nyomtat

megoszt

A véges nap
VÁRI ATTILA

 

ELŐSZÓ

Bevezető sorokat írni a Vári Attila első kötetéhez majdnem annyit jelent, mint előszóval látni el a húszéveseket. A húszéveseket, akiket mi, kétszer- és háromszor-húszévesek sokszor nem értünk meg, akikkel kapcsolatosan nemegyszer végletes ítéleteket mondunk, akikben olyannyira szeretnők megtalálni egykori magunkat, és akiknek a jövőjéért éppen úgy aggódunk, mint annak idején a miénkért aggódtak az akkori negyven-hatvanévesek.

Nem bürokratikus, születési év, sorozási korosztály szerinti megfontolás miatt „teszem meg” Vari Attilát egy nemzedék irodalmi képviselőjevé. Egyszerűen arról van szó, hogy Vári a mai húszévesek problémáival vívódik csaknem minden írásában, az ő szemszögükből látja a világot, az ő megoldásra váró kérdéseikre keres vagy vár feleletet. A felszabadulás utáni romániai magyar prózában nem jelentkezett fiatal író, aki ennyire a maga nemzedékének irodalmi exponense lett volna. Talán ezzel magyarázható, hogy írásai nagy részével az olvasó mindmostanáig nem találkozott irodalmi sajtónkban. Ez a hol nyeglének, hol fennhéjázón tudálékosnak, modernkedőnek, néha pimaszul magabiztosnak tűnő hang mindjárt első hallásra visszatetszést válthatott vagy váltott ki a szerkesztőben, ha nem figyelt fel mindjárt az  írások egyik legnagyobb értékére: a keresetlen, nyers őszinteségre. A kiadó szerkesztőjének és a bevezető írójának sokkal könnyebb a dolga, mint a folyóiratok szerkesztőjének volt: egy csokorban olvashatja Vári írásainak javát, teljesebb képet alkothat magának arról, hogy tulajdonképpen mit is akar ez a fiatalember.

*

A Felmentés – a kötet első és legjelentősebb írásának bevezető soraiban az író maga fogalmazza meg célkitűzését: „Sok mindent akarok elmondani. Az életérzésemet és a csalódásokat, a vívódást és azt, hogy meg akarjuk találni a helyünket. Sok. Nagyon sok. De megpróbálom.”

Az írás húszéves, eléggé hányatott körülmé­  nyek között felnőtt főhőse, Árpád is a helyét keresi. Főiskolai hallgató, de a főiskola nem elégíti ki, nem ad választ minden kérdésre, ami szinte özönével rohanja meg a férfivé érő fiút, és nem kap választ a szerelemben, a barátok között, és hiába keresi Apával folytatott acsargó, reménytelen vitáiban is. Szinte tűz–víz konfliktussá éleződik örökös vitája azzal az apával, aki tulajdonképpen nem is apja, akivel szinte csak civódni tud, akit mégis mindenkinél jobban szeret. Apa féltő szeretetből támadja őt,  ő kétségbeesett daccal vág vissza mindkettő mondja a magáét anélkül, hogy a legkevésbé is sikerülne meggyőzniök egymást. Apa az egykori illegalista eszményeinek megtagadóját látja olykor a fiúban, Árpád pedig túlhaladottnak, idejétmúltnak látja az egykor hősi nemzedék aggodalmas és meg nem értő nevelősdijét. Tulajdonképpen min is vitatkoznak? Miért is van ez a kakaskodó szembeszegülése Árpádnak? „Nem kértem tőled mást vallja be Árpád az immáron halott apának –, csak azt, hogy bízzál bennem annyira, mint amennyire büszke voltam rád.”

Bizalmat vár, bizalmat követel a húszéves Árpád az apáktól. Bizalmat, és nem gyanakvó aggályoskodást, hogy feszülő energiáit annak a nagyszerű munkának a folytatására szánhassa, amelyet ők, az apák elkezdtek.

*

Nemcsak az apák aggódnak a húszévesek sorsáért. Aggódik értük Vári Attila is a húszévesek nevében. Már a Felmentésben ott kísért az elkallódástól, az értelmetlen élettől való iszonyodás, attól az élettől, amelyet pusztán szórakozások, idővel kétségbeejtően unalmassá váló szórakozások töltenek ki, amelyből hiányzik a minden öröm savát-borsát megadó alkotó munka (Hábé, Véges nap). És a húszévesek sorsán keresztül aggódik a világ sorsáért, amikor a háborút vagy a fasizmust idézi. Nem agyal ki filmekből vagy olvasmányokból ihletett történeteket vérengző SS-ekről, nem próbál nyilas keretlegényeket ábrázolni ilyen természetű közvetlen élményei nincsenek, nem is lehetnek. De a fasizmus, az imperialista háború szépséggyilkoló, emberségpusztító, lelket megmérgező lényegét igen érzékenyen felfogja és közvetíti (Felhők, Számtan-novella, Az én mocsaram, Félni a tűztől, Emberteremtő). És ezzel párhuzamosan végtelen szeretettel tud szólni a hétköznapok egyszerű, dolgozó embereiről (Kormos az ég), ujjongó örömmel a tiszta szerelemről (Felmentés, Trilógia). És őszintén, olyan őszintén beszél, vall mindenről, hogy néhol csak azért nem mosolyodunk el kamaszos naivságán, mert ez a legdurvább tapintatlanság volna.

*

Teljes képet kapunk-e Vári könyvéből a mai húszévesekről? Nem de igen lényeges képet a húszévesek gondolkodásmódjáról, törekvéseiről, örömeiről, aggodalmairól és csalódásairól valahogy úgy, ahogy a Felmentés bevezető soraiban ígérte. És ez a kép számunkra, kétszer-háromszor-húszévesek számára egyáltalán nem aggasztó, annál inkább biztató, megörvendeztető. Talán sok mindenben nem egészen úgy gondolkodunk és érzünk, mint ők hiszen mi másképpen voltunk húszévesek –, de megérthetjük őket, és alapvetően egyetértünk velük.

A Ballada kis nyeszlett távfutója, akinek győzelmében senki sem bízott, még az edzője sem, a verseny után ezekkel a szavakkal fordul ujjongó barátaihoz: „Mondani akarok valamit. Valamit kérni. Fiúk, mondjátok azt az üzemben, hogy egyedül csak nekem szurkoltatok. Mondjátok azt: tudtátok, hogy győzni fogok.”

Hát igen, Attila. Neked, nektek szurkolunk. Hiszem, hogy nem csalódunk bennetek.

FODOR SÁNDOR