nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Szász Zoltán

Kormánypolitika és nemzetiségek

 

A „boldog békeidők” Magyarországának hivatalos nemzetiségi politikájáról a korban is, és később is, valójában napjainkig, igen végletes ítéletek fogalmazódtak meg. Egyfelől az, hogy a liberális kormányok gyenge kezű politikájával segítették, hagyták megerősödni az ország nem magyar népeit, a magyar nacionalizmus nem annyira elnyomta, mint inkább az állam ellen ingerelte őket, mintegy kitermelve ezzel elszakadási törekvéseiket. Nem kell mondani, hogy ez a nézet inkább a magyarok körében merült fel, amikor a liberalizmust tették meg felelősnek a történelmi Magyarország összeomlásáért. A másik nézet szerint soviniszta uszítás, brutális elnyomás nehezedett a nemzetiségekre, anyanyelvük, sőt etnikai állományuk került végveszélybe, ami aztán szükségszerűvé tette az amúgy is törvényszerű, az államhatáron túli testvéreikkel való egyesülést. Ez a nézet főként a Monarchia utódállamaiban kapott hangot: nem is annyira az elszakadás igazolásául, mint inkább az ottani kisebbségi magyarság jogai korlátozásának megideologizálásaként. Mindkét nézet közös abban, hogy a dualista magyar kormányok részéről egy mindenre kiterjedő, komplex és társadalomformáló nemzetiségi politika lehetőségéből vagy egyenesen annak meglétéből indul ki.

Amikor 1867-ben a kiegyezést megkötötték, az alku magyar résztvevői a történelmi Magyarország fennmaradását vélték bebiztosítani. A Monarchia nagyhatalmi helyzete, a magyar kormány intézményesített befolyása a birodalom politikájára mintegy elvette a nemzetiségi kérdés élét. A kiegyezést megkötő Deák generációja volt az utolsó, amelyik valós fontosságát még átérezte. A 19. században utánuk e kérdés nem is került sosem tartósabban a magyar politikai érdeklődés középpontjába.

A nemzetiségi törvény liberalizmusa

A magyar liberális vezető réteg megpróbálta feloldani az új berendezkedés ellentmondását: régi eszményképe, az egységes nemzetállam, s az örökölt realitás, az önrendelkezésre vágyó nem magyar népek sorát is magába foglaló soknemzetiségű ország közötti ellentmondást. A történeti jogra épülő nemzeti ideológia az ország egységének és a polgári jogegyenlőség elvének alapján kitermelte az „egységes politikai nemzet” fogalmát, mely minden nemzetiséget magába foglalt. A liberális tábor azonban ezen a koncepción belül már nem rendelkezett részleteiben is kialakított nemzetiségi programmal.

A liberális elit: Deák, Eötvös, Mocsáry a polgári egyéni szabadságjogok mellett az önkormányzatra épülő közigazgatási rendszerben kereste a nemzetiségi kérdés megoldásának biztosítékát. Mocsáry ment talán a legmesszebb, nyíltan elismerve, hogy Magyarország „polyglott állam”, csak úgy tartható egyben, ha minden népnek biztosítani tudja a szabad fejlődést, s ezek önként vállalják a régi összetartozás megőrzését. Eötvös, aki magas teoretikus szinten is többször végiggondolta a kérdést, egyszer azt írta naplójába, hogy egy köztársasági konföderációtól sem riadna vissza, mert „bizonyos, hogy a magyar e konföderációban épp olyan, sőt nagyobb állást foglalhat el, mint mely neki a dualizmus fenntartása mellett a birodalomban jut”. Így látta, hogy a Kárpát-medencében élő népek további léte szempontjából szükségszerű egy erős Magyarország, ez azonban nem alakítható tiszta nemzetállammá, s az öntudatra ébredt nemzetiségek „méltányos” politikai és nyelvi követeléseit ki kell elégíteni. „Érdekünkben fekszik, hogy ezen nemzetiségek saját körükben a lehetőségig kifejlődve mennél inkább egyéniségeknek érzetéhez jussanak”, ezért a szabadság nagyobb fokát kell biztosítani nekik, mint amit a szomszéd államokban kaphatnának. A szkeptikusabb Deák liberális kötelezettségérzetből, hétköznapi realizmus alapján hirdeti a méltányos nemzetiségi politikát. A liberális elit mindenki javára működő, nemzetek feletti államnak akarta berendezni a 67-es Magyarországot – magyar hegemóniával.

Az 1868:XLIV.tc., a nemzetiségi törvény, kompromisszum volt az elvi liberalizmus, a nemzeti autonómiák rendszerét meghonosítani akaró nemzetiségi programok és az egységes magyar jellegű nemzetállamot követelők tábora között. Az országgyűlés magyar és nem magyar képviselőkből álló „nemzetiségi albizottsága” majdnem kétévi előkészítő munka után nyújtotta be a törvénytervezetet. Az első változatot – melyben még nem szerepelt a magyar politikai nemzet tétele, s minden igazgatási fórumon, a megyékben is a többségi (és szabad) nyelvhasználatot ajánlotta – a magyar birtokos osztály, a politikai vezető réteg nagy többségének nyomására félretették, és az új szövegben a törvényhatóságok hivatalos nyelvévé emelték a magyart. Másrészt ez a szöveg a megyéknek a községekkel vagy egyénekkel való nem magyar érintkezést csupán (a „lehetőségig”) megengedhetővé, s nem kötelezővé tette. Ezzel a nyelvhasználat egy sor kérdésének eldöntését valójában átutalta a megyék – az ott többségben lévő, magyar szupremáciát féltő volt nemesség –hatáskörébe. A két oldalról is bírált törvénytervezet elfogadásának végül is az volt a feltétele, hogy –Deák kompromisszumos fogalmazásában – egy bevezetővel lássák el, mely kimondja, hogy az ország „összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”, továbbá világosan szögezzék le a központi állami szervek magyar nyelvűségét.

A törvény a megszorítások ellenére alapvetően liberális alkotás. A nem magyar nyelvek széles körű használatát biztosította. Minden polgár anyanyelvén nyújthatta be a községhez, megyékhez, annak közegeihez és a kormányhoz intézett beadványait, s ezekre anyanyelvén is választ kellett kapnia. Hasonló lehetőségeket teremtett a községek (szabadon választott) ügyviteli nyelvének alkalmazására. Megkötés nélkül használhatták az anyanyelvet az egyházak, egyházi hatóságok és az általuk fenntartott intézmények. Így a községek, egyházak, magánosok maguk választották meg iskoláik tannyelvét, másfelől a törvény részben az állam kötelességévé tette a középszintű nemzetiségi nyelvű oktatásról való gondoskodást. Egyik legfontosabb intézkedése kimondta, hogy „a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem elő~mozdítására szolgáló más intézetek felállítása végett is az egyes honpolgárok... társulatokba vagy egyletekbe összeállhatnak... pénzalapot gyűjthetnek, és azt ugyan az államkormány felügyelete alatt nemzetiségi törvényes igényeiknek megfelelően kezelhetik”.

A törvény biztosított kollektív jogokat is a nemzetiségeknek, noha elsősorban a teljes egyéni és kulturális szabadságra épült. De mert hiányzott belőle az egyes nemzetiségek külön politikai egyéniségének elismerése, elfogadhatatlannak tűnt a nemzetiségi politikusok zömének. A román és szerb képviselők által benyújtott Mocsonyi-Miletic-féle javaslat hat „egyenjogú országos nemzetet” akart elismertetni, az etnikai alapon újrakerekítendő megyékben biztosítva számukra a teljes politikai önkormányzatot; ezen túlmenően országos kultúrautonómiát és a központi állami intézményekben arányos részesedést követelt a nemzetiségeknek. E javaslat nem ismert „államnyelvet”, hiszen az átalakított megyék is saját (többségi) nyelvükön érintkeznének a (különben magyar nyelvű) kormánnyal, de nem ismert egységes történetpolitikai szemléletet sem, hisz iskoláikban külön államtörténetet és külön nemzettörténetet kívánt taníttatni. Rendszeresíteni akarta az egyes etnikumok nemzeti gyűléseit, a kulturális-nemzeti célokra tagdíjszerű adó kivetését, valamint saját zászlóik használatát. A teljes föderalizáláshoz közelítő javaslatot az egész magyar közvélemény elutasította, míg Mocsáry, a kor legliberálisabb magyar nemzetiségpolitikusa is azt mondta, hogy az nem más mint az ország feldarabolása.

A diametrálisan eltérő álláspontokat nem lehetett egymáshoz közelíteni, az Eötvös-féle javaslat törvényerőre emelkedése elleni tüntetésként a nemzetiségi politikusok zöme kivonult a képviselőházból. Az a tiltakozás, mellyel nemzetiségi részről a törvényt elutasították, végleg megpecsételte annak sorsát is. A kormánypárt többsége, majd idővel az ellenzék is ezt ürügyként, a törvényből hiányzó szankciókat pedig lehetőségként kihasználva, a nemzetiségi törvényből igyekezett minél kevesebbet, az államiság magyar nemzeti jellegéből minél többet megvalósítani. A középszintű apparátus, mely kezdettől vitatta a széles körű nemzetiségi jogok célszerűségét, gondoskodott arról, hogy ezek a politikában ne érvényesüljenek; a megyékben korlátozva, községi szintre, de mindenekelőtt a veszélytelenebbnek tartott gazdasági, illetve egyházi-kulturális szintre szorítva maradjanak. A 48-as nemzedék liberális nagyjainak letűntével egyeduralkodó lett az az álláspont, mely tagadta a nemzetiségek egyéniségét, és országos érdekre hivatkozva a szabadságjogok korlátozásának sikamlós útját választotta. Fél évtized múlva egy röpirat a szélesebb uralkodó osztály álláspontját kifejezve már azt írta: „Utóvégre is nekünk nem az a legelső kötelességünk, hogy szabadelvűek legyünk. Nincs az a nép a világon, amely ezt ismerné legelső kötelességének, nincs az a nép, amely a szabadelvűség ellen nem vétett, s nem vét. Hanem nekünk az a legelső kötelezettségünk, hogy Magyarország létezzék és fennálljon!”

A választójogi torlasz

A politikai jogkorlátozás döntő tényezője volt a sokat vitatott, bonyolult választási rendszer.

A választójogot fő vonalaiban az egész korszakban az 1848-ban hozott törvények határozták meg. A feudális jog felszámolása jogkiterjesztés formájában ment végbe, így a volt nemesek és városi polgárok megőrizték választójogukat a maguk személyére, míg „a hon új polgáraiként” ilyen joghoz jutottak az ország egyéb tekintélyesebb, megállapodottabb rétegei. A megállapodottság, a politikai érettség kritériumának elsősorban természetesen a vagyont tekintették, kiegészítve ezt azzal, hogy a tudományos képzettséggel bírók (mérnökök, orvosok, ügyvédek, papok, tanítók stb.) vagyontól függetlenül, az ún. értelmiségi cenzus alapján kaptak választójogot. A választójoghoz szükséges vagyon (a cenzus) nagyságának egységes meghatározása egy gazdálkodási, fejlettségi szintjét tekintve nagyon sokszínű országban rendkívül nehéz feladat volt, s elsősorban azt kellett elérni, hogy minden tájegység helyi módosai bekerüljenek a jogosultak körébe. A szűkebb Magyarországon faluhelyen a változó nagyságú 1/4 úrbéri teleknyi földhöz, városon egy jobb ház, gyár vagy kereskedelmi vállalat birtoklásához, kézműveseknél pedig egy segéd alkalmazásához kötötték a választójogot. Erdélyben a korábbi úrbérrendezés elmaradása miatt nem lehetett úribéri telket alapul venni, ezért ott 8 forint egyenes adó lett a cenzus. Ez már ekkor is átlagban közel felével magasabb volt a magyarországinál.

A dualizmus választójoga elsősorban osztályérdekek kifejezője, de egyben a nemzetiségek politikai mozgásának korlátozó eszköze volt. Magyar vidéken általában több volt a választók száma, mint nemzetiségi vidéken. A városok a törvény általi külön kedvezés, valamint polgáraik jobb anyagi helyzet miatt aránylag több választóval bírtak, mint a vidék, s ez megint csak a magyaroknak (és szászoknak) kedvezett.

A választási rendszer a dualizmus fenntartásának egyik alappillérét alkotta. A szavazójogosultság megszorításával garantálta, hogy a dualizmust, s ezzel az uralkodó osztályok hegemóniáját alulról jövő, veszélyes, új szociális és nemzetiségi törekvések – ha már teljesen eltüntetni nem is lehet őket – legalább a nagypolitikai élet, a parlament szintjén ne tehessék kérdésessé.

Az egyház- és iskolapolitika

A nemzetiségek számára az egyházak a szellemi-kulturális és politikai élet hagyományos keretét képezték. A görögkeleti és görög katolikus egyházak a korszakban végig valóságos bástyaként biztosították az értelmiség pozícióit, reprodukcióját. A hivatalos politika is elismerte ezek önállóságát, befolyását elsősorban az érsekválasztásoknál igyekezett érvényesíteni, hogy lehetőleg „mérsékelt” jelöltek kerüljenek a főpapi székbe. Az egyházi apparátusra közvetlenül már nem tudott hatni, vagyonuk kezelésébe nem volt beleszólása. (A nagyváradi görög katolikus püspökségnek pl. 1900-ban 137 20744 kat.h. földbirtoka volt.)

A kormányok, politikai fenntartásaik ellenére, az állam konstitutív tényezőinek tekintették a nem magyar egyházakat is. Főpapjaik ott ültek a főrendiházban, egy püspököt vagy esperest a helyi politikai elit tagjaként kellett számon tartani. Az egyházak fő jövedelmi forrását, a hívek adóját az állam egyenesen garantálta. Miközben a nacionalista sajtó bírálta a nem magyar felekezetek tevékenységét, a kormányzat ezen egyházak részére is hatósági asszisztenciát adott az adók behajtásához. Az a paradox helyzet adódott tehát, hogy a nemzetiségi célokra szedett adó behajtásának politikai ódiumát az államnak kellett magára vállalnia.

A hivatalos iskolapolitika céljaiban a magyarosítást is szolgálta. Ennek lehetőségét azonban a realitások igencsak korlátozták. Az iskolák túlnyomó részben az egyházak, illetve a községek kezében voltak, ezek a tanítási nyelvet maguk választhatták meg. Az iskolai magyarosításnak két útja maradt: a nemzetiségi iskolafenntartókat rászorítani a magyar nyelv előbb tantárgyként való bevezetésére, majd fokozott tanítására. Az előbbire az államnak kevés volt a pénze, az utóbbi viszont konfliktusok sorozatát eredményezte.

A kiegyezést követően még a teljes szabadelvűség uralkodott. A kormányzat például természetesnek tekintette, hogy az egyazon nyelvet beszélők egymás kultúráját – azaz a határokon túli románok a magyarországi románokat – az országhatárokon át anyagilag, akár az állami szubvenciók útján támogassák. A magyar minisztérium kiközvetítette például a román állam Erdélybe küldött segélypénzeit. 1875-től külföldi szubvenciót már nem volt szabad elfogadni. 1879-ben törvény tette kötelezővé a népiskolákban a magyar nyelv oktatását. Ez ma már szokatlanul hangzana bárhol, de a korábbi liberális felfogás szerint sértette az iskolafenntartók (egyház, magános) eddigi jogát. Ugyanis csak ők maguk határozták meg a tanítandó nyelveket. Az új kormánypolitika különösen a középiskolákat tartotta fontosnak a távlati magyarosítás szempontjából. A középiskola olyan mint egy gép – mondotta az egyik magyarosító –, az egyik végén tucatjával mennek be a szlovák fiúk, s a másik végén kijönnek mint magyar emberek. Az állam nem épített nemzetiségi gimnáziumokat, sőt az 1870-es években három szlovák középiskolát becsukatott. Nem állított fel az állam nemzetiségi egyetemet sem. A nemzetiségi tanintézetek számának csökkenése ellenére az iskolai magyarosítás érdemi eredményeket nem tudott felmutatni. 1900-ban a nemzetiségi lakosságnak 80%-a egyáltalán nem értett magyarul.

Gazdaságpolitika és nemzetiségek

A kor uralkodó liberális felfogása nem tette lehetővé, hogy a nagypolitika vagy a kultúrpolitika gyakorlatában meghonosodott nacionalista szempontokat a nemzetiségekkel szemben a gazdaság területén is érvényesítsék. Az államnak a századvégig amúgy is hiányoztak a pénzügyi eszközei az érdemi gazdaságpolitikához. A gazdasági élet ment a maga útján. A szabadverseny feltételei közepette ismeretesen virágoztak a nem magyar népek gazdasági szervezetei, különösen az új polgárság kialakításában fontos szerepet játszó pénzintézeteik. Míg a magyar kormányzatnak nem volt „gazdaságpolitikája” liberális elvei következtében, addig a román Albina és Victoria bank, a szlovák Tátra bank tudatos „nemzeti politikát” folytatott gazdasági eszközökkel: sokat áldozott nemzeti kulturális célokra, támasza volt a nemzetiségi politikusoknak is, kik közül jó néhányan benn ültek a bankok vezetésében; elősegítette a nemzetiségi parasztság földvásárlásait, s céljai közt szerepelt egy új nemzetiségi „középosztály” kifejlesztése.

A kompenzációs nemzetiségi politika

A korszak kezdetétől megfigyelhető összetevője volt a hivatalos nemzetiségi politikának, hogy a dualizmus rendszerének magyar félfüggetlenségéből származó elégedetlenség ellensúlyozására a nemzetiségekkel szembeni „kemény kéz” alkalmazásával „kárpótolja” a nacionalista közvéleményt.

A századvégre felgyorsult a kormánypolitika távolodása a liberális hagyományoktól. Különösen a Bánffy-kormány (1895-1899) időszakában erősödött meg a nemzetiségekre nehezedő hatósági nyomás. A Bánffy-féle nemzetiségi politika elvetette az addigi, törvényekkel magyarosító, óvatoskodó, a megtorlást inkább kerülni igyekvő magatartást, s a nemzetiségi kérdés kezelésének intézményesítését, bürokratizálását vezette be. Legelső lépései közé tartozott a nemzetiségi és a szocialista mozgalmak megfigyelése, a nemzetiségi kérdés kezelése elméleti-politikai irányvonalának kidolgozására, a hatósági rendszabályok központi irányítására egy új szerv, a miniszterelnökségi „nemzetiségi ügyosztály” létrehozása, melynek irányítását Bánffy magának tartotta fenn.

A rendőri intézkedések mellett e korszak jellegzetes magyarosítónak tartott intézkedése volt az 1898:IV. tc. „a község- és egyéb helynevekről”, mely kimondta, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve lehet, amelyet a Belügyminisztérium határoz meg, s célul tűzte ki, hogy e nevek ne csak hivatalos használatban, hanem a társadalmi érintkezésben is mentől általánosabban elterjedjenek, s mindinkább kizárólagosakká váljanak”. Ez azt jelentette, hogy az állam, a községek, törvényhatóságok iratain, tábláin, térképeken a nevek magyar megfelelőit kellett használni; igaz, a nemzetiségek a tankönyvekben, iskolák iratain kiegészítésül felvehették saját elnevezéseiket, a vállalatok pedig tetszésük szerint használtak elnevezéseket éppúgy, mint az ügykezelési nyelvet.

A Bánffy-féle politikához hasonlított a koalíciós kormány (1906-1910) gyakorlata is: különösen nagy hangsúlyt kapott a külsőséges magyarosítás. A hírhedt 1907. évi Lex Apponyi, amely a nemzetiségi iskolák életébe avatkozott be, közhivatalnoknak nyilvánított minden tanítót (hogy könnyebben lehessen fegyelmi eljárást indítani ellenük), államsegélyt adott a szegényebb nemzetiségi tanintézeteknek (hogy cserében fokozott magyartanítást követeljen meg), s egyben állami címert, zászlót rakatott az iskolákra (de kétnyelvű nyomtatványokat írt elő számukra). A koalíció nem vállalkozott általában a sajtószabadság korlátozására, de a megszaporodó nemzetiségi lapok ellen igen nagy számban indítottak sajtópert úgy, hogy 1910-ben a munkapárti új kormánynak ezek jó részét – „a megváltozott viszonyokra való tekintettel” – törölni kellett. Tény, hogy a koalíció frázisos nacionalizmusa sokban hozzájárult a nemzetiségi értelmiségnek a magyar államtól való elidegenedéséhez.

A külpolitikai korlátok

A századvégre kifejlődött, megerősödött a szomszédos szerb és román királyság. Ezeket szoros szálak fűzték a Monarchiához. Románia még 1883-ban titkos szerződéssel kapcsolódott a hármasszövetséghez. A szerződések rendszerének fenntartása, a jó államközi kapcsolatok érdeke is megkívánta, hogy a kormányzat lehetőleg mérsékelt politikát folytasson a nemzetiségekkel szemben. Noha a budapesti vezető körök ezt nem nagyon akarták tudomásul venni, de a közös külügyminisztérium, s a század végtől már Berlin is, állandóan erre ösztönözte. Németország különösen nagy súlyt helyezett a Romániával való jó viszony biztosítására. A román kormány pedig a hármasszövetség fenntartásának érdekére hivatkozva ugyancsak szorgalmazta a nemzetiségpolitikai engedményeket. Így vált mindenekelőtt az erdélyi románok ügye még jóval a világháború kitörése előtt a nemzetközi politika kérdésévé.

A politikai integrálás gondolata

Ahogy a korszak elején a nemzetiségi politikusok még többé-kevésbé szorosan kötődtek a magyar politikai erőkhöz, különösen az akkor még liberális-demokratikus színezetű függetlenségi párthoz, úgy a korszak végén is, ha nem is látványosan, megerősödik a nemzetiségi politikai erőkkel való együttműködés, vagy „paktum” gondolata. A haladás tábora: a szociáldemokrácia már rég internacionalista alapon szervezte a nemzetiségi munkásságot is; a századelő polgári radikálisai a demokrácia tartalékhadának tekintették az erősödő nemzetiségi burzsoázia pártjait.

A dualizmus politikai válsága, a „nemzetközi helyzet éleződése”, a nem magyar népek gazdasági-társadalmi fejlődése, politikai szervezeteik erősödése a hivatalos köröket is arra ösztönözte, hogy valamilyen módus vivendit keressenek a nemzetiségi politikusokkal. Felhasználhatták, hogy utóbbiakat is erre szorította gazdaságuk, kulturális intézményeik, kiszélesedő társadalmi szervezeteik mindennapi igénye. Konzervatív oldalról Tisza István gróf tette meg az első közeledési lépéseket a legnagyobb nemzetiség: a románság vezető köreinek megnyerésére. Az 1910-ben kezdődő román „paktumtárgyalásai” során végül is hatalmi tényezőnek ismerte el a Román Nemzeti Pártot, s érdemi „engedményeket” tett politikai és kulturális téren. Csakhogy míg eddig azt hangsúlyoztuk, hogy az agresszív nemzetiségi politikát is sok tényező korlátozta, itt arra kell rámutatni, hogy a konciliánsabb politikának sem kevés akadálya volt. Az elmérgesedett belpolitikai harcok, az uralkodó osztály széthúzása közepette Tiszának úgy kellett engedményeket tennie a románoknak, hogy az minél kevesebbnek látszódjék, míg a román politikusok érdeke éppen azt kívánta, hogy saját közvéleményük előtt az engedmények ne csupán ténylegesek, hanem látványosak is legyenek. A magyar ellenzék ellenezte az alkudozásokat, a progresszió tábora a Tisza-féle reakció erőgyarapodásának veszélyétől félt, a jövendő uralkodó, Ferenc Ferdinánd trónörökös pedig az utolsó pillanatban ugyancsak ellene foglalt állást, magának kívánván fenntartani a nemzetiségi kérdés abszolutista típusú rendezésének lehetőségét. A tárgyalásos politika , mely egyébként a szlovákokkal való megegyezést is célba vette, a nemzetiségeknek a politikai életbe való integrálásának irányába mutatott.

A világháború kitörése, a Monarchia összeomlása, a forradalmak természetesen egészen más irányt adtak a fejlődésnek. A dualizmus kori nemzetiségi politika elemzésében, s különösen értékelésében az összeomlás, s a szétszakadáshoz vezető folyamatok váltak máig is egyedüli meghatározó szempontokká, nem kis mértékben nehezítve a bonyolult problematika korszerű történeti megközelítését.