyző.

Az államosítással kinevezett új igazgatók a "népi állam" (stat popular) képviselőivé váltak, és szorosan együtt kellett működjenek a párttal és a szakszervezettel. Ez utóbbinak a szerepe is csupán a munkások felvilágosításában, valamint a feladatok elvégzésére való buzdításban merült ki. A kommunista párt számára is kihívást jelentett ez az új helyzet (a politikum ilyen nagy mértékű szerepvállalása az üzemeken belül). A párt feladata lett a gazdasági vezetők felkészítése, valamint a munkások körében a munkához és köztulajdonhoz való viszonyulás alakítása.[128]

Az újonnan kinevezett vezetőknek a központi hatalom is minden segítséget megadott, kurzusokat szerveztek az új igazgatók részére, mivel több hiányosságot észleltek. Főleg az alapfokú pénzügyi ismereteket és a könyvelés alapjait oktatták.[129] A munkásigazgatók hozzá nem értését emeli ki L. G. adatközlőnk is: "Az államosítást olyan primitív, felkészületlen emberek hajtották végre, teljesen primitív, hozzáértés nélküli munkásigazgatók, akik akkor párttagok voltak, hogy egy jegyzőkönyvet nem tudtak összeállítani. Hát 52 üzemnek kellett egy év múlva mérleget csináljak, államosítási mérleget, kicsi üzemnek, nagy üzemnek, semmi nem volt. Hát egy gyatra jegyzőkönyv, hogy ott mi volt! Egy jegyzőkönyvet írtak, s leltározás, amit ott kaptak. De, hogy aktíva s passzíva, s, hogy a bankszámlájával mi van, s hogy a genfi izével mi van, s adósság, s hitelezők […] Hát, akinek esze volt, elégette a könyveket, s na csinálj mérleget belőle".[130]

Az iparirodák (oficii industriale) segítettek a szerződéskötésekben a vállalatok közötti kapcsolatfelvételben. Megszervezték a technikuscseréket, amelynek szerepe nem csak a szakemberpótlásban volt jelentős, hanem a hivatalos indoklás szerint a tapasztalatcserében is. Valójában jó alkalom volt arra, hogy a nem kívánt embereket eltávolítsák a gyárakból, kiszakítva környezetükből.

Igen kevés forrásunk van arra nézve, hogy a lakosság hogyan viszonyult az államosításokhoz. Azok az egyének, társadalmi csoportok, amelyek a vágyott identitáskép megkonstruálásában korábban minden önreprezentációs erőfeszítés mellett legyőzhetetlen strukturális akadályokba ütköztek, hirtelen arra ébredtek, hogy célkitűzéseikben szövetségesre találtak a külső hatalom személyében: oda emeli őket a társadalmi ranglétrán, ahova eddig törekedtek, a társadalmi hierarchia csúcsaira, sőt hatalommal ruházza fel őket, mégpedig az eddigi "pozícióban" lévők fölöttivel.[131]

A volt tulajdonosokról, azok rokonairól és a "megbízhatatlan személyekről" az utasítások úgy rendelkeztek, hogy el kell őket távolítani. Technikusként vagy munkásként való alkalmazásukat is megtiltották.[132] Egy későbbi rendelkezés viszont már arról szól, hogy a volt tulajdonosról - amennyiben az általa vezetett vállalatnál műszaki igazgató is volt, és politikailag megbízható - jelentést kell küldeni az RMP káderosztályának Bukarestbe. Itt eldöntik, hogy a volt tulajdonos alkalmazható-e esetleg más vállalatnál.[133]

A Kereskedelmi és Iparügyi Minisztérium 1948. szeptember 30-i 509.605-ös rendelete alapján a gyárakat november 10-ig be kellett íratni az állami kereskedelmi vállalatok speciális regiszterébe.[134] A regiszterbe való beiratkozáshoz a gyárról kérdőívet kellett kitölteni, ami tartalmazta a név mellett a székhely címét, a tevékenységi területet, az alaptőke nagyságát, a szabadalmaztatott találmányok, használt márkák, valamint azon személyek nevét és funkcióját, akiknek aláírási joguk volt a gyár nevében.[135] Ugyanakkor a munkásigazgatóknak is le kellett adniuk az irataikat, amivel bizonyították az állampolgárságukat, a születési bizonyítványt, a Cazier judiciart, az igazgatói kinevezést. A fenti iratok alapján értékes adatokhoz juthatunk az új igazgatókkal kapcsolatban. Megtudhatjuk, milyen társadalmi környezetből kerültek ki, valamint adatokat kapunk a mobilitásukkal kapcsolatban. A volt igazgatók közül egynek sincs büntetett előélete. Ez egyben azt is jelentheti, hogy nagy valószínűséggel nem volt illegális kommunista aktivista múltjuk, mivel Romániában a kommunistákat a két világháború között több hullámban üldözték és éppen ezért ennek az illegális tevékenységnek a legtöbbször nyoma maradt az illető cazierjében.[136]

Az államosítási törvény kárpótlási ígéretet is tartalmazott, ennek érdekében létrehozták az Államosított Ipar Alapját. A kárpótlások összegéből a törvény szerint levonták a gyárak adósságait, valamint azokat a károkat, amit a gyár az államosítás előtt elszenvedett. Azoknak ellenben nem járt kárpótlás, akik az állam szolgálatában törvénytelenül meggazdagodtak, vagy esetleg kiszöktek az országból.[137] Arról, hogy milyen kárpótlásokat adtak nincs tudomásunk. De a törvény elég kibúvót nyújtott ez elől. Egyébként a Nagy Szovjet Enciklopédia szerint épp az különbözteti meg a szocialista államosítást a kapitalista kisajátítástól, hogy nem fizetnek érte kárpótlást.[138]

*

Végkövetkeztetésül elmondhatjuk, hogy az 1948-as államosítások egy olyan vidéki gazdasági elit létfeltételeit szüntették meg, amely a térség gazdasági és szellemi életének fellendítésében játszott szerepet. Ezzel egyre inkább megvalósíthatónak tűnt az oly sokat emlegetett osztályegyenlőség képzete, hiszen a polgárság "lefejezése" után a volt tulajdonosok legfeljebb mint alkalmazottak kerülhettek vissza a szocialista társadalomba.

"A második világháború végéig a Romániához csatolt terület magyar népessége teljes rétegzettségű társadalmat alkotott, amely magába foglalta az arisztokráciát, a nagypolgárságot, a középrétegeket, munkásságot, parasztságot és más társadalmi csoportokat. A két világháború között Románia magántulajdonon alapuló gazdasági rendszere lehetővé tette e társadalmi szerkezet megőrzését. 1945 után a magántulajdon megszűnése, az államosítás és a kollektivizálás alapvetően megváltoztatta a romániai magyarság társadalmi- és foglalkozási struktúráját. A romániai magyar társadalom mindinkább kétpólusúvá vált. Az arisztokrácia és a nagypolgárság eltűnt, a középrétegek lélekszáma pedig egyre csökkent. A magyar társadalom többségét az egyre inkább elszegényedő ipari és mezőgazdasági dolgozók alkották. A másik pólust az értelmiségi elit képezte, amely a második világháborút követően teljes skálájú volt."[139]

A vállalatok államosítása a két megyében egy sokkal szélesebb réteget sodort a gazdasági ellehetetlenülés felé, hiszen a térség gazdasági erőforrásai az állam birtokába kerültek. Ezzel az állam a munka fölötti magánrendelkezést is megszüntette és magához ragadta az elosztás irányítását is. A központi irányítás mechanizmusát Kovácsy Tibor írja le: "A központi irányítás specializált, bizonyos szabályoknak megfelelően zajló jól vagy rosszul ellátható tevékenység - függetlenül a gazdaság működésében betöltött szerepétől, súlyától. Mint ilyen, a gazdasági és a gazdaságra irányuló tevékenységek között sajátos hierarchikus pozíciót tölt be. Így az e tevékenységet ellátó apparátus tagjainak sajátos érdekei az adott társadalomban fellépő érdekek erőviszonyainak megfelelően egy meghatározott hatalmi pozícióból érvényesülnek. Az utasításokkal irányított gazdaság sajátossága e tekintetben az, hogy az irányítás - s így a gazdaság - politikai meghatározottsága következtében a gazdasági hatalom egybeesik a politikai hatalommal, az irányító apparátus pedig egy egynemű hatalmi hierarchia csúcsán foglal helyet."[140] Ezek mellett közvetlenül az államosítás utáni időszakban igencsak szűkre szabták a vállalatok kiadásait azzal az indokkal, hogy minden erőt az újjáépítésre és a termelés növelésére kell fordítani. A nagyobb gyárak, létesítmények otthonokat, óvodákat és étkezdéket tartottak fenn, ám az új előírásoknak megfelelően az ilyen irányú kiadásokat fel kellett számolni.