BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Takács Péter
Murokország lakóinak életmódja
A 18-19. század fordulóján
Murokország csak nevében elmeszülemény. Benkő Samu alkotta meg a fogalmat annak a három Nyárád menti falunak – Ilencfalva, Lőrincfalva és Lukafalva – a jellemzésére, melynek lakói a 20. század folyamán kertészkedéssel, zöldségfélék termelésével és piaci értékesítésével próbálják meg elviselhetővé szelídíteni hétköznapi gondjaikat.
Murokország – Ilencfalva, Lőricfalva és Lukafalva – három kicsi falu Erdélyben, a Nyárád patakra „gyöngyszemként” felfűzve, Marosvásárhelytől 1 mérföldnyire, de tájékozódási és piacozási pontként e három falucska lakói már a 1780-as években felsorolták Gyalakuta, Tövis, Ebesfalva, Bonyha, Radnót, Szentpál, Medgyes és Makkfalva, Harackerék oppidumokat is, ahová olykor-olykor, ha idejük engedte, s eladnivalójuk is volt, több-kevesebb rendszerességgel ellátogattak.
A 18-19. század fordulóján három fontos, eléggé még fel nem tárt történelmi forrás őriz viszonylag pontos információkat Murokország falvairól. 1885-ben kísérelték meg először az úrbérrendezést Erdélyben, s ennek kapcsán az összeíró biztosok 9 kérdőpont alapján eskü alatt megvallatták mindhárom község lakóit. Ezel majdnem egy időben hajtották végre II. József népszámláló rendeletét, melynek adatai ugyancsak fennmaradtak. 1820-ban Erdélyben ismételten megkísérelték az úrbérrendezést végrehajtani. Ismét előszedték tehát a hagyományos 9 kérdőpontot, melyből csak az utolsót változtatták meg, mert II. József jobbágyrendelete óta értelmetlenné vált az a kérdés, hogy a falvak jobbágyai örökösök-é avagy szabadmenetelűek. Ezen kérdés helyett ezúttal az erdőélési szokásokról tudakozódtak a kérdezőbiztosok. Murokország történetét e három forrásból nyerhető információkkal óhajtjuk kiegészíteni.
Elsőként a statisztikai jellemzőket soroljuk fel.
A számok egyértelműen tükrözik, hogy olyan településekről van itt szó, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol patriarchális keretek közé szerveződve telnek a közösség hétköznapjai, s nemcsak együtt élnek, hanem tényleges közösséget is alkotnak az emberek. Kis túlzással azt is mondhatnánk: egy nagy család a három község. Ami 157 házban, 162 családban, 796 ember között történik, abban nincs titok. Ilyen kicsi számú közösségben az individuum feloldódik, s kénytelen életmódban, értékrendben, életvitelben, céljaiban alávetni magát a közösségnek. Fészekaljnyi közösség ez még akkor is, ha három falu igazgatási keretei közé szervezte őket a történelem. Nem véletlen hát, hogy annyira összecsengenek azok a vallomások, amelyeket 1785-ben és 1820-ban „vettek ki” mindhárom településben.
|
Murokország népessége 1885–1887 között |
|||||
|
A község neve |
Házak száma |
Családok száma |
Összes népesség |
Férfiak száma |
Nemes férfi |
|
Ilencfalva |
43 |
45 |
212 |
111 |
32 |
|
Lőrincfalva |
46 |
44 |
218 |
104 |
3 |
|
Lukafalva |
68 |
73 |
366 |
200 |
77 |
|
Összesen |
157 |
162 |
796 |
415 |
112 |
Elzselléresedés
Első alkalommal vadadi Nagy József marosszéki szolgabíró kérdezgette a „megesketett” személyeket. Ilencfalván három „agilis”, tehát félnemes – Tollas István, Székely Zsigmond és Horkó András – és négy „szabad nemes” – Jánosi József, Jánosi István, Mátyás Pál és Jánosi Mózes – tett „vallomást”. Hangoztatták is, hogy „az mű falunkban egy jobbágy sintsen, hanem mind szekel szabadsagal élő emberek laknak”. Némileg változott a helyzet 1820-ra, amikor Dósa Dániel és Nagy Elek conscriptorok „vallatták” a lakosokat. Ekkor két „armalista” – Horváth István és Bartha Gergely –, négy „szabad székely” – Horkó András, Tollas Zsigmond, Puskás István és Kakasi Mihály – és egy „colonus”, Mátyás Sámuel úr jobbágya – Kerekes Zsigmond – tettek vallomást. A változás okára is fény derül. „Itt nállunk (sic!) – mondották a kérdezettek egybehangzóan – a colonusok conventio szerént szolgálnak négy-öt esztendőktöl fogva, mivel az előtt a mi falunkba zsellér nem volt, hanem azután lettek a zsellérek a szűk idő mián.” A vallomások hitelét erősíti, hogy Horkó András 1785-ben 27 évesen található a vallomástevők között, s 1820-ban 63 évesen.
Az 1785-1787 között 45 családot számláló Ilencfalván két szabad menetelű zsellért vettek számba. Nagy András „földesurat” szolgálta Szabó János nyolcadtelkes, 180 négyszögöl belső telket használó „szabad menetelű zsellér”, és Mátyás Sámuel „földesurat” Hegyedi János fél telket, azon 442 négyszögöl belső fundust használó „szabad menetelű zsellér”.
1820-ra, valószínűleg az 1810-es évek derekán Erdélyre köszöntő éhínséges állapot következtében Mátyás Sámuel tekintetes urat már öt colonus szolgálta: Székely János, Kerekes Zsigmond, Kerekes Imre, Székely András és Miklós János. Öten 5 egész 3/4 bécsi mérő összterületű belső fundust, 3 egész 6/8 katasztrális hold szántót és 1 egész 1/8 hold mindig csak egyszer kaszálható rétet usuáltak.
Lőrincfalván bonyolultabb volt a helyzet mind 1785-ben, mind 1820-ban. 1785-ben öt „agilis” vagy szabad székely – Simon István, Simonffi György, Pető Miklós, Molnár István és Pető István –, valamint két „agilis nobilis”, nemes székely – Fekete Ferenc és Fábián István – tettek vallomást. Vadadi Nagy József kérdéseire a lőrincfalviak is hangsúlyozták, hogy „ezen helységünkben igen kevés a jobbágyság és zsellérség, mivel többire mind nemes szabadsággal élő személyek, a jobbágy pedig ki ezen helységben vagyon, mind örökös jobbágy, mivel mű mind eleitől fogva mind annak tudgyák lenni minnyajokot”.
1820-ban, amikor Dósa Dániel és Nagy Elek mérte fel a szolgálónépek állapotát Lőrincfalván, a viszonyok jelentős változását regisztrálta. Ekkor Maurer Sándorné asszonyt öt jobbágy szolgálta.
Datzo József úrnak négy jobbágy, Fábián József armalista nemesnek három zsellér szolgált, ebből kettő élt a Fábián úr fundusán, egynek pedig 1/4 belső fundus adatott használatába. Fekete Andrásnénak is volt egy 1/4 belső fundust használó zsellére.
Fekete Ferenc armalista nemest is egy 1/4 belső telken élő zsellér szolgálta, ugyanúgy, mint Simonffi Volfgang szabad székelyt.
Egy-egy negyedtelek nagyságú belső fundust használó zsellér szolgálta még 1820-ban Lőrincfalván Pető András, Simon György, Bálint István és Simonffi György örökösét, akik mindannyian szabad székelyek voltak. A Simonffi György örökösét szolgáló zsellér egyébként kovácsmester volt.
Íme Murokország „eljobbágyosodása”, „elzselléresedése” 1785 és 1820 között. A változás, amelyet még több adattal is alátámaszthatnánk, elgondolkoztató. Azt nehéz lenne az adatokból kihámozni, hogy milyen mértékű elszegényedés sújtotta Murokország lakosságát a két felmérés közötti 35 év alatt, de a jogi degradálódás ténye kézzelfogható mindhárom településen, s azzal, hogy a szolgálónépek – bár dézsmát és nónát – egybehangzó vallomások szerint sehol sem adtak sem a colonusok, sem a zsellérek a földesuraknak, de munkával gyarapították a földesurak bevételeit, s Lukafalván egy-két nemes meghonosította a fonáladás kötelezettségét is.
A bizonytalanság ellenére sem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a jogi süllyedés magával hozta a családok, háztartások gazdasági hanyatlását is, s a szolgáltatást az armalisták és földesurak felhasználhatták vagyoni gyarapodásukra. Ennek tüzetes bizonyítására azonban forrásaink nem elégségesek.
Szántó-vető életmód
Vizsgálhatjuk azonban a három település életmódját. Annál is inkább, mert a három községből két időpontban kivett vallomások annyi közös sajátosságot őriznek, hogy egy percig sem kell csodálkoznunk azon, amiért Benkő Samu – ősei sorsát is felfedezvén e mikrorégióban – Murokországnak nevezte el a Nyárád mentének ezt a szegletét.
A három falu lakóinak életét, mentalitását, értékrendjét és hétköznapi létét vizsgálva, az első, ami meghatározóként szembeötlik az utókor számára, hogy erdőtlen, nagy hegyek és mocsarak nélküli tájon található mindhárom település. Halászás, hajókázás, vízen való kereskedés éppúgy idegen a lakosságtól, mint ahogyan ismeretlen számukra a fábrikák, mész- és szénégetők világa. Önmaguk határába zártan kell élniük, és azon belül is szűkösen. Kevés a szántójuk, szűk a legelőjük, méginkább a rétjük, s kedvükre állatokat sem tarthatnak. A rétjüket olykor-olykor a Nyárád vize iszaposítja el, olykor-olykor a mezőteremi patak önti el. Ugyanez a sorsa a legelőjüknek is. A réten sarjút csak ritkán kaszálhatnak, mert a legelő szűkössége miatt tavasszal sokáig legeltetnek rajta, de a fű még így sem elég jószágaiknak. 1785-ben éppúgy, mint 1820-ban összehangzó panasza mindhárom falu lakóinak, hogy legelőt a szomszéd határokban vagy a széki havasokban kell bérelniük heverő, de igás állataiknak is, mert a sajátjuk nem elég. Fejős marháikat, midőn azok a csordáról hazatérnek, éjszaka törekkel, szalmával kell táplálni, hogy hasznukat vehessék.
Tűzi- és épületfát pénzért kell vásárolniuk 1-2 mérföldnyi távolságra, mert erdő nincs a határukban. Ilencfalva lakói 1785-ben még említést tettek ugyan egy kicsi erdőről, amit kímélnek, mert annak fáját a faluba szállásolt katonáknak tartogatják, ők maguk pedig szalmával tüzelnek. Az említett erdő is eltűnt azonban 1820-ra, s bizonyára nemcsak a vallomásokból, a falu határából is.
Szekerezésre, sóhordásra, egyéb munkából való pénzkeresésre egyik falu lakóinak sem volt alkalmuk. Legközelebb Marosvásárhely szőlőiben, és a Maros folyón bonyolított tutajozásoknál kereshettek volna egy kis pénzt, de ez részben távol volt, másrészt „nem szokták az efféle munkát” eddigelé a lakosok.
Maradtak hát Ilencfalva, Lőrincfalva és Lukafalva lakói a maguk határában és a maguk falujában. Itt követtek el mindent, hogy megélhetésüket biztosítsák.
Legfontosabb tevékenységük a szántóvető foglalatosság volt. A határuk minőségére nem panaszkodtak. „A szántó földeink meglehetősök, de ezen a mű helységünkön csak két forduló vagyon, két ökörrel sem egyszer, sem másszor nem lehet szántani, hanem négy s hat ökörrel mindenkor meg lehet” – mondották az ilencfalviak 1785-ben, s megismételték ugyanezet 1820-ban is. Mindkét alkalommal bizonygatták, hogy szántóikat 3-4 évenként trágyázni kell, s akkor „meg termi (!) a tiszta búzát, elegy búzát, rozsot, török búzát”. A soványabb „helyeken alakort, zabot” vetnek, s egy véka vetés után rend szerént szokott teremni 3 kalangya. Egy kalangya szokott ereszteni egy véka szemet, ritkán többet”. Megismételték azonban, hogy az „egész határuk – a rétek is – megkívánják a trágyát”, s csak négy marhával szánthatnak. Ilencfalva lakói szerint határuk „fele része jó, egy negyed része középszerű, a más negyed része pedig sovány, vizes”.
Majdnem szó szerint ismétlődik az ilencfalviak vallomása Lőrincfalván és Lukafalván. A lőrincfalviak azzal toldották meg ezt a vallomást, hogy akinek van, az „hat ökörrel szánt”, s határuknak csak „egy harmad része jó, egy harmad része középszerű, egy harmad része pedig sovány, vizes”. Tájékoztatnak arról is, hogy ők egy kalangyára 25 kévét számítanak. A tiszta búza kalangyája nekik is „egy vékát ereszt”, de a rozs és „elegy búza” kalangyája másfél vékát ad. A zab és alakor náluk bővebben terem. Egy véka elvetése után harmadfél kalangyát aratnak, de egy-egy kalangya „két vékát ereszt”. Lukafalva lakóinak vallomása mindenben egyezik a szántóföldi művelést és a határ minőségét illetően a lőrincfalviak vallomásával, csak a termésátlagok hasonlatosak az ilencfalviak terméseivel.
Egyezik mindhárom falu vallomása abban is, hogy makktermő erdő sem a határukban, sem a közeli települések határán nincs, ezért sertéseiket nem makkoltathatják.
Nagy belső telkek
Makk helyett valószínűleg törökbúzán, azaz kukoricán zsendítették ki a sertéseiket, de azt tudnunk kell, hogy különösen az 1815-1817-es éhínséges évektől kezdődően Erdélyben a fő emberi táplálékok közé sorolták a kukoricát. Murokország lakossága valószínűleg azt megelőzően is fogyasztotta a törökbúzát vagy kukoricát. Külön említést érdemel azonban, hogy a burgonya termeléséről még 1820-ban sem szólnak egyik településen sem.
Egy jelenségre azonban fel kell figyelnünk. A murokországi szolgálónépeket regisztráló táblázatok mind 1785-ben, mind 1820-ban feltűnően nagy belső telkeket, fundusokat említenek. 1785-ben még mindhárom faluban hangoztatták, hogy belső fundusaik nincsenek telkekre szabva. A számsorok, fundusnagyságok és a hozzájuk tartozó appertinentiák arról tanúskodnak, hogy a telekrendezés 1820-ig sem történt meg.
Ne csodálkozzunk hát azon, ha mind 1785-ben, mind 1820-ban mindhárom településen hangsúlyozzák, hogy „külső kertjeik” nincsenek a határon. 1785-ben Ilencfalva és Lukafalva vallomástevői azonban arról beszélnek, hogy „ollan kün való hires veteményező kerteink nintsenek, hanem ben a faluban a ben való jószágunkon vagyon egy-egy kis kerteink. Abból holmi veteményeket, kaposztakat, murkot, petreselymet, hagymát, a félét adunk el, s a félével kereskedünk”. Lőrincfalva lakói 1785-ben még nem említik belső telkeik, „jószágaik” veteményeit, de 1820-ban már ők is úgy vallottak, hogy bár „határunkon szőllő (!) nincsen”, de „a colonusoknak lakó telkeiken, többnyire majd mindeniknek vagynak egy-egy kevés gyümölts termő fái, veteményes kertjeik pedig mindennek vagyon”. A hagymát, murkot vagy sárgarépát, a petrezselymet, káposztát, egyéb veteményeket ők is, mint az ilencfalviak és a lukafalviak elsősorban Marosvásárhelyt, Hartzkeréken, Szentpálon, Ugrán, Radnóton, Gyalakután, Ebesfalván, Medgyesen, Szeredán, egy-két-három mérföldnyi távolságra lévő vásározó helyeken adják el, s szükséges dolgaikat –= bizonyára a sót és fűszereket, szerszámokat – leginkább Marosvásárhelyt szerzik be.
Malom sem 1785-ben, sem 1820-ban nem volt egyik településen sem, de hozzájuk fertály és fél mérföldnyire 2-3-4 malom is őrölt a Nyárádon. Ide jártak hát terményeiket megőrölni.
Íme Murokország hétköznapi valósága. Éltek a zsellérek, colonusok vagy jobbágyok együtt a szabad székelyekkel, az armalis nemesekkel, s küszködtek a földdel, a pénztelenséggel, a fátlan, rétben és legelőben szűk határral. Megkísérelték a lehetetlent is: 1785-ben, 1820-ban pénzelni zöldségből, petrezselyemből, sárgarépából, hagymából, káposztából, hogy megfizethessék állami tartozásaikat, megválthassák maguknak a csendes paraszti életet, s elkerülhessék a jogi süllyedést.
Láttuk, tapasztaltuk: egy-egy éhínséges periódus sokakat megfosztott a szabadságától, alávetettségre ítélt, s 1785 és 1820 között megsokszorozta az idő, a történelem a szolgálónépek arányát olyan településeken is, ahol 1785-ben még büszkén vallották az emberek, hogy sem a fiskusnak sem a földesuraknak dézsmát vagy nónát nem adnak, nem is adtak soha is, mert ők szabad székelyek, a székelyek szabadságával élnek. Így tűnik azonban, hogy a sors még Erdélyben is erősebb volt olykor-olykor, mint a székely szabadság.