EGY VIDÁM TÖRTÉNET

Külvárosi ismerőseim közül többen felhánytorgatják, miért feszegetem szüntelenül a szegények ügyes-bajos hétköznapjait, mikor azok eléggé torkig vannak bajaikkal az én históriáim nélkül is. Követelik, hogy elbeszéléseimben a jó emberek legyenek végre erősek és győzzék le a gonoszokat, Vagy gyullasszam ellenállhatatlan szerelemre a dölyfös, gazdag ifjakat a munkásleányok iránt és házasítsam össze őket, utóvégre egy író egy üveg tintával és egy jó pennával véget vethet minden szenvedésnek, osztályharcnak s ha netán tényleg nem jutna, mint ahogy én állítom, minden koldus ifjúnak megfelelő, gazdag parti, akkor üttessem meg az ilyenekkel a főnyereményt... Egy szó, mint száz, írjak tehát vidám történeteket, ha igazán szívemen viselem a nyomorultak sorsát, ha nem irigylem tőlük a szerencsét, ha nem telik különös örömöm abban, hogy őket még olvasás közben is hiába küszködhessem...

Hogy bebizonyítsam, mennyire jóindulatú együttérzésel vagyok sorstársaim iránt, nemrégiben elhatároztam, hogy egyszer valóban megpróbálkozom valami nagyon vidám históriával. Eltökéltem magamban, hogy a szomszéd utcában lakó Széki Jolánt mesémben tűzön-vízen keresztül is férjhez adom... mondjuk a legifjabb Egeressy grófhoz. És ez igazán nem könnyű feladat. Már az első tollvonásoknál fennakadtam azon, hogy egy ifjú grófnak csak vasárnap tanácsos megismerkedni Jolánnal. Máskor ugyanis nagyon lomposan és fáradtan jön haza a Luther-serfőzödéből, ahol dolgozik. Ráadásul, ahogy beteszi a lábát a nyikorgó utcaajtón, az apja rögtön rátámad, hogy hol a nyavalyában kóricált már megint olyan sokáig, s vigyázzon, mert eltöri a derekát, ha valami szégyent hoz a szoknyája alatt.

Ebből aztán olyan förtelmes veszekedés kerekedik náluk, hogy még az utcabeli fiúknak is elmegy a kedvük az ő kapujuk körül settenkedni. Vasárnap azonban Széki bácsi elfeledkezik arról, hogy a lányát leginkább a szabad napokon környékezi az álnok szégyen és már hajnalban veszi a halászbotját s estig a színét sem látja senki. Lánya meg él az alkalommal és nyolcig alszik, ettől egy kis színe lesz. Hogy még szebb legyen, kilencig mosdik, kinyomkodja arcbőréből a mitesszereket, kölniz, púderez, ruhát vasal, hajat süt és úgy, de úgy énekel, hogy arra aztán rabul esik a gróf szíve, ha erre téved...

Hogy ez az erretévedés történetemben sikerülhessen, úgy döntöttem, hogy magam is vasárnap délelőtt írom meg ezt az esetet. És ez nagyon fontos körülmény volt, mert éppen húslevest főztünk, hiszen nemigen lehet holmi hétköznapi, gyászos ízű árvalaskafélével vidám történeteket faragni. A faragáshoz viszont addig nem kezdhettem hozzá, míg nem segítettem a feleségemnek kirázni a szőnyegeknek csúfolt padlórongyokat és felsúrolni a padlót, amíg ki nem csaptuk az utcára csavarogni a gyermeket, nehogy elűzze nekem a grófot azáltal, hogy mind lökdösi az asztalt és halálra idegesít azzal a kérdéssel, hogy a hal miért nem fullad belé a vízbe.

Miután ezeket a zavaró körülményeket mind elhárítottam s a feleségem kihúzódott a konyhának előléptetett fáskamrába főzni, én is leírtam az első mondatot. „A délceg gróf vasárnap reggel... lóháton... lovagolni indult...” Igen ám, de ekkor eszembe jutott, hogy ennek a Jolánnak Kovács Pali csapja a szelet s ha jól emlékszem, ilyenkor már rendszerint a kapujuk előtt ólálkodik. S mi lesz itt, ha most én idehozom vetélytársnak a délceg grófot lóháton...

Na de ebben a percben valaki dörömbölni kezdett a szomszéd kerítésen s a nevemet kiáltotta. Bosszúsan tettem le a pennát, pedig egy grófot még a papíron sem szabad megvárakoztatni, nemhogy akkor, amikor rájön a szerelem. Kimentem. Szomszédunk borotválkozáshoz beszappanozott arccal hágott fel a kerítésre és izgatottan újságolta, hogy már a szerecsenek is megüzenték a háborút Hitleréknek. És legyek szíves kölcsönözni egy zsiletpengét, mert ő elfelejtett venni az este... Miután túlestem a szíveskedésen és visszatértem a papíron várakozó grófhoz , kedvetlenül eszméltem rá, hogy az ilyen háborús világban, amilyen előrelátó népség ez az arisztokrácia, nemigen alapítanak családot, se lóháton ki nem bújnak az utcára, mert nem akarják kitenni magukat annak, hogy elrekvirálják alóluk a paripát. Ló nélkül pedig nem elég hatásos a megjelenésük a prolilányok ablaka alatt. Ebben az esetben viszont Jolánról csak olyan történetet lehet írni, hogy Kovács Pali addig mind járkál a kapujuk előtt fütyörészve, míg a végén feleségül veszi, minden háborús hangulat ellenére, mert a szegény ember nem tud parancsolni a szívének és a gyomrának, még az ilyen zavaros világban sem és kész a baj. Illetve, amilyen szerencséje van Palinak, előbb-utóbb hősi halált hal valamelyik fronton már az első nap s a felesége itt marad egy csomó hadiárvával. Brrr, máris nyakig vagyunk a szomorúságban...

Emiatt aztán úgy okoskodtam: nekem kötelességem még a háborús körülmények között is vidám történetet kiagyalni. Mert teszem fel, ha én lesántítom ezt a délceg grófot, mondjuk, egy centivel rövidebbre írom az egyik lábát, akkor nem kell félnie, hogy besorozzák és gátlás nélkül, vidáman jöhet a mi fertályunkba. Azért is lóháton, legyen, ami lesz... Csak éppen azt nem tudtam, milyen ürüggyel csaljam ide ezt a nemes lovagot. Talán még a járást sem ismeri errefelé egy gróf. Talán még azt sem tudja, hogy a mi koszos külvárosunk is a világon van. Mifelénk csak egy nagy úr szokott járni, az is autón: a temetkezési vállalkozó, de csak olyankor, ha valamelyik jómódú hóstáti földész le bírja gyűrni fukariságát és másodosztályú temetést rendel...

Hirtelen belém nyilallott a büszkeség... Minek töröm én efféléken a fejemet, hát nem én parancsolok ennek grófnak? Neki egyszerűen jönnie kell és kész. Írni kezdtem. ,,Jő a gróf lóhalálában, mert a szíve perzselni kezd, mint a vulkán, s a szomszéd utcában a szívéhez kapkod, lova is fel- felhorkan, fülét hegyzi, mert valaki olyan gyönyörűen énekel, hogy ilyet még a bécsi operában sem hallottak... Óh és ez a valaki, ki más, ha nem Jolán... És a délceg gróf szíve helyén csupa táltos paripák ugrándoznak. Lováról le sem száll, csak úgy né, vad szenvedéllyel behajol a Jolánék ablakán és kirabolja maga mellé a nyeregbe, éppen abban a pillanatban, amikor az apja gatyáját vasalja. Jolán a boldogságtól és az ijedtségtől tüzes vasalóval a kezében átöleli a gróf nyakát, aki, hogy a Jolán isteni hangjának méltó helyet biztosítson ősi várkastélyában, a II. József császár korabeli vadászkürtök és trombiták között, már el is vágtatna, ha Pali nem volna a világon... De Pali, sajnos, a világon volt.”

Itt, ezen a ponton megakadtam. Mit csináljak vele, de talán még ő volna a legkisebb akadály, ha közben ki nem csődülnének a szomszédok. De azok mire nem csődülnek ki? Ennyi ember szeme láttára pedig Pali biztosan nem hagyná, hogy csak úgy né elvigyék az ideálját, lóháton. Na, meg az utca becsülete se kutya. Hiszen a tavaly Jolánt csak egy kereskedősegéd kísérte haza s azt se tűrte el. Mikor meglátta a betolakodót, se szó, se beszéd, felemelt az út széléről egy bolond nagy tízkilós követ és tízszer egymás után kinyomta, mikor a tizenegyediknél tartott, hát a kereskedősegéd már sehol se volt látható...

Egy gróffal szemben meg pláne kiállna. Mert a szomszédok csupa irigységből is neki uszítanák és ő, szokása szerint, biztosan döngetné a mellét, hogy ő egy öntudatos szervezett vasas, aki nincs hátralékban egy héttel se a tagdíjjal... A bajkeverő Palkóné meg éppen mindent elrontana – ötlött az agyamba. Sápítozva azt mondaná neki: Ne legénykedj a gróffal, Pali... Ha olvastad volna Montekristófot, akkor tudnád, hogy nem lehet őket megsérteni, mert egykettő kesztyűt dobnak az embernek és kihínak párbajra. Ezt mondaná – vett erőt rajtam az aggodalom – és mit tehet ilyenkor egy gróf. Célzásnak venné a Palkóné kotyogását s hogy ő se maradjon szégyenben, kénytelen-kelletlen tényleg huzigálni kezdené lefelé a kesztyűjét. Palkóné meg kezét tördelve kiáltozna:

–   Na ugye, hogy megmondtam, most aztán nevezd meg a párbajsegédeidet, ha tudod...

Pali persze félreértené a dolgot, hevesen tiltakoznék. Kikéri magának, ő nem egy kizsákmányoló kócos, hogy segédeket tartson. Neki nem is lesz soha segédje, mert ő nem akar értéktöbbletből élni és sok más efféle... Erre aztán a gróf szintén úgy magyarázná a Pali szavait, hogy az fél s ez őt felbátorítaná és azt mondaná neki gőgösen: Gyáva! De Palinak nem lehet efféléket mondani. Elvégre is egyszer fogadásból már a temetőben is eltöltött egy éjszakát s biztosan felemelt ököllel rontana vetélytársának, aki tudtommal mindig pisztollyal jár és ijedtében lelőné szegény Palit és börtönbe kerülne gyilkosságért,  Jolán meg ottmaradna özvegy menyasszonynak, vagyis kisülne, hogy én nem tudok vidám történetet írni.

Nem, így nem folytathatom ezt a regényt, döbbentem rá, vagy legalábbis valami rendkívüli fordulatnak kell bekövetkeznie, amikor Pali felemeli az öklét. Valami csudának. Egyelőre azonban csak annyi történt, hogy a feleségem a nyitott ajtó előtt az udvaron előkészületeket tett fahasogatáshoz s ez a látvány más nyugodtabb időkben is mindig felidegesített.

Először is azért, mert az a marha nagy fejsze szörnyű idétlenül áll a kezében, másodszor, mert a hasításra szánt fadarabokat úgy állítgatja, mintha kuglibábok volnának, s mire kétkézre fogva felemeli a fejszét, addig a fa mindig ledül. Amennyiben pedig jó néhány kísérlet után mégis sikerül belevágnia, akkor kiderül, hogy a fa göcsös és úgy belé szorul a fejsze, hogy ehet vele a fene, amíg kiszabadítom. Ha pedig elnézem, hogy tovább kínlódjék, akkor beleun és vastagot tesz a tűzre, pedig a kemencének rossz a huzata és nem ég, csak füstöl veszekedetten. A húsleves fövése megáll, a hús rágós lesz, a fogam közé megint betörik a fogpiszkáló s a vége: veszekedés.

Ingerülten elvettem tőle a fejszét, de fahasogatás közben annyira hatása alatt maradtam a frissiben elképzelt történetnek, hogy majd megölt a méreg. Akkor jutott eszembe, hogy az a Jolán nem ölelgetheti a gróf nyakát a tüzes vasalóval a kezében, mert még ki találja égetni a drága szövetet a háta közepén, ahova lecsüngeti ezt az asszonyszerszámot. A szomszédok meg kiröhögik őket, mire a gróf észbekap és kiábrándul, vagy ha már a pisztolyával motoszkál, az égési sebek okozta fájdalomtól és az ijedtségtől elsül a kezében s Palit eltemethetik.

E pillanatban tényleg irtózatos dörrenés rázta meg a levegőt. Mi ez? – kaptam fel a fejemet rémülten, s a fejsze kiesett a kezemből pontosan a nagylábujjamra. A sziszegő fájdalomtól csak akkor eszméltem rá, hogy a dörrenés nemcsak az én képzeletemben történt, amikor feleségem, lakótársaim és a szomszédok „mi az?”, „mi történt?” kiáltásokkal mind kirohantak az udvarra, majd az utcára. Bódultan mentem utánuk s láttam, hogy sokan a közeli „Distribuţia” nevű benzinlerakat telepe felé szaladtak... S már nyargalt is vissza hozzánk a hír: az egyik benzines hordó hegesztés közben felrobbant a vasárnapi inspekciós munkások keze alatt s valamelyiknek szétroncsolta a fejét... Ebben a hónapban ez már a második szerencsétlenség volt... Az utcabeliek egy kicsit elsápadtak s kerülgették egymás tekintetét, mintha titkos gondolataik lettek volna az esettel kapcsolatosan. Csoportokba verődve tétováztak, vajon szétszéledhetnek-e csak úgy közömbösen vasárnapi húsleveseik mellé, vagy valami egyebet is tehetnének, ha már így csoportba seperte őket a robbanás? Végül az egyik buzgó katolikus szomszédasszony messzecsengő hangon, megfellebbezhetetlen eréllyel jelentette ki, hogy ő mindig mondta az urának, hogy a vasárnapi munkán nincs istenáldás.

Persze, az Isten verése, helyeseltek neki. Csak a hangjuk csengett egy kissé hamisan, amint utána mondták. Aztán az utca hirtelen elnéptelenedett, látszólag mindenki megnyugodott. Most már egy okkal több késztetett engem arra, hogy nagyon vidám történetet kerekítsek ki Széki Jolán, Kovács Pali és a gróf abbamaradt meséjéből...

De azért egy kis epés keserűséggel gondoltam a Kovács Pali felemelt öklére, illetve arra a szóra, amivel ezt a tettét jellemeztem a papíron. Amíg fát hasogattam, nem sújtott le a grófra. A Jolán vasalója sem égette ki a délceg lovagja háta közepét, még csak Palkó néni sem mondott újabb uszító szót, a szomszédok arcán is türelmesen várakozott az odakövült álmélkodás. Egyszóval, szinte ugyanolyan türelemmel várták ezek a papírfigurák az irányító akaratot, mint az igazi emberek. De éreztem, tudtam, hogy sürgősen csinálni kell valamit a Pali felemelt öklével, mielőtt még erőt nem vesz rajtam az osztálygyűlölet... Mert éreztem, hogy csak tőlem függ, hogy Pali egy gúnyos grimasszal leengedje az öklét és megvetően kijelentse: egy hűtlen osztályáruló kígyóért nem érdemes összepiszkítania a kezét a csábító pofáján. De a műkritikusok még ráfognák, hogy ebben a gesztusban nincs semmi művészi, semmi emberi és durva tendencia az egész.

No, hát én megmutatom nekik, határoztam el makacsul, hogy én azért is művész vagyok és olyan megoldást találok, hogy Pali boldog lesz Jolán nélkül is. Mert például, miért ne lehetne Egeressy grófnak egy csudaszép húga. Igaz, hogy a valóságban láttam már egy grófnőt, de az is kancsi volt. De ez az enyém azért is csudaszép lesz, elég, ha a gróf sánta. És ha már így van, miért ne jelenhetne meg ő is ebben az utcában. Mondjuk, hogy ez az év szökőév és azért. Igen, vettem a pennát és a grófnő épp abban a pillanatban meg is érkezett, amikor Pali sújtani akart. Mivel pedig Pali elég jóképű fiú, a grófkisasszony egyszeribe elbűvölten néz rá a ló hátáról. Ebből nem engedek és abból se, hogy az amazon nadrágban jő, eperajkai közt egy bazsarózsával. És a tekintetük találkozik, mint két villám, az egyik Pali szívébe csap le, ami égni kezd, mint a bibliabeli csipkebokor. Ökölbe szorított keze ernyedten kinyílik és parolára nyitva a grófnak, dörmögve rebegi:

–   Csapj belé, sógor, kvittek vagyunk! Ha te elvetted az ideálomat, én is elveszem a húgodat...

Hát nem gyönyörű?! Jolán még átszól az iruló-piruló grófnőnek, akit a migrén környékez: Ne ellenkezz, méltóságos sógornőm. Igazán jól jársz vele. Épp a múlt héten kapott fizetésjavítást és megválasztották póttagnak a vasasvezetőségbe...

Még egyebet is mondott volna, ha a feleségem ezúttal be nem jött volna a szobába lábujjhegyen, kezében fakanállal, benne gőzölgő húslevessel és fel nem szólít, hogy kóstoljam meg, vajon elég sós-e, mert ő összeégette a nyelvit a sok kóstolgatásban és semminek se érzi az ízét... Aztán legyek szíves és számítsam ki, mennyivel tartozunk a tejesnek, mennyivel a házbérbe...

Rettentő szemekkel néztem rá. Mire megkérdezte:

–   Zavarlak talán!?...

–   Te, azt a mennybenlakó... mindenit a leveseteknek, húsotoknak, tejeteknek, miért nem hagytok nekem békét, hogy végre boldoggá tegyem ezeket a Kovácsékat a grófokkal?

–   Miféle grófokkal? – képedt el az asszony, de észrevéve az asztalon a teleírt papírt, megsejtett valamit s most már ő támadt rám. Hogy én csak ne csattogjak, mert ha el találná sózni a levest, akkor ki áll az erdő felől, ha nem én! És nem ártana, ha előbb magamat tenném boldoggá, hogy elhiggye nekem, hogy mást is boldoggá tudok tenni...

Hogy minél hamarabb lerázzam a nyakamról, megkóstoltam a löttyöt és rábólintottam: éppen jó. Pedig már olyan sós volt, mint a géra. De mi köze ennek az irodalomhoz? Sebtiben megtörültem a számat, aztán hamar, izgatottan néztem utána, hol is hagytam abba... Ahá, a grófkisasszonynak éppen válaszolni kellene, de a meghatottságtól, hogy ilyen remek férfihez mehet feleségül, mint ez a Pali, úgy lesüti azt a csillagboltos szemét, hogy a sárguló szomszédasszonyok azt hiszik, egyik percről a másikra beborult az ég. Mikor meg újra felnéz Palira, akkor a vadgesztenyefák második virágzásba borulnak. A verebek pedig pacsirtahangon csiripelnek a villanydrótokon...

Ezt már nem is lehet tovább folytatni, olyan gyönyörű. Mondanom se kell, hogy az egész környék hivatalos volt a kétszeres lakodalomra, addig Pali is megtanult lovagolni, késsel és villával enni. Nászútra Amerikába mentek, hogy a kománé, gróf Egeressy Tihamérné született Széki Jolán vendégszerepeljen isteni hangjával az egyik hangosfilmen. Olyan sikere volt, hogy egymillió dollárt kínáltak fel neki, ha állandó primadonnának szegődik; de ő szerényen lemondott a szegény énekesnők javára... Hát nem vagyok én nagy író?...

De mi ez már megint? Micsoda megveszekedett ordítás ez? – pattantam fel, mert a fiunk rontott be a kapun s kifulladva bömbölte, jönnek már, most vannak Kerekesék előtt. És a kezénél fogva húzta ki az anyját, a szomszédok is már mind az utcára csődültek. Tekintetem az ablakra esett s megállt bennem a vér. Két rozzant fiákerből álló esküvői menet haladt végig az utcán s mikor megpillantottam az új párt, visszaroskadtam a székbe... Kovács Pali és Széki Jolán volt az ifjú pár.

A könnyelmű vasas épp a szemem közé vigyorgott...

...Félévre rá behívták katonai háborús átképzésre s gránátvetés közben mindkét karját leszakította a robbanás.

(1940)