VALAKI ZÖRGET

Pál Jánosék az úgynevezett derék emberek közé tartoztak. Nemigen törődtek a más bajával, de a magukét sem vitték a szomszéd kapuk elé. Ötévenként ha kaptak levelet, – ők még ennél is kevesebbet írtak. Ha olyan üzembe kerültek dolgozni, ahol szervezett munkások voltak többségben, akkor ők is beiratkoztak az „egyletbe”. De ha az üzem szervezetlen volt, akkor az egyletben tanult „többség dönt” elv alapján rögtön kiiratkoztak. Imádkozás helyett háziáldást akasztottak az ágyuk felé s betegre túlórázták magukat. Rendesen fizették az egyházi adót, adtak a koldusnak, két törvényes gyereket hoztak a világra s nem vitatkoztak a boldogság titka felett. Amikor még szokásban volt, az utolsókkal álltak sorba a képviselőválasztásokon és az összes jelöltek arcképére ráütötték a pecsétet. A robotos hétköznapokon nem komorkodtak, vasárnap pedig nem tudták, minek örülhetnének. Minden reggel letéptek egy napot a naptárról, bár anélkül is tudták a dátumokat. Esténként felhúzták az ébresztőórát, ami már tíz éve fél ötre volt beállítva. Reggel azonban maguktól is felébredtek négy órakor s elzárták a csergetőt, nehogy felébressze a gyermekeket.

A mai vasárnap is ment minden a maga útján. Pál János félóra hosszat szítatta lábát a hideg vízben s bár sehova sem készült, kifényesítette ünneplő cipőjét. A nap felkelt és ontotta a nyári meleget, a fontoskodó verebek fészekügyekről csiripeltek a villanydrótokon, mint máskor. Idebent kifutott a tej, mint rendesen, s Pál Jánosné zsörtölődött, mint mindig. Az ura kivágta tyúkszemeit s mormogva békétlenkedett, hogy „csak borotválkozni ne kéne”. Végül mégis beszappanozta magát – amint mondá – házasságuk óta éppen ötszázhuszadszor. A két kölyök a fenyegetések ellenére is kenyér nélkül itta ki a kávéját s purdé fenékkel ugrált a tornácon.

 Mitől is féltek volna? Anyjuk szíve nagyobb volt az eszénél, apjuk katonai beosztása mozgósítás esetére a vasöntődébe szólt, az utcaajtó be volt zárva, a magas deszkakerítésen minden rés belécezve s a teteje szúrósdróttal girlandozva. Nem vártak vendéget és ők sem voltak hivatalosak sehová. Mindezeken túl pedig rendes, tisztességes, pirosbetűs, törvényesen elismert, majdnem békebeli vasárnap délelőtt ragyogott az égen, földön, az összes kis és nagy naptárakban.

És akkor valaki durván megzörgette a kaput. Pál Jánosék kicsitől nagyig összerázkódtak. A tornácra csődülve tiltakozva kiáltották:

–   Ki az?

–   Én vagyok, Paál Mihály – felelte egy izgatott hang, a Pál szót jó öblösen ejtve ki, úgy, hogy az a árnyalata is benne volt.

Összenéztek. Városukban egyetlen rokonuk sem élt. A távollevőkkel pedig nem leveleztek. Azonkívül azok Pálok és nem Paálok.

A zörgetés megismétlődött.

János kelletlenül vette a kapukulcsot s másik kezében a borotvapamaccsal, nyomában a családdal, kaput nyitott. Visszahőköltek. Fura alak rontott be. Katonamódra nyakába akasztott pokróccal, tekintélyes férfiesernyővel, kopott hegedűtokkal s egy ezüstszínűre festett drótkalitkával, amiben riadt kanári egyensúlyozta magát. Hirtelenében ócskás zsidónak nézték zsírpecsétes, fekete kabátjában. A kiállott ijedtség miatt dühösen akartak rászólni, hogy nincs szükségük semmire, amikor a jövevény gyorsan lepakolódott s János nyakába borult.

–   János, én vérem! – kiáltotta. – Hát nem ismertek meg!? Én vagyok Paál Mihály, a nagybácsid... – s be sem várva, hogy szóljanak valamit, elérzékenyülten, jobbról, balról arcon csókolta előbb Jánost, aztán a zellert szorongató asszonyt, majd a fiúcskákat, a hatéves Janikát és az ötéves Gyuszit. – Én kis véreim – ismételte meg a könnye is kihullott. – Hát igazán nem ismertek meg? Tíz éve készülök rá, hogy oltalmamba vegyelek titeket. Hogy megosszam veletek szerény javaimat – s máris felkapta gyanús csomagjait s ide-oda topogva egyre beljebb sodorta a kapuba cövekelődött családot. – Igen bizony, jöttem volna, de tudod, János lelkem, István bátyámék nem engedtek. Vakon azt hittem, hogy a vérségi ragaszkodás beszél belőlük, pedig csak ki akarták szipolyozni az utolsó csepp véremet is, nehogy nektek is jusson valami. Vagyont vagyonra halmoznának, de a szegény rokon megdögölhet tőlük.

Pál Jánosné arca derülni kezdett. A vendég „szerény javaira” gondolva, kétkedve nézegette a hegedűtokot, a madárkalitkát s az esernyőt, vajon csak ennyiből állna egész vagyona, mellyel oly nagylelkűen gyámolítani készül őket?! Az István bácsiék módjáról részletes értesülései voltak, a Mihály bácsiéról csak annyi, hogy korán özvegységre jutott, gyermektelen, potyafráter. Jól emlékezett arra az öt év előtti levélre, amiben István bácsi azt válaszolta kérésükre, hogy szívesen adna kölcsönt nekik, ha ez a Mihály nem élősködne a nyakukon. És most mit kell hallania. Mihály bácsit volt miből szipolyozni! Igaz, erről a körülményről egyelőre csak sovány nyaka s a buggyos térdnadrágból kilógó pipaszár lába látszott tanúskodni. Félretaposott sarkú félcipője sem keltette azt a benyomást, mintha nagyon bővelkedne a dús javakban. Na, de ki tudja, mi lapul a zsebében?...

Mihály bácsi élénk figyelmét nem kerülte el az aszszony vizsgálódása.

–   Agrólszakadtnak néztek, ugye? Nem csuda, véreim. Két napja utazom. Rettentő, mennyi katona-utas van manapság a vonatokon. Se ülni, se állni nem lehet. Ó, mit szenvedett a köszvényes lábam! Ezért is hoztam magammal ilyen cégérmódra ezt a pokrócot, hogy becsavargassam vele, mert ha megfázik... – és sovány termetéhez mérten aránytalanul vaskos kezével lemondóan legyintett. – Egyébként minden holmimat teherpoggyásznak adtam fel – tette hozzá, s kutatóan nézelődött körbe a kopár udvaron s a tárva-nyitva álló konyhaajtón a ház belsejébe. Majd megpillantott valamit a tornácon s fürgén felhágott oda. Kalitkáját felakasztotta a meglátott szegre.

Az asszony ezalatt jelentőségteljesen oldalba döfte könyökével az urát, aki még egy árva szót sem szólt váratlanul közéjük cseppent rokonához. Az öreget felismerte már. Mindenekelőtt a sűrűn használt „véreim” szóról. Aztán halványan, egészen hajnalszerű derengéssel egyéb is felködlött a múltból. Ezt a nagybácsiját elhunyt édesapja mindig úgy emlegette, hogy a bölcs Mihály. Emlékezett még egy kis szőke bajuszra s egy cigányképű, kövér nőre, aki mindig e szőke bajusz közelében szuszogott. Amint hírlett, valami gazdag olasz vagy spanyol családból származott és sok aranypénzt kapott vele Mihály bácsi, mikor összeházasodtak. Annyi tény, hogy a bölcs Mihály neki és testvéreinek akkoriban minden találkozásuk alkalmával piculát nyomott a markába. „Nesztek, véreim. Vegyetek magatoknak palavesszőt” – mondogatta még polgáriiskolás korukban is. Emiatt nagyon bosszankodtak rá, különösen ő, de azután jött a világháború s Mihály bácsi a frontra került a többi Paálokkal és a piculáival együtt. Állítólag akkor pocsékolta el feleségét és vagyonát. István bátyjáék emlékezetes leveléig semmit sem hallottak felőle. Mindezeket végiggondolva, bosszúsan vette tudomásul a nagybácsi honfoglalását a madárkalitkával.

–   Hát – kezdte akadozva –, ha Mihály bátyámnak az István bátyámék bősége után nem lesz túl szegényes a mi vackunk, mi... mi jó szívvel látjuk.

A nagybácsi mosolyogva fordult el a madárkalitkától.

–   Csak ne szerénykedjetek – mondta sebesen –, István bátyád mindent nekem köszönhet. Én még ma is olyan madár vagyok, hogy ahova leszállok, tollut is viszek magammal. A te fiókáid sem fognak hiába csipogni... – s e sokat sejtető szavak után kibújt a katonásan nyakába akasztott pokróc-perecből, a pokrócot a hegedűtokra helyezte, aztán figyelmesen megnézte a házat.

–   Csak szoba-konyha?

–   A mi erőnkből nem futotta többre – mentegetődzött Pálné zavartan.

Mihály bácsi a ház sarkához ment s legnagyobb meglepetésükre nagy léptekkel kimérte a telek szélességét s elégedetten bólintott.

–   Még semmi se késő. Ti még elég fiatalok vagytok. Én pedig még nem vagyok túl öreg ahhoz, hogy ide a frontra felhúzzunk egy utcai szobát... Minek ide ekkora udvar? De lássuk csak belülről is ezt a viskót.

Pálné izgatottan sietett előre. Előzékenyen felkapta a nagybácsi tollait, mármint a hegedűtokot és a pokrócot. Közben megfogalmazatlan reménykedés járta át a szívét. Az ura ellenben sötét arccal követte őket. A két fiúcska abbahagyta a kanáricsodálást s az apjuk nadrágjába fogódzva a Mihály bácsi hátát bámulták. A konyhában pörkölt szag terjengett. A vendég kéjesen szimatolt.

–   A szakácsnéba szerelmes leszek, ez már szent – s a szobaajtó keretében megállva, rögtön felbecsülte a szegényes, festett bútorokat is. – Hát ez a lyuk nem éppen tükörszoba, de Istvánéknak még ilyen se volt, amikor hozzájuk kerültem. Most bezzeg a falak is furnérosak. Aztán csak látnátok azt a glancot a bútorokon. A párnákban pávapihe. De a világért se gondoljátok, hogy dűlt hozzájuk a pénz. Nélkülem ma is szalmazsákon aludnának. Mert a pénz olyan, mint a gyermek. Ha rossz kezekbe kerül, disznópásztornak se való, jó kezekben viszont királynak is beválik. Az én kezemet megnézhetitek. Az eszem pedig... – kopogtatta meg homlokát –, emlékszel, mit mondott szegény apád az eszemre?

János komoran támasztotta az ajtófélfát.

–   Emlékszem – mondta kedvetlenül, aztán valamivel élénkebben: – Mikorra várja Mihály bácsi a csomagját?

–   A csomagjaimat? – s hirtelen a hegedűtokot kereste szemével. – Ja igen, amit teherpoggyásznak adtam fel. A mostani késedelmes vasúti forgalom mellett belételhetik egy hét is, ha nem több, mire megérkezik. Különben majd értesítenek. A ti címeteket adtam meg. Sándor László utca 9.

–   Gyulai Pál... – kotyogott közbe a kis Janika.. Édesanyja ugyanakkor ijedten csapta össze a kezét. Mihály bácsi értelmetlenül ráncolta homlokát:

–   Mit akar ez a kis göcs Gyulai Páltól?

–   Ő a mi utcánk és nem kilenc, hanem tizenkilenc szám – világosította fel Pál János.

–   Nem vicceltek?

–   Igazán – erősítette meg az asszony is.

–   Ejnye – szörnyülködött Mihály bácsi. – Hogy tudtam így összecserélni ezt a két nagyembert. Pedig emlékszel ugye, mit mondott az eszemre szegény apád. No, de hát előfordul az efféle a legjobb koponyáknál is. Szerencsére megőriztem a feladóvevényt és majd kimagyarázkodok az állomáson... Fő az, hogy itt vagyok végre köztetek. Nahát, ez a pörköltszag! El sem hiszitek, vérecskéim, hogy ti mentettétek meg az életemet. Úgy megutáltam István bátyádékon keresztül az egész emberiséget, hogy felkötöttem volna magamat, ha nem gondolok a ti egyszerű és becsületes, munkás családotokra. Amíg ilyen családok léteznek és ilyen pörköltszag náluk, addig van remény. A rokonságnak össze kell tartani. Ez az alapja mindennek. Ha ezt betartották volna az emberek, sose került volna sor a világháborúkra. Az egyikből nem lett volna koldus, míg a másiknak a bőre alatt is százasok zörögnek. De még semmi se késő, csak rögtön hozzá kell fogni. A rokonsági kötelékeket minél hamarább újból ki kell feszíteni. Teszem fel, mi sürgőben ki kell korrigáljuk a családi nevünket. Az én nagyapám olyan zsugori volt, hogy a családi nevünkből is lespórolt egy betűt. Az a betűt. Mert mi nem Pálok, hanem Paálok vagyunk. Nemes vér. Azok a rokonaink, akik nem verték fogukhoz még a pennát is, de annál Inkább a százasokat, ma is Paálok. Én számítok a rokoni összetartásra...

–   Én utálom a protekciót – mondta nyersen ez idő szerint már Paál János.

–   Az összetartás nem protekció. Több. Kölcsönös segítség. Amíg megszokod, bízz csak rám mindent. Ha megengeditek, ezután én leszek a fej köztetek. Nektek csak ez hiányzott eddig. Ezután minden másképp lesz. Most pedig, kedves húgomasszony, add ide azt a hegedűtokot...

A fiúcskák közelebb somfordáltak.

–   Mihály bácsi még azzal is tud? – érdeklődött Gyuszi izgatottan.

Mihály bácsi átvette a tokot és igen udvariasan arra kérte a húgomasszonyt, hogy töltsön neki mosdóvizet a lavórba, majd Jánoshoz fordult.

–   Engedelmetekkel a konyhában átöltözöm. Tudjátok, csak amolyan régimódi nagy kufferjeim vannak. Nem bírtam volna magammal cipelni. A teherpoggyász között jönnek azok is... A legszükségesebbeket ebbe a tokba csomagoltam. Gondoltam, legalább ennyi hasznát vegyem, ha már kilopták belőle a hegedűt.

Ezzel aztán kivonult a konyhába. Sajátos kofferjéből gyűrött inget, törülközőt, egy kopott fogkefét, végül egy annál is kopottabb nyakkendőt s kanári madár-eledelt szedett ki egy papírzacskóban. Újságpapírba csomagolva sárga szandálcipő volt még a tokban, arrébb meg nyúlláb, amivel letörölte a poros cipőjét. A szennyes inget a tiszta helyére gyúrta s már kész is volt...

Pál Jánosék ezen az éjjel, ami eddig sose fordult elő, álmatlanul hánykolódtak a konyhában. Mihály bácsit tudniillik az ő helyükre fektették a szobába, a gyermekeket szintén betelepítették hozzája, ők idekint elfoglalták a gyerekek ágyát. És tűnődtek. Mint mindig, amióta összeházasodtak, most is egy tárgy körül forogtak gondolataik. Ezért alig volt mit beszélniök egymással. Hogy még meg nem unták egymást, annak csupán az volt az oka, hogy nem jutott rá idő. Mind a ketten dolgozni jártak, az asszony politúrozni egy asztalosüzembe, az utóbbi időkben a férfit éjjeli öntésekhez osztották be. Ez a körülmény a gyermekek szempontjából előnyösnek tűnt. Megoldódott az a kérdés, ki viseljen rájuk gondot nappal. A jövőre vonatkozólag annyi reményt dédelgettek, amennyit az ő zavartalan felnevelésükhöz elégségesnek gondoltak, mind a kettőből iparos embert akartak faragni, hogy legyen ki eltartsa őket öregségükre. Ha időközben megnősülnek és ha a szerencse nekik is kedvez annyira, mint nekik, akkor a feleségük hozománya révén tovább építhetik a szülői házat. Az unokák pedig már mérnökök is lehetnek. De e távoli lehetőségre csak igen ritkán gondoltak. Beszélni meg éppen csak akkor mertek, ha nagy ünnepek alkalmával erős bort ittak. A Mihály bácsi megjelenése óta azonban mindegyre az motoszkált az asszony fejében, vajon nem ugorhatnák-e át azt a száz esztendőt, amit reményeik beteljesülésére szántak. Maga elé idézte Mihály bácsit, amint nagy léptekkel felméri a telek szélességét. Fontolóra vette a „tollakra” vonatkozó megjegyzéseit, hátha nem költötte el annak az egykori cigánylánynak az aranypénzét egészen. Testét kiverte a forróság, hogy nyomban utána a kétely hideg borzongása lúdbőrözze be a hátát. Minduntalan eszébe jutott a hegedűtok s a rossz címre feladott „teherpoggyász”... Egyszer aztán, mintha eddig is hangosan vitatta volna kételyeit, ingerülten szólt az urára:

–   Neked tudni kellene, milyen ember. Nem az én nagybátyám...

–   Senkit se lehet elég jól ismerni. Jobb, ha nem bízunk benne.

–   És ha mégis van pénze...

–   Hagyd, hogy derüljön ki.

–   Csak el ne vadítsd, mire kiderül.

A férfi csodálkozva fülelt a támadó hangra. Csak házasságuk első öt évében vitatkoztak így. Ő nem akart adósságra belevágni a házépítésbe, felesége viszont mindjárt kétszoba-konyhával kezdte volna. Makacsságával ki is erőszakolta a szoba-konyhát. Fülig érő adósságaik lemorzsolódása után vitáik is megszelídültek, végül teljesen meg is szűntek. Azóta úgy egybesimult életük folyása, akár a találkozó folyóvizeké. Mi történt hát ezzel az asszonnyal, hökkent meg Pál János. De sokkal álmosabb volt annál, mintsem végig tudta volna gondolni e változás okát.

*

Mihály bácsi reggelenként fölötte vidáman ébredt. A nálánál is vidorabb kanáriját megetette, kiakasztotta a tornácra, aztán maga is nekiült egy nagy csupor kávénak. Egy hizlaldában gyönyörűséggel szemlélték volna, milyen étvággyal eszik, iszik, de János csak nehézkes vasöntő volt s mindegyre eszébe juttatta nagybácsijának, hogy s mint van a köszvénye, mire az rögtön sántikálni kezdett, hogy csakhamar elfeledkezzen róla. Egyébként mindent elkövetett, hogy Jánost a maga javára hangolja, de az kitért a beszélgetések elől, bármily oldalról próbálta is kikezdeni. Nagyon csodálkozott például, amikor kiderült, hogy János éjjeli munkás és hogy az asszony is dolgozni jár. Csóválgatta a fejét. Ez nem valami egészséges családi harmónia. Az se jó, ha az aszszony is pénzt keres s ráadásul éjszaka is magára marad. János azonban könnyedén fogta fel a dolgot. Mitől féljen, hisz vele vannak a gyerekek... Apropó, a gyerekek – szőtte tovább Mihály bácsi a témát. Nincs rajtuk egy csepp Pál vonás se. Mind a kettő az asszonyra üt. János erre már nem is válaszolt. Közömbös arccal cigarettát sodort magának. Mihály bácsi erre megjegyezte, hogy ő még a fronton leszokott a dohányzásról. Konok hallgatás volt a válasz. Mihály bácsi nem csüggedt. Új csapáson indult el. Egy-egy lejt adott a fiúcskáknak palavesszőre. Mire János arca még inkább megkeményedett. Végül már azt se tudta, mit kellene mondani. Kétségbeesett kísérleteinek eredménye aztán rendszerint az volt, hogy János kurtán odavetette neki a kemence mellől, ahol szemmel tartotta a fövő tejet:

–   Jó volna, ha kinézne az állomásra, nehogy fekbért kelljen fizetni a cókmókért, ha megjön...

Mihály bácsi ilyenkor nagyon helyeselt, ő is épp erre gondolt, de azért egyáltalán nem sietve csomózta cipőfűzőjét, végül magához vette esernyőjét s elment... Délfelé került haza s lelkendezve újságolta, nem is hitte volna, hogy mily olcsón lehet építkezni, azt a másik szobát igazán gyerekjáték lesz felhúzni a fronton. Csak már jönne meg a poggyásza.

A Mihály bácsi teherpoggyásza azonban sehogy sem akart megjönni. János pedig egyében se törte a fejét, csak a Mihály bácsi köszvényén és a teherpoggyászon. Az előbbire méheket fogdosott s a nagybácsi lábát erőszakkal megszúratta velük, mert az használ. A poggyász érdekében viszont különböző hivatalokba küldözgette reklamálni. A dolog vége az lett, hogy a Mihály bácsi köszvénye rohamosan meggyógyult, a teherpoggyász is megjött valahára, de – ó, micsoda bosszúság! – hiába kereste a feladóvevényt. Nyomtalanul eltűnt... S addig mind keresték, amíg Mihály bácsi siralmas arccal jelentette, hogy a drága poggyászát a vasúti raktár elárverezte, mivel a megadott címen senkit sem találtak, ő pedig nem tudta igazolni tulajdonjogát...

–   Gyalázat – mondta kétértelmű morgással János...

–   Mord ember az urad – panaszkodott esténként Mihály bácsi az asszonynak, miután János munkába ment. – Csupa bizalmatlanság. Kiismerhetetlen. Félek az ilyen emberektől. Sose lehet tudni, mire gondol. A gyermekekhez is alig szól. Sokszor az az érzésem, nem szereti őket. Magán kívül talán senkit se szeret...

–   Ugyan – védte az urát a vacsorát főző asszony.

–   Én csak ismerem. A szíve nehezen nyílik, akár az amerikai lakat, de ha egyszer kinyílik...

–   Ugyan biza, te mikor láttad utoljára kinyílni? Alig vagytok együtt. Este alig jössz s ő már megy is. Én a te helyedben attól félnék, valahova tilosba jár éjszaka. Én se voltam angyal. – Kis hallgatás után hozzátette: – Bánom már, hogy közétek tolakodtam. Pedig milyen nagy tervekkel jöttem, az urad nem akar meghallgatni.

Az asszony megdöbbent. Mi is van ezzel a Jánossal. Máig se tudja például, miért ellenkezett olyan konokul vele is, amikor először vetette fel a házépítés tervét. Valósággal rá kellett erőszakolni a vagyonszerzésre. Azt mondta: „Mindenki kapja meg a munkájáért, ami jár. Az elég vagyon.” Miért nézné ki ezt a derék nagybácsit? Hiszen oly jóakarattal van hozzájuk. Igaz, sokat eszik, de ki tudja – hátha a gyerekek javára válik. Ez a kérdés aztán úgy rátapadt, akár egy pióca. Kedvetlenül ment munkába. Amikor összekerültek, állandóan az urát fürkészte.

Mihály bácsi az egyik este nagy sóhajtások közben megint az urára kezdett panaszkodni.

–   Igazán nem értem ezt a Jánost – mondta. – Még mindig a teherpoggyászomat emlegeti, ha szólok hozzá. S a lábam már egészen eldagadt a sok méhszúrástól... Ő meg a szemembe nevet. István bátyám is rossz ember, de legalább takargatni igyekszik. Ha nem szégyellném, visszamennék hozzájuk. Ezután is hegyre hordanám a földet. Ha két olyan kedves gyermekük volna, mint a tied, nem haboznék egy percig sem. Ő, és micsoda jó kávékat tudsz te főzni...

Pálné elsápadt. Mihály bácsi hangjában sejtelmes hangárnyalatok vibráltak. Lehetetlen volt félreérteni a bennük rejlő célzást. Csak tudná, hol tartja azt a bizonyos „földet”, amit nem jó szívvel hordana az Istvánék hegyére.

Az öreg abbahagyta a merengést és azt kérdezte:

–   Tulajdonképpen miért nem írattátok rá a gyermekekre a házat?

–   Mindegy az! Úgyis az övék – felelte hirtelenében Pálné, de alighogy kimondta, egyszerre kétségek fogták el. Mohón ragadta meg Mihály bácsi vaskos kezét. – Vagy talán nem mindegy? Hiszen megesküdtünk a papnál is.

Mihály bácsi kis gondolkozás után így válaszolt:

–   Volt nekem egy barátom. Tíz évig boldogan élt a feleségével. Egyszer aztán senki sem tudja, mi ütött belé, titokban eladta az ő nevére írt házat és az árával úgy elment valahova Amerikába, hogy bottal se üthették a nyomát. Ezt nem azért mondom, mintha Jánost is képesnek tartanám effélére. A Paálok sosem követtek el becstelenséget, amiért csak Pálnak írják magukat.

Az asszony agyában féregként kezdett rágni az Amerikába szökött férj históriája. Gyanakvóan figyelte a hajnali órákban hazatérő férjét, s bár az már évek óta elhanyagolta azt a szokását, hogy megcsókolja ilyenkor, most ezt is különösnek találta. Aztán miért nem olyan követelődző az ágyban, mint a korábbi években? Eszébe sem jutott, hogy ő sem a régi már s tovább emésztette magát beképzeléseivel. Az ura, mikor az egyik éjjel ébren találta, mogorván érdeklődött:

–   Miért nem alszol te mostanában, mikor hazajövök?

Az asszonyt már annyira elnyűtte a hetek óta tartó néma aggodalom, hogy minden okossága csődöt mondott, s egyszerre kitálalta:

–   Azt akarom, hogy írasd a házat a gyermekekre.

–   Ejnye – ütődött meg a férfi. – Miért éppen rájuk és éppen most?

–   Minél hamarabb, mert...

–   Látod, ezért nem akartam én vagyont. Tudtam, háborúság lesz belőle. Csak azt nem értem, mi ütött beléd éppen most?

–   Csak az, hogy nekem több jussom van hozzá. A telket én szereztem, a ház fele is az enyém...

–   Vagyis rád írassam. Miért nem kezdted ezzel?

–   Tán nincs jogom hozzá? De nem ezt követelem. Elég, ha a gyermekek nevén lesz. Ez annyi, mintha az én nevemen volna. Hozzám közelebb esnek a gyerekek...

A férfi fülében taplóként tüzesedtek e szavak. Miért esnek hozzá közelebb? Az anyaság mélyebb értelmű vonatkozásairól nagyon keveset hallott s ezért fekete falként meredt erre a kijelentésre. Eszébe jutottak Mihály bácsi célzásai: „A gyermekeken nincs egy csepp Pál vonás se”, „nem jó, ha az asszony is pénzt keres és ha magára hagyják éjszaka”. Úgy érezte, most már mindent ért.

– Nem – hörögte rekedten. – Nem íratok semmit. Egy szép napon fújhatnék a tűzbe. Inkább holnap eladom. Úgyis kérte valaki... Most már tudom, miért nem hasonlítanak rám a gyerekek...

Az asszony felugorva az ágyból, a férfi arcába sújtott.

–   Engem mersz gyanúsítani, és éppen te, aki ki tudja, hol fetreng túlórázás címen minden éjjel.

A férfi ordított:

–   Meg mertél ütni, te... te...

A szobában alvó gyerekek felriadtak a dulakodásra. Mihály bácsi is felütötte kopasz fejét, aztán összezsugorodott, akár az űzött sün. Szeretett volna nagyon meszszi lenni innen, de hol, kinél... Vissza Istvánékhoz talán? Didergett benne a bizonyosság: itt nem lesz több maradása. Ó, azok a jó tejfeles kávék! Dörgő ajtócsapódásra figyelt fel. Odakint zokogott az asszony. Az ostoba! Hát nem félreértette a telekkönyvi kérdést. Ennyire komolyan vette?

A két fiúcska kifutott az anyjához. Mellé kuporodtak az ágyba és segítettek sírni. Virradt már. Először életükben csudálkozva látták, hogy az apjuk hiányzik a paplan alól, de aztán újabb meglepetés érte őket. Anyjuk se aznap, se másnap nem ment dolgozni, apjuk meg egyáltalán nem mutatkozott. Mihály bácsi e két nap alatt mukkanni sem mert. A véraláfutásos arcú asszony nem főzött, nem evett, a drága kövér tej megaludt a lábasban. A nagybácsi látva a bomlás jeleit, egyre letörtebbé vált. Homlokára szünet nélkül gyülekeztek a ráncok; szinte kiszikkadt a ruhából. Már csak vállfára akasztott öltönyként lógott, hol az ajtókeretben, hol valamelyik szekrénysarkon.

Az agyoncsigázott asszony egyszer magához intette:

–   Mit gondol, Mihály bácsi, látatlanba is megvesznek és kifizetnek egy házat? Nem lehet azt letiltani?

–   Megtörténhetik, habár izé – hebegett, habogott a vénember. Aggódva gondolta: mit mondjon, mit mondjon, hogy ne ártson még többet, végül kinyögte: – A letiltás csak per útján lehetséges, de az hosszadalmas...

Pálné egész testében remegett. Mint az elmúlt három nap alatt annyiszor, most is lázasan kutatott emlékei között olyan mozzanatok után, amelyek arról tanúskodhatnának, hogy az ura nem képes őt kiforgatni a házból. Emlékei közül azonban kétségbeejtő képek rajzottak elé. Tíz év. Csupa munka. Csupa jövés-menés, oda-viszsza az üzemig. Öt évig minden szavuk a ház körül forgott, így a ház, úgy a ház. A bankrészletekről beszéltek hétfőtől szombatig, ünnepnap és vasárnap... Közben jöttek a gyerekek. Hát csuda, ha beléunt az ura ebbe – derengett fel a halovány és megértő sejtelem. De ez még inkább megriasztotta, mert hiszen akkor vége mindennek...

Mihály bácsi egyre nyugtalanabbul figyelte. Az aszszony megkérte, menjen el helyette az üzembe és tudassa, hogy beteg, azért nem megy dolgozni. Aztán három üveg petróleumot hozatott a gyermekekkel. Vajon mit akarhat a petróleummal, hiszen a házban villanyvilágítás van. Sejtette már, a bajok még magasabbra tornyosulnak a feje felett. Sokáig rágódott, végül mélyet sóhajtva, papírt tépett a noteszéből s néhány sort írt rá. Az abrosz alá dugta. Kivárt egy alkalmas pillanatot, mikor az asszony a gyerekektől követve hátrament a tyúkokhoz. Akkor leakasztotta a kalitkát s bevitte a szobába. Összegöngyölte pokrócát, a szekrényről leemelte a hegedűtokot s az egyik ablakon az esernyővel együtt kitette az egészet az utcára. Végül maga is kilépett. Amint behúzta maga után az ablakot, amilyen gyorsan csak kitelt pipaszár lábaitól, eliszkolt valamerre.

Az asszonynak fel se tűnt távozása. Nagyon kuszáltak voltak gondolatai. Három éjjel mondhatni semmit sem aludt. Eddig azt hitte, férje csak előkerül s kimagyarázkodnak. Utóvégre sosem kaptak így össze... De hát tudnak még együtt élni ezek után? És újra elfogta a jogos félelem. Majd a harag fojtogatta. Hát ne jöjjön vissza! De a házat nem hagyja. S a petróleumra gondolt. Ha valaki beteszi ide a lábát, azzal, hogy a házat megvette...

Keze görcsösen nyúlt a gyufásskatulya után. Odakészítette az asztalra az üveget a keze ügyibe. A két fiúcskát ott tartotta maga mellett. Azok vonatosdit játszottak a kis székkel s élethűen pöfögtek hozzá. Anyjuk a feszült várakozásban néha elbóbiskolt, hogy annál riadtabban kapja fel a fejét minden kis neszre:

–   Zörgetett valaki, Janika?

–   Nem, édesanyám, senki...

Lassan beesteledett. Az asszony még elgyötörtebbnek látszott. Lefektette a gyermekeket, de ő nem mert levetkezni...Váltig azt képzelte, hogy valaki a kapun zörög. A külváros észrevétlenül mély, fekete űrbe süllyedt. A sápadt villanylámpák segélyt kérően nyúltak ki a fekete semmiből. Úgy éjféltájban nehézkesen botorkáló árnyék dülöngélt Pál Jánosék háza elé. Előbb a kerítésen, aztán az ablakon probált beleskelődni. Homloka nyomása alatt a Mihály bácsi állal felületesen behúzott ablakszárny kinyílt...

–   No, né – motyogta – most... most megfogtam őket. Hát itt jár be hozzá. Kéne nekik az én házam! Fejét ide-oda lógatva zsebéből kikotorta valahogy a bicskot, de mindjárt le is ejtette. Keresgélés közben maga is leroskadt az ablak alá s egy kő akadt a kezébe. Azt hitte, a bicska. Görcsösen szorongatta a markában s motyogta: Na, most jöhet... És elaludt a földön ülve..

Odabent az asszony felriadt a neszre. Első vad mozdulata a gyufa felé irányult. Úgy verte le a halálos kimerültség az ágyba ruhástul, kezében görcsösen szorongatva a skatulyát.

...Az abrosz alatt észrevétlenül lapult a kis cédula.

– Elmegyek – írta Mihály bácsi –, ha én volnék a hibás, bocsássatok meg. István bátyámék is azt terjesztik rólam, hogy én veszítettem őket össze. Még egyszer utoljára szerencsét próbálok valamelyik rokonnál. Csak anynyit mondok nekik, adjatok helyet és egy csupor kávét naponta. Mert én még most is bízok a rokonság feltámadásában.

Isten veletek, véreim. Saját kezűleg a bölcs, de nagyon szomorú Paál Mihály...

Még valami. Tévedtem. A fiúcskák mégis nagyon hasonlítanak rád, János. Legutóbb, mikor félrefordultam, sót hintettek a kávémba.”

(1940)