Miskolczy Ambrus

Kísérlet a megbékélésre

Ioan Dragos küldetése

A magyar és román nemzeti és társadalmi szabadságtörekvéseket egyeztetni akaró békevágynak makacsul fel-feltornyosuló akadályokkal kellett megküzdenie a polgárháborúba sodródott soknemzetiségű tájon.

Abrudbánya négyezer fős – akkor nagyobbrészt magyarlakta – kisváros az erdélyi aranybányavidék, az Érchegység szívében, ahol 1848-ig a román és a magyar városi polgár a lehető legjobb viszonyban élt. A városka szélén már egy másik világ kezdődött: az igazi kizsákmányoltaké, akik bérmunkások, bányászparasztok, többségükben kincstári jobbágyok voltak, s csak kevesen tudtak szorgalmuknak vagy szerencséjüknek köszönhetően kiemelkedni. A lázongás szelleme pedig olyannyira erős volt, hogy 1784-ben Horia vezetése alatt már fegyvert is fogtak. S a magyar városi polgárok emlékezetébe tartósan belevésődött, miként sarcolták meg annak idején a gazdagabbakat, dúlták fel templomaikat és keresztelték át őket az ortodox vallásra – „a román törvényre” –, ettől remélvén, hogy megsemmisíthetik a társadalmi munkamegosztás egyenlőtlenségeket újratermelő rendjét is.

Románok és Bécs

1848 tavaszán a román parasztság társadalmi elégedetlensége már új nemzeti törekvések bázisa lett. A fiatal, harcos értelmiség a jobbágyfelszabadítás hirdetésével próbálta nemzeti törekvéseinek megnyerni a parasztságot, amelynek viszont vezető erőre volt szüksége. S miközben a magyar liberális nemesség kilátásba helyezte a jobbágyfelszabadítást, a jobbágyparasztság körében még erősen hatott a „jó császár” illúzió, az a hit, hogy az uralkodó a nép javát akarja, de „a magyar urak” ebben megakadályozzák. De emelett mintha a népmesék igazságosztó királyait látták volna egy-egy gondjaikat felkaroló írástudóban. Az Érchegységben is királyként tisztelték azt a fiatal ügyvédet, Avram Iancut, aki évszázados vágyuknak adott hangot, amikor kimondta, hogy övék a kincstári erdő, és ezért bujtogatás címén üldözni kezdték a hatóságok.

Tragikus mozzanata a magyar-román közös múltnak, hogy a Királyhágón túl a két nép nemzeti mozgalmának jelentős erői az egzisztenciális fenyegetettség tudatában kerültek egymással szembe. A radikális románok – lényegében az önrendelkezés jogát hangoztatva – elutasították Erdély és Magyarország unióját, noha alapvetően ez biztosította a jobbágyfelszabadítást, a polgári alkotmányosság bevezetését is.

1848 őszén a Habsburg ellenforradalom viszont annál hatékonyabban használta ki a polgári átalakulás erőinek ezt a megosztottságát; s a magyar forradalom ellen a román nemzetiségűekhez fordult. Miután a magyar liberálisok túl későn fogtak hozzá a román nemzeti sérelmek orvoslásához, és túl hamar vették le azokat a napirendről, a harcias román értelmiség elfogadta az osztrák császárhű katonatisztek által ajánlott szövetséget.

Román papok, ügyvédek, diákok, tanárok vállalták, hogy a császár nevében kétszázezer embert állítanak fegyverbe a magyar szabadságharc ellen. A román nemzetiségű volt jobbágyság amúgy is a leghatározottabban ellenállt a magyar kormány által elrendelt katonai összeírásnak és bizonyára várta, hogy végre bosszút állhasson földes~urain. Véres polgárháború robbant ki, aminek csak az vetett véget, hogy Bem tábornok 1849 márciusának közepére kiverte az osztrákokat és a segítségükre időközben behívott cári ezredeket. A román felkelők az Érchegységbe húzódtak vissza, és egyre többen menekültek ide a nehezen korlátozható földesúri bosszú és számonkérés elől is.

1849 tavaszán úgy látszott: csupán idő kérdése, hogy felszámolja a rosszul felfegyverzett paraszttábort. Április elején a Debrecenben ülésező országgyűlés román képviselői, akik a magyar önvédelmi harc mellé álltak, elhatározták, hogy megkísérlik a harcoló felek kibékítését, a fenyegető nagy fegyveres leszámolás elhárítását. Többen is felajánlották, hogy közvetítenek az érchegységiek és a kormány között. Kossuth – hangoztatva az akció életveszélyességét – a bihari Ioan Dragost választotta.

Dragos és Kossuth

Dragos sajátos egyénisége volt a nagy átalakulással járó időknek. A forradalom előtt mint az abszolutisztikus rezsim „provinciális katonája” – hogy őt magát idézzük – egészen a szolgabíróságig vitte Bihar megyében. 1848 nyarán és őszén viszont mint képviselő, nagy hévvel igyekezett kiérdemelni a kormány bizalmát, de úgy, hogy nemzetiségét sohasem tagadta meg. A magyar országgyűlésen román nyelvhasználati jogokat követelt és javaslatot tett a két nemzet „természetes” szövetségének törvénybe iktatására. Híve lett a polgári alkotmányosságot biztosító Magyarország függetlenségének. Ţ javasolta azt is, hogy április 14-én az országgyűlés a teljes függetlenség ügyében a szélesebb nyilvánosság előtt a debreceni nagytemplomban döntsön. Kossuth a Habsburgok trónfosztásának napján megbízólevelet adott Dragosnak, aki április 23-án már találkozhatott Iancuval „a havasok királyával” is, s három nap múlva újra Debrecenben volt.

Dragos igen kedvező képet festett tapasztalatairól, mert Kossuth április 26-án az országgyűlésen „csaknem bizonyosság”-ként jelentette be, hogy az érchegységi románok leteszik a fegyvert „egyik képviselőtársunk közremunkálása következtében”. Majd Dragos kérésére még aznap papírra vetette elképzeléseit „a békés kiegyenlítés”-ről.

Így látszik, mintha az osztrákok fölötti sorozatos győzelmek nyomán a magyar kormány nemzetiségi politikája nagyvonalúbb jelleget öltött volna, és mintha jobban akart volna igazodni a realitásokhoz. Hiszen Kossuth Dragoshoz intézett soraiban nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a magyar nyelv „diplomaticai” jellegének az országgyűlésen és az „országkormányzatban” való érvényesítése mellett „minden nyelvnek és népiségnek nemcsak szabad használatot és fejlődést akarunk engedni, hanem ezen fejlődést a civilizátió érdekében elő is mozdítani”. S ha a megyei igazgatásban való nyelvhasználat kérdését nem is feszegette, biztosította a további községi, iskolai és egyházi anyanyelvhasználat szabadságát. Az érchegységi románokat akkor legközelebbről érintő kérdésben, az amnesztia ügyében azt hangoztatta, hogy „a haza iránti hűség” ellenértékeként „attól sem leszek idegen, hogy a múltak politikai vétségeire a béke és szeretet nevében fátylat vessünk”. E feltételek ugyan nem elégíthettek ki minden igényt, de az egyezkedés alapjául szolgálhattak. Kossuth „becsületes békéről” írt, és ki is emelte, hogy nem akar feltétlen megadást. Küldötteket várt a havasokból, igaz, nem annyira a tárgyalások elkezdésére, hanem „hódolatuk kijelentése és ezen kedvezmények biztosítékai kinyerése végett”, és nem titkolta azt a reményét sem, hogy román önkénteseket szeretne látni a magyar hadseregben.

A levélből áradó optimizmus feledtetni látszik, hogy a magyar állam vezetői lázadókat láttak a román felkelőkben, s a forradalom presztízsének megfelelően mindenek~előtt az állam iránti hűséghez való visszatérést és fegyverletételt kívántak, míg az érchegységi románok a maguk igazának tudatában szilárd biztosítékot akartak „a békés kiegyenlítés” során.

Dragos a siker reményében vágott neki újra a havasoknak. De alighogy az Abrudbánya előtti, brádi magyar táborba ért, látnia kellett, hogy vállalkozása nehezebb, mint hitte. Már előbb elkészült arra, hogy népe áldani vagy átkozni fogja. S most látnia kellett, hogy az életével játszik. Május 2-án elkeseredve írta Debrecenbe, hogy „felfogásoktól, kedélyektől és szerencsétől függ az egész”. Igaza volt.

Harcias magyarok – bizalmatlan románok

A polgárháború mind a magyar, mind a román közvéleményben megerősítette a kölcsönös bizalmatlanságot. A jobboldal a román vezetők felelősségre vonását követelte, és tárgyalási készségükben csak cselt látott. A radikálisok pedig a francia forradalomnak a reakcióval szembeni könyörtelenségét idézgetve szabadcsapatok élén készülődtek az Érchegység ellen. Debrecenben már márciusban elkészült az Érchegység elleni koncentrált támadás terve. De a hadügyminiszter a románokat körülzáró erők parancsnokát, Csutak Kálmánt kifejezetten „védelemre” szólította fel, „legfölebb olyan támadásokra, melyek erejével összhangzásban vannak”. Bem viszont most sem sokat törődött a hadügyminisztériummal. Április 27-én, eredménytelenség miatt, elrendelte Csutak leváltását és elfogatását. Az új parancsnok, Hatvani Imre pesti radikális ügyvéd, alig tíz napja érkezett Brádra, ezer főnyi rosszul felszerelt szabadcsapatával. Közben Abrudbányáról is mindenféle nyugtalanító hír érkezett, amely szerint bántalmaznák az ottani magyarságot.

Dragost tehát joggal nyugtalanította a magyar tábor harcias hangulata és a románok már előre jelzett bizalmatlansága. Május 2-án 48 órás fegyverszünetre kért parancsot Kossuthtól, de a válaszra nem várva, már másnap délre megérkezett Abrudbányára, küldetése színhelyére. Azonnal levélben fordult Hatvanihoz, ne próbáljon ide bevonulni, mert „ha engem feláldozni éppen semminek tartjátok”, könnyen megsemmisülhetnek a magyar seregek is, holott nincs ok a beavatkozásra – mondja –, nem bántalmazzák az abrudbányai magyarságot sem.

Május 3-án megindulhattak a tárgyalások. A román vezetők sem tudtak egységes álláspontot kialakítani. Ki békére hajlott, ki a végsőkig akart harcolni, míg néhányan már-már attól tartottak, hogy éppen a háborúskodásban megfáradt népük adná ki őket a béke fejében. Áprilisban maga Iancu is az időhúzás szándékával vette fel Dragos-sal a kapcsolatot, de a magyar katonai sikerek láttán egyre inkább az érdemi tárgyalásokra hajlott. A román vezetőknek azonban szembe kellett nézniük azzal is, hogy a nép hangulatától függött ellenállásuk tartóssága. Népgyűléseket hívtak össze, hogy egyben azt is lássák, mire megy Dragos. Egyes források szerint a magyar kormány küldötte hiába fejtegette a maga igazát. Mások szerint a románok már a fegyvereket is le akarták tenni, mert élelmiszert, gabonát ígért nekik Dragos, és meggyőzően hirdette: „a magyarok nem akarják a románoktól a szabadság szent malasztját elrabolni, vallásuk és nyelvük használatától megfosztani”. A népgyűlések csak ahhoz ragaszkodtak, hogy ne küldjenek oda magyar fegyveres erőt.

Május 6-án délután ugyanis a magyar csapatok közeledése véget vetett a három napja folyó tárgyalásoknak. Hiába ment Dragos Hatvani elé, hogy ne jöjjenek be a városba, mert kész a béke. Hatvani katonai dicsőségre vágyott, és a fáradt harcosok ágyban szerették volna tölteni az éjszakát.

Az elhamarkodott bevonulás mindent elrontott. A tárgyalások még rövid ideig folytatódtak ugyan, noha Iancu elmenekült, s a helyzetből törvényszerűen következtek a kisebb-nagyobb atrocitások. Dragos most Iancut próbálta a harcról lebeszélni. A románok észrevették saját túlerejüket és május 8-án ellentámadásra indultak. Két napig tartó harc után Hatvaninak lőszerhiány miatt fejvesztetten menekülnie kellett. A város lakói közül csak azok érezhették magukat biztonságban, akiket egy-egy román ismerős rejtegetni mert, amíg a dühödt bosszú hullámai le nem csillapodtak. Dragos-t felkoncolták. Hatvani viszont éppen azt a két román vezetőt végeztette ki, akik a béke hívei voltak, s állítólag Debrecenbe indultak tárgyalni.

Kossuth a különböző riasztó hírek hatására – hogy például az érchegységiekre számító orosz-osztrák betörés készül – május 11-én elrendelte a hadműveletek folytatását. Egy hét múlva Hatvani újra csúfos kudarcba fulladó támadása következett, és Kossuth parancsa is a románok kezébe került. A tragikus fejlemények mindkét harcoló félben azt a meggyőződést keltették, hogy a másik csak tőrbe akarja csalni.

Köztünk a fegyverek sohasem dönthetnek

A tragikus összecsapásba torkolló békekísérlet példája intés és biztatás volt egyszerre. Biztatás, hogy van esély a megbékélésre. Intés, hogy körültekintőbben kell eljárni és elfogadható játékszabályokat kell kialakítani. Ezért nem riasztotta vissza Dragos sorsa képviselőtársait, akik egy hónap múlva hasonló, de jobban előkészített akcióra tettek ajánlatot a magyar kormánynak, amely határozott programként tűzte ki a románok kibékítését. S joggal válaszolhatott Iancu is egy újabb közeledési kísérletre annak hangsúlyozásával, hogy „köztünk és köztetek a fegyverek sohasem dönthetnek”.