nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Barta Gábor

Barta Gábor

Király, vajda, fejedelem

 

A magyarok honfoglalásától Erdély fokozatosan a szerveződő magyar állam, majd az István alapította Magyar Királyság szerves részévé vált. Az 1526 utáni küzdelmek során, a török megosztotta Magyar Királyság területén két magyar államszervezet fejlődött ki. Az egyik Habsburg királyt választott és lett a Habsburg birodalom része, a másik pedig Erdélyi Fejedelmség néven önálló állami életet élt a török kiűzéséig.

Erdély, mint „új ország”, nehezen meghatározható időpontban keletkezett. A magyar királyság szétszakadása a mohácsi csatavesztés utáni években kezdődött meg, Szapolyai Jánosnak és Habsgurg Ferdinándnak a magyar trónért folytatott küzdelmével. Hosszú folyamat kezdődik a kettős királysággal. Állomásai: János király 1538-ban örökösei nevében lemondott a trónról a Habsburg-dinasztia javára. 1540 júliusában meghal Szapolyai János. Október: a szultán, a János-párti rendek követeinek kérésére, a Szapolyai halála előtti napokban született fiúgyermeket elismeri II. János királynak. Egy évtizedes háborúskodás után Izabella királyné 1551-ben önmaga és fia nevében lemond Erdélyről és a magyar trónról a Habsburgok javára. 1551-ben az 1529 óta a Szapolyaiak birtokában levő szent korona is visszakerül I. Ferdinánd kezébe. 1559-ben meghal János király özvegye, Izabella királyné, a Szapolyaiak országa fiára: János, más néven János Zsigmond, megint más néven István hercegre szállt. A magyar királyi cím „törvényes” birtokosa, I. Ferdinánd, majd fia, I. Miksa 1559-től „természetesen” háborút indított, hogy visszaszerezze a vetélytárs dinasztiától „jogos örökségét”, Erdélyt és a Tiszántúl megyéit. János „király” vagy „herceg” természetesen nem tágít. A végeredményben eredménytelen küzdelmet gyakori béketárgyalások kísérik. Ezek egyik sarkalatos témája: mi legyen a címe a részországból végül is elmozdíthatatlan ifjú Szapolyainak?

Gyulafehérvár ura eredetileg a „II. János Magyarország választott királya” címet követelte magának. Ezen név alatt érintkezett alattvalóival, azok országgyűléseivel, ezen a néven bocsátotta ki hivatalos okmányait, küldte el követeit idegenbe. Ennek jogalapja az 1540-ben tartott rákosi országgyűlés, ahol az akkor pár hónapos csecsemőt a magyar rendek egy része valóban kikiáltotta királyának. Ferdinánd és Miksa viszont – az 1538. évi váradi és az 1551. évi szászsebesei egyezségre hivatkozva – azt javasolta: János elégedjen meg a „hercegi”, „fejedelmi”, esetleg a „nádori” címmel. Miután a cím körüli huzavona többször megakasztotta a tárgyalásokat, 1563-ban a Szapolyai-fél a következő címet indítványozta: „János, a néhai legkegyelmesebb Jánosnak, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királyának fia, Isten kegyelméből Magyarország és Erdély fejedelme”.

A bécsi-pozsonyi fél ellenjavaslata: „János Zsigmond, a néhai kegyelmes Jánosnak, Magyarország, Horvátország, Dalmácia stb. királyának fia, Isten kegyelméből Erdély és Magyarország részeinek fejedelme”. Olykor azonban megint visszajutottak oda, hogy legfeljebb az „Erdély hercege” (dux Transsylvaniae) címről voltak hajlandók tárgyalni.

A tárgyalások végül – a Habsburgok és a szultán között 1568-ban aláírt drinápolyi béke következményeképpen – 1570. augusztus 16-án, a speyeri egyezménnyel értek véget.

A két fél megegyezett abban, hogy a magyar királyi cím egyedül a Habsburgokat, közelebbről az ekkor uralkodó I. Miksát illeti. János Zsigmond a következő cím használatára nyert jogot: „János, a néhai kegyelmes Jánosnak, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királyának fia, Isten kegyelméből Erdély és Magyarország részeinek fejedelme” (Joannes, serenissimi olim Joannis regis Hungariae, Dalmatiae, Croatiae etc. filius, Dei gratia princeps Transsylvaniae ac partium regni Hungariae). A „fejedelem” titulus birodalmi herceg (Fürst) értelmet nyert – s mellékesen megszületett a Részek (Partium) fogalma is.

A nevezetes egyezség tehát a János név mellett döntött: az érintett pedig – miután a másik fél ratifikáló iratai nem érkeztek meg idejében – még ezután is ragaszkodott a „II. János választott király” titulushoz. 1571. március 2-án, 12 nappal halála előtt még e névvel bocsátotta ki utolsó országgyűlési meghívóit. A maga módján persze az ellenfél is következetes maradt. 1580. május 11-én Prágában I. Rudolf hivatalosan átíratta „II. János választott magyar király” egy oklevelét – a másolatot magában foglaló szöveg ugyanezt az uralkodót „néhai Jánosnak, János magyar király fiának, Erdély és Magyarország részei fejedelmének” mondja.

A történeti irodalomban általánosan elfogadott János Zsigmond név egyetlen forrása az 1570 előtti Habsburg udvar. Ferdinánd király és utóda, I. Miksa ugyanis kizárólag a „János Zsigmond herceg, néhai legkegyelmesebb János király fia” címmel illette ellenfelét, lehetőleg országa megnevezése nélkül. Ezt a példát azonban még saját híveik sem követték. Tinódi is következetesen „János király fiáról”, esetleg „János hercegről” énekelt. E tízesztendős huzavona hivatalos Habsburg álláspontját vitte tovább 16-17. századi történetírásunk színe-java, főként az udvarhű Istvánffy Miklós. És mivel a 19. században megszülető modern magyar történetírás elsősorban az ő munkáira támaszkodva kezdett el foglalkozni a 16. századdal, az egykori elnevezés érdemtelenül egyeduralomra jutott.

Ahogyan II. János nem volt János Zsigmond – ugyanúgy országát sem nevezhetjük 1570-ig „Erdély”-nek. Ő maga Magyarországnak nevezte, ellenfelei a végül elfogadott „Erdély és Magyarország részei” elnevezést javasolták. A nem hivatalos szóhasználat éppen az 1560-as években kezdte „Erdély”-nek nevezni az országot és „erdélyieknek” az ott lakókat, ami persze nem ment föl az alól, hogy valami nevet adjunk az ekkor még csak „jövendő” Erdélyországnak. Én a magam részéről a Makkai László által újabban használt formulát tartom a legpraktikusabbnak: nevezzük ezt az államot – akár 1528-29-től – „keleti magyar királyságnak”. Az „Erdélyi magyar fejedelemség” elnevezésnek ugyanis mindenképpen csak 1571-től van létjogosultsága.

1571-től? Nem 1570-től? – kérdezheti az olvasó. Végül is ezt az országnevet 1570-ben, a speyeri egyezményben „találták ki”. Igen ám, de ez a szerződés csak a Szapolyai családra vonatkozott, annak kihalása után az országnak vissza kellett volna változnia a „nyugati” magyar királyság integráns részévé. Ehelyett azonban új uralkodót választott magának, somlyai Báthori István személyében (1571-1586), aki – „egyszerű” magyar főúr létére – már végképp nem támaszthatott igényt a magyar királyok méltóságára. Az ország neve tehát ettől fogva – 1571-től – „Erdély”.

Uralkodóinak címe azonban ismét kétségessé válik. Báthori ugyanis nemcsak a királyi titulust nem használja, hanem a fejedelmit sem. Hivatalos iratain, mind bel-, mind külföldön, ő „Erdély vajdája és a székelyek ispánja” (vayvoda Transsylvaniae et Siculorum comes). Ez viszont éppen nem uralkodói titulus, hanem az erdélyi vármegyék középkori magyar kormányzójának, tehát egy beosztott állami tisztviselőnek a címe. Báthori fél szemmel talán Moldvára és Havaselvére tekintett, ahol a „vajda” és a „fejedelem” (vayvoda és princeps) egymás mellett, egymás szinonimájaként használatos megnevezések. Köztudott, hogy ugyanakkor formai engedményt is tett ezzel az országát igénylő Habsburg-dinasztiával szemben. A formai engedmény ellenére István szuverén úrként kormányozta országát. Aki beleszólhatott tevékenységébe, az Sztambul volt.

A „fejedelem” rang 1576 elején támad föl, amikor Báthorit lengyel királlyá választják. Március 2-án országgyűlést hirdet Medgyesre, hogy bátyjára, Kristófra ruházza Erdély kormányzását – s a meghívót már mint „István, Isten kegyelméből Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege, Poroszország, Oroszország fejedelme, Mazóvia hercege... és Erdély fejedelme” bocsátja ki.

Persze ha István úr a fejedelem – a kormányrudat átvevő Kristóf úr nem lehet az. A medgyesi országgyűlés az ő számára megint csak az „Erdély vajdája és a székelyek ispánja” címet fogadja el. Magától adódik a kérdés: vajon alárendeltségi viszonyt akar kifejezni ez a megkülönböztetés? Hiszen tudjuk, hogy az igazi úr haláláig (1586) István király maradt, aki a krakkói erdélyi kancellárián keresztül ellenőrizte az odahaza tevékenykedő kormányzatot.

A dolog mégsem ilyen egyszerű. Erdély nem a lengyel, hanem a magyar korona „része” volt, s ehhez a fikcióhoz a rendek az országszakadás ellenére is makacsul ragaszkodtak Erdélyben is. Sőt, az új állam státusát rendezni kívánó valamennyi szerződés (a váradi, speyeri, prágai stb.) tartja magát ahhoz, hogy Erdély Magyarország része, s pl. Báthori István „vajdává” választása után titokban hűségesküt tesz I. Miksa kezébe. Mikor a halálos beteg Báthori Kristóf fiára kívánja hagyni vajdai rangját, az 1581. évi országgyűlési végzés – többek között – ősi magyar módra „szent királyaink törvényeire” hivatkozik. Ami pedig a címet és tartalmát illeti, a megfogalmazás nem hagy kétséget: „választjuk három nemzetül magyarországi ide tartozó atyánkfiaival összve nagyságod successorának [utódának] és hazánknak vajdájának és fejedelmének, azon bizodalommal és méltósággal, az meg mondott Báthori Zsigmond urunkat.” „Vajda és fejedelem”, úgy tűnik, a két, eredetileg eltérő jelentésű szó egyenértékűvé válik. A román példa hatása? Inkább egy további magyar (és nemzetközi) hagyomány eredménye. A királyi udvarok kötelező megszólító formulája a hozzájuk intézett hivatalos iratokban: „A legkegyelmesebb fejedelem úrnak, Magyarország király urának”. E formula a legnagyobb természetességgel él a Szapolyaiak idején – és megy át a Báthoriak korára is. A „fejedelem és király” szópár magától értetődően vált át „fejedelem és vajda” szópárra.

Mégis, mikor 1586-ban, Báthori István halálával kamasz unokaöccse, Zsigmond ténylegesen is szuverén ura lesz Erdélynek – a fejedelmi címet nem meri reá ruházni az ország. 1589-ben a medgyesi országgyűlés elutasít egy erre irányuló javaslatot. Báthori Zsigmond sokáig ugyanúgy csak „Erdély vajdája és a székelyek ispánja”, mint apja volt hajdan, és mint István úr, mielőtt a lengyel trónra léphetett.

Erdélyt 1592-1593 fordulóján súlyos pártviszályok rázzák meg. A zűrzavaros intrikákat Zsigmond „vajda” saját egykori nevelője, Gyulai Pál és annak barátja, Gálfi János halálba küldésével zárja le (1593. március 8.). Néhány héttel a második kivégzés után az ifjú uralkodó – mintegy ezzel is jelezni kívánva, hogy a hatalom immár az övé – fölveszi az „Erdély fejedelme és a székelyek ispánja” címet. Közben Báthori Zsigmond szakítani kíván a Portával. Az erdélyi országgyűlés azonban háromszor utasítja vissza a szakítást, mire 1594 júliusában lemond, majd augusztusban visszaveszi a fejedelmi hatalmat, s csatlakozik a rendek ellenére a törökellenes keresztény ligához. Az Erdélyt a Habsburg főn lévő koronához vissza-visszacsatolni igyekvő fejedelem a prágai szerződésben Rudolf császártól is megkapja a fejedelmi méltóságot. Igaz, azzal a kikötéssel, hogy az férfiágának kihalása után visszaszáll a koronára. S emellett ugyanazt a birodalmi hercegi címet is megkapja, melyet a Habsburgok II. Jánosnak is kínáltak.

A következő esztendők a tizenötéves háború (1591-1606) pusztító zűrzavarát, majd elhúzódó belviszályt hoztak Erdélyre. Az egymást váltó uralkodók – lett légyen bármilyen jogcímük is a hatalomhoz – már mind fejedelemnek hívhatják magukat. A császári kegyből kapott cím végre összeolvadt a helyi hagyományok és gyakorlat megkívánta méltósággal.