nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
AZ ASZTALOS MESÉJE

AZ ASZTALOS MESÉJE

Egyszer megfogott egy kisfiú, meséljem el neki töviről hegyire, hogyan készül az asztal.

Sok tűnődés után így kezdtem:

–   Az asztalhoz való fa erdőn található. Az erdőőr fütyörészve kerülgeti a rengeteget. Fizetést kap, jönmegy, fárad, kopik a csizmája, szakad a ruhája, s évről évre hűségesen jelenti az erdésznek: az erdőben nincs semmi hiba, a fák szépen vastagodnak, tavasszal kizöldellnek, ősszel megkopaszodnak. Az erdész levelet ír az erdőbirtokosnak, közli a kerülő észrevételeit. Ezért ő is fizetést kap, nyilván megérdemli, hiszen levélírással töri a fejét, fárad, olykor még ő is bejárja az erdőt. Megtekinti, hány faóriást csavart ki a vihar, és – és jelenti.

–   Azt tessék mondani – vágott közbe a kisfiú –, hogy az asztalos mit csinál.

–   Ne türelmetlenkedj – szóltam nyugodtan –, mert az asztalos addig semmit sem csinálhat, amíg az erdőről nem jut hozzá a bútornak való jó fa. Amint láttad, az erdőkerülő és az erdész jövés-menéséből még egyáltalán sehol sem látható a jövendőbeli asztal. De tegyük fel, hogy jön tíz alattomos fatolvaj. Ezek kivágnak tíz szál derék fenyőt, azzal a sunyi szándékkal, hogy azt lecsúsztatják, s eladják a gátterosnak, hogy az deszkát fűrészeljen belőle, az asztalos meg nekikezdhessen az asztal készítésének. Ki is döntik a tíz szálfenyőt, s ebből már nyilván látni, hogy a fa útban van az asztallá válás felé.

–   Hála istennek – sóhajtott megkönnyebbülten a kisfiú.

–   Na, na, ne siess úgy, mert jön ám az erdőkerülő, elfogja a tolvaj favágókat. Dutyiba küldi őket. Jelenti a dolgot az erdésznek, az meg ismét levelet ír a birtokosnak, közben a csendőrök jegyzőkönyvbe veszik a tolvajok vallomását, azután bekísérik őket az ügyészségre. Ott a vizsgálóbíró is jegyzőkönyvet készít róluk. A tolvajok nevét a fogházigazgatóság beírja a foglyok névsorába. A tolvajokat őrzik, az őrök éjszakáznak, fáradnak, fárad a vizsgálóbíró is, a védőügyvédek is, a törvényszék is; a fatolvajokról írnak az újságok, és mindenki kapja a fizetést, aki csak törődik a fatolvajokkal, mert ugyebár, hasznos dolgot végeznek...

–   Ne tessék viccelődni, bácsi – szakít félbe a kisfiú kedvetlenül, – Azt tessék már mondani, hogy mi lesz  a kivágott fákkal...

–   Ja, persze –kaptam észbe –, hogy mi lesz a kivágott fákkal?

– Hát bizony azok elkorhadnak idővel, s nem valók azok már tűzre sem, nemhogy asztalnak. Nem is lesz addig az erdőből asztal, amíg nem jön egy sereg éhes favágó, amíg nem jön a rendelés, hogy valakik asztalt szeretnének vásárolni. Ekkor azután az erdész felfogadja az éhes favágókat, akik fizetésért kivágják a a fákat. Az erdész felügyel rájuk, ha nem ügyelne fel, a fákat akkor is kivágnák, hiszen szükségük van a keresetre. Megkapnák ők ugyan a pénzt a gátterestől az erdész nélkül is, hisz az erdész is attól kapja a pénzt, amiből a fadöntőknek fizet. Igen ám, csakhogy a favágók bizonyára maguknak tartanák meg az egész összeget. Úgy pedig miből fizetnék az erdészt, az erdőőrt, miből élne az erdőbirtokos, ás miből fizetnék a többieket, akik ellátják a gazember fatolvajok baját?

–   Na, csak ne vágj újra közbe, kisfiú. Nem firtatom tovább ezt a dolgot. Elég az hozzá, hogy a becsületes úton kidöntött fák lekerülnek a fűrészmalomba...

–   És ott szétfűrészelik, és odaadják az asztalosnak – próbálta siettetni a dolgot a türelmetlen kisfiú, de én kénytelen voltam ismét leinteni.

–   Nem megy az csak úgy, fiam. Mert ott van ám a fűrészmalomtulajdonos, s az is élni akar. Van egy-két tisztviselője is. Azok felírják, hány darabot és milyen vastagot vesznek át. Jelentik a tulajdonosnak, mert ők is fizetést akarnak kapni ám. A gátterekhez lecsúsztatott fák ezalatt csak hevernek, várnak. Semmi sem változott rajtuk azóta, amióta a fadöntők lecsúsztatták a fenyvesekről. Felírhatják számukat a hivatalnokok akár ezerszer is, mégsem változnak egy jottányit sem, amiből arra lehetne következtetni, hogy asztal lesz belőlük valaha. De ha megkérdezi valaki, hogy mennyi ezeknek a rönköknek az ára, ugyancsak elcsodálkozhatik, most már jóval drágább, mint amennyit értük fizettek az erdésznek.

–   Bácsi, én ezt nem hallgatom tovább – kotyogott közbe ismét a kisfiú. – Mindig másról tetszik beszélni.

–   Másról? – néztem rá csodálkozva. – No, várj csak, hisz én jobban értek ehhez, én vagyok az asztalos, nem te. Hidd el nekem, hogy a fűrészmalomban semmit sem változnak addig a rönkök, amíg nem jönnek a gátteresek. El is korhadnának nélkülük. A gáttertulajdonos pénze is beleveszne. De a rönköket számba vevő hivatalnokok nélkül, a fűrészmalomtulajdonos nélkül is deszkává hasítódnának a gáttermunkások keze alatt... Ejnye, el ne fuss, kisfiú. Most már egykettőre elmesélem, ami ezután következik. Egy szó, mint száz, a fűrészmalom tisztviselői írogatnak, a gátteresek meg szétfűrészelik a rönköket. A deszkák lekerülnek a deszkaraktároshoz...

–   Miért nem az asztaloshoz, bácsi? Miért nyújtja akkorára ezt a mesét?...

–   Igaz, igaz, de mit tehetek, ha a deszkák mégis előbb a deszkakereskedőhöz vándorolnak? Arról sem tehetek, hogy a deszkakereskedő a deszka vételárához hozzácsap még egy összeget, annyit, hogy ő is megélhessen belőle, hogy színházba járhasson, hogy megfizethesse a gépírókisasszonyt, a cselédet, a festőművészt, akitől csendéletet akaszt az ebédlő falára. A gépírókisasszony kopog, gépel, körmöl, a deszkakereskedősegéd tesz-vesz, hol ide rakja a deszkákat, hol amoda, a festő is fest, a színész meg komédiázik, a cseléd mos, súrol, de az a megátalkodott deszka a szentnek sem változik asztallá, amíg nem jön az asztalos. A deszkaraktárossegéd megszakadhat, rakhatja a deszkát innen oda és vissza, a gépírókisaszszony ujja tövig kophat a billentyűkön, a deszka mégis deszka marad. Sőt, ha az asztalosok megkutyálják magukat, és nem jönnek utána, a deszka megrostosodik és szétszárad hasznavehetetlen vacakká. A deszkakereskedő meg lőheti főbe magát, a gépírókisasszony, mehet harisnyaszemfelszedni, a csendéletfestő meszelni, a színész  pedig...

– Hagyja ezt a színészt, bácsi – állt közel a síráshoz a kisfiú –, mert én láttam, hogy az asztalosok megveszik a deszkát és...

– Igen, igen – kapaszkodtam belé a kisfiú utolsó szavaiba –, persze, hogy az asztalosok rendszerint megveszik a deszkát, de tudod...hogy is mondjam csak?... A legtöbb deszkát a bútorgyárosok vásárolják, az asztalosok meg elkészítik az asztalt, a bútorkereskedő meg kiteszi a kirakatba és beírja ide, beírja oda, a kereskedősegéddel meg törölteti róla a port, idébb húzatja, odább taszítja, de most már az asztallá változott erdei fenyő egyáltalán nem változik többé. Attól, hogy a kereskedősegéd naponta letörli a portól, nem nő sem egy ötödik lába, sem egy újabb fiók a platja alá. De azért sokkal drágább már, mint amennyi az asztalosműhelyben volt.

Sőt, ezután az asztal mind öregszik, mind avul, míg csak antik bútor nem lesz belőle, és akkor...

Ekkor a kisfiú szó nélkül faképnél hagyott.

(1942)