nyomtat

megoszt

Emlék jelen időben
ADONYI NAGY MÁRIA

A FÖLD HANGJAI



Azon a márciusi estén sorra haltuk a pillanatokat.
Hihetjük-e azóta, hogy van valami fontosabb,
mint lábunk alatt a talaj biztonsága?
Magunkra gondolok, és rátok, és rájuk, és
megadás-ízű a szám.
Hallom a rózsák borulásának neszét, Veronica, kit
addig alig ismertem,
hallom, amint eldől benned a visszhang, keresztbe
fordul, s nem
marad, csak ez a nem-te-vagy pillanat.
És mi lehet bennünk előbbvaló az ember,
az emberség féltésénél?





BÉKE



Hol volt hol nem volt
egyszer a béke
madárlátott táj fészkelt a tenyerébe
öregek súgtak félve riadtak
meghaltak
s újra feltámadtak
fém villant elhullás nehéz fénye
a gyilkolóan szép búzavetésbe
férfiak léptek nyugodt meg zaklatottak
s egyről beszéltek amíg hallgattak
és odakígyóztak a semmiből
latyakos tengelyroppantó utak
baljós topogó körben
tettesnek vágynak
tükörnek szemtanúnak –
áldozatin félelmes némán
semmibe kúszott a tört sereg
megfoghatatlan messzi kör
szorult engedett szorult engedett
nyugodt meg zaklatott férfiak léptek
s egyről hallgattak amíg beszéltek
fém villant elhullás nehéz fénye
a gyilkolóan szép búzavetésbe

öregek súgtak félve riadtak
feltámadtak
s újra meghaltak
furcsa madár fészkelt a tenyerébe
hol volt hol nem volt
egyszer a béke




LÉPÉSNYIRE



Szúrós sziszegő cseppek verődnek a csúcsokhoz
– pár méterrel fönnebb kezdődik az idő –
az Idő mely tüskéivel ránkmered
kötözi emeli fel-fel a hegyeket

Itt még fák fognak szegek kötelek
minden mozdulatra átüt a szikla szíveden
élesre fent arcod a lét bokrait vágja
Itt már a csönd – iszonyú időd Golgotája

Sóhajok pányvái oldódnak feszesednek:
innen már csak egy lépést kell tenned...




FÁK



A nagymadarak siratóénekét hallom
véres tollfoszlány szivárog át a hangon
Híg forróság zsugorítja
földbe visszanyomja a fákat
levelek ágak
fatörzs-csonk
lenyomatai szállnak
préseli szikla
megőrzi homokréteg
erdővé változnak a léptek
a dolgok hirtelen
sárga virággá bomlanak

És azután mi lesz
kedvünkből szárnyainkból
mi marad

A nagy madarak karma csodás
ágak emlékét őrzi
földbe temetett csőrükből
ezüst levélke nő ki




BEFEJEZÉSEK. AZ ALEXANDRIAI KÖNYVTÁR



Mi virágzik benned
az omlások felé?
hány bezúzott ablak
vált már a lelkeddé?

S most melyik télbe futnál?
hányadik vacogásba?
papírba öltözötten
magadra nem találva




REGGELI ÓRA



A csillagok közt kelt huzat
végtelen füzetet lapoz
felébred házastársunk: az árnyék
megrajzolja fölénk a napot

Külön kis árnyék lesz a szív
rajta ingaként két vese
lapoz a füzetben a szél
– a mánus elmutat messzire




VÉDTELENSÉG



Törött kis fütty is felisebezhet
s szilánkok között rejtegetnek

Mélyben ropog egy csillag csendje
hal akad a leheletre
csendre zúgások halásznak
szívbe úsznak a síkos vásznak
harap a víz a hálók vére
csontosul szemek kötelére

A kinyílt ég magában lapoz
pottyannak eleven csillagok
nyüzsögnek minit a falánk lepkék
megzizegtet a védtelenség

Kerítéshez kötött lovat:
oldjátok szomorúságomat




A MEGKÖVEZETTNEK



Te akinek sebhelye nem lehet már
hiszen sebed a víz a fagy a táj
kővé vált örömmel köveznek téged
hogy megmaradásodon üthessenek léket

Nem látják kuporgatott erődet
mutasd hogy fáj – szedd csak rá őket –
mert annyi gyönyört zársz a tenyeredbe
átszúrni iszony-szöggel se lehetne

Állasz örömmel megkövezve
örömfává ütve sebezve
Gyümölcseidnek űr a száruk
bújj át magadon – csukódj rájuk




TEREMTÉS



A nemlétnek micsoda árnyfeje
árnykeze árnyszava
a nemlétnek micsoda árnya –
hol az árnya?

A nemlétnek melyik elágazásán
jöttek fel a szavak homlokodig
hogy érinthessék a csillagot
szétnézni okosan a világban
mint aki valamit elhagyott
keresni valami átok-szép mesét
melynek homokjai – borok gyöngye
szívünk földjén nem pereg szét

A mi földünk ólom a mindenségen
ezüst bokraink e szavak
Nyiss fel bennünk pecsétet zárat
rózsáink meg ne haljanak



Szeretném sajtó alá rendezni a történelem megíratlanul maradt verseit.




BÜNTETÉS



Világnyi hallgatás
üres kérdőjel-koponyák
hosszúszárú csönd-virág
kötőjelek tétova karnyújtása
felgyújtotthús-szagú haragok
zárójelek szemközti torzsalkodása
roppantó villogású látomás
felkiáltó csontok panasza
leszállni képtelen sikongás-madár
idézőjelek kínos billegése
véraláfutásos idők torz rendje
hármaspontú tovaloccsanás
merengő eső-virágok

...

Hiányzó pontok büntetése
Meghallod-e még egyszer
a csönd bocsánatát?



Minden kérdés – még a kétségbeesett is – egyben vigasz, feloldozás. Ha ezt nem ismernénk el, az emberi beszéd értelmét vonnánk kétségbe.




ALKONYAT



Íme amikor fölfakad a csönd
s elmondhatatlan marad
erdő elfeketült kéz
kékbe fagyott alkonyat

A hallgatásból nőtt ez az arc
tűnődés tengeréből buggyant
torkomra gyöngyöt álmodott

Valahonnan eddig villog a fájdalom
villámok fáit rejti az erdő
ultrahangok lüktető záporába
valamennyi virág egyszerre belezendül

A szavak mögül most elmozdul a tér
csillagtól csillagig futó este
kikezdi földemet
– tőletek hozzámig sötétül –
csak az alkonyat utcája
egy szál remegésbe burkolva
csak a fasor két könyörgő keze
Visszatérésem hídjai ezek
a képzetekbe




FÉLTEKÉK



Szárad a hajnal ága
ez a 365. napóra
teljes ketyegéssel körbejárja a földet
s elkattan tűnődéseidnél

Hervad a déli magasság
ez a csönd mely kivált a ragyogásból
s árnytalan szökkenésekkel
szeli a lég réseit
kiköt hangtalan világoknál




FELEDÉS ÉVSZAKAI



Eljön az ideje ismerős arcok tavaszának
ide dörren egy bimbó valamelyik márciusból
– tél hiányharangja: kerek bánat –
zöld szemből fű sercen szétzúzza az arc rögeit
Eljön az ideje ismerős arcok tavaszának

Formáltam ezt a dombot
és hová lett kezem
szavakat raktam a csönd falára
és számra dőlt a sejtelem
néztem öröklét-színű vágyat
s két szemem üregét
űrig nyitó virágot

Eljön az ideje az emlékeknek
barátság-érmeket szeles gyönyörű napokat
váltunk be tejre olcsó borra
s nem tudunk velük mihez kezdeni
A mosoly szüntelen lecsöppen
a kenyérben még elvágunk
valami drága tájat
a sóba visszaszédül a tenger
s töprengés szalvétája
törli a szájat

Eljön az ideje üvegvárosok csilingelésének a pusztán
s csak állunk dermedten mintha szíven ütött valami
de szívünk milyen mindenségnyi csöndbe zárva
sötét és sötét között szemhéjunk van-e

Eljön az ideje az időnek
s csak ülünk így
magunkra csukott téllel a mindenségben
várunk biztosan csendülő dallamot
elfeketedett karú napok évszakok



Napóleon Szent Ilona-i gondolataiból: Napok óta kísért egy barikád mögötti kő látványa. És a mozdulat, ahogy valaki megragadta, mint én később a koronát.




AZ ELJÖVENDŐ HAJNALOK



Ez a hatalmasodó, elgyengítő várakozás –
Üvegfényű súlytalanságok lengenek
egy távoli, áradó kupolában,
minek a csöndjét nem hallani.
Gyomrunkban meztelen madár
felel ütemesen: mostantól minden
egy másik lehetőségen túl történik.

Az is becsukódik,
a száj, melyben ott az ígéret helye –
rozsdavörösen megszűnik a kötés
egy eljövendő seb fölött,
eltévednek az utolsó ecetfák
a nyílegyenes éjszakában,
harmat hull arra, amit kérdezett.
Fövenyből emelkedik súlyosan a kar,
iszalagok lazulnak, folyondár enged,
az első merev mozdulatok,
a fény, a levegő,
a dolgok vakító éle kivetül
a visszahozhatatlan pillanat számlapjára,
végtelen lassan belenyílunk a térbe:
a beszélgetés véget ért.




TÁBLÁK



Mért dobjuk le mit elveszünk
a tüskés fény honnan zuhog ránk
ki szegzi át naponta velünk
az öröm tízparancsát?

A csönd táblája ajkadon
az enyémre kérdések járnak
köveim mégsem adhatom
a dobáló halálnak



Modern kép: kicsinyített földgolyón egyetlen emberóriás. Nyúl egy gyertyaláng után. Vajon kioltani vagy megóvni tenyerével?




IDŐJÁRÁS



Esett ma is egész nap az idegekben
pocsolyában topog gyönyörű lehetőség
felveri magát teherkocsikkal hulló levéllel
A lélek sivatagain felhős termeket
iskolapadot lázat sodor a szél
Sűrű pillanatokban csöpög
kimossa az ész vezetékeit

Ismeretlen évszakok edényében
gyönggyé fagyott a kérdés felelet
Esett ma is egész nap a lélekben
– mélybe csúszhatunk holnap –
de fázni nem szabad:
tündöklő fehér közeleg




REGGELI HAVAZÁS



Hó hull
Csajkovszkij óezüst zenéje
szállong ködpuha téli délelőttben
Távoli üvegek mögé képzeli magát az ember
hogy áttetszőbb legyen tisztább fémesebb
és rejtettebb amikor testén átsugárzik a szomorúság
és árnyat vet a csöndes havon

Hullnak csak hullnak
a hangok fehér szirmai
lerakódnak a csönd túloldalán
mélyül a tél hallhatóvá
válik egy virág halála
az idegekben az éj
ismeretlen surranású állatai
a mész ijedelme a só dadogása
halott katonák lelkében a fegyver
most kattan utolsót
hallani amint régi képeken
leroskad a százéves kerítés
a szívben ledől a visszhang
még egyszer meghal minden
és még egyszer felszakad
az alkonyi szőlőskertek magánya
laza ködliliomban vérző bibe
valaki arca

ahogy kilyuggatja a hó
a lehetséges tájat
a lehetséges hangok gyötrelmét
melyre lehull nagy pelyhekben
Csajkovszkij zenéje
mintha mindenkit egyszerre lepne be
ugyanaz a hatalmas közös álom

És mitől olyan szomorú mindez
hogy árnyat vet a csöndes havon?



Állunk ketten a fehérségből kirajzolódó hídon. Egyik korlát a te gondolatod, másik korlát az én gondolatom.




VIHAR

Egy Szervátiusz-dombormű alá


Kristály-kötelek zúzzák az erdő termeit
leszakad a bőgés a vadtehenekről
s mint selyem-hártyákkal bélelt
kettős tölcsérű trombitát felkapja a szél
s a kecskék mekegése mint kilőtt
léggömb pukkan a levegőben
bárányok bégetése mint egymásra
zuhanó halott vezetékek
és csikók nyerítése mint horzsolt üvegtáblák
és mind a nyögő morgó sikongó
vicsorgó állat ahogy rohan
észveszejtőn száguld belegörnyedve
rettegve szökell döbbenettől vakon iramlik
félelem űz egybe mókust és vadkant
viszik a gyönge hajtást zúznak tavalyi ágat
tiporják a kegyetlen zöld vérrel ömlő tájat
felrúgnak bársony-szerelmű fészket –
kiontják a némaság buborékait
félelem öbleit hajszálcsövecskéit

Csak az ember áll
penész-zöld-zengésű örvénylésben
– úgylehet – hangtalan




VARROTTAS



Visszapörögnek szemembe mind
az elveszített gyöngyök,
az agyontaposott vőfélybokréta,
verőfényben és füstben távozók arca.

Ebben az időtlen visszafelé-virágzásban
gondolatok nélkül, lelkifurdalás nélkül,
ott reked idegeinkben a sóvárgás,
csak a fáradtság foszlányai
bíborlanak a testben,
mint egy elmúlt örökkévalóságról
szóló emlék.

Felszakadnak-e valaha az írott rózsák?
Visszazuhan-e az égi kékbe
fejünk alól az egyetlen madár?
Lassan csukódik a szalag tulipánja,
ahogy egyre messzebbre nézünk,
övek, ingvállak csokrai szállnak, keringenek,
hihetetlen türelemmel bágyadnak el
a valaha világító színek –
De hát hova hullhatna az a fekete gyöngyvirág,
mi lenne az ággyal, a székkel,
a menyasszony elvillant mellényével?