nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Péter Katalin

Erdély az európai politikában 

Erdély legnagyobb diplomáciai sikere egy lengyel koronázás volt. 1576. május 1-én ment végbe somlyai Báthori István főszereplésével, akit az előző év végén választottak királlyá. Csak néhány hete érkezett Gyulafehérvárról, hogy a nagy megtiszteltetésnek eleget tegyen.

Báthori sok személyes áldozatot hozott a lengyel trónért, de megérte, mert ahogy Krakkóban fejére illesztették a koronát, az otthoni zűrzavar megszűnt. A rengeteg nehézség abból adódott, hogy (Szapolyai) János Zsigmond halála után (1571) a Magyarországon osztozkodó nagyhatalmak egyaránt igényt tartottak Erdélyre. Habsburg Miksa a speyeri egyezmény (1570) értelmében – mely szerint a Szapolyai család kihaltával Erdély Habsburg uralom alá kerül – tekintette a magáénak. II. Szelim szultán igényét pedig a portai fennhatóság három évtizedes gyakorlata és a török birodalom ereje támasztotta alá. Somlyai Báthori István e két akarat között örlődve már öt esztendeje volt János Zsigmond utóda a lengyel koronázás idején. A Portára beküldte az adót. Miksára – igaz, titokban – letette a hűségesküt. De végtelenül óvatosnak kellett lennie, nehogy akár az egyik, akár a másik fél irányában tett látványos lépéssel kirobbantsa a háborút.

A háborúval fenyegető helyzetből Erdélyt a lengyel koronázás ragadta ki. Erdélyt ezután már nem somlyai Báthori István igazgatta, aki kétszeres függésére utalva mindig csak vajdának nevezte magát, hanem az ő személyében „István, Isten kegyelméből Lengyelország királya... Erdély fejedelme” uralkodott felette. A „vajdából” „fejedelem” lett; Miksa és Szelim szolgája európai nagyhatalom urává vált. Erdély ügyében – míg István a lengyel trónon ült – csak nagyon sokoldalú összecsapás kockáztatásával lehetett volna hadjáratot indítani. Senki nem tett rá kísérletet.

Ennyire közvetlenül a saját érdekében Erdély nem tudta később soha a nemzetközi politikát mozgósítani. Jelentős előnyök származtak viszont a másik két szomszéddal, Havasalfölddel és Moldvával kialakult összeköttetésekből. 

Román fejedelemségek

Erdély és a két román állam kapcsolata az európai politikában akkor lett nyilvánvaló, amikor Moldva és Havasalföld Báthori Zsigmond (többszöri megszakítással 1586-1602) közvetítésével csatlakozott a Porta ellen kirobbant háborúhoz. 1595. január 28-i dátummal vetették papírra: Habsburg Rudolf király és császár, valamint Báthori Zsigmond fejedelem közös hadakozásra szóló megegyezésében „a török társaságától elfordult” Moldva és Havasalföld is bennfoglaltatik. Zsigmond már ekkor magáénak tekintette a két román államot, de az ő uralma alatt létrehozott perszonálunióról szóló kétoldalú szerződések csak később – Havasalfölddel májusban, Moldvával júniusban – születtek meg.

Mindent összevetve tehát Erdély, személy szerint Báthori Zsigmond szervezte a királyi Magyarországon Rudolf uralma alatt kirobbant háborút igazán nemzetközivé. 1595 nyarától a Duna menti országok mind együtt harcoltak, és voltak olyan pillanatok, amikor azt lehetett hinni, hogy az oszmánok kitakarodnak a magyarországi hódoltságból, és, hogy Erdély és a román országok felett is végleg megszűnik a Porta hatalma. Reménykedni talán még nagyobb sikerben lehetett; a Dunánál elért győzelmek hírére a török birodalomhoz csatolt területeken – Szófia környékén és az albánoknál is – felkelések indultak.

A Báthori Zsigmond közvetítésével létrejött szövetség tagjai között azonban túlságosan sok ellentétes érdek feszült. Egyikük sem volt képes a törökre koncentrálni. Rudolf Erdélyre aspirált. Közben a két román ország is egymás, illetve Erdély ellen fordult. A havasalföldi Mihály vajda egy időre mindenki fölé kerekedett: Erdélyt és Moldvát is sikerült megszereznie (1599). Ebbe a rendezésbe azonban senki nem nyugodott bele: a háborúból háború született. És lassan feledésbe merült, hogy a szövetségeseknek eredetileg közös ellenségük volt, egymást pedig barátnak tekintették. A széthúzás odáig fajult, hogy minden a visszájára fordult. A török ellen indult hadakozásból a Porta égisze alatti, a Habsburg-ház uralmának felszámolására törő mozgalom lett. Ezen az úton azonban Erdélyt Moldva és Havasalföld már nem követte.

A fejedelemségnek a román államokhoz fűződő kapcsolata később sem hadszíntereken hozott közvetlen előnyöket, hanem abban, hogy a románok országai felett viszonylagos nagyhatalmi helyzetbe került.

Fölénye több forrásból táplálkozott. Ezek egy része inkább művelődéstörténeti jellegű, mint például az, hogy az első román nyomtatvány szebeni műhelyből került ki 1544-ben. Sőt később is, egészen a 17. század közepéig román nyelvű könyv csak Erdélyben jelent meg. Hatottak politikai természetű okok is. Első helyre a Porta rendkívül ügyesen alkalmazott taktikája kívánkozik, amely minden eszközt felhasználva váltogatta folyton a román vajdákat, így elérve, hogy azok ne tudjanak szilárd kormányzatot kialakítani. Csupán az 1630-as évek legelejétől tudta Havasalföldön a hazai uralkodócsaládból való Matei Basarab, Moldvában az albán származású Vasile Lupu hosszabb ideig tartani magát. Nagyjából húsz-húsz évnyi uralkodás után mindkettőjüket II. Rákóczi György segítségével távolították el. Léteztek végül a „nagyhatalmi” fölénynek gazdasági téren ható okai is. Leglényegesebb az, hogy – a korábbi fejlődés bizonyos egyenetlenségei miatt – a két vajdaság és Erdély között kicsiben kialakult a Kelet-Európát a nyugati részekkel összekötő munkamegosztás. A román országok mindent felvevő piacot biztosítottak a fejedelemségnek. Az újonnan bekerült vajdák rendszerint megírták: „örömest” várják az erdélyi kereskedőket, ahogyan ők is küldik mielőbb a hazaiakat. Majd megindult, illetve folytatódott a kivitel a fejedelemségből. Harangtól orvosi felszerelésekig mindent vittek: kőművesektől német módra sütő pékig mindenki utazott. Az erdélyiek pedig leginkább szép és jó tenyésztésű lovakért mentek a vajdaságokba.

A fejedelemség szempontjából ez az állapot rendkívül kedvező volt. A 17. században Európa-szerte tapasztalható gazdasági válság a román országokba történő export folyamatos lehetősége miatt más országok bajaihoz képest lényegesen kevésbé sújtotta. A nyugat-európai diplomáciában pedig gondosan számon tartották kelet-európai befolyásukat. 

A Habsburgok ellen

Ezt a besorolást Bethlen Gábor (1613-1629) tudta a legjobban kamatoztatni. A Keleten tekintélyes, de a nyugati diplomáciával együttműködő erdélyi politikusok közül ő vitte a legtöbbre. Keleti kapcsolataiban jutott érvényre legjobban machiavellizmusa és az, hogy partnereit szenvedélyesen szerette megtéveszteni. Ebben az összefüggésben azonban nem annyira a vajdaságokról, mint inkább Erdély portai függéséről volt szó. Bethlen Gábor szívesen állította úgy be a maga helyzetét, mintha Konstantinápoly nélkül semmit nem kezdeményezhetne. Valójában eléggé szabadon mozgott, mert rendkívül jól tájékozódott a Portán, és kihasználta a belső ellentéteket.

A körülmények ritkán alakultak Bethlen Gábor szándékaival ellentétesen. Bethlen ugyanis nagy realista volt: mindig pontosan felmérte a lehetőségek határait. Jól mérlegelt, és lehetetlent rendszerint nem akart. A 17. századi viszonyok tragédiája azonban az volt, hogy sok, közvetlenül reális elképzeléssel elérhetetlen végcélt követett: a nemzeti királyság visszaállítását. Ezt azonban az akkori valóság nem engedte meg. Minden ellene volt, ő maga viszont a végcél reménytelenségét nem ismerhette fel.

Bethlen Gábor remek nemzetközi konstellációban indult: a cseh korona országainak 1618-ban kirobbant Habsburg-ellenes felkelése szolgáltatta az alkalmat. A felkelők az angol király vejét, Pfalzi Frigyest hívták a mozgalom élére a német birodalomból. Nyilvánvalóvá vált, hogy az összecsapás nem marad a csehek ügye. Megindult a harmincéves háború (1618-1648), amely a korabeli Európát protestáns és katolikus küzdő uralkodók országaira osztotta. Bethlen Gábor 1619 nyarán a felkelők szövetségeseként kapcsolódott be a küzdelembe. Ahogy a háború Csehországból fokozatosan átterjedt Európa más részeire, Bethlen szövetségeseinek köre is egyre tágult. Előbb a német birodalomban épített ki kapcsolatokat. 1626-ban elvette az egyik legtevékenyebb Habsburg-ellenes uralkodó, a brandenburgi választófejedelem húgát, Katalint. Ezzel a friggyel a svéd királynak is sógora lett. Aztán Dánia, Anglia és Hollandia koalíciójához csatlakozott; a nagyhatalmak maguk ajánlottak szövetséget.

Erre az időre azonban Magyarország rendjei már elmaradtak Bethlen Gábortól. Eleinte támogatták őt, megválasztották magyar királynak is, amikor azonban kiderült, hogy az erdélyi fejedelem a török függést hozza magával, elkedvetlenedtek. Bethlen hivatkozásai Konstantinápoly szándékaira – saját maga védekezéséül – megbosszulták magukat. A magyar urak nem is sejtették, hogy a valóságban mennyire önállóan tevékenykedik. Aztán, 1620 novemberében, II. Ferdinánd leverte a cseh felkelést, és kegyetlen megtorlás következett. Nem lehetett kétséges, mi vár a magyarokra, ha nem győztesen fejezik be a háborút. És végül nem nyerte meg a magyarországi rendek tetszését Bethlen Gábor uralkodása azért sem, mert túlságosan keménykezű uralkodónak bizonyult.

Az egyre táguló nyugati szövetség tehát végeredményben gyakorlati hasznot nem hozott, sőt inkább hátrányokat. Mert ha meg is jelentek időnként szövetséges csapatok Magyarországon, azok menekülőben voltak a császári erők elől. Bethlen nem támogatást kapott tőlük, hanem segítséget kellett számukra adnia.

Ez a helyzet alapvetően nem változott meg az utód, I. Rákóczi György (1630-1648) harcai idején sem. Ő 1644-ben indított hadjáratot az akkori magyar király, III. Ferdinánd ellen. Ragyogó nyugati szövetségesei voltak, Svédország, Franciaország, Hollandia támogatására számíthatott. De csupán annyit ért el, hogy a háborút 1648-ban lezáró vesztfáliai béke okmányába – méghozzá a császársággal szemben győztes felek oldalán – az erdélyi fejedelemség bekerült. E ténynek azonban gyakorlati következménye ismét nem volt. A harminc éven át viselt háború után kötött béke valójában sem Csehországról, sem Erdélyről nem rendelkezett. A nagyhatalmakat a német birodalom megváltoztatandó viszonyai érdekelték; a császár más ügyei nem foglalkoztattak közülük senkit. Így is volt rendjén. A nemzetközi politika nem jótékonyságra szövetkezett személyiségek együttműködése. Érdekek ütköznek, vagy segítik egymást. 

Ismét Lengyelország

A fejedelemség azonban nem nyugodott bele végleg a mellőztetésbe. A szomszédos Lengyelországban igen jó lehetőség kínálkozott: Báthori István egykori országát az 1640-es évek közepétől külső és belső háborúk gyengítették. II. Rákóczi Györgynek úgy tűnt, csak ki kell nyújtania a kezét, és ölébe hull a lengyel korona. Előbb a lengyel király ellenzékével tárgyalt. A litvániai urak mellett a felkelt kozákok is szövetségesül kínálkoztak. Rákóczi azonban más beavatkozási lehetőséget keresett; nem belső, lengyelországi támogatással, hanem a svéd királlyal, X. Károllyal szövetkezve indult hadba. Mint ellenség lépett Lengyelország földjére. Így is távozott.

Szinte áttekinthetetlen okok eredőjeként az az egyszerű helyzet állt elő, hogy II. Rákóczi György vesztett csata nélkül vereséget szenvedett. Az erdélyi hadsereg részint Lengyelországban, részint a tatár kán krími fogságában pusztult el. Magát a fejedelemséget az önálló lengyelországi vállalkozás miatt feldühödött török nagyvezír, a vénségesen vén Köprülü Mehmed, majd fia és utóda rombolta szét. Akkor szakították le a maradék ország testéről a Várad körüli területet. A vár 1660-ban történt eleste után a kelet-tiszántúli megyék nagyobb része – Debrecen határától majdnem a Vaskapuig – a török hódoltsághoz került. Erdély ott feküdt módszeresen kifosztva és kegyetlen polgárháborúk között. Ezt követően többet nem játszott szerepet a nemzetközi politikában.