FALIÚJSÁG

A Berek utcai munkásegyletben kezdetben hiába próbálkoztunk a környékbeli gyárimunkások kulturális nevelésével. Volt közöttük nem is egy, aki még írni-olvasni sem tudott, különösen az asszonyok. El-elmaradoztak az ábécé-tanfolyamokról, naponta új munkásarcok tűntek fel és maradtak el. Ma sem tudjuk, hogy a jövő-menő gyári napszámosok között, egykori polgármester létére, hogyan is került közénk Köves Géza. Egyszer csak ott sürgöttforgott az előadásokon kopasz, vérbő fejével, csupán anynyit tudtunk róla, hogy valamelyik kis erdélyi városkában bőrkereskedése volt, de a gazdasági válság tönkretette, felesége is elhagyta, két szép gyermekén, kopott irattáskáján s egy félmázsa faszegen kívül egyebe sem maradt. Napközben azzal házalt a susztereknél. Esténként meg az egyletben lábatlankodott. Miért, miért nem, de mindenki intellektuelnek nevezte, beválasztották a kultúrbizottságba, talán azért, mert rajzolt valami plakátot az egyletnek, vagy mert „fizikusoknak” nevezte a testi munkát végző embereket.

Egyik este izgatottan fogta karon Zágoni Jánost, egyletünk legtanulékonyabb munkását, magával húzta a sarokba Kiss Sándort is, ezt a mérges kis emberkét, s körülményes bevezetés után megmagyarázta nekik, hogy a primitív ember, s általában a tömeg, inkább vizuális, mint auditív felfogóképességű. A kultúrbizottságnak tehát ezután arra kell törekednie, hogy vizuálisan hasson a munkásság értelmére. Ezt a hatást pedig el lehet érni dialektikusan szerkesztett faliújsággal.

Zágoni nyugodtan végighallgatta, de Kiss Sándor mind türelmetlenebbül izgett-mozgott, sehogyan sem állhatta Köves Géza fontoskodó természetét. Most sem bírta sokáig, s indulatosan félbeszakította. Cserlétől kimart ujjain számolni kezdte: primitív, vizuális, auditív, dialektikus, micsoda négy értelmetlen marhaság ez, s rángatni kezdte a zárkózott kedélyű Zágoni kabátját: miért hallgatja ilyen bádogarccal ezt a sok zöldséget?

Zágoni csak rántott egyet a vállán, s nézte komolyan Köves Gézát. Az elszégyellte magát, hiszen ő ismételte a kultúrbizottság tagjai előtt a leggyakrabban, hogy a műveltséget a nép egyszerű nyelvén kell a tömegek tudatába vinni, mintha Zágoniék tudtak volna valaha is más nyelven, mint népin. Idegesen megmagyarázta hát mind a négy idegen szó értelmét, de ez a magyarázat Kiss Sándort végképp méregbe hozta. Sértődötten tiltakozott, hogy ő primitív, tehát kezdetleges ember volna. Végtagjait dobálva bizonyítgatta: kinőtt neki keze-lába és minden mellékrésze, ki a feje is rendesen. Azután miért lenne ő nagyothalló? Más munkások se süketek, felfognak azok a fülükkel is mindent, egyszerűen nem hiszi azt a vizuálist.

Köves Géza kopasz fején gyöngyözni kezdett a boszszúság.

–   Gyerünk át a másik szobába – hívta őket –, ott majd megértik, miről van szó.

És karjuknál fogva áthurcolta a két embert a gyűlésteremnek használt tágasabb helyiségbe, s a falra mutatott: nézzék, ő máris szerkesztett mutatóba egy faliújságot. Saját magukon is kitapasztalhatják, hogyan hat a szemükön keresztül, mert a faliújságon szemléltetően, a valóságból vett képeken domborodnak ki a társadalmi visszásságok. Aki nézi, annak muszáj felháborodnia, a kezének muszáj ökölbe szorulnia. Agitatív ereje többet ér bármely szép szónoklatnál, elképesztően öntudatosító. Ő majd minden héten szerkeszt egyet.

Ezeket mondva, már ott is álltak egy lepedő nagyságú kartonpapír előtt, amely szögekkel volt a gyűlésterem falára tűzve. Újságokból kivágott képek virítottak rajta. Mindenféle urak és dámák nyüzsögtek azokon. Volt, aki hintázott vagy fejest ugrott a strandon, voltak szép ifjú hölgyek, lovagló amazonok, fodrásznál hajukat bodorító kisasszonyok, kerti nyugágyakon heverő vén nagyságák, száraz, rőzsecsomó alatt görnyedező anyókák, mosóteknő fölé hajló, fonnyadt mosónők, szemétdombon turkáló,  rongyos gyerekek, hegyes hasú állapotos munkásanyák,  gyárba özönlő nők és férfiak...

Kiss Sándor meghökkenve meresztette a szemét. Most már annyit sem értett az egészből, mint az imént, oda-oda pislantott a hidegvérrel szemlélődő Zágonira. Egyenként megnézett az minden képet, a rőzsét cipelő anyókát s a mellette fejest ugró strandhölgyet kétszer is. A lovagló delnő láttára mormogott valamit, s ez a morgás ismét felmérgesítette Kiss Sándort: csak nem fog ez a komoly Zágoni helyeselni ennek a gyerekségnek!

–   Na – lökte oldalba ingerülten –, neked, úgy látom, hogy szorul már.

–   Mi? – nézett fel csodálkozva Zágoni. – Mi szorul?

–   Hát az öklöd, ahogy Köves úr várja. Háborodj, ha...

–   Áh – vont vállat Zágoni –, te mindig idegeskedsz.

–   Persze – helyeselt neki Köves Géza reménykedve –, tudtam én, hogy mit csinálok...

–   Azért maga se siessen – intette le Zágoni rögtön. – Láttam én lovasított fehérnépet enélkül is – bólintott a faliújság felé –, mégsem lázadtam fel. Így ez a faliújság nem jó.

–   Csak nem akarja leszavazni? – tüzesedett át a Köves arcbőre. – Ne induljanak ki magukból. Maguk már differenciáltabb lelkek, izé – kapott észbe hirtelen –, akarom mondani, maguk már észemberek, öntudatosabbak, de a környékbeli tömegre, meglátják, milyen lenyűgöző lesz...

–   Bajosan hiszem – tekintett fel Zágoni könyörtelen nyugalommal. – Írni kellene a képekhez valami magyarázatot...

–   Én is erre gondoltam – kiáltott közbe Kiss Sándor felderülten; csak úgy ragyogott, amiért Zágoni egyetért vele, s buzgón tette hozzá: – Én idebiggyesztek egy cédulát, hogy kiadó nálunk egy bolhamentes ágy.

–   Micsoda! – fortyant fel Köves Géza. – A faliújság nem kiadó ágyaknak való. Közérdekű dolgokra kell felhasználni.

Kiss Sándorban az ugratókedv kerekedett felül, s erősítette, hogy az ő ágya is közérdekű, öt gyereke van, szükséges egy kis házbérpótlék, valakinek meg szüksége van egy jó vacokra... Köves Géza kiabálva tiltakozott. Lármájukra egyenként kezdtek beszállingózni a cipőgyárból hazatérőben levő munkások. Fiúk, lányok, asszonyok és meglett férfiak bámulták a faliújságot.

Zágoni János mögéjük állt s fülelte beszédüket. Ki tudja, hátha ennek a Kövesnek adnak igazat, s felháborodnak a hintázók mellett görnyedező szegény mosónők keservén, magyarázat nélkül is. De az egyik fiatal munkás a strandhölgyek lábát jó cubáknak mondta. A többiek nevetésére Köves Géza faképnél hagyta a vitatkozásban ismét felmérgelődő Kiss Sándort. Ingerülten dugta fejét a bámészkodók közé, rárivallt a fiatalemberekre:

–   Ne csak a strandolókat nézzék, lássák meg azt a nyomorult mosónőt is. Nem sül le az arcuk bőre, hogy csak a felső körök kombinéját veszik észre?

A nevető legények elkomolyodva tiltakoztak. Mit nézzenek ők egy mosónőn? Nagymosáskor untig eleget látják az anyjukat vagy a nénjüket. Örülnek, ha olyankor eljöhetnek hazulról. De strandoló hölgyikéket sohasem látnak. Ne irigyelje tőlük már a képen is.

Kiss Sándor zajosan helyeselt nekik, Köves Géza meg elrohant azzal, hogy a vezetőség elé viszi ezt a dolgot. Zágoni, ha lehet, még komolyabban figyelt a lármázók között, mint azelőtt. Elővette kis noteszét s feljegyezte a méltatlankodó fiúk megjegyzéseit. Jó lesz az majd a vezetőség előtt. A faliújság elé most három munkáslány került. Figyelmüket a fodrásznál hajukat bodorító dámák frizurája ragadta meg, azután gyönyörködtek egy szépséges szép herceg-menyasszony patyolatruhájában. Dicsérték, hogy milyen cuki, jól áll szőke hajához. Közben észrevették a rőzsehordó vénasszonyt is, képe a hercegnő közvetlen közelébe volt ragasztva. Az egyik cipőgyári kislány a ráncos vénség láttára hangosan kérdezte:

–   Hát ezt a vasorrú bábát mért tették a hercegné mellé? Az ember csömört kap, ha látja.

Zágoni szúrósan nézte meg a felvágós kislányt, s mármár mozdult, hogy megleckéztesse: akkor is így beszélne, ha saját öreganyját látná a hercegné mellett? Ehelyett azonban mást gondolt, s a gyári lányok mellé lépett.

–   Mondja, kislány, mért nem tetszik az a szegény vénasszony a hercegné mellett?

A kislány kissé megszeppenve fordult szembe, s hebegett valamit arról, hogy nem illik egy ilyen hercegné mellé akárki. Zágoni szóról szóra leírta ezt a választ, azután a csodálkozó lányokkal többé nem törődve, megkereste Kiss Sándort az udvaron, aki már valami új dolog miatt mérgelődött.

–   Gyere velem, mert kifakadsz, ha ennyit veszekedsz. Azt akarom, hogy csináljunk mi is egy faliújságot. Írd meg azt a cédulát a kiadó ágyról, úgy, ahogy Kövesnek mondtad. De tedd hozzá, amit az idegen szókról is mondtál. Én meg a magamét mondom el a noteszből.

–   Mi, hogy én annyit írjak! – ijedt meg Kiss Sándor. – Még levelet se szeretek írni...

–   Nézd, komám, ha mindenért morogni tudsz, tanulj meg írni is. Hadd lássa ez a Köves, hogy nemcsak szájalni tudunk a kultúrbizottságban. Nem azért küldtek minket oda.

Ezzel azután ott is hagyta a fejét vakaró Kiss Sándort. Félreült az egyik asztalhoz, s minden egyes szót jól meggondolva írt. Köves szemére vetette: nem mindegy az, hogy mit hogyan tálalnak a munkások elé, de megdorgálta a legényeket is, ne várják, hogy mindennek az értelmét külön is a szájukba rágják. Külön szólt a munkáslányokhoz: ha így becsülik meg a szegény vénasszonyokat, ahogy a faliújság előtt tették, várhatnak-e jobb sorsot a maguk vénsége idejére?

Kiss Sándor is nekikeseredve rágta ezalatt a ceruza végét. Valahogy leírta: igaz, hogy a kiadó ágy nem közérdek, de más újságokban is szoktak hirdetni. Ha már faliújság kell, akkor legyen ez rendes dolog. Mikor befejezte, izzadtan állt Zágoni elé:

–   Nincs ennek a sületlenségnek sok teteje, János.  Mennyivel leszünk mi okosabbak attól, amit én karmolásztam?

–   Valahogy kezdeni kell, hogy a tetejére érj – vetette oda kurtán Zágoni. – Lásd, ezt, amit most mondtunk,  szintén ideírjuk. Azt is odaírom, hogy a mi faliújságunkba mindenki írhat, amit akar. De az is itt áll, hogy a képekhez magyarázat is kell.

Másnap egy másoló-irodában legépeltette a maga és Kiss Sándor irkafirkáját, s egy csomagolópapírra ragasztotta. Este korán, Köves Géza jöttét megelőzve, feltűzte a faliújságja mellé a magukét. A rokkant lábú gondnok fejcsóválva nézegette. Közben előadta, hogy van egy káposztáshordója, eladná vagy elcserélné egy gyerekkocsira, mert az asszony épp most hozott a világra egy tologatni valót. Kiírhatná ő azt? – Rajta – biztatta Zágoni, de kikötötte, hogy tintával és szép pocakos betűkkel, és tegye hozzá, hogy micsoda világ az, amelyikben csak úgy jut kocsi a Berek utcaiaknak, ha valaki hajlandó elcserélni a káposztáshordóval.

A sántikáló gondnok szót fogadott. A pocakos betűkkel nem gyűlt meg a baja, hiszen ő szokta felírni a táblára a taggyűlések idejét. Felkerült hát az ő cikke is a faliújságra. Azután jött egy szurokhajú bádogosinas, nyaggatta Zágonit, amint elolvasta a faliújságot: engedné meg neki is, hogy hirdesse a házinyulát, a „Muki atyát”. Jó bak, úgy szaporít, hogy csoda. Kis keresethez szeretne jutni vele, hogy legyen mozira való, Muki atyának meg káposztalapi. Zágoni nevetve beléegyezett ebbe is. Segített a gyereknek, s néhány szót az inasok életéről is ejtett a „Muki atya” dolgán kívül. Megkérdezte a cikkben: vajon azok az inasok, akiknek nincs pénzkereső Mukijuk, honnan kapnak mozira valót?

Míg ezzel sorra mind elkészültek, az egylet is megtelt emberekkel. A faliújság köré csődültek. Közéjük vegyült egy Furuné nevű asszony is az urával. Jó erőben levő munkás volt az, a felesége ellenben fonnyadt kis fehérnép. Örökké az ura nyomában járt, féltette, mint az aranyat. Az asszony egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az ura hangos tetszéssel gusztálja a faliújságon strandoló dámákat. Rátámadt az emberre, szidta, ahogy bírta. De mert az csak egyre jobban nevetett, kiabálva rontott Zágonira: miért teszik ki ezeknek a csóré bestiáknak a képeit? Bordélyházat csinálnak az egyletből, bolondítják a szegény munkásasszonyok urát, azt akarják, hogy ne elégedjenek meg olyan asszonnyal, amilyen nekik van? Ő talán nem lehetne éppoly szép, mint ezek itt a falon, ha mindig tortákon hizlalná magát és a napon feredezne egész nyáron?

–   Igaza van, Furuné – próbálta csitítani Zágoni –, nézze csak, mit írtam én a faliújságra...

De a féltékeny asszonnyal nem lehetett értelmesen beszélni. Hiába kérte már az ura is, hogy nézze meg a Zágoni írását, mert csak azt érte el, hogy az asszony megragadta a képes faliújságot, s indulatosan letépte az egészet. A patáliára előkerült az egylet elnöke is, de megérkezett Köves Géza is, porosan, faszeggel tömött irattáskájával és a házalástól fáradtan. Kopasz feje búbjáról izzadsággyöngyök gurultak le. Amint megpillantotta letépett faliújságját a padlón, a Zágoniékét pedig a falon, azt hitte, hogy Zágoni tette csúffá az övét. Beleolvasott a Zágoni cikkébe és a többiekébe, s magas fejhangon tört ki belőle a megbotránkozás:

–   Micsoda kultúrbotrányt koholnak itt! Kompromittálni akarják a munkásság önművelődését? Biztosan maga találta ki ezt az egész rágalmat, amit a cipőgyári munkáslányról írnak. Nem igaz, hogy a munkásnők így lenéznék saját osztályuk vénasszonyait. A munkásnép nem ilyen...

–   Hát milyen? – kérdezte csendesen Zágoni. – Maga jobban akarja tudni, hogy mi milyenek vagyunk?

–   Maguk polgári mentalitással megfertőzött korcsok. Én csak tudom, én abból a fertőből jöttem...

Zágoni türelmetlenül szakította félbe. A félkörbe verődörtt munkások most első ízben hallották őt oly nyersen szólani, amint Kövest rendreutasította:

–   Ez a baja magának, hogy onnan jött. A könyvekből olvasta, hogy milyenek lehetnénk mi a jövőben, most mégis azt várná, hogy máris olyanok legyünk, mint amilyenekké csak a jövőben válhatunk.

–   Igen, én valóban a szintézist keresem maguknál – kiáltotta az előbbi éles fejhangon Köves Géza. – De azt kell látnom, hogy maguknál a káposztáshordók csereberéje a faliújság tézise. Ennek az antitézise nem is lehet más, mint a nyulak párosítása. Maguk az én faliújságom lerángatásával az egyetemes művelődés színvonalát destruálják...

Kiss Sándor indulatosan kiáltott közbe:

– Hányadik ez, Köves úr?

–   Mi, mi? – zavarodott össze Köves. – Miféle hányadikról beszél?

–   Hát ez a destrua, vagy mi az istennyila... Így kínálja a faszeget is, hogy vegyenek antitézist?

Egyszerre kirobbant a nevetés. Köves meg csak nézett erre-arra, felemelte a karját, hogy mondjon valamit, de már senki sem hallgatott rá, megindultak kifelé, s a földre dobott faliújságról megfeledkezve, keresztülsétáltak rajta. A kopasz ember viaszsárgán lépett az egylet elnökéhez, a szikár, horpadtarcú faesztergályoshoz:

–   El vagyok képedve, kérem, hogy lehet tűrni ezt a botrányos kravált?... Ez...

–   Az ilyen kraváltól sosem kell félni – hagyta magára Kövest az elnök, s csak úgy elmenőben szólt hátra: – Az ilyen kraválból mindig több jó sül ki, mint rossz...

Köves letörve bámult utána, aztán vette faszeggel tömött táskáját, s észrevétlenül kisompolygott. Többé sosem látták az egyletben. Elment, de azért a faliújság szépen felcseperedett a Zágoni keze alatt. Képeket ragasztott ő is rája, de magyarázatot is írt alájuk. Mind többen írtak cikket a faliújságba, de már nem a kiadó ágyakról és a Muki atyáról, hanem olyasmikről, amiért egy napon perbe fogták az egész kultúrbizottságot, a faliújságot meg elkobozták.

(1943)