nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Szűcs Jenő

A középkori Magyarország népei

 

„Egész Magyarország napjainkban különféle népeket foglal magába, a magyarokon kívül németeket, cseheket, szlávokat, horvátokat, szászokat, székelyeket, románokat, rácokat, kunokat, jászokat, ruténeket..., akik mind eltérő nyelven beszélnek” – írta a mohácsi vész után a neves humanista, Oláh Miklós „Hungaria” című művében (1536), hozzátéve még, hogy akadnak falvak az Eger-völgyben, ahol Liége vidékéről származó telepesek „mind a mai napig franciául beszélnek”.

A középkor végi Magyarország népi összetételének e listájában csak annyi sántít, hogy a székelyek sok évszázada magyarul beszéltek, sőt akkoriban már talán a kunok és a jászok többsége is; annál figyelemre méltóbb, hogy váltig külön népekként tartották számon őket. Különben a lista nagyjából teljesnek mondható. Ugyanezeket vette számba két évtizeddel korábban Werbőczy István is a Hármaskönyvben, csak éppen a székelyek nélkül, megtoldva viszont a bolgárokkal. Mindketten a latin natio szót használták, aminek megfelelője a régi magyar nyelvben nemzet vagy nemzetség volt (utóbbi szintén „nép”, „nemzetiség” értelemben). Nem erőszakolt modernizálás tehát, ha nemzetiségekről beszélünk.

E nemzetiségi tablóból, a kerek tucatnyi népnévből alig kettő vezethető vissza távoli időkbe, az ezredforduló előtti korszakba, azok is csak némi magyarázat kíséretében. A nagy többség kiformálódásának kerete a magyar állam volt. A középkori nemzetiségtörténet lényegében véve településtörténet: „népek gyűjtésének” (congregatio populorum) története, ahogy e korban mondták.

Az „avarok pusztaságai” és Etelköz öröksége

Amikor Theotmar salzburgi érsek kevéssel a magyar honfoglalás után, a 900. évben Pannónia viszonyait ecsetelte a pápának, a „föld népéről” szólva kizárólag szlávokat emlegetett, megjegyezve, hogy a vidék sok napi járóföldre „elhagyatott”. A lényeget tekintve a kutatás oly sok fáradozása ellenére ma sem tudunk mást mondani. Az avarok és a népvándorlás viharaiban idesodródott korábbi népek, például a gepidák minden jel szerint jórészt felszívódtak a szláv népességbe, pontosabban annak különböző (morva, szlovén-karantán, bolgárszláv) etnikai csoportjaiba, melyek egymástól többé-kevésbé függetlenül, hol sűrűbb, hol egészen szórványos településeken éltek szerte az „avarok pusztaságain” – ahogy az idő tájt a Nyugat krónikásai előszeretettel emlegették a Kárpát-medence egészében gyér népességű térségét. A Theotmar levelében emlegetett szlávoknak és az Oláh Miklós hatszáz évvel későbbi listáján a harmadik helyen, méghozzá azonos néven (Sclavi) szereplő „nációnak” azonban kevés közé volt egymáshoz. A 900 körüli szlávok nagy többségének ivadékai a 12. századra maradéktalanul beolvadtak a magyarságba, nemcsak a Dunántúlon, hanem egyáltalán ama vonalon belül, mely az északi hegyes erdőrégió völgyeitől Erdély mezőségi vidékeiig, s onnan a Szerémségig összefüggő magyar szállásterületet övezte körül. Végül is egyedül az északnyugati hegyvidéken, kivált a Vág és a Nyitra völgyében maradt meg a morva-szlávok egy összefüggő népi tömbje: a majdani szlovákság magva. A szlovák nép azonban csak a 13-14. század folyamán, a tömeges telepítések nyomán formálódott ki. Kezdetben a magyarság valószínűleg az egész itt talált szlávságot tót néven nevezte, amiben persze az újkor előtt az égvilágon semmi bántó mellékíz nem bujkált, legfeljebb egy szemléleti általánosítás. A megjelölés ugyanis a gepidák saját népnevéből (thuat, eredeti jelentésében: „nép”) hagyományozódott át arra a populációra, melybe a gepidák is beolvadtak, s amely a magyarság szemében csakugyan maga volt az itt talált „nép”. Mikor azután a szlávság tömegei beolvadtak, az új szláv telepeseket pedig megkülönböztető etnikai neveiken cseheknek, lengyeleknek, horvátoknak stb. nevezték, a „tót” (Sclavus) megjelölés visszaszorult egyrészt a maradék északi csoportra, másrészt – minden megkülönböztetés nélkül – az 1091-ben meghódított, Drávától délre eső terület (Slavonia, magyarul „Tótország”) népességére.

Ennyi az egyik vékony összekötő szál a hajdani „avarok pusztasága” és Oláh Miklós listája közt. A másik, a székelység viszont már csak sajátos korfogalmak szerint számított külön nációnak, jóllehet eredetileg alighanem egyike lehetett a magyarság legkorábbi, igen archaikus „nemzetiségeinek”. Ţseik ama kazáriai népcsoportok közt sejthetők, melyek 860 táján a kaganátus ellen fellázadva (innen a kabar, azaz „lázadó” gyűjtőnevük) a hét magyar törzshöz csatlakoztak, hogy már velük együtt foglalják el a Kárpát-medencét. Nyomós feltevés szerint a székelyek egy Volga melléki, eszkil (eszekel) nevű bolgár-török népcsoport ivadékai, noha nem hallgatható el, hogy a székely eredetkérdés egyike a történelem igazán talán soha ki nem bogozható rejtélyeinek. Ami bizonyos, hogy a székelyek igen korai időben elmagyarosodtak; ha többnyire mégis külön népnek tekintették őket, azt megőrzött sajátos társadalmi szervezetük és jogszokásrendszerük, nem utolsó sorban Erdély késő középkori rendi szerkezetében elfoglalt „politikai náció” minőségük magyarázza. Különben például a krónikás Thuróczy János a 15. században szinte modern értelemben a „nemzet részének” (pars nationis), magyarnak tekintette a székelységet, aminthogy Werbőczy sem fogta fel őket, mint láttuk, külön „nációnak”.

A betelepedések első hulláma

Oláh Miklós listájának többi eleme már mind a magyar állam ezredforduló utáni „vendége” (hospes) volt – ahogy a kor nevezte a jövevény telepest. Az ún. jövevények áramlása megindult Nyugat és Kelet felől egyaránt már a 11. század vége felé, majd minden újabb évszázadban egyre erősödött. Ennek az a magyarázata, hogy az „avarok pusztaságainak” átalakítása keresztény-feudális monarchiává mindkét irányban sajátos szívóerőt gyakorolt, noha ennek töltete merőben más volt nyugati és keleti irányban.

Nyugati irányban a szívóerő alapvetően egy demográfiai feszültségben állt. Igaz, hogy távolról sem volt „pusztaság” a népvándorlások e hajdani klasszikus térsége már 1100 táján sem, de minthogy népsűrűsége akkoriban még az átlagot tekintve aligha haladta meg a 3-4 fő/km «MDSU«2 értéket, mégis „üresnek” tűnt fel a Nyugathoz képest, ahol sokszoros (de még a szomszédságban is jóval magasabb) érték volt a jellemző, sőt a Rajnán túl már kifejezetten relatív túlnépesedés mutatkozott. Jellemző, hogy amikor már javában folytak a tömeges telepítések, s az ország népessége az ezredfordulóhoz képest megduplázódott, egy francia dominikánus leírásában még mindig azt olvashatjuk, hogy sok város, vár és erődítmény, „számtalan falu” van Magyarországon – „mégis, mindezzel együtt üresnek tűnik fel ez az ország nagysága miatt” (1308). A vonzóerőt még fokozta az ország kivételesen termékeny földje, a gazdag gabonaasztagok látványa, ami még a nem éppen rokonszenvező Freisingi Ottó püspököt is arra késztette a 12. század derekán, hogy „Isten paradicsomához vagy Egyiptomhoz” hasonlítsa a földet, sőt Isten különös türelmének tulajdonítsa, hogy efféle „emberi szörnyeknek” – nemrég még „barbároknak” – ilyen ajándék jutott.

Keleti irányban viszont azokra a népcsoportokra hatott a szívóerő, melyeket a steppei népvándorlásoknak vagy három évszázadig még meg-megújuló hullámai hajtottak Nyugat felé – csakhogy immár nem egy nyugatibb „pusztaságra”, hanem egy keresztény állam kapui elé, ahol vagy bebocsátásért folyamodtak, vagy felőrlődtek. Így állt elő az a sajátos helyzet, hogy miközben egyfelől a korai századok tipikus telepese a keresztény Európa legfejlettebb – egyben leginkább túlnépesedett – vidékeiről érkezett észak-francia, vallon paraszt és városlakó volt („Latinus”, magyarul olasz néven nevezték őket, településeik emlékét a sok Olaszi helynév őrzi szerte az országban), másfelől a hajdani nomád főellenség, a besenyő nép számos menekülő csoportja, töredéke telepedett meg különböző vidékeken (a forrásokból közel száz falvuk igazolható a 11-12. században), de egyéb nomád töredékek is, például az úzok. A korai betelepülés Janus arcát jól mutatja, hogy míg egyfelől az erdélyi szászok első csoportjai II. Géza király „hívására” (ad vocationem) érkeztek az országba, másfelől ugyanez a király követséget küldött a Volga melléki Szakszin környékére, hogy az „moszlimokat és törököket [besenyőket] gyűjtsön, akik jól nyilaznak” (1151). Magyarország korai nemzetiségi összetételének keleties, sőt orientális színeit még élénkítette, hogy a tatárjárás előtt az ország jóformán tele volt hintve etnikailag javarészt észak-iráni, khorezmi (káliz) és Kaukázus vidéki alán (oszlár, varsány), mohamedán vallású (a régi magyarban böszörmény) csoportok katonatelepeivel és kereskedőkolóniáival – Pesttel az élen: a magyarság említett archaikus, kazáriai „nemzetiségeinek” ivadékaival, akikhez kelet felől, kivált Volga-Bulgáriából folyvást újabb csoportok vándoroltak be. A két pólus közt az ország csaknem valamennyi megyéjében elszórtan sok tucatnyi Németi, valamint Csehi, Tóti, Lengyeli, Horváti, Oroszi helynév vall a korai telepesek etnikumáról. E helynévtípus csak a 11-12. században keletkezett, a későbbi korokra a -falu összetétel jellemző.

A korai telepesek sorsa

Ha valaki mondjuk 1200 táján állított volna össze egy Oláh Miklóséhoz hasonló listát, ez bőségben vetekedett volna az 1500 utánival, csak éppen – mint látható – javarészt más népnevekkel. Van a középkori nemzetiségtörténetnek egy első, az etnikai folyamatosság síkján jóformán elsüllyedt fejezete. Az első nagy betelepedési hullám részesei ugyanis fokozatosan, legkésőbb a 14. századra nagyrészt beolvadtak a magyarságba. Asszimilálni akarta volna őket valaki is? Aligha, hiszen kezdettől fogva érvényesültek Szent István Intelmeinek alapelvei: „a különféle tájakról és tartományokból érkező... különféle nyelveket, szokásokat és példát hozó vendégek” befogadása „az országot díszíti”, mert „gyenge és törékeny az egynyelvű és egyszokású ország”. A népi sokszínűség hasznát hirdető felfogás azzal a másik sarktétellel volt teljes, mely szintén még Szent Istvántól származik és első Dekrétumában olvasható: „minden nép saját törvényei szerint él”, azaz jogszokásai tiszteletben tartandók. Nem holmi mai értelemben vett „nemzetiségpolitikai” elvek fogalmazódtak meg 1010 táján; az is igaz, hogy István szentenciái még elsősorban papoknak és lovagoknak szóltak, s csak idővel értelmeződtek át telepes parasztokra és polgárokra. Még csak nem is valami különbejáratú magyar elvekről van szó, hiszen a második szentencia szó szerinti átvétel a kora középkori bajor jogkönyvből. A középkor általános szemlélete gyökerezett meg Magyarországon is, mely éles ellentétben a nacionalizmus korával, egyrészt pozitívumnak – nem pedig ördögi rossznak – tekintette a népi sokszínűséget, másrészt sajátos értékként, már-már szentségként tisztelte a népek hagyományvilágát és jogait – „szokásait”. A legelső fennmaradt telepeskiváltságokban, a vallon Bodrogolasziéban (1201) és Erdély „első vendégei”, a német Karakó, Igen (Krapundorf) és Rams privilégiumában (1206) szó szerint megegyezően olvasható, hogy a telepesfalvak „népük rítusai [hagyományaik, szokásjoguk] szerint” élhetik a maguk életét.

Hogy az asszimiláció mégis miként és miért következett be e korai századokban, arra különös élességgel világít rá egy forrásszerűen kivételesen pontosan ismert, ráadásul szélsőséges példa. A példa azért szélsőséges, mert történetesen mohamedán vallású (etnikailag valószínűleg káliz) településcsoportról van szó, márpedig a mohamedánok erőszakos beolvasztását, a keresztény népességgel való összevegyítését – merőben vallási, nem pedig „nemzetiségi” okokból – az egyház nyomására még Szent László és Kálmán király törvényekkel próbálta elérni. Hasztalanul, mert amikor e „böszörmény” falvak (villae Ismaelitarum) az oklevelekben sorra-rendre felbukkanak, zárt közösségeknek mutatkoznak, saját „ispánjaik” és „véneik” igazgatása alatt. Mi több, amikor három évet (1150-53) Magyarországon töltött az iszlám arab Abu Hamid al-Andalusi, II. Géza király engedélyével járta az országot, hogy korrigálja az iszlám már félig elfelejtett rítusait („magyaráztam a Koránt” – írta), bejáratos volt az udvarba, s a királyról elismerően nyugtázta: „hagyta, hogy a moszlimok vallásukat nyilvánosan gyakorolják... szerette a moszlimokat”. Nemhogy etnikai, de még vallási hovatartozását sem fenyegette tehát senki ama harminc faluból álló délvidéki katonatelepülés-csoportoknak sem, akikkel Abu Hamid még anyanyelvükön érintkezett, s ahonnan két emberöltő múltán, 1220 körül tanulni vágyó ifjak jelentek meg Aleppóban. Akkor azonban már kérdőre vonták őket az ottani moszlimok „frank [nyugati keresztény] szokásaik” miatt, mire ezt válaszolták: „A magyarok nyelvét beszéljük... akik közülünk fegyvert viselnek, borotválják szakállukat és a frankok szokásai szerint öltöznek”. Senki sem kényszerítette rá őket, erről nem is panaszkodtak. A magyarázatot ők maguk adták meg: „Minden oldalról keresztényekkel vagyunk körülvéve.” A korai időkben a viselet köztudomásúan az etnikai azonosság demonstratív kifejezője; nem ok nélkül vétettek törvénybe az 1279. évben a kunok, hogy hajlandók megkeresztelkedni és letelepedni – „kivéve szakálluk és hajuk lenyírását és öltözetük elhagyását”.

A szóban forgó káliz népcsoport nyelve és „szokásai” kezdődő feladásával már 1150 és 1220 közt megindult a spontán asszimiláció útján, egyszerűen azért, mert be volt ékelve a Szerémség magyar etnikai tömbjébe –  holott ráadásul itt egy harminc faluból álló nagyobb csoportról volt szó. Márpedig a korai telepítések többsége elszórtan, egy-egy elszigetelt faluközösség vagy városiasodó település formájában tarkította az ország etnikai képét, mert így kívánták meg részint a korai magyar királyság katonai szempontjai, főként pedig gazdasági érdekei: hogy az akkoriban  még az ország belső, alföldi és mezőségi vidékein bőven kínálkozó sok termékeny „üres föld” lehetőleg minél több ponton – s az idő tájt még túlnyomórészt királyi birtokokon – eke alá kerüljön. E belső területeken pedig a „latinus”-októl kezdve a korai német és szláv jövevényeken át a besenyőkig a telepesfalvak mind – hogy az Aleppóban magyarázkodók szavait ismételjük – „magyarokkal voltak körülvéve”, előbb-utóbb tehát beolvadtak a magyar népbe. Az Oláh Miklós által emlegetett egervölgyi vallonok („latinusok”) a kevés kivétel közé tartoznak.  Ők azonban már egy új korszak, a 13. század második fele betelepülőinek ivadékai voltak.

Az 1200-as években megváltoztak a telepítés – „népek gyűjtése” – mind földrajzi, mind jogi-intézményi keretei, sőt radikálisan megváltozott társadalmi háttere is. Ez a fordulat mutat most már közvetlenül az ország sajátos nemzetiségi szerkezetének kialakulása – az Oláh Miklós-féle tucatnyi „náció” – felé.

Mi változott meg a jövevények áramlása és a telepítések – „népek gyűjtése” –  terén az 1200-as években, ami aztán már a középkor folyamán felvázolta az újabb kori Magyarország soknemzetiségű szerkezetének körvonalait?

A korai időkre jellemző demográfiai feszültség nyugati irányban számottevően csökkent. Magyarország lakossága már 1300 tájára az ezredfordulóhoz képest csaknem megháromszorozódott. A Rajnán túliak („latinusok”) áramlása elapadt, a 13. század dereka után a nyugati telepes gyakorlatilag csaknem azonos a német föld jövevényével. Kelet felől viszont a nomád népelemek több évszázados sodródását a mongol hódítás blokkolta le a 13. század közepére. Már a mongolok elől, az utolsó hullámmal kerültek a Duna-Tisza tájára a kunok és jász töredékek. Mindennek ellenére a telepesek áramlása folytatódott. „A világ minden részéből igyekeztünk királyi rendelettel katonákat és földműveseket gyűjteni az elpusztult földek benépesítésére” (1268) – mondja IV. Béla király tatárjárás utáni programja. A valóságban a telepesek nem annyira a világ minden részéből, mint inkább – ahogy a kor sok oklevelében olvasható – „a környező országokból” áramlottak, s azok sem elsősorban a leginkább elpusztított belső országrészeket, hanem súllyal az eleve gyér népességű, nagyobbrészt még lakatlan erdős, hegyes szélterületeket töltötték fel.

Íj vonása e második betelepedési hullámnak, hogy a jövevények immár általában nem olvadtak be a magyarságba, miként a korai telepesek, hanem vagy összefüggő népi kereteiket megtartva illeszkedtek be a magyar államba, vagy századok során többé-kevésbé összefüggő etnikai tömbökké kovácsolódtak egybe. Még a szórványok is inkább megőrizték etnikai azonosságukat, mint korábban. E háromféle változatot nehéz persze közvetlenül közös nevezőre hozni, hiszen a szászokat vagy kunokat, jászokat más tartotta össze, mint a városok németségét, s megint egészen más tényezők alakították ki a szlovákok, románok, ruszinok vagy a nyugati határszéli németek tömbjeit – hogy ezzel egy lélegzetre máris felsoroljuk ama idegen nyelvű „nációk” törzsét, melyeket Oláh Miklós is számba vett 1530 táján.

A közvetett közös nevező a feudális Magyarország belső szerkezeti átalakulásában rejlik. Azáltal, hogy az 1200-as években a királyi hatalom ellenlábasaként valósággal robbanásszerű gyorsasággal kialakult a nagybirtok, további új tényezőként pedig megjelentek a színen a városok is, maga a telepítés ügye egy többtényezős politikai játéktérbe került. Egyrészt a királyokat a nagybirtokosok hatalmának ellensúlyozása késztette arra, hogy a jövevények bizonyos tömegeit új telepítéspolitikai felfogás jegyében egységes „népekként” kezelje; másrészt a városokkal olyan új társadalmi tényező jelent meg, mely egyben sajátos etnikai megtartó erőnek bizonyult; végül (s ez érintette a legnagyobb tömegeket) a királyi hatalom és a nagybirtok rivalizálása sajátos gravitációs erővel tolta ki a „népek gyűjtésének” súlypontját új földrajzi térségekbe, a szélterületek felé.

Szászok, kunok, németek

Az új korszak egyik mottója az oklevelekben a 13. század derekán felbukkanó vezérszólam: „A királyok és fejedelmek dicsősége leginkább a népek sokaságában gyökerezik”; ezen fordul meg „a királyi hatalom kiterjesztése”. A tervszerű telepítőpolitika mozgatója az a felismerés volt, hogy az idegen jövevények annak arányában jelentenek gazdasági vagy katonai – következésképpen politikai – ellensúlyt a nagybirtokkal szemben, minél összefüggőbb területen és minél zártabb népi egységben élnek, „hűségük” fejében pedig intézményesen biztosíttatnak „népük szokásai” – csakhogy most már nem elszórt faluközösségekben, mint a 11-12. században, hanem népes tömbökben. Nem véletlen, hogy ebben az irányban az első határozott lépést az a II. András király tette meg, akinek idején valósággal programmá emelkedett a nagybirtok kifejlesztése, „Magyarország megyéinek és földjeinek szétosztása a bárók és vitézek között” (1217). Az uralkodó Erdély szász csoportjai számára az 1224. évben a Nagy-Küküllő és az Olt közt hatalmas, a Maros völgyétől keletre a Székelyföldig elnyúló területet jelölt ki (sőt a terület zártságát biztosítandó még az ott élő székelyeket is áttelepíttette Erdély sarkába), kimondva az új elvet: „az egész nép... egyetlen nép legyen, s egyazon bíró alá tartozzon”, azaz a privilégiumban („Andreanum”) biztosított kiváltságok szerint alsó fokú önkormányzatban éljen. De egy emberöltő múltán IV. Béla király sem próbálta afféle célszerűen elszórt katonatelepülésekbe kényszeríteni a kunok bebocsáttatásért folyamodó népét, mint korábban a besenyőkkel volt szokás, hanem tágas néptelen területeket engedett át nekik a Duna-Tisza közén és keletebbre (eredetileg még a Körösök és a Maros-Temes vidékén is), biztosítva hagyományos életkereteiket és szokásrendjüket, minek fejében tíz kun főember különös nomád ceremónia keretében „népük szokása szerint” tette le az esküt, hogy „a magyarok földjét a király híveiként a tatárokkal és más népekkel szemben megvédik” (1246).

Az első esetben nyilvánvaló a királyság gazdasági érdeke, hiszen a szászok 15.000 márkányi adója önmagában mintegy 9 százalékát tette ki a királyi jövedelemnek. A másik esetben kézenfekvő a katonai szempont, hiszen a kunok olykor tízezres serege a kései Árpád-kor legütőképesebb haderejévé vált. Alig lehet szélsőségesebb ellentétet elképzelni, mint ami a földműves, városépítő szászok és a harcias, nomád kunok között feszült. Mégis közös bennük, hogy rokon nagyságrendű, több tízezres népességről volt szó, főként pedig közös nevezőre hozta őket a királyi politika: a kiváltságok révén (ezeket a kunok 1279-ben kapták írásban) az egész „nép” egységes universitas vagy communitas rangjára emelkedett – ahogy a kor nevezte az önkormányzattal rendelkező, autonóm jogközösséget. Harmadik rokon nagyságrendű „néppé” már a tatárjárás után kovácsolódott össze, s nyerte el a közösségi kiváltságait (1271) fent északon, a Poprád és Felső-Hernád vidékén a szepesi szászság. A szászok esetében nem annyira az eleve egységes nép jutott kiváltságokhoz, mint inkább fordítva, a területi-kommunális keret formált ki idők során sajátos arculatú etnikai tömböket. A korai bevándorló csoportok a Szászföldön kívül a legkülönbözőbb német tartományokból, Bajorföldről éppúgy, mint Thüringiából, sőt sokan „latin földről”, Flandriából jöttek. Ha Magyarországon külön „nációként” tartották számon a szászokat (Saxones), határozottan megkülönböztetve őket az országban élő németektől (Alemanni, Teutonici) – mint Oláh Miklós listáján is láttuk –, az éppen sajátos autonómiájukból következett.

Az utak a kései középkorban elváltak. A szászok autonómiája a városias önkormányzat felé kiteljesedve a legújabb korig konzerválta a két nemzetiségi tömböt. Ezzel szemben, ha a kunok és a közéjük ékelt jász (alán) népelemek letelepedésével szintén ki is alakult a területi alapokra („székekre”) helyezett önkormányzat, s minthogy maga a településterület is jóformán szétfolyt a magyar etnikai terület kellős közepén, a beolvadás már a középkor vége felé megindult, majd a 16-18. század folyamán befejeződött.

A kialakuló városokba és bányavidékekre a 13. század óta beáramló németség már egészen más modellt testesített meg. Az előbbiekkel annyi az érintkező pont, hogy ez esetben is egyfajta kiváltságolt autonóm lét, communitas volt az új tényező, mely az etnikai folyamatosságot a szigetszerű elszórtság ellenére is biztosította. Nem mintha a városi autonómiában bármiféle „nemzetiségi” elv rejlett volna. „Az oda (a városba) gyülekező bármely állapotú és nyelvű emberek azonos szabadságnak örvendjenek” – mondja ki például a kor felfogására jellemzően Beregszász privilégiuma (1274). Mégis, ha a 14. század derekára kialakult mintegy félszáznyi kiváltságos város többségének lakossága részben vagy egészben német maradt, azt elsősorban az magyarázza, hogy a városi lét újfajta autonóm intézménykeretei közvetetten etnikai megtartó erőt jelentettek. A németek még ott is külön, többé-kevésbé zárt „kommunitás”-ként éltek, ahol pedig a középkor végére a lakosság fele már magyar volt (például Budán vagy Kolozsvárott), máshol meg topográfiai-igazgatási tekintetben elkülönülő „német várost” alkottak (mint Esztergomban, Vácott vagy Visegrádon).

A szászok két tömbje, a jászkunság és a városi németség azonban a középkor végi nemzetiségek közel egymilliónyi tömegének együttesen is legfeljebb ha 15 százalékát tette ki. A túlnyomó többsége egy harmadik modell szerint formálódott ki, jóllehet maga a modell azonos szerkezeti változásból ágazott ki.

Szlovákok, románok

Ha a továbbiakban az egyszerűség kedvéért szélterületekeről beszélünk, valójában arról a széles sávról van szó, mely a Kárpátok koszorúján belül a Vág völgyétől keletre, majd hatalmas félkaréjban Erdélyen át az Al-Dunáig hol száz, hol két-háromszáz kilométer mélységben övezte körös-körül a magyar etnikai területet, de helyenként „belső” erdős-hegyes vidékek is tartoztak hozzá (pl. Dél-Bihar). Tulajdonképpen a 13. században magán az országon belül jelentkezett egyfajta demográfiai feszültség, hiszen míg például a Dunántúl népessége megközelítette, helyenként meg is haladta a 20 fő/kmŤMDSUť2 sűrűséget, a szélterületekre még mindig 2-3 fő/kmŤMDSUť2 volt a jellemző. Országrésznyi erdőségek voltak még teljesen lakatlanok. E hatalmas félkaréjban 1200 táján még csak két magva volt a majdani nemzetiségeknek: északnyugaton, kivált a Vág és a Nyitra völgyében a morva-szlávok már fentebb említett tömbje (melyhez kelet felől akkoriban még csak szórványos és gyér népességfoltok csatlakoztak a turóci és liptói medencében, a Poprád völgyében) és délkeleten, a Fogarasi havasok alján a románok akkor még egyedüli összefüggő „földje”, terra Blacorum (Olachorum), melyhez nyugat felől, Hátszeg (Hatseg) vidékén csatlakoztak szórványok.

A szélterületek benépesítését az ország jelzett társadalmi-politikai átalakulása sajátos kétoldalú nyomatékkal tűzte napirendre. Az egyik az volt, hogy miután a királyi hatalom alól a belső területeken, a régi megyékben jórészt kicsúszott a föld, a király ott igyekezett kiépíteni új uradalmi bázisát, ahol még megyényi nagyságú erdőuradalmak láncolata volt birtokában: „a szent királyok vadaserdei”-ben. (Ahogy még akkoriban is – 1248, 1271 – nevezték a Kárpátokig felnyúló országrésznyi zólyomi uradalomtól keletre elhúzódó térséget). A tervszerű betelepítéseket e túlnyomórészt „üres” tájakra IV. Béla király kezdte el, majd utódai, kivált az Anjouk teljesítették ki. A telepítések kezdeti dinamikáját érzékelteti, hogy míg a turóci medencében 1250 táján még csak 30 kis szláv település húzódott meg a hegyek lábánál, már a telepítő uralkodó halálakor, 1270 táján kialakult annak a 70 falunak a magva, melyek aztán a következő század derekára termőfölddé alakították az egész medencét.

Az átalakulás másik előidézője viszont az volt, hogy ha már a nagybirtok terjeszkedését feltartóztatni nem lehetett, a királyok megyerésznyi „teljesen műveletlen és üres erdőségeket” adományoztak e tájakon azzal a céllal, hogy – amint az a sok ilyen adománylevél egyikében áll – a birtokos „irtassa ki az erdőt és alakítsa át termőfölddé”, alapítson falut és „gyűjtsön népeket” (1269). (Liptóban a Hibe vize és a Szepesség közt elterülő erdőségről van szó.) Ezt különben nem is kellett utasításba adni, hiszen az adományok értékét a „népek” adták meg. Király és magánbirtok századokon át egymással rivalizálva hívta be a telepesek tömegét, akikből idővel a szlovák nép alakult ki. Már a kezdeti dinamikát ezen az ágon is érzékelteti, hogy történetesen egyedül az imént említett adományos, a Szent-Ivány család őse mindössze két évtizeden belül hat falut alapított az „üres erdőségben”.

A telepesek tömege a Kárpátok túloldaláról, az északi részeken főként morva (azon keresztül cseh), lengyel és rutén földről áramlott – egyre nagyobb tömegekben, mert a jelzett rivalitás a földesúri terhek csökkentése irányába hatott. A liptói királyi uradalomban a népek „szabadságának állapota” (status liberatis) már az 1265. évi rendezéskor olyan volt, mint a belső területeken majd csak 1350 táján. De a nagybirtok is megtanulta, hogy – egy 1313. évi telepítési utasítás szavaival – „olyan szabadságot rendeljen nekik [a telepeseknek], mellyel össze tudja gyűjteni őket”. A kialakuló szlovák területeken az irtásfalu cseh eredetű neve lehota volt, ami azt jelenti: „könnyítés, könnyebbség”. A hajtóerőt fokozta, hogy e részeken a telepítés hovatovább egyre inkább „vállalkozássá” vált: a birtokosokkal szerződést kötő telepítési vállalkozók – soltészek – egész falunépességeket szállítottak a Kárpátok túloldaláról. Az addig néptelen Észak-Trencsént, Zsolna vidékét például a királyi hatalommal leginkább rivalizáló Csák Máté kezdte benépesíteni morva soltészfalvakkal 1300 után. Hogy keletebbre eleve honnan áramlottak a telepesek, azt világosan megmondja egy adománylevél a Szepességből: a Görgey család őse „népek gyűjtésével a környező országokból... kivált Lengyelországból és Ruténiából” szerzett érdemeket további „üres erdőségek” birtokához (1256). A különféle eredetű szláv népelemek aztán már a Kárpátokon innen integrálódtak összefüggő egységesülő nyelvű etnikummá, mely még a 14. században is a szlávság ősi, összefoglaló nevét (Slovenin) használta, majd csak a 15. század folyamán kezdte önmagát a megkülönböztető szlovák, slováci néven nevezni. Az etnikai kialakulás átnyúlt az újkorba, hiszen például a Kis-Kárpátok telepesfalvaiban még 1530 táján sem szlovákok, hanem csehek éltek, Oláh Miklós – mint láttuk – külön „nációként” tartotta számon őket.

A Kárpátok koszorújának átellenes pontján, a Fogarasi és a Szebeni havasokon – az ottani „vlach földeken” – át a románok vándorlása szintén a tatárjárás után élénkült meg. A népmozgást lényegében ugyanaz a rivalitás segítette elő, mint északon: a románokat mint eredetileg kizárólag „királyi népeket” (akiknek harcos eleme a szomszédos székelyekkel és besenyőkkel együtt szállt hadba) az uralkodói hatalom igyekezett „gyűjteni” a maga újonnan szervezett uradalmaiba a Déli-Kárpátok alatt. De versenytársként itt is megjelent a nagybirtok. A románság fokozatos észak felé nyomulását pontosan jelzik azok a telepítési engedélyek, melyeket egyházi és világi birtokosok eszközöltek ki. Nagyenyed vidékén például az első román települések az 1272 utáni időben a gyulafehérvári káptalan birtokán létesültek. Ez volt az a sáv, Havasalföld felől Alsó-Fehér megyén át, melyen a legkorábbi román telepesek 1270 és 1294 között megjelentek az erdélyi vajda és a püspök dél-bihari uradalmaiban is, míg az említett Hátszeg vidéki királyi kenézségeken át Hunyad északibb részeibe az Ákos nemzetség hívta be az első román csoportokat (1292). Hiába próbálta meg visszaállítani III. András a királyi hatalom kizárólagos telepítési jogát, midőn elrendelte, hogy minden magánbirtokon élő román „gyűjtessék össze” a Szebeni havasok alján, a székesi uradalomba (1293), Erdélyben és Biharban a 14. századi tömeges betelepítések már a magánbirtok kezébe csúsztak át. Mintegy a rivalizálást folytatva szervezett aztán Károly Róbert hatalmas új uradalmakat részint fent, Máramaros rengetegeiben (itt az első vajda 1326 táján tűnik fel), részint lent, Temes, Krassó megyében és a Szörénységben. Ezáltal ki is kerekedett a román bevándorlás teljes félkörös földrajzi térsége. Az ütemet érzékelteti, hogy míg a 13. században az írott forrásokból a románoknak mindössze 10 állandó települése ismert, a következő század első felében már 29, második felében 217 új falu jelenik meg.

A románok betelepedése nemcsak közös tőről fakadt a szlovákság kialakulásával, hanem annyiban hasonlított is, hogy ahogy ott sok helyütt a soltészek toborozták a telepeseket, itt vajdák és kenézek vezetése alatt telepedtek le kisebb-nagyobb (gyakran igen népes) összefüggő csoportok. Csakhogy míg az előbbiek tisztán „vállalkozók”, többnyire németek, az utóbbiak egyben népük elöljárói voltak, s maradtak a falualapítás után is, a kor pedig – mint láttuk – tisztelte a „nép szokásait”. A román kenézségek alsó fokú jogszokás-egységeknek maradtak meg, sőt elsősorban a nagy királyi uradalmakban, Máramarosban éppúgy, mint Hunyad, Temes, Krassó, Szörény kerületeiben tágabb alsó fokú területi autonómiákba, „kenéz universitásaiba” integrálódtak a 14-15. századra, ahol a „románok jogszokásai” (mores, leges Olachorum) voltak irányadók. Az alsó fokú önkormányzat persze kerületek, uradalmak vagy falucsoportok szerint mutatott fel különböző fokozatokat, s abban is különbözött például a szászokétól, hogy nem a román „nép”, hanem a sok-sok egymással össze nem függő népi csoport helyi jogszokásain alapult, az önkormányzat pedig egy felső réteg ügye volt, melynek többsége előbb-utóbb általában felszívódott a magyar nemességbe.

Egy történeti fázissal később, a 14. században kezdődött meg a kisorosz vagy ruszin népesség beáramlása az Erdős Kárpátokon át az északkeleti részekre, ahol – ellentétben a keleti szlovákságba beolvadó szórványokkal – már a középkor végére kirajzolódtak egy újabb „náció” körvonalai. A betelepedés formái rokonok voltak a románokéval, olyannyira, hogy azonos „vlach jognak” (ius Valachicum) is nevezték. A vlach (innen oláh) eredetileg éppen nem etnikai név volt, hanem ennyit jelentett: „hegyi pásztor”.

Végül, hogy a kör teljes legyen, meg kell emlékeznünk egy nyugati áramlásról is, német telepesek megjelenéséről a határszéli sávban, mely ugyan szintén a 13. században kezdődött, de jellegét tekintve különbözik a szászok vagy a városi németség elhelyezkedésétől, sőt eredetében még az iméntiekétől is. A mai Burgenland területének századok során német telepesekkel való feltöltése már minden „rivalitás” nélkül kizárólag a nyugat-magyarországi nagybirtokosok műve volt.

Mindezeket a betelepedéseket nem elsősorban holmi spontán népmozgás, még kevésbé valami rejtett népalakulási vágy mozgatta, hanem különös módon egy expanzió. Annak arányában áramlottak e népelemek a Kárpátokon át „befelé”, ahogy a királyi birtokszervezet és a magánnagybirtok nyomult „kifelé”, egészen az országhatárokig, ahol – mint a középkor végi szemléletet tükröző 1495. évi törvény 45. cikkelyében olvasható – még a „szakadárok” (görögkeletiek), azaz románok, ruszinok, szerbek is „a maguk szokásai szerint... a királyi felség, a vajdák, bánok és egyéb országtartó tisztek hívására és biztosítékai mellett laknak helyeiken”. (A felsorolásban feltűnő szerb nemzetiség már újabb elem, a 15. század derekán csoportokban meginduló feláramlása dél felől az ország különféle részeire, egyebek közt a Csepel-szigetig [Ráckeve], nem az előbbiekkel fakad közös tőről, hanem már egy új mozgás nyitánya: menekülés a török terjeszkedés elől.) Ami e szélterületekben közös, s különbözik mind az 1200 előtti időszak betelepedéseitől, mind az 1200 után kialakult autonóm tömböktől vagy szigetektől: körös-körül nációk formálódtak ki századok során, melyek közvetlenül kapcsolódtak rokon vagy azonos etnikai háttérhez, szüntelenül utánpótlást kapva.

Nép és náció

Magyarország nemzetiségei együttesen a középkor végén az akkori mintegy négymilliós népesség 20-25 százalékát tették ki. Ha nem is a modern értelemben, a kor valóban „nemzetiségeknek” tekintette őket. Egy belga krónikában olvasható, hogy az 1447. évben magyarországi vallonok látogattak el Liége-be, s elmondták, hogy őseiket a magyar király szívesen fogadta, földet adott nekik, egyben lelkükre kötötte, hogy nyelvüket ne feledjék el. A nyelvet valóban mintegy „természeti” adottságnak vagy tulajdonnak fogta fel a kor. Ezt a kötöttséget fejezte ki eredetileg a latin natio szó is, a nascor („születni”) származéka, szoros etimológiai kapcsolatban a natura („természet”) fogalmával. Oláh Miklós is, mint láttuk, a nyelvet tekintette a „nációk” legfőbb ismérvének („... mind eltérő nyelvet beszélnek”). Éppígy elidegeníthetetlen emberi jognak, mintegy természetes tulajdonnak tekintették mindvégig a középkoron át a népek „szokásait”. Ugyanakkor minden ellentmondás nélkül lehetett valaki például a nemzetisége szerint olasz (natione Latinus) és egyben magyar (Ungarus) – ahogy egy somogyvári apátról már az 1204. évben mondták. A középkor forrásaiban az „idegen” (alienus, extraneus) mindig külföldit jelent. A korszemlélet szerint a tucatnyi „náció” együttesen alkotta Magyarország „népét”.

Ugrás az oldal tetejére