UTCANÉVADÁSI RENDELKEZÉSEK

Az új utcák nyitásának igénye az utóbbi évszázadban napirenden tartotta a névadást. Volt időszak, amikor évenként többször is hoztak utcanévadó határozatot. Ezek közül csak a legfontosabbakat soroljuk fel. Az első számottevő új utcanévadás 1887-ben volt. Ekkor 26 új utcának adtak nevet, 1900-ban 35nek, 1907-ben 23-nak, 1910-ben 46-nak, 1918-ban 24-nek, 1934-ben 52-nek, 1971-ben 13-nak, 1976-ban 14-nek, 1982-ben 20-nak (ezek közül öt nem nyílt meg), 1990-ben 9-nek.⁴

Az új utcanévadásokkal párhuzamosan napirenden volt és van a régi utcanevek változtatása. Az „átkeresztelések” gyakoribbak az előbbieknél, az új névadásoknál. De mielőtt rátérnénk a névváltoztatások ismertetésére, vegyük számba azt a törvényes keretet, amely e kérdést szabályozta.

Az utcanévadás vagy -változtatás joga mint az önkormányzat gyakorlásának egyik megnyilvánulása, a város képviselő-testületét illette. E jog érvényesítésének útjában sokáig megszorító intézkedés nem állott. Az első marosvásárhelyi hivatalos utcanévadáskor –  1860-ban –  a város vezetősége természetesnek tartotta, hogy azt mint közérdeket érintő kérdést, a képviselő-testület közgyűlésen határozzák el, és a tanáccsal mint az önkormányzat végrehajtó szervével léptessék életbe. Így intézkedett a város a felsőbb hatóságok beleszólása nélkül minden egyes utcanévadás alkalmával az 1918-as uralomváltásig. 1872-től a képviseleti testület hatáskörét az évenként négy alkalommal összeülő törvényhatósági bizottság látta el. Ez idő alatt központilag, törvény útján csak a településnevek használatát szabályozták. „A község és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvénycikk előírta, hogy a községek és az azokhoz tartozó telepek és jelentékenyebb lakott helyek elnevezése csak egynyelvű lehet.⁵ A névadás kérdésében az illetékes község képviselő-testülete volt hivatott határozni. A döntés jóváhagyása a törvényhatósági közgyűlés, megerősítése pedig a belügyminiszter feladata lett. A rendelkezés azonban az utcanevekre nem vonatkozott. Marosvásárhely törvényhatósági közgyűlése maga szabályozta az utcanyitásoknál követendő eljárást, és egyben felügyelt a városi tanács tevékenységére, illetve az utcanévadás terén rábízott feladatok elvégzésére. Ilyen értelmű szabályozást hozott a közgyűlés 1899-ben, amikor magának tartva fenn minden utcanyitási jogot, megbízta a tanácsot határozatainak végrehajtásával.⁶

A város román uralom alá kerülésével az utcanévadás kérdése más vetületet kapott. A magyar utcaneveket románra változtatták. A román feliratok nem egyszerűen az elnevezés fordításából állottak, hanem az új államhatalom kifejezői lettek. Eltüntették a román nemzeti érzékenység számára sértőnek tartott, a magyar fennhatóságra, múltra vagy kultúrára utaló megnevezéseket. Helyettük román személyiségnevek és általában a románság hagyományaira utaló megnevezések jelentek meg.

A kisebbségi helyzetbe került erdélyi magyarság anyanyelvének szabad használatát garantáló ígéretek betartását a román központi szervek rendeletekkel próbálták szabályozni. Ezek érintették az utcanévhasználat kérdését is, előírva a kétnyelvű utcatáblák kifüggesztését is. Az Erdély Szebenben székelő kormányának teendőit intéző ideiglenes hatóság, a Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) 1. sz. rendeletének (1919. január) 3. pontja többek között előírta, hogy azokban a városokban, ahol a kisebbségiek a lakosság egyötödét képezik, ott az igazgatás és jogszolgáltatás terén az anyanyelv használata megengedett. Az 5. pont leszögezte, hogy a települések nevét minden nemzetiség a saját nyelvén használhatja, és a családneveket mindenik a saját helyesírása szerint írhatja.⁷

1920. május 15-én a belügyminisztérium erdélyrészi főfelügyelőségének 71. számú utasítása elrendelte, hogy „az utcák román elnevezéseket kapjanak: történelmieket, a királyi család tagjainak és az ország régi nagy embereinek, valamint Nagy-Románia létrehozóinak nevét”.⁸ De előírta azt is, hogy a jobb tájékozódás és a más nemzetiségű lakosságnak az utcákon történő könnyebb eligazodása érdekében az utcatáblák viseljék a régi elnevezéseket is. A Minisztertanács 1920. július 9-i, Averescu tábornok által aláírt 1871. számú végzése kimondta: „Az utcák jelzőtáblái, az utak mutatótáblái és minden más állandó jelleggel bíró jelzőtábla készíttessék román nyelven és a helység lakosságának nyelvén vagy nyelvein.”⁹

Az 1923-as alkotmány a nyelvhasználat terén hozott előírásaival gyakorlatilag hatálytalanította a fennebb említett intézkedéseket. A 126. cikkelye hivatalos nyelvként kizárólag csak a románt ismerte el, amire a helyi hatóságok az elkövetkezendőkben mint az egynyelvű utcanévhasználat törvényes alapjára tekintettek.¹⁰

A helyi közigazgatás szervezésére vonatkozó 1929-es törvény 104. szakaszának 22. pontja az utcanévadást a községi tanácsok hatáskörébe utalta.¹¹ Az 1936. szeptember 18-i keltezésű 21 230. számot viselő, a brassói „Sole” zománcozott termékáru-gyárhoz intézett levelében a város polgármesteri hivatala felhívta az utcanévtáblákat készítő cég figyelmét, hogy a belügyminisztérium kétrendbeli körlevele értelmében minden köztéri megyei, városi, községi, falusi utca és út felirata és jelzőtáblája csak román nyelven készíthető.¹² Az átirat kitér arra is, hogy a minisztérium szigorúan megtiltotta minden régi (nem román) elnevezés használatát, mind az állandó jellegű feliratok és jelzőtáblák esetében, mind a sajtóban, kiadványokban, cégjelzésekben, de a kisebbségi lakosság bármilyen közmegnyilvánulásában is.

Az 1938-as közigazgatási törvény 194. cikkelye érinti az utcanévadás kérdését is. Előírja, hogy „ellenőrizni és aktualizálni kell az utcanévjegyzékeket, ugyanis a királyi ház tagjainak nevét kivéve élő személyiségek nevének használata e célra tilos”.¹³

A bécsi döntés után Marosvásárhely ismét magyar közigazgatás alá került. Az utcaelnevezések terén a visszaállított törvényhatósági bizottság közgyűlése intézkedett ismét. Javaslattételre az ún. kisgyűlés volt hivatott. A közgyűlés határozata jogerőssé csak a magyar kir. belügyminiszter megerősítésével vált. Az 1941. évi utak, utcák és terek új elnevezésére hozott közgyűlési határozat végén ott található a megszorítás: „Ez a határozat a m. kir. Belügyminiszter úr részéről történt jóváhagyás után hajtható végre.”¹⁴

1944 ősze ismét uralom- és rendszerváltást hozott. A Kisebbségi Statútum néven ismert 86/1945. számot viselő, az együttélő nemzetiségek jogi állapotára vonatkozó törvény 15. cikkelye kimondta: ,,Azokban a városokban és községekben, ahol az utolsó népszámlálás szerint az összlakosság több mint 30%-ának közös anyanyelve nem román, az utcák elnevezését a nemzetiségek nyelvén is jelölni kell.”¹⁵

A román belügyminisztérium nem elégedett meg az 1944. december 2-án végrehajtott utcanév-változtatásokkal (Hitler, Horthy, Mussolini stb. nevek eltüntetésével), hanem ennél gyökeresebb változtatásokat követelt, és többrendbeli leiratában sürgette utasításainak végrehajtását. Az 1945. május 17-i 898. számú rendelettel szemére vetette a városnak: „Számos utca, helyiség, köztér stb. továbbra is viseli a szomorú reakciós időkre emlékeztető elnevezéseket. Ezek közül egyes nevek olyan elvek kifejezői, amelyeket az új idők szelleme nem tűrhet meg, mások a gyűlöletet, a bűnt és a munkásosztály állandó szenvedéseit jelképezik. Az efféle elnevezések jelenléte a szabadság mártírjainak állandó fájdalmát testesítik meg, és az ország demokratikus közvéleményének mélységes megvetését jelentik. Megengedhetetlen, hogy a közlekedési vonalak mentén olvasható legyen a munkásmozgalmat vérbefojtó diktátorok, zsarnokok neve és a hírhedt gyilkosoké. Következésképpen azonnal intézkedjenek minden olyan névtábla eltüntetéséről, amely a tévedésekkel teli, a terror, a sovinizmus és reakciós múlt bármely formájára emlékeztethet, eltávolítva ez által, a fasizmussal és a hitlerizmussal együtt, egy végleg letűnt korszak maradványait”¹⁶ A Teohari Georgescu által aláírt rendelet azt is megszabta, hogy az új utcanévtáblák megfeleljenek a szabadság és demokrácia elveinek.

Még ugyanazon év őszén, 29 131/1945. szeptember 14-i keltezéssel újabb dorgáló belügyminiszteri leirat érkezik a városhoz (egyszerre két úton: a prefektúrán és a rendőrparancsnokságon keresztül). „A belügyminisztérium megállapítja, hogy az észak-erdélyi településeken továbbra is fenntartják az 1940. évi bécsi döntés után megváltoztatott utcaneveket, pedig már több mint egy fél év telt el a román közigazgatás visszaállítása óta. Mivel a jelenlegi utcaelnevezések a letűnt totalitarius és sovén horthysta rendszer felfogásának kifejezői, ennek az állapotnak a fenntartása bujtogatás eszköze lehet a reakciósok kezében, akik minden alkalmat megragadnak a csendháborításra és a rendbontásra, valamint az együttélő nemzetiségek egymás ellen uszítására.”¹⁷

1946. május 7-i keltezéssel érkezik a városhoz a 14 918. számú belügyminiszteri sürgető utasítás az utcanevek kicserélésére. Ezt követi egy 1946. augusztus 24-i 15 700. sz. leirat, amelyben a hősök országos lajstroma elkészültéig megtiltják a háborús hősök nevéről történő utcaelnevezéseket. Az 1947. április 3-i 10 214/A. sz. leirat pedig azt veti a város szemére, hogy –  amint a minisztérium értesült felőle –  a korábbi (1945-1947. évi) utasításait máig sem hajtotta végre az előírások szövegének és értelmének szellemében.¹⁸

1947. december 29-i keltezéssel érkezik a városhoz a 34 591. számú belügyminisztériumi körlevél az utcanevek felülvizsgálatára és az új idők szellemében való megváltoztatására.¹⁹ 1948. január 5-én ugyancsak a belügyminisztérium táviratilag utasítja Marosvásárhely elöljáróit I. Mihály lemondatott király és családtagjai nevét viselő elnevezések azonnali megváltoztatására.²⁰

Az utcanévadás kérdése a kommunista hatalom figyelmének középpontjában maradt a rendszer berendezkedése után is. 1951-gyel kezdődően rendelkezések (dekrétumok) útján szabályozták azt, és időközönként megújítottak az elavultnak vélt rendszabályokat. A Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége által 1951. december 15-én kiadott 226-os rendelet előírta, hogy bármilyen egység nevének megváltoztatása vagy névadása a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének rendeletével történik.²¹ Közigazgatási egységek esetében a névadási vagy névváltoztatási indítvány annak a tartományi néptanácsnak a feladata, ahová a helységek, negyedek, telepek és utcák tartoznak. A rendelet előírta, hogy az elnevezésnél személyiségek nevei csak rendkívüli esetekben használhatók, csak ha azok viselői kimagasló politikusok voltak.

A rendelkezés szerint névváltoztatásra akkor kerül sor, amikor a meglévő elnevezés és a népi demokratikus rendszer között összeférhetetlenség áll fenn, vagy az elnevezés nem egyezik a nemzeti sajátosságokkal és a lakosság életszínvonalának jellegzetességeivel. Névváltoztatást kellett alkalmazni akkor is, ha egy településen két vagy több utcának hasonló elnevezése van.

Az előírások végrehajtását szabályozó utasítás kimondta, hogy ha akadnak a nép ellenségeinek nevét viselő vagy a népi demokráciával össze nem illő utcanevek, javasolni kell a régi elnevezések visszaállítását vagy újak adását.²² Két vagy több azonos elnevezésű utca esetében a régebbi utcanév változatlan marad, a többi megváltozik. A személyiségekről történő névadással kapcsolatban az utasítás már lehetővé teszi nemcsak a rendkívüli politikai jelentőséggel bíró, hanem az illető településhez kapcsolódó személyiségekről történő elnevezést is. Az utcanév-változtatások jóváhagyását tartalmazó rendeleteket a Hivatalos Közlönyben közölni kell.

Pár év múlva e túlságosan központosító rendelkezést módosították. Az 1956. évi 257-es számú államtanácsi rendelet az utcanévadást a tartományi néptanácsokra ruházta.²³ A javaslattétel a községi és városi néptanácsok végrehajtó bizottságainak feladata volt. A névadási vagy névváltoztatási javaslatok tanulmányozása és véleményezése a tartományi néptanácsoknál felállított bizottságoké. E bizottságokat a szakszervezet, a városrendészeti osztály, a posta, a vasút, a katonai körzet (hadkiegészítő) képviselői alkották, valamint egyegy földrajz- és történelemtanár.

Az 1966. október 27-i, az előbbit hatályon kívül helyező 859. számú államtanácsi rendelet újat, illetve pontosításokat főként a személyiségekről történő elnevezések terén hozott.²⁴ Előírta, hogy az elnevezések tükrözzék a helyi gazdasági, földrajzi és történelmi sajátosságokat, és élő személyek ne képezzék elnevezés tárgyát. A már nem élő személyiségekről vagy történelmi és politikai eseményekről történő elnevezések esetében legyen összhang az elnevezésül szolgáló név jelentősége és az elnevezés tárgya között. A határozathozatal joga továbbra is a néptanácsoké maradt, azzal a megszorítással, hogy a személynevekről történő elnevezések Románia Szocialista Köztársaság Államtanácsa hatáskörébe tartoznak.

1977-ben újabb rendelkezés jelent meg. A 386-os államtanácsi rendelet a helyi jellegű névadást (parkok, negyedek, utcák, egyéb helyi érdekű közlekedési vonalak, közszállítási megállók) a megyei néptanácsok hatáskörébe utalta.²⁵ A rendelet második cikkelye az elnevezések alkalmazása során követendő szempontokat sorolta fel: tükrözzék a helyi gazdasági, földrajzi vagy történelmi sajátosságokat, legyen összhang az elnevezendő tárgy és az elnevezésül szolgáló név jellege között, kapjanak más-más elnevezést egyazon település parkjai, negyedei és utcái, ne használják névadásra élő személyek nevét, a hazai vagy nemzetközi történelmi és politikai eseményekkel vagy személyiségekkel kapcsolatos elnevezések során légyen összhang ezek és az elnevezés tárgyának fontossága között.

A kommunista időszakban a tartományi, illetve megyei néptanácsok gyakorlatilag a végrehajtó szerv szerepét játszották. Mind az utcanévadásnál, mind a névváltoztatásoknál az RKP propagandaosztálya volt az ideológiai hangadó. Itt dőlt el minden egyes alkalommal, melyik utca milyen nevet viselhet. Négy évtizeden keresztül a központilag irányított nemzeti-kommunista ideológia és a politikai megfontolások függvénye volt e kérdés is.

Az 1989 decemberi változás után többek között módosult az utcanévadás szabályozása is. A 100/1990-es törvényerejű rendelet e feladattal a prefektúrákat és Bukarest főváros polgármesteri hivatalát ruházza fel.²⁶ A névadási és névváltoztatási teendők végzésére e hatóságok mellé 7-9 személyből álló bizottságok felállítását irányozza elő. A bizottság tagjai a történelem, néprajz, földrajz, a nyelvészet és művészet vagy más téren tevékenykedő szakemberek lehetnek. Előírja azt is, hogy azokban a megyékben, ahol más nemzetiségűek is élnek, azok képviselői is részt vesznek a bizottságok tevékenységében. A bizottságok feladata az e téren benyújtott javaslatok elemzése, valamint saját kezdeményezésből történő elnevezések és névváltoztatások benyújtása. A törvényerejű rendelet előírja: „Ez alkalommal a román elnevezések mellett tekintettel lesznek a nemzeti kisebbségek nyelvén történő hagyományos elnevezésekre is.”²⁷ Sajnos, a megfogalmazás túl általános. Többféleképpen is értelmezhető, és alkalmazása alól kibúvókat biztosít a kisebbségi elvárásokkal szemben megnyilvánuló türelmetlenek számára, amint ezt Marosvásárhely 1990 utáni példája is igazolja.