nyomtat

megoszt

A véges nap
VÁRI ATTILA

 

PLETYKA NEGYVEN PLATÁN KÖRÜL

1

Szombaton még zavaros volt a folyó. A homokzsákokat nem hordták el, de mindenki tudta, hogy már nem lesz szükség rájuk.

A hídra futó utcában lakott nagyapám. Sárga keramitkockákkal burkolták az utat, s a járda  szélén végighúzódott egy keskeny virágágyás.  Az utca a mészégetőknél kezdődött, érintette a belváros egyik forgalmatlan részét, aztán viszszatért a külvárosba, a folyó felé.

Az utca legmagasabb épülete a szombatista imaház volt. A kocsma és a könyvesbolt közötti telekre épült, hátul az udvarban. Nagyapám itt élt ebben az utcában, amíg az utca egyszer el nem tűnt. Nagyanyám elmondta az utca eltűnésének történetét.

Fáj nagyon a fejem. Én itt lakom a szomszéd utcában, ugyan nem is szomszéd utca, mert a másik eltűnt.

A nagyapám utcájában hatalmas platánfák sorakoztak. Nagyanyám azt meséli, hogy legelőször a platánok mentek el. Kikászálódtak a földből, lerázták a gyökereikre akadt göröngyöket, és elmentek. Azt mondják, az egyiken éppen kotolt egy gerle.

A legelső platán, amelyik elindult, a Kovács Elemérék háza előtt állt. Idősebb Kovács Elemér úr a polgármesteri hivatalban dolgozott. A feleségét szerette, de a legnagyobb élvezetet az jelentette számára, ha a két lánya négykezest játszott az ócska pianinón.

A kisebbik, Lujza, minden újévkor a Szamárindulót játszotta. A nagyobbik kamillával mosta a haját, és közel járt a harminchoz.

Idősebb Kovács Elemérnek volt még egy fia is, de az hatéves korában a kolerajárvány idején, az öreg szerint „ismeretlen okokból elhalálozott”. Az öreg szerette, ha idősebb Kovács Elemérnek szólították, mert akkor mindi érezte, hogy volt fia.

A felesége délutánonként az ablak mellett ült, és kötött. Idősebb Kovács Elemér az ujjait számolta. Évek óta ez volt a kedvenc szórakozása. Remélte, hogy egyszer csak többet számol. (Az már megtörtént, hogy kevesebbet olvasott.)

–     Egy – mondta.

–     Nádli – szuszogta a felesége.

–     Kettő.

–     Sima.

–     Három.

–     Nádli. Te Elemér, én azt hiszem, hogy valami készülődik.

–     Négy. Miből gondolod?

–     Az az érzésem. Sima.

–     Öt – dünnyögte idősebb Kovács Elemér.

A kakukkóra ablaka megbillent, és néhányszor meghajolt a famadár. Már nem volt hangja. Nagyanyám azt mondta, hogy pár nappal az események előtt már mindenki sejtette, valami készül.

A sárga keramitkockák egymáshoz bújtak. Nagyapám megszokta, hogy a ház előtt be vannak süppedve és egy kicsit le kell lépnie. Az eset előtti éjszaka szinte orra bukott, mert amikor lelépett, csak akkor vette észre, hogy nincs mélyedés.

Idősebb Kovács Elemérhez az eset előtt egy nappal vendégek érkeztek. A fiákeres csodálkozott, hogy a lova nem akar bemenni az utcába. Azzal nyugtatta az utasokat, hogy nagyon érzékeny a lova, és biztos dög van valahol. Aztán lemászott a bakról, és segített bevinni a csomagokat a házig. Állandóan mentegetőzött, és nagyanyám azt mondja, hogy már gyanús is volt. Talán lehetett valami köze az esethez.

–     Isten hozott benneteket – mondta idősebb Kovács Elemér, és kezet csókolt a sógornőjének. Nagyanyám azt mondja, hogy az asszonyon lila kalap volt, a férfin keménykalap, s a cipője nem von begombolva egy helyen.

Nagyapámat állandó fejfájás gyötörte, s elhatározta, másnap elmegy az orvoshoz. Erre azonban a közbejött események miatt nem került sor.

Nagyanyám azt mondja, hogy a platánok a hetedik faluig mentek. Hogy a házak hova tűntek, nem tudják, mert ők bámulták a távozó platánokat, s amikor visszafordultak, már nem találták a házakat sem. Azt is mondja, hogy ő nem csodálkozott az eseten, mert unta az utcát. A házak nálánál is idősebbek voltak, úgyhogy igazán nem csodás eset.

Mindenki találgatta, hova mehettek. Mert a pincéiket otthagyták. A városból az egyik vasutas azt állította, hogy az imaházat látta a hegyek között bódorogni, s arra is esküdött, hogy a magasabb fákat meg is süvegelte. A kocsmának ott maradt a teteje és a pincéje is.

Mindenki elköltözött, mert féltek attól, hogy egyszer ezek a házak visszajönnek kísérteni.

*

–     Tudod, az a legviccesebb, hogy másnap a világsajtót bejárta a hír: „Hordapusztára érkezett negyven platánfa. Beásták magukat a földbe. Szabályos kettős sorban álltak. Másnap minden fa mögé beállt egy-egy ház.”

Ennyit mond a közlemény. Nem hiszed? Érdekes. Nekünk, falusi tanítóknak semmit nem akartok elhinni. Ide figyelj: az egyik házban találtak egy lila kalapot. Ha nem tudnám, hogy nagyapámék szomszédjához, idősebb Kovács Elemérhez az utca elköltözése előtt vendégek érkeztek és a nőn lila kalap volt, én sem hinném el, hogy Hordapusztára érkezett egy egész utca.

Most elmondok neked még néhány dolgot. Tanár vagyok Hordapusztán. Hat évig udvaroltam egy lánynak, aki tegnap férjhez ment. Ilyenkor az ember visszagondol a régi emlékekre. Nekem egyik legnagyobb élményem az, hogy nagyapámékat otthagyta az utca. Mennyivel egészségesebb dolog erről mesélni, mint arról, hogy otthagyott egy nő. Arról sem szeretek beszélni, hogy Hordapusztán ismeretlen okokból sok a szombatista.

Egyesek szerint először volt szombat, aztán imaház, és később lettek itt nálunk szombatisták. Arról sem fogok beszélni, hogy a nova bortól gyenge felfogású a fél falu. Elárulom, hogy mit teszek: elmondok egy hosszú pletykát negyven platánról, negyven platán alatt.

2

A fák már sárgák. Valaki mindig itthagy minket. Most már visszavonhatatlanul vége. Szerelem volt?

Kora reggel van. Ma nincs köd. Szép idő lesz. A saroktól már hallani fogom a kompresszorok zúgását.

A zajok még soha nem szöktek meg tőlem. Azok mindig körülvesznek. Szerencse, hogy van, ami itthagyjon.

Átmegyek a téren. A bal oldali utcában van a busz-megálló. Minden reggel döcögök húsz kilométert a faluig. Nem nagy falu, de szüksége van irodalomtanárra. Eredetileg tanya volt, puszta. Most is őrzi a nevét: Hordapuszta. Aztán egy nap arra ébredt a tiszttartó, hogy van egy platánfasor és házak. Csak azért dühöngött, hogy amikor betelepítette a mostani lakosokat, senki sem akart arra az évre adót fizetni. Mutattak valami nyugtákat. Valakik valahol már előbb kifizették.

Az egész történet, amit elmondtam, akkor fog kezdődni, amikor majd meghalok. Akkor történik az is, hogy egy fiatal tanár nem unta magát Hordapusztán, mert szerelmes lesz egy tanárnőbe, aki ott akar maradni.

A nő szőke volt, a szeme barnás. A fiatal tanár matematikát fog tanítani, és imádta Einsteint. Verseket is írt. Az történik majd velük, hogy annyira szerették egymást, hogy összeházasodnak. Két gyermekük is lesz. Az egyik volt Olt, a másik Maros. Az egyik megy délnek, a másik nyugatnak. Ez már szokásuk a folyóknak. A Maroson van az a híd, ahonnan megszökött a nagy apámék utcája.

Nagyanyám elmesélte az egész utca történetét. Én eddig még csak idősebb Kovács Elemérről beszéltem. Ő a tizenegyes számú házban lakott.

A harmincötös szám alatt lakott Vorencz Kázmér, nyugalmazott mozdonyvezető, cipész. Az utcában mindenki Kázmencnek hívta, s amikor bepanaszolta őket a rendőrnél, az megpödörte a bajuszát, nyelt egyet, mert száraz volt a torka, aztán még egyet hivatalból, és azt mondta:

–     Sajnálom, uram. Feljelentése alapján nem rendelhetek el vizsgálatot, ugyanis az ön eredeti neve két szótag. Az új neve is annyi. Káz-menc. Tehát nincs megrövidítve.

Kázmenc úr a cipőtalpalás mellett imádott rémtörténeteket mesélni.

Idősebb Kovács Elemér, aki büszke volt hivatalára, nem engedhette meg magának azt, hogy leereszkedjen abba a társaságba, mely minden este a műhelyben szorongott. Ezért előre kiszámítottan minden héten újabb és újabb cipőket vitt. Megvárta a talpalásukat is.

Kázmenc legkedvesebb története a Kanári-szigeteken játszódott le.

–     A Kanári-szigeteken minden ember fekete. Még a kanárik is. Ezért mindenkit mórnak hívnak. Azoknak a szigeteknek a királya... hogy is hívják... mondjanak már egy autómárkát.

–     Fiát.

–     Nem.

–     Ford.

–     Nem.

–     Dodge.

–     Az, az. Dodge-nak hívják a királyt. Élt ezen a szigeten egy Ottó nevű ember. Mivel fehér volt az istenadta, úgy is hívták, hogy Ottó, a velencei mór. Ez belehabarodott egy ottani fejes lányába, bizonyos Démonába. Az apa váltig erősködött, hogy ő fehérhez nem adja a lányát, nem azért nevelte meg minden, de aztán a Dodge nevű király igazat tett. Ezzel még nem lett vége a hercehurcának. Volt egy Jákob nevű szombatista, az addig csűrte-csavarta a dolgot, míg egy vasárnap egymás ellen haragította Ottót Démonával. Ottó megfojtotta az asszonyt. Aztán megverte jól istenigazában Jákobot. Ezt még vasutas koromban hallottam egy utastól, aki valami kalendáriomban olvasta.

–     Hazudott – mondta az utcaseprő. – Én a télen diplomás emberekkel hánytam a havat, ők mondták, hogy a vonaton mindenki hazudik.

–     Igaz is – mondta az ötven szám alatt lakó szobafestő. – Én a tavaszon már utaztam egy emberrel. Mondta, hogy gyáros. Én azt mondtam, hogy földjeim vannak. Délelőtt voltak járnivalóim. Hát uramisten, délután megyek budaiföldet venni. Ott van a szerencsétlen a pult mögött. Segéd volt. Szóval az is hazudott a vonaton. Gondolhattam volna, harmadosztályú jegye volt.

Idősebb Kovács Elemér unta az ilyenfajta vitát. Közbeszólt:

–     A négerek örvendenek, ha fehér ember veszi el a lányukat.

Nagyanyám azt mondja, ő akkor nem hitte azt, hogy van Kanári-sziget, de aztán, hogy elmasírozott az utca, már azt is elhitte szívesen.

Kázmencnek volt egy fehér gebéje. Minden vasárnap kihajtotta a piacra. Nem tudott túladni rajta. Talán azért mesélte a másik történetét olyan elragadóan. Mindenáron azt akarta kideríteni, hogy hajdanában milyen drága volt a ló.

–     Ugyanaz az utas mesélte, hogy egy orosz cár, akiről a Napóleon-konyakot is elnevezték, egyszer azt mondta egy kupecnek: „Egy országot egy lóért.”

Zötyög a busz. Megyek Hordapusztára. Valaki ott is kell tanítson. Alapjában véve elhihető, amit Kázmenc mesélt. A harmincötös számú ház létezett. Tehát élt Kázmenc is. Mesélhetett. Nem az a lényeg, hogy mit mesélünk, hanem az, hogy hogyan.

3

Képzeld el, mostanában állandóan van egy olyan érzésem, hogy én már éltem egyszer. Valamikor nagyon rég. Azt hiszem, hogy a frissen épült Rómában, de akkor még senki sem gondolt arra, hogy majd antik lesz. Mindennel így vagyunk. Elindítjuk, és nem tudjuk, hogy mi lesz belőle.

Szerettem egy nőt, aki máshoz ment feleségül. Egyszerű. Nem erről van szó, barátom. Azt szeretném megmagyarázni, amit én már régóta tudok. Ez az élet egy álló vonat. Csak áll egy állomás előtt. Néha lecserélik az állomás tábláját, és akkor, aki azt hiszi, hogy célhoz ért, leszáll. A többiek még maradnak. A végállomáson mindenki lemászik. Utána a főnök kiakasztja a legelső táblát, és így tovább.

Az a röhej, hogy az is végállomás, ahol fölszállunk. Öregem, mi azzal a lánnyal másodosztályra vettünk jegyet. Amikor táblát cseréltek, azt hazudta, hogy ott lakik, és leszállt.

De most nem erről van szó. Azt akarom elmondani, hogy mielőtt az utca elindult volna, már mindenki sejtette: valami készül. Azt még nem tudhatták, hogy éppen én leszek a nagyanyám unokája, és tanár leszek Hordapusztán.

Nem tudták azt sem, hogy lesz majd egy szőke asszonynak két fia: Olt és Maros.

Az éjjel az utca helyén tekeregtem. Kázmenc sétabotjával találkoztam. Elkopogott a kocsmáig. Ott nekidőlt valaminek. Figyeltem. Néha mintha meglökte volna valaki, megingott. Aztán hazaindult, arra a telekre, ahol a harmincötös ház állt valamikor. Felemelkedett, és függve maradt. Talán azon a ponton állhatott Kázmenc fogasa.

Természetesen számodra ez egy rossz vicc. De én tudom, hogy Kázmencnek volt sétabotja.

Arról van szó, hogy figyelj ide. Nagyapám, Haday Ignác, született valamikor a múlt században. Szülei, dédnagyapámék, kurtanemesek voltak. Nagyapám nyolc osztályt járt, aztán letelepedett itt a város szélén abban az utcában, amelyről mesélek. Nagyon szerette a kertet. Megnősült. Felesége, Kiss Ilona, polgárlány volt. Az ő gyermekük apám. Az öreg postatiszt volt, apám is ott dolgozott.

Anyai nagyapám városi ember, nagyanyám is. Ez a nagyanyám volt a jó nagymama. Mindig mesékkel tömött. Szegénynek gyengék voltak az idegei. Anyámba is belenevelte az idegbajt. Gyermekkoromban legtöbbet anyámmal és nagyanyámmal voltam. Nagyanyám kitartóan mesélte Teddy gombját – azt, hogy volt egy árva gyermek, aki a szülei sírján fagyott meg. Énekelt is: „Egy árva gyermek andalog, szívét bú tölti el. Anyám, anyám, te jó anyám...” Olyankor bebújtam az asztal alá sírni.

Egy reggel arra ébredtem, hogy nagymama énekelt és kacagott. Csorogtak a könnyei.

–     Igaz, drágaságom. Igazad van – mondta. Ijedten ültem fel.

–     Hát persze hogy igazad van. Mindenkinek igaza van. Az a legjobb, amikor mindenki azt csinál, amit akar. Te csak aludj. – Visszatakart. Aztán ismét kacagni kezdett. Később tudtam meg, hogy azon az éjszakán megőrült.

Felnőttem. Egyetemet végeztem, és mindegyre kimegyek a faluba. Tanítom az embereket arra, hogy a dolgok örökkön változnak, minden eltűnik, szertefoszlik, csak az anyag nem.

4

A nőn rózsaszín ruha volt, és a vörös fényben úgy nézett ki, mintha meztelen lett volna. Akkor már négy éve ismertük egymást. Ültünk. Valamit ittam azelőtt, mielőtt fölmentem hozzá.

–     Ne nézd állandóan a szemem. Félek nagyon, hogy egyszer sírni látsz – mondtam.

–     Nem szégyen, ha sírsz. Én sokszor sírok. Elalvás előtt oktalanul rám jön. Befordulok, a párnát a fejemre teszem, és sírok.

Azon csodálkoztam, hogy vörös a fény. Most már tudom, hogy a fény lehet vörös, zöld is lehet. És egyáltalán. Töltöttem. Úgy töltöttem,  ahogy még egyszer fogok, de akkor már nem neki. Neked.

Ő nagyon egyedül van. Akinek hazája van vagy otthona, még lehet hontalan. Ő nagyon ilyen. Azért, mert képtelen kitalálni magának embereket. Még az élőket sem tudja megismerni.

Ittunk. Aztán megszólalt.

–     Nem akarok ma éjjel veled lenni. Menj haza.

Akkor az úton eszembe jutott valami: „Fiam, ne feledd el, hogy a föld gömb alakú és forog” – mondta a földrajztanárunk. Minden évben más földrajztanárom volt, és mindenikben egy mondatot éreztem lebegni: „Fiam, ne feledd el, hogy a föld gömb alakú és forog.” Ők megszállottak voltak. Az én szerelmeim nem. Ők nem tudtak volna órákon keresztül egy dologra gondolni.

Valami összefüggés lehet a két dolog között: az utca Hordapusztára költözött, és én ugyanabban a házban lakom, amiben hajdan nagyapámék. Még nem gondolkodtam az összefüggéseken.

Legelső furcsa dolog az volt, amikor a kétágú templom átfordult, és egyik keresztről a másikra billegett. Bal-jobb. És megszólaltak a harangok. Ez tény. Akkor sérült meg a gesztenyefa teteje. Mások ugyan azt állítják, hogy a vihar törte le a felső fiatal hajtásokat.

Abban az utcában a negyvennyolcas számú házban lakott Geschmeidi Alpár. Két éve építette a házát. A legutolsó szegig mindent saját kezével válogatott össze.

A jobb fülére süket volt s a bal fülére nagyothalló. Mindenkit megkért, hogy a süket jobb fülébe kiabáljon, s amikor a másikkal valamit felfogott, azt mondta: he-he-he. Mégiscsak másfél füle van a vén Geschmeidinek.

A kertjében volt három fenyőfa. Ezek nyújtották a fő szórakozását. Parittyával lőtte róluk a csókákat. Mesélik, hogy a csókák soha nem döglöttek meg, csak leestek. Aztán felhordta őket a padlásra.

–     He-he-he. Jótékony vagyok a kártékony madarakkal – mondta, amikor faggatták, hogy miért nem öli meg őket.

Kázmenc viszont azt állította, hogy amikor sok lesz belőlük, befogja őket egy hámba, és elrepül velük.

Ez az alak az utca eltűnése előtt kiengedte a csókákat és varjakat. Ez is gyanús körülmény. Talán sejtette, hogy valami készül.

*

Szombaton még zavaros volt a folyó. A homokzsákokat még nem hordták el, de mindenki tudta, hogy már nem lesz szükség rájuk. Az utcák helyén hatalmas tócsák terpeszkedtek, és a bokrokon fennakadt a hordalék.

Ma reggel már világosan láttam, nem lesz semmi baj, a hét végén már nyugodtan lehet horgászni a gát körül. És most rázattatom magam a busszal. Érthető. Hordapusztán kell magyarázzon valaki a gyerekeknek a népköltészetről. A gyerekek szeretik, ha értelmes dolgokról beszélnek nekik. Azóta szeretnek, amióta elmeséltem nekik, hogy volt két testvér, az egyiket Marosnak hívták, a másikat Oltnak. Volt két testvér, akik elindultak világot látni...

És elmeséltem nekik, hogy egyszer valahonnan megszökött egy utca. Nem kacagtak ki. Cserében az egyik szeplős nebuló elmondta, hogy egy reggel két tojást találtak a vörös kakas alatt. A másik azt, hogy a kutyájuk, Bundás, egy éjszaka nekitámasztotta a létrát a tűzfalnak, és felmászott egészen a kémény tövéig. Magasabbról akarta ugatni a holdat.

Nagyon szépen meséltek, és nem csodálkoztunk egymás történetein.

Miért is csodálkozna az ember ilyen egyszerű dolgokon, mikor ott van például a következő kérdés: miért festik barnára a falusi házakat?  Nem mindeniket, ez is igaz. Vannak egyesek,  amelyeket nem. És azokat miért nem?

Egyszerű. Ha egy utca akar, akkor elmegy bejelentés nélkül. Vagy nem? De azok a házfalak!

Hordapusztán nagyon rendesek a házfalak. Egészen városiasan néznek ki. Az iskola nemrég épült. A lakások is nagyon egészségesek. Rendezett falu. Olyan, hogy akármelyik kisvárosi utcával felveheti a versenyt.

Jómódú a lakosság. MTSz-tagok. Az elnök egy nagyon rendes zsidó ember. A háború előtt kosárfonó volt a faluban. A földosztásnál neki is mértek. Mondta a szomszédainak, hogy ő nem nagyon ért a földhöz, de szívesen elvégez bármit.

Magyarázott nekik, aztán egy nap összeálltak vagy haton. Ő rendezte a hivatalos dolgokat, üzleti ügyeket. Jól ment a társulás. Agitálás nélkül alakult a kollektív gazdaság.

Nagyon rendes falu, csak Keretti, az iskolaigazgató egy rohadék. Fogalma sincs a pedagógiáról, és mégis mindig oktatni akar minket, nevelőket. Ez azért majdnem mindig így volt. Szarházi, kiskaliberű pasasoknak adják ki magukat. Nem szoktam tapsolni nekik.

–     Kolléga, remélem, hogy csak tévedésből vitte sétálni az osztályát órák alatt – mondta. – Az iskola belső szabályzata a tanárokra is vonatkozik. – Cigarettát vett elő. – Egy tüzet lesz szíves...

Ha megmagyarázom annak a kreténnek, hogy éppen havazott, és nem lehetett volna órát tartani, mert a gyerekek állandóan bámulták a puha hullást... Elvittem őket sétálni, és az irodalom helyett arról meséltem, hogyan kelt át Hannibál az Alpokon.

Az igazgató történelemtanár. Ha elárulom, miről beszéltem a gyerekeknek, egyszerűen kinyír. Szerinte az nem ennek az osztálynak az anyaga. Arról már beszélhettem volna, hogy miként égették elevenen az eretnekeket.

Nekünk, falusi tanítóknak, sok mindent nem akartok elhinni. A tanfelügyelő sem hitte, hogy az igazgató egy bezsongott kretén. Azt gondolta, hogy fúrom. Pedig nem. Nem akarok igazgató lenni. Akkor itt kellene élnem Hordapusztán. Béreltem ugyan egy szobát, de nem alszom mindig ott. Egy hónapban átlag háromszor. Inkább zötyögök a busszal.

Elhatároztam, egyszer nagyon behúzom az igazgatót. El fogom mesélni neki nagyapámék utcájának történetét. Azt hiszem, rögtön feljelentene. Úgy csinál mindig. Ha nem ért valamit, megy és jelenti a tanügynél.

5

Az utca akkori lakói közül még ketten élnek. Az egyik nagyanyám, a másik idősebb Kovács Elemér, aki azóta a legidősebb, s talán már nem is emlékszik semmire, ami akkor történt. Kilencvenéves, és évek óta intézetben van. Sajnálom. Azt hiszem, tőle több mindent tudhattam volna meg az utca eltűnéséről. Ahogy elképzelem, már úgyis nagyon szép. Igaz, elfogult vagyok, nemcsak azért, mert közöm van ahhoz az utcához, de a kedvenc fám a platán, és a platánok kezdték el ezt az egész bulit.

A lánynak nem mondtam el semmit. Kifosztottnak érzem magam. Nem mondhattam el a szerelmemnek azt, ami leköti minden energiámat.

*

Az utcaseprő a kanyar mellett lakott egy vályogházban. A kapun hatalmas tábla lógott: VIGYÁZAT, HARAPÓS EB!

Nem tartott kutyát. A táblát a szemétből szedte ki. Fehér zománcon fekete betűk. Tudta a pasas, hogy mi a dekoráció. Jól rendezett, ápolt udvara volt, egy kis veteményeskerttel. A házat mindegyre kimeszelték. A szoba két sarkában egy-egy szobor állt. Az ajtóval szemben levő falon egy tucat ízléses kép. A másik fal a szekrényt pótolta. Szögeket vertek bele, és arra akasztották a holmijukat,

A legfeltűnőbb kép: narancssárga járdán egy ledöntött feszület, rajta a lila Krisztus. Körötte szabályosan váltakozó citromsárga és lila csizmák. A csizmák között fekete árnyékok. Alapjában véve gyanús lehet ez a körülmény, hogy egy utcaseprő ennyire érdeklődik a képzőművészetek iránt. Ő azt állította, hogy ezeket a ke peket és szobrokat majdan azoktól az állástalan művészektől kérte, akiket télire beajánlott havat hányni.

A leggyanúsabb mégiscsak az, hogy eredetileg nem akarta eladni a képeket. Ez még önmagában nem lenne gyanús, ha nem az utca eltűnése előtt egy nappal adta volna el őket.

Ha elmehetnék Kázmenc műhelyébe, bizonyára sok mindent megtudnék. De Kázmenc már nem él. És ha azokkal a dolgokkal foglalkoznék, amik a negyven platán körül történtek valamikor, akkor nem bántana, hogy engem, a kis falusi tanárt, otthagyott a nőm.

*

Az ötvenkettes számú házban lakott Jancsics Kunó. Azt vallotta, hogy semmilyen mesterséget nem lehet elég korán elkezdeni.

–     Tetszik látni, kérem szépen – mondta, és vakargatta az orra tövén kidudorodó szemölcsöt –, én például már negyvenéves koromban felcsaptam éjjeliőrnek, és mégsem volt elég.

Jancsics Kunónak nem volt semmi konkrét is mertetőjele. Nem szerette az ecetes uborkát.

–     Mert, kérem szépen, az savat csinál – mondotta.

Volt egy szemölcs az orra tövén, és éjjeliőri nyugdíjat kapott. Nyugdíjazása után egy héttel a felesége felfedezte, hogy Kunó egész éjjel dobálja magát, és nem alszik. Az első hét után megkezdődött a nagy kísérletezés. Az asszony nem akart beletörődni, hogy álmatlan férje mellett nem tudja átaludni az éjszakát.

–     Kunó, fordulj a bal feledre – dörögte basszusból a szopránba visszacsukló hangján. És Kunó úgy is forgolódott.

–     Hányszor mondjam, hogy aludj hasmánt!

–     Balra!

–     Jobbra!

Tízperces csend. Kunó lassan megmozdította a lábát, és felsóhajtott. Felkönyökölt. Hisztérikusan szuszogott. Galambtekintetű felesége ismét megszólalt:

–     Kunó, te egy állat vagy. Ha nem akarsz aludni, legalább rám lennél tekintettel. Te Bálám szamara, mit bámulsz?

Az asszony megfigyelte, hogy néha evés közben majdnem elalszik. Megtaláltam a kulcsot – gondolta. Este jóllaktatta az öreget. Azt hitte, hogy teli gyomorral könnyebben alszik majd. De az öreg forgolódott, nyögött. Panaszkodott, hogy fáj a gyomra.

Egy ebéd közben elaludt, kezéből kiesett a kanál. Az asszony felrázta.

–     Ebéd közben nem alszunk, Kunó! Az öreg megébredt, aztán hiába tiltakozott, estére is köménymaglevest kapott és másnap reggelre is. Mégsem tudott aludni.

Aztán az asszony rájött, hogy itt az ülés körül van valami hiba. Eszébe jutott, mindegyre panaszkodnak a férjére, hogy alszik szolgálat közben. És a kísérlet így jutott el a tetőfokra.

Este kilenckor bevitte a polgármesteri hivatalba, a KAPUS feliratot viselő szobában egy székre ültette.

Jancsics Kunó végignézte a kulcsok dobozt. A kályha alsó ajtaját hátranyitotta. Rádőlt a székről az asztalra, és elaludt.

A felesége ezt a pillanatot várta. Gallérjánál fogva fölrázta a férjét.

–     Te szemét! Nyomorult! Itt tudsz aludni, mi? – hörögte.

Jancsics Kunó útközben kétszer elaludt. Egy heti kapuskúra után majdnem rendbejött. Ekkor Jancsics Kunóné átrendezte a lakást. A kályha mellé tett egy asztalt. Az asztal fölé egy dobozt, kulcsok felírással. Férje minden este felnézett a dobozra, kinyitotta a kályhaajtót, előredőlt az asztalra, majd hortyogni kezdett. Néha arra ébredt az asszony, hogy az öreg félálmában megrakja a kályhát, és be akar gyújtani. Ilyenkor dühösen elfújta a gyufát, s Jancsics Kunó nyugodtan dőlt vissza az asztalra. Álmában szépen lobogott a tűz. S néha, ha fölbosszantotta az asszonyt, azzal torkolták le:

–     Hallgass, te meleg hernyó. Pocsékolnád még álmodban is a fát, mi?!

–     Én?

–     Te biza. Ez családi ház, és nem kapus-szoba. Ide én veszek minden forgácsot a hozományomból.

Így fedezte fel Jancsics Kunóné, született Rebik Berta Pavlov előtt a feltételes reflexeket.

Néhány év múlva örök álomra szenderült. A temetésen ott volt az egész utca. Mindenki kíváncsi volt arra, vajon nincs-e egy nyitott kályhaajtó és egy kulcsok feliratú doboz a koporsóban. Ezek nélkül senki sem tudta elképzelni az örök álomra szenderülését.

Sokszor ismerős képekbe ütközöm. Nagyanyám meséi kísérnek. Utcákat, házakat ismerek fel, s meg mernék esküdni arra, hogy Kázmenccel vagy Geschmeidival találkoztam. Néha még azt is fel tudom idézni, milyen idő lehetett akkor. Érdekes, a mi városunkban minden jelentősebb dolog esőben történt.

Valahol magasan ék alakban vonultak a felhők. A zápor elállt, s a tócsák aljára leszállt a por. Tiszta csillogással égtek az utcai gázlámpák. A lakóbástya kéményén egy bagoly folyamatosan ismételte a jövő heti elhalálozási programot. Huhogása betöltötte a vár sötét falközeit. A törökök sírja fölött bólogatott egy gesztenyefa, s apró sorozatokban koppantak a lejárt földön a levelekről aláhulló vízcseppek.

A vártemplom megfeketedett gótikus kapuja alatt fekete macskák ültek. Maguk alá tűrték farkukat, s zöldes szemük végessé tette a végtelennek tűnő sötétséget. Az eső utáni nyirkos levegőtől lövöldözve pattogtak a díszes faragású s a templomhoz nem illő barokk padok.

Várencz Kázmér elkergette a macskákat. Zsebébe nyúlt, és hatalmas kulcsot szedett elő. A kulcs tolla koccanva kereste helyét a zárban.

Lenyomta a kilincset, s a nehéz bükkfaajtó kerepelő nyikorgással megtántorodott a zsámolyán, aztán engedett a kéznek, s hagyta, hogy keveredjen a két sötétség.

Kázmenc remegve állt a küszöbön. Csoszogva indult befele a padok között. A bagoly ismét rákezdett a huhogásra, s a templom tornyában a kisharang elütötte a tizenkettőt. Várencz Kázmér térdre vetette magát, és felnyögött:

–     Ó, add – a visszhangok mintha a bagolynak akartak volna feleselni, visszavágtak:

...add... add...

Kázmenc arcát kiverte az izzadság, s megpróbált halkabban imádkozni.

–     Ó, add, Uram, hogy kopjon az emberek cipője. És azt is add, Uram, hogy hozzám jöjjenek talpalni, ne a konkurrenciához. Rendben van, Atyám?

Várt néhány másodpercig, majd lassan az oltár felé mászott.

–     Miatyánk, ki vagy a mennyekben... – nem figyelt a szövegre, tudta, hogy csak a cipőtalpakra mehet a játék, s megkönnyebbülten szinte kiáltotta: – Ámen!

És jöttek a visszhangok:

...ámen... men... nnn...

Felállt. Az ajtó felé akart rohanni. Megakadt egy padban, s szinte elesett. Lépései betöltötték a templomot.

A nyitott ajtóban megjelent egy gyertya. Kázmenc megállt.

–     Ki vagy?! – jött a gyertya felől a hang.

–     Ki vagy?! – ismételte a visszhang.

–     Én a sekrestyés vagyok – válaszolt a gyertya.

–     Én a sekrestyés vagyok – válaszolt a visszhang.

Kázmenc egész testében remegett. A gyertya bennebb nyomult, és akkor Kázmenc elkezdett makogni, nyeríteni, és teljes erejéből rúgott egy padot.

A gyertya bizonytalanul megingott, aztán viszszaindult. Nagyot döndülve becsapódott az ajtó,  aztán kettőt csattant a zár. Kázmenc leült egy padra és szónokolni kezdett:

–     Miatyánk, kitoltam jól a sekrestyéssel. Miatyánk, nekem volt egy kollégám még vasutas korombn, aki egy ilyen éjszakán szinte megháborodott. Képzeld el, hogy az alagútban eltörött a dugattyú. És leállt a mozdony. Képzeld el, mi lehetett. A kazánt nem tudta kioltani. Az utasok visítoztak, aztán jött szembe egy vonat, későn vette észre a mozdonyvezető a fényt az alagútban. Fékezett, de összeakadtak. Hajnalig álltak mind a ketten. Egész éjjel füstölgött a két mozdony. Képzeld el, mi lehetett. Úgy vinynyogtak az utasok, mint a patkányok. Na, én megyek. – Odament az ajtóhoz. Kinyitotta. Künn gyertyával a kezében várta a sekrestyés.

–     Jó éjszakát – mondta.

–     Magának is – fogadta Kázmenc.

–     Maga vasutas?

Kázmenc ásított. Aztán legyintett.

–     Csak voltam. – Rövid szünetet tartott, s csak utána folytatta: – Hallgatózott, mi? Nem szégyenli magát?

A sekrestyés lehajtotta a fejét. Szégyellős embernek látszott így gyertyafényben.

*

Kázmenchez egészen közel lakott a „Mária Fia”katolikus színjátszókör önkéntes díszlettervezője, Zugai Nándor. Magas ember volt, kissé hajlott hátú s mindig frissen borotvált. Zugai Nándor művészlélek lévén, elhatározta, hogy könyvet ír Milyen az igazi színpad előadás előtt?  címmel. Azt hitte, ha délután az amatőr színészek az előre elkészített ágyakon alszanak, s csak az előadás megkezdése előtt ébresztik fel őket, úgy tökéletesen fognak játszani. Így abban  alszanak, amiben élnek.

Az elmélet csodálatos szépségén még az sem  változtatott, hogy a Fiákeres gyón című drámában Kázmenc a kezdet után álmosan lődörgött, s a nagy jelenetben, mikor meg kellett volna  gyónnia a papnak nagy körülírásokkal, hogy ő  állandóan káromkodik, megfeledkezett az eredeti  szövegről, és azt saját terméssel pótolta.

A közönség egy része még évek múltán is emlegette: „Mily természetes volt, bárminő gorombán is beszélt, de úgy káromkodott, mint egy igazi kocsis.” A drámát ismerő plébános Zugai Nándort vádolta a balesetért, s elrendelte, hogy a „Mária Fia” kör tagjai előadás előtt imádkozzanak, s ezzel segítsék elő az átlényegülést.

Zugai Nándor ezek után hozzáfogott Milyen az igazi színpad előadás előtt? című munkájához, melyben bizonygatni akarta azt is, hogy nemcsak a színpadhoz ért, de az írás művészetéhez is.

Így kezdődött a könyv: „Ezen könyvemet, melyet elsőnek numerálok, s melyet minden időknek örökül hagyok korom emlékeként, ajánlom azoknak az igaz polgároknak, kik önnön szándékuk és józan megfontolásuk alapján belépésüket elhatározták és véghezvitték nagymúltú „Mária Fia” elnevezést viselő színjátszó körbe, s akik tudvalevőleg rangos vagy csekélyebb szerepekben mint tehetségek megnyilatkoztak előttünk: ajánlom továbbá annak, aki érdeklődve művem felől, felé fordul.”

Zugai Nándor hosszabb időt töltött a papírok fölött, melyeken az első fejezet vázlatait készítgette. Végül is ez lett az első fejezet első nagy mondata: „Filozofice lehet vitatkozni azon, hogy a lét vagy a tudat elsődleges-e, de hol van oly bátor ember, ki konkréten ellenem szólna, mikor azt, mondom: kell egy színpad elsőosztályú díszletekkel s egy nézőtér. Íme, kedves olvasóim, ez a csírája, mondhatni alfája és omegája a színjátszásnak.”

Nagyanyám azt mondja, hogy az utca eltűnése előtt egy nappal valami olyasmit mondott Zugul Nándor a plébánosnak, hogy a nézőtér a legfontosabb, mert ha az már megvan, lehet csinálni egy pódiumot, melyen előadható bármi.

Mesélik, hogy Zugai fiatalabb korában az egyik platánba belevéste későbbi felesége monogramját, s ez a platán volt az, amely kissé szégyenlősen somfordált kifelé a városból.

A napokban Hordapusztán végignéztem a platánokat. Az egyiken a következő betűket láttam: K.M.+Z.M. Elképzeltem a kövér feleségét. Plusz a hajlott hátú Zugait.

A fa most is ott áll. Akárki megnézheti.

Itt Hordapusztán még azzal sem törődik senki, hogy miért jött ide az utca. Pedig én tudom, hogy az öregek elmesélhetnék. Valami oka van, hogy pontosan ide jött. Van valami monda bizonyára. Talán az őrült nagyanyám találta ki az egészet: onnan emlékszem rá. Az öregek lehet, hogy nem mondják el nekem ezt a történetet, de a fiatalokat már én nevelem. A fiatalok el fogják mondani. Persze kitartó munka lesz, amíg elérek addig.

Érdekes jelenségre figyeltem fel. Sokan vettek televíziót, hűtőszekrényt. Kezdenek itt is elkényelmesedni az emberek. Már alig lehet őket összeszedni színjátszó próbára.

Nem valami jó a darab. Önbírálat a címe. A rajztanár készített néhány díszletet. Elég tökéletlen dolgok. Az öreg falusi suszter játssza a főszerepet. Egy brigádos, aki rászokott az önbírálatra úgy, hogy minden hét végén önbírálóestet rendez. Nehezen tanulta meg az öreg a szöveget, állandóan faszöget rág. Mondtuk neki, hogy az nem megy. Azt felelte, hogy az már lehet, de szög nélkül nem tud beszélni. Aludni még tudna.

*

Vasárnap reggel van. A falusiak elsétálnak a községháza előtt. Olyan az épület, mint a K.u.K. postaépületek. Valamikor a kisvárosok postahivatalai lehettek ilyenek. Érdekes figyelni, hogy  az alszeg meglátogatja a felszeget. Egy darabig azon gondolkodtam, hogy ki marad otthon.

A falu két vége meglátogatja egymást, de ha a házigazdám a komájához megy és a koma  ugyanakkor jön hozzá, mi értelme van az udvariaskodásnak? Mindenesetre nagyon finoman kiagyalták.

Nem is ültetik le egymás vendégeit az otthonlevők.

–     Éppen most ment el magához – mondják. Az pedig mégiscsak illetlenség lenne, hogy egy asszony délelőtt leüljön, vagy pálinkát töltsön.  Istenem-istenem, mi lenne a húslevessel?

Elég sok motor van a faluban. Ez is többnyire a vasárnaphoz tartozik. Reggel fényesre dörzsölik a nikkelezett alkatrészeket. Elég pepecsmunka. Aztán irány a város. Mindenkinek bőrkabátja van és menyasszonya. Az úton egymást előzve bizonygatják a lányoknak: „Hohó, csakhogy olyan legény vagyok én.”

Vasárnap reggel van, egye meg a fene. Azt hittem, hogy ha ittmaradok, kipihenhetem magam. Távol a város zajától. Csoda pasas vagyok, mi? A város zajától. Ne szavaljam azt, hogy: „Víg fiúk és lányok mennek violát szedegetni, Nem várt semmi vetést, önmaga adta a föld.”

Ne szavaljam? Nyavalya törje ki, ezen a hepehupás környéken még a gyomot is ültetni kell azért, hogy lehessen gyomirtási akciót rendezni. Olyanok a nedves szántások a falu körül, mintha összevacskolták volna a disznók. Bámulok kifelé az ablakon. Úgy érzem, mintha a pofámba hömpölyögne az a lötty. Az ember ebbe is belehülyülhet. (Távol a város zajától... víg fiúk és lányok mennek violát szedegetni.)

A fene egye meg. Ülök az ablakban. Ez mozgás? Az ember elfelejt mozogni.

Fogalmazást írattam a gyerekekkel. Majdnem mindenki ilyesmit írt: „Amikor mentem az utcán, az történt...” – „Ültem az ablakban, és láttam...”

Már olyasmit is szeretnék látni, hogy valaki azt írja: „Azért mentem az utcán, hogy az történjen...”

Öregem, nem tehetek róla, de mindenhol roszszul érzem magam. A háziasszonyom azt hiszi, beteg vagyok.

Pirika, pi... pi... pi... – mondja a tyúkoknak. Leszórja a kukoricát. Amikor észreveszi, az ablakban vagyok, kötényébe törli a kezét, megigazítja a fejkendőjét, aztán megszólít: – Fel tetszett kelni már?

–     Nem. Igazán nem keltem fel.

–     Hát csak azért kérdem...

–     Igazán, ne zavarja magát – vágom közbe –, most már úgyis fölkelnék.

–     Hát csak azért kérdem – folytatja ijedten –, hogy csinálnék egy kis reggelit.

–     Reggelit?

–     Azt, azt – mondja, s örvend, hogy van valami, amibe kapaszkodhat.

–     Már behozta egyszer – folytatnám tovább az ijesztgetést, de jön a gazda. Nem találta otthon a komáját. Látszik rajta, mert elégedetlen.

–     Jó napot – mondja. – Felkelt?

–     Éppen az előbb mondtam a feleségének, hogy nem.

–     Ha már itt maradt, este átjöhetne televíziót nézni – mondja.

*

Gyermekkoromban nagyon féltem a sötétségtől. Az volt az érzésem, hogy a sötétség egy fal, s valakik lesnek rám mögüle. Fütyörészve mentem át a lakáson, s mindig meg szerettem volna kérdezni: van itt valaki?

Nagyapámról mesélik, hogy fiatalkorában mindig az asszonyokkal dominózott. A szoba közepén állt a nagyasztal. Egyszer éjfél előtt valaki azt mondta: mintha járkálnának odafönt a padláson.

Kérték nagyapámat, nézzen utána. Lassan vonszolta magát az előszoba ajtajáig (innen lehetett fölmenni a padlásra). Óvatosan nyitotta ki az ajtót, aztán elcsukló hangon megszólalt:  „Tolvaj úr, lesz szíves lejönni?”

A ház most ott van Hordapusztán, és senki sem emlékszik rá, hogy mit csinált benne nagyapám. Engem is csak azért érdekel, mert nagyanyám a lelkemre kötötte: „Fiam, aztán nézd meg jól a házat.”

Ritkán sétáltam éjszaka a faluban, pedig csodálatos. A holdfényben olyanok a platánok, mint a fehérre főzött csontok. Van bennük valami mozgás.

Az éjjeliőr panyókára vetett kabáttal sétál az úton, s a bolt előtti fához koppantja pipáját úgy éjfél után, mikor már álmos s rágyújtana.

Ma rajtakaptam a srácokat. Még mielőtt becsengettek volna, benyitottam az egyik terembe, valószínűleg azért, mert nagy volt a csend. Az egyik lány ült a helyén, és rajzolt. A srácok álltak a háta mögött, és nézték... a lány mellét. Kivágott blúz volt rajta. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Egy pillanatig csodálkoztam. Mit néznek rajta? Vékony kislány volt nagyon. Mi annak idején... igaz, Ilike sem volt testesebb, mégis órákat töltöttünk a háta mögött. Én még túlóráztam is.

Természetesen hülyeség lenne elmesélni, hogy engem, a kis vidéki tanárt elhagyott a nőm. Nem várhattam el, hogy utánam jöjjön.

*

Álltunk a fenyők alatt. Esett, s a tűlevelekkel keveredett föld puhára ázott. A park túlsó végén, ott, ahol a busz-megálló lehetett, himbálózott egy villanykörte. A csupasz ágak között a fenyőkig hatolt a fénye. Néha esőcseppeket lehetett látni. Estükben olyanok voltak, mint valami felgöngyölt tűlevél. Az esőköpenyem fényesre ázott. Nagyon akartam, hogy velem jöjjön.

–     Ilike, jössz?

Nem felelt. Dacosan nézett. Most már tudom, elméletileg ott kellett volna hagynom a fa alatt. Az elméleteket nem nekem találták ki. Akkor hirtelen eszembe jutott nagyapám. Felnéztem a fenyőre.

–     Tolvaj úr, lesz szíves lejönni? – mondtam. Ilike elkezdett kacagni, és jött. Aztán jelünk lett. Ha akartam, hogy feljöjjön hozzám, kicsit orrhangon mondtam: „Tolvaj úr, lesz szíves lejönni?”

Egyszer aztán nem jött le. Most már nem is bánom. Lötyögök a város utcáin, és a falura gondolok és az esős éjszakákra. És kiülök egy falusi ház ablakába, mely lehetne éppen városi is, s dühöngök mindennek az ellenkezőjén.

*

Mostanában furcsa szorongással figyelem az embereket. Mit tudhatnak ezek rólam? Sejtik vajon, hogy figyelem mozdulataikat, hogy meg akarom fejteni álmaikat?

–     Értsd meg, öregem, hogy békében hagynám őket, ha elmondanák azt, amit tudnak. A gyerekeket hiába kérdeném. Lehet, hogy titkolják előttük is. Pedig nem véletlen, hogy a platánok ide jöttek.

Az egyedüli, akivel beszéltem egyszer, Racsu volt, a patkolócigány. Az utca végéhez tapadó cigánysoron van a műhelye.

–     A tanító úrnak bolondnak tetszik lenni – mondta, s elnézően nevetett. Aztán megbökte homlokát, s azt mondta: – Sze akkor innen is elmehet.

Racsu nem is olyan buta fiú.

–     Lehet, hogy igazad van, Racsu – mondtam. (Még erről kell leszoktatnom magam. Tegezem az idősebb cigányokat is.)

–     De mennyire, hogy igazam van. Mit gon– dol, tanító úr, meddig lehet az, hogy a kocsmáros, azt mondja nekem: „hé, Racsu!” A gazdák meg azt, hogy „Ácsi cigány”. Sze a buletinomban Racsó vagyok. Urizáló népek ezek. Higgye el nekem, tanító úr, ha elmegy az utca, csak a cigánysor marad itt. – Nekidühödve folytatta: – Mennyenek a nyavalyába, házastul. Én mindig kapok munkát, mert jól dolgozom. De azok dolgoznak egy kicsit, s vesznek televíziót. Dolgoznak egy kicsit, vesznek motrot. Tanulhatnának Racsó cigánytól élni.

Felemelte a nagykalapácsot, és rácsapott az üllőre. A műhely döngött, a padlója beleremegett. Hirtelen hátrakaptam a fejem. Azt hittem, elindulnak a platánok.

De semmi sem történt. A fák mozdulatlanok voltak, s akkor éreztem először hiányát a gyermekkorban áhított varázserőnek.