nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
AZ ELSŐ DÍJ

AZ ELSŐ DÍJ

Ügyes, dolgos, kispénzkeresö munkásasszonyka volt. Két gyermeke és a férje életét tűrhetően kormányozta. Még a drágaság is alig fogott ki rajta. Az ura váltig dicsérte a szomszédoknak:

–   Az ő keze alatt ki lehet bírni a szegénységet, de megszokni soha. – Otthon azonban gyakran tűnődött a szerencsén s oda-odaszólt a két gyermekkel vesződő aszszonykának:

–   Egyszer mi is próbálkozhatnánk sorsjeggyel...

–   Csak egyszer, ugye, azután mindig – mosolygott gúnyosan az asszonyka. – Úgy, mint Síposék – lendült karja a nyitott ajtó keretében odalátszó szomszéd csenevész akácfája felé.

–   Mondasz valamit – törődött bele a férfi.

Néhány nap múlva aztán lelkendezve jött a munkából. Kezében egy képes újság rikított. Harisnyát foltozgató felesége ölébe helyezte és kinyitotta:

–   Nézd csak, mit ír ez, ifiasszony. Háromszáz pengő gurul a házhoz, ha a legügyesebben megírod, mennyiből lehet egy munkáscsaládnak olcsón és jól megélni. Én százötvenet gondolok havonta...

–   Százötvenet? – merengett el az asszony, hiszen ők csak százharmincból tengődnek. Százötvenből néha még a moziba is elmehetnének. Rátekintett Palika vásott orrú cipőjére, amely az ágy lábánál hevert, nagylábujjának a helye fel volt hasítva, mert kinőtte a kis betyár. Százötvenből Palkónak is vehetnének két számmal nagyobb cipőt. Lenne mibe belenőjön a lába vagy két évig. Ámde eszébe jutott egyéb is, kissé elszíntelenedve nézett mosakodáshoz vetköződő férjére.

–   Komoly dolog ez, Lajcsi. A százötven pengős keresetűek kétszázat szeretnének. Kozmáék egyre ezen keseregnek. És most álljak elé, hogy százötvenből is jól lehet élni?

–   Mit törődsz te mással – mártotta vízbe fejét a férfi.

–   Igen, de ki lesz bolond fizetésjavítást adni a Kozma-féléknek, ha mi magunk azt írjuk, hogy százötvenből is meg lehet élni?

–   Nem törődöm velük, mi csak százharmincból kínlódunk. Meg kell nyerni azt az első díjat... Senki se tudja úgy, mint te, hogyan lehet beosztani a keveset.

Ez a dicséret jólesett az asszonykának, de azért tovább tűnődött. Tűje cérnahidakkal varrta össze a harisnyán kerekedő nagy lyukat. Nézte a képes újságban virító ígéretet... Háromszáz pengő az első díj, kettő a második és egy a harmadik. Csak egy kis fejtörés meg egy húszfilléres levélbélyeg s a három díj közül valamelyik hozzájuk is kihozhatja a pénzespostást. Errefelé úgysem jár soha. Nagyot néznének a szomszédok; találgatnák, vajon kitől örököltek, aztán ha olvasnák a képes újságot és benne a nevét azzal a hazugsággal a százötven pengős jó életről... Ennél a gondolatnál szép, tömött, barna arca kipirult.

–   Lajcsi, én nem pályázok – harapta el a cérnát elszántan. – Ne mondja nekem senki, hogy eladtam a szegénységet.

Az ura most már haragosan emelte ki fejét a mosdótálból. Összeázott hajtincsein jégcsapként csurgott le a víz.

–   Bolond vagy – fújt nagyot –, mások még annyit se keresnek, mint mi, azok csak örvendeni fognak a százötvennek. – Bosszúsan kifejte tincseiből a szappanlevet s kedvetlenül egyenesedett fel. – Aztán nem is biztos, hogy a tied lesz a legjobb felelet...

–   Akkor meg kár a bélyegért...

–   Annyit rászánhatunk, olcsó szerencsepróba. – Aztán felsorolta, mi mindent vehetnének az első díjból: télire egy jó öl tűzifát, két darab fehér inget, hófehéret, mert a fehér holmikért él-hal, utálja már ezeket a tarkákát, foltosokat. A makulátlan fehér ing és a világos női ruha, ez aztán a tisztaság igazi lobogója.

Az asszony elpirult. Az ura fehérhimnusza elkábította, hiszen ő is régen áhítozott egy csinos új ruhára. Beleegyezően hagyta rá:

–   Jól van, pályázok én is, de megírom, hogy csak úgy élet a 150 pengős, ha nem drágul a kenyér...

Habozva meg is írta, hogy s mint képzeli el a jó életet ekkora összegből drágulás nélkül. Heteken keresztül izgult s előre röstelkedett a szomszédok várható véleménye miatt. Bánta már, miért nem írt 200 pengőt; ha jól meggondolja, abból se lehetne elég rendesen élni egy négytagú családnak. A pályázati eredmény kihirdetéséig mindegyre ezen civakodtak az urával. Végre megérték azt a napot is.

Az első díjat egy háromgyermekes téglagyári özvegy munkásasszony nyerte. Azt írta: 100 pengőből már jól és boldogan lehetne élni, mert ő csak 70-et keres havonta. A második díjat nyert személy 110, a harmadik pedig 120 pengőből remélt jól élni.

Az okos kis feleség sápadtan tekintett elképedt urára.

–   És még csak a drágulásról sem beszélnek – dadogta.

A férfi káromkodva repítette el a képes újságot.

(1942)