megoszt

SZERELMEINK KIFÉNYESEDNEK



És végül a szerelem, ami bármilyen ragaszkodást megnevezhet. Szeretek egy utcát, egy gesztenyevirágot, egy földet, szeretem egy Ady-vers hangulatát.




ŐSZ



Hozunk egyre hozunk magunkba
idegen leveleket a széllel
és ki tudná a szemünk mit akar
befogni egyetlen nyilallással
és mért tűnnek el tömör határok
a semmibe visszalépdelő nyárral
Az egyensúlyban egyetlen apró nyílás
foszló derű és készülő megnyugvás
Itt valami beleárvul az őszbe
valami észrevétlen üresedne
kifakulnának a napkarikák
ha tudnád . . .
és ha tudnám hogy ezzel
én vagyok aki utoljára szentel
őszi szavakat hulló szerelemnek
szél vidd el – szél hozd meg

Üres a leheletnyi tér
egy bukó levél beleér
s elérhetetlenséggel telítődnek
halkuló szűnő keringések




FÁZVA



Amiről nem is szólhatnék másnak
ringatok fáradt paripákat

Aki félte bennem a szépet
két csönd között nem fehérlett

Mióta nem jár hozzád az álmom
kirajzolódsz a délutánon

És telet hintek – magam is fázva –
Vigyázz a vad nyáj szegény farkasára!

Kabátod alatt mennyi lom
– bordám szívem kalárisom




KÖLTŐNŐK



Költőnők ti csontos csúnyák
főzni nem tudó idegesek
rézzel foldjátok a reggelt
s estétek arca felreped

Kancsóitokban felsírnak
parázzsá érett rózsák
tálak kongnak szíveteken
mesétek felaprózzák

A föld még inkább
elfehérül bennebb
kiültök kőesők alá
mint az időben kinnfeledtek

Hányas fal hányas magánya
lökdös egyre bennebb
ahol emlék már csak a szó
s a téglák feleselnek

Könnyeitek nagy poharak
hányódnak elmosatlan
roppan a porcelánfényű árny
ily ólmos sugarakban

Szél zúzza nádasaitokat
– ti vékony sóhajtások –
szemből fúj mindig a világ
bármerre fordulnátok




HANGSZERSZÓLÓK



I

Van Gogh lángnyelvű ciprusa a hegedű
éjjeli nádasok zaklatott fehér álma
könnyei kuszaságunkat hegesztő csillagok
mosolya vizek metszéspontjába zárva


II

Elsüllyedt hajók sírnak így a tenger szívében
isten kezéért nyújtóznak templomok
valaha élő házak voltak az orgonák
kiket lakatlan mindenség kínozott.


III

A hegytetőkön sorba állnak
húsukban puha ezüst sajog
nyílnak mint szomorú virág a fuvolák
szétomlanak mint égő oszlopok




MONOLÓG



Félek – senki sincs
Várok – nem érkezik
Megyek – utol senki nem ér
Imádkozom – süket istenem
Hallgatok – nem kérdez a sötét
Szó kell nap kell – hát van-e még?

Vas kell szobor hús
szem hogy lássak
félni magamtól
hogy mást ne bántsak
villám kell ami megölhet
kés hogy ne sértsen ami éles
dorong mi agyonsújt – legyen fényes!




ELSŐ KÍVÁNSÁG



Lennék sósabb
kövesebb lágyabb
esőburka
a zuhanásnak

rézpénzre váltott utakon
bolyong egy kihagyott nyugalom
– akár az almák tévedése
parázslom hited telébe

Lennék a homok dermedése
a kicsapottak vesztesége
kedvem lugassá nyúlhatna
fürtök nem férnének rajta
nem nőne szememben árnyék
hűlt borok őszévé válnék




AZ ÖREG HALÁSZ



Uram – mit tehetnék
mikor elszökik kertem
kanalam törött szemüvegem
s álmaimban kitartóan
visszanéz kezemre
a tenger áldott sója
Szívemben egy torz kis
jószág araszol
az irdatlan vizek felé
a részeg létnek
itt megbicsaklik a lába
Nekem nem adatott meg
az összeomlás ereje
a boggá kuszálódó térben
azt se tudom
magam hogy végezzem be
Vágyaim meghaladták a kerteket
annyi napkitörés foltozza arcom
hogy egy csontot is szerethetek




ÉS A TENGER



A nagyhalak sorra felúsztak az égbe
se pikkely se váz csak a
kopoltyúk fűrész-zenéje
csábítón megfoghatatlanul

Se bárka se űző
pusztíthatatlan akarat
valahol megállni
az esők alatt
beleharapni e föld
torokhasító horgába
Érted Hemingway:
a tenger kiokádna



Felszámolom fölösleges közérzeteimet. Azt tartom meg, ami valamennyiünkben világol.




VALAKIKÉRT



Mert vannak akik elfelejtik
uram sose ródd fel nekik
és vannak akik meg se tették
uram hadd hogy elfelejtsék

És vannak akik megbánták
ne oltsd ki bennük a máglyát
s vannak akiket várás éget
hozd el nekik a hazatértet

És azoknak akik szóltak
szívükig küldd a hajókat
s akik hallgattak előtted
hidd el hogy ők az erősek

És vannak akik akarnak
uram ezeknek irgalmazz
s akik mégis tovább mennek
állíts szoborként szerelmet




BETAKAR MAJD



Fáit az erdő éjbe fekteti
csillagpaplanos mindenségbe
kiterítem hát magam én is
gondolatod lebegő ágyán

Elejti tisztásait a kéz
források hajszálát kihúzza
megnyugvás ajtaján fordít
felírja magát az éj falára

Szívemben lámpát olt a szél
szempillámmal takarózom
fehér madarak forgolódnak
álmuk ívén magam maradtam

Lehet a holdra gondolsz
értelmetlen fényekre
hiányzó sugár fájdul hirtelen
megjelölhet kékes varázzsal

A földbe terítem magam
egy-szögben nyaraimmal
őzek félelme ragyog át
minden hajnalon testemen

Egyetlen hazám ez a föld
itt és így az éjszakában
szeress szeress
bennünket is betakar majd egy csillag




A REGGEL



Álmod mélye Vajon oda láthatsz?
Szárnyas virradat alján
magára rebbent derengő
madár: őszinteség

Vakító pihéi Hová? Minek?
Fordul a magasság
tiszta búzája szemeld
aranyát: számonkérni

Üres Álomtiszta
táj mögötti lépcsők
fészeknyi csönd
Hány alakban?



Andromakhé tör utat magának az idő üvegfalain. Ráborul egy ledőlt görög oszlopra.




BEHAVAZOTT



Ez a behavazott táj itt
mindaz amiért érdemes
Dombjai összejárnak a titok alatt
súgnak s egyszer meglépnek észrevétlen

Marad a hó
irdatlan kupolája
Horpadások
A táj áttűnt egy másik tájba
a simogatás más füvekbe
a teljesség forrásban csillan
szél imbolyog a karjaidban
a becéző csönd elbuzog
tavasz lesz fénylő illatok

Ez a behavazott sejtelem
szívembe olvadt fémként szivárog

Márciusi pusztító hó szakad Janus Pannonius kivirágzott mandulafájára.




SZOBOR-VERS

Berzsenyi emlékének


Ebben a leszáradt ágú évszakban
ahol most laknom engedtetett
óriás cseresznyék barackok napórája fordul
szorongás mázsája billen
lefordítható minden vérrel vert pipacs

Szomorú verseket írnak valahol barátaink
s belemormolják a titkos
emésztő éjszakába
Szederjes levelek hullnak a csöndre

Mert eljött újra a vershullás ideje
hatalmas birs röfög a selymes szekéren
elgurult sáros bizakodások
érett-sárga fénye a szónak
alkonyba önti az érzékeket
valami ismeretlen hatalom
és a szerelmek – kiszórva a négy égtáj felé –
lassan érinthetetlenné távoznak
gyökérré ággá rendeződnek
és nem érezni már
hogy lágyak voltak
szomorkás nyárízű-gyönyörűk

Íme az őszi versek szobra:
papír-merev arcideg
szelíd domborzatú csal(ód)ások
makacs völgymélyi tévedések
és ím a zöld szívű ág pengéje
ott függ átszúr valahány őszbe
tűnődő keserű mosoly
nem pirosít fel tiszta szókat
néznek valahová a szavaink
zölden
messze
és a lakhatatlan évek
a szemgödör táján valahol
és az orr kiáltó hegygerince
melyen a cédrus (Csontváryé)
minden időkre elhagyott
és a száj bíborral bealvadt omladéka
csönd-sárga fű
néma esők
alkony-nesz
hitek
hűlt avar

És ott a szemek zöld árulása
mely mégis elmond valamit
őszi versek sáros szekér-zötyögéséből




ARANY JÁNOS : A WALESI BÁRDOK

Forgatókönyv


Világló szemű költők az ősz vetítővásznán
Elmúlás-igézetű szó: miért énekelnek a bárdok?

Hatalmas egész vásznat betöltő arc
kinagyított késpenge-vonások
már-már szemfájdító ragyogás
a pórusokon átvilágít
és sokáig így mozdulatlanul
perceken át nyugtalanító csendben
csak a bűvölet csak a szalag surrogása
a félelmetessé nőhetés csodája vacogása
megtapadva a retinán
belesulykolódva az agyba
lélegzetállítón felejthetetlenül

Megtörik a varázs
Enyhe alig követhető mozgás: árnyjátékok
mintha egy hajszálpuha bolyongó dallam is
vagy hajló íves harmatos rózsa
egy kés határozottan felismerhetőn
apró fénypont szűrten távolian
kelmék kupák botok
segélykérőn egy női arc
fele negyede majd egészen eltűnik
csak a szeme marad
pontosan a dalnok homloka közepén

és most úgy tűnik mintha három szeme lenne
de mi tudjuk hogy az ráadás-szem
s bár akad akit zavar
ott fog maradni a jelenet végéig
Csillogó mének mintha álomban
pontosan az ajak vonalán
úszó sörénnyel balról jobbra
sugdosó mezőben sehová sem vezető
lépcsők fövegek kardok
majd ugyanaz a dallamtöredék
erősödve kígyózva vészesebben
csaholó lompos ebek
láthatatlan zsákmány utáni száguldásban
aranypalást fölött üres sisak
csillanó tálcákon étkek
illatuk belengi a játékteret
egy hirtelen kinőtt fűszál
remeg sokáig a gyönge alkonyatban
az a gombostű-fény egyenletesen közeleg
– gyertyaláng? fáklya? máglyatűz? –
s a hanga oltárain eloldódik a szél

Majd kifényesedve tisztán világlón
egyedül az arc a bárd óriás arca
De csak egy villanatra
Nézi tűnődőn az ókelta íveket
mindentudón vagy mit sem értőn
Miért nem énekelnek a bárdok
azon az éjjelen miért nem?

És aztán távolodón zsugorodva
száll az éj vörös emeletei mögött
egyre mélyebbre
Csak az a zengő erőt dübörgő kórus
mely lebeg sokáig utána
mint a lélek a vizek fölött

(Fény)



Gyarapodnak, fölsokasodnak mögém a boldog villanások.