FORGALMI AKADÁLY

Egész éjjel szakadt a zápor, ázott az út, feneketlen sár mindenfelé, zubogott a dombokon az agyagos lé. Az országútba torkolló erdei úton három szekeres küszködött. Legelöl bágye Muresán egy kis fehér mokány lóval, szerencsésen az országútra vergődött. Feje búbjáig sárosan fordult vissza, hogy segítsen Jani sógornak, aki egy jó tízméteres kőrisrönköt húzatott Bitang nevű lovával. Hozzácuppogott a sárban Mózsi bácsi is, s hárman nekifeküdtek a kerekeknek. Bitangot előbb jól megostorozták, s aztán: hajrá! Nem ment. Erre bágye Muresán is, meg Mózsi bácsi is kifogták lovaikat, s Bitang mellé fogták, és hajrá újra. Ez aztán olyan szerencsétlenül sikerült, hogy az országútra rohanó lovak majdnem belebuktak a túlsó árokba. Csak egy hirtelen kanyarral menekedtek meg a biztos lábtöréstől. De a Jani sógor hátsó kereke nem bírta ki a hirtelen fordulót, s úgy összeroppant, mintha nádból készítették volna. A szekér hátulja felbillent, a tízméteres rönk az útra hengeredett, s pozdorjává zúzta az első kereket is. A megrémült Bitang égnek ágaskodott, a kantárt markolászó Vargyas Janit leütötte a lábáról, s utána harangozni kezdett idétlen fejével.

Vargyas ordítva szökkent talpra, s neki ököllel a ló fejének:

–          Nesze bólogatás, hogy ett volna meg a rüh huszár korodban. Pfuj – pökte szemközt a fejét kapkodó Bitangot. Aztán körültoporzékolta az országúton keresztben heverő nehéz rönköt. Mintha segítene valamit, mintha igézéstől félne, sorra leköpte a törött kerekeket, le a sártengert is, ha lehetett volna, még saját magát is arcul gyalázta volna. Éjfél óta kínlódtak a felázott úton, s erőt csak az adott nekik, hogy ha az országútra érnek, onnan már vígan haladhatnak. Most meg itt fekszik az úton keresztben ez a marha nagy fa, amit tízen is alig bírtak szekérre emelni. Tehetetlen dühében ráült, s majd kifújta tüdejét. A másik kettő taszigálta bendőre ázott süvegét a fején, hol előre, hol hátra. Bágye Muresán mehetett volna – ő kint volt a fájával az országúton –, de nem ment. Hibás magyarsággal ismételte:

–   Csináni kéne valamit, csináni...

–   Én egy öltést se – kapta fel fejét Vargyas Jani dacosan. – Akinek útjában vagyok, tegyen róla. Hogy a fene ette volna meg őket utastul, esőstül... Ez az egy szekerem volt, azt is készre tették...

Mózsi bácsi meg bágye Muresán semmit sem szóltak. Tudták, kire gondol Vargyas Jani „esőstül meg utastul”. Jócskán reggeledett már, s az országúton zörögve jöttek a hetivásáros szekerek. Az akadály előtt tülkölve a vásárhelyi autóbusz. Kolozsvárról jött egy másik, zsúfolva utasokkal. A sok szekér végére állt egy meggyszínű autó is. Azután egyre jöttek tejeskocsik, gyalogosok, biciklisták, szekérderékban utazó napszámosok, csípőre tűzött szoknyájú, mezítlábas falusi asszonyok, csupacsupa mezőségi népség. Mindenféle románok és magyarok. Kitérő a gyalogosoknak még csak akadt, de a járművek ki nem térhettek, az országút egyik oldalán meredek domb, a másikon meredek dűlő. Vargyas Jani pedig csak ült, egyre ült az égnek fordult kerekek között sárosan, bőrig ázva, konok-dühösen.

Az autók türelmetlenül dudáltak, mire a falusiak sokadalmából valaki hátrakiáltotta:

–   Ennek osztán fújhatsz, ahova akarsz...

A sofőrök szitkozódva jöttek az akadályhoz, s vakarták a fejüket. Utasaik is kiszálltak apránként mind. Illatos asszonynépek filigrán félcipőkkel, urak vastag szivarokkal és egyéb füstölőkkel a szájukban. Nézték karóráikat, csóválták a fejüket, s tanakodtak. Egy tömött aktatáskás városi, hozzávaló tekintélyes, vastag bottal. Vargyas Jani vállára tette kesztyűs kezét:

–   Mi történt, jó ember?

A jó ember pirosló szemét a városira emelte.

–   Látszik, hogy táskában hordja az eszit, ha ezt kérdi...

–   Bolond ez? – hátrált el a táskás, s restelkedve nézett körül. Egy vastag szivaron rágódó Valaki cipője orrával megrugdosta a keresztbe fekvő rönköt Vargyas alatt:

–   Arcátlan bitang, álljon fel, hé, magához beszélnek. Vigye félre ezt a vackot. Mégiscsak pimaszság, hogy a maga nyomorult szekeréért megakad az egész világ...

Vargyas Jani meg se moccant, csak a lova nézett hátra, vajon miért emlegetik a nevét. S ismét harangozni kezdett. A szivaros Valaki most a többi falusira támadt: taszítsák félre azt a lomot, ne tátsák a szájukat. Serkentése kárba veszett, a mezőségiek szótlanul húzódtak hátra. Onnan figyelték a csoportokba verődő utasok tanakodását. Azok bosszúsan fontolgatták, miért kellett ennek a nyomorult szekérnek éppen itt, a keresztútban kiadni a lelkét. Felbecsülték a rönk súlyát és hosszát, találgatták, milyen fa lehet, megállapították, hogy bizony a mai utak csapnivalóan rosszak. Egyesek már azt is kisütötték, hány ember és hány lóerő volna elég a keresztbe tehénkedő rönk félrevontatásához. Mindnyájan szépen egyetértettek abban, hogy valamit tenni kéne, mégpedig sürgősen, mert roppant sietős az útjuk; kit törvényre idézve várnak, kit anyja halálos ágyához hívnak, kit egy gyorsan nyélbeütött üzlethez... Igen, sürgősen félre kellene tenni az akadályt, de azt nem tudták, hogy s mint kellene hozzáfogni.

Míg a feltorlódott népség így tanácskozott, a dombos tájon lágy fény ömlött végig, az útmenti gyümölcsfák levelein várakozva csüngtek a kövér esőcseppek. A bódorgó fellegek mögül elősugárzott a napfény, s ekkor valami különös történt. Az egyik autóbusz mögül hirtelen két férfi lépett elő. Átfurakodtak az ácsorgók során a felfordult szekérhez, és szemügyre vették. Az egyik már elég idős embernek látszott, a másik ellenben alig katonasoros. Ennek mind a két keze fejére sebkötés volt csavarva, a szabadon maradt bőrfelület likacsaiban mészpor fehérlett. Az idősebbiken hátizsák púposodott. Vargyas Janit fürkészve, előbb románul, aztán magyarul szólt hozzá:

–   Nagy kár érte, maga, ugyi?

A fiatalabbik hibátlan magyarsággal toldta hozzá:

–   Mi majd segítünk...

Erre az idősebbik ember kibújt a hátizsák kantárai közül, s abból közönséges állványkapcsokat és még közönségesebb kalapácsot rángatott elő, a rönkre tette, aztán leemelte gyűrött sapkáját, s a köréje csődülő bámészkodók elé tartva, fejével társa felé biccentett:

–   Mi a szaktárssal eltakarítjuk ezt a holmit. De ingyen nem csináljuk. Akinek sürgős az útja, pénzt dob a sapkámba...

Be sem fejezte jóformán, mikor csak előlépett egy tojáskereskedő, s egy húszast adott. Ostorát karjára akasztva mentegetőzött a morgolódó városiak előtt:

–   Én, kérem, többet veszítek, ha itt tátom a szám...

Néhányan lehurrogták, mások azonban elővették a pénztárcájukat, s kelletlenül adakoztak. Volt olyan is, aki szándékosan a sapka mellé ejtette a pénzt. A fiatal meszes kezű szótlanul felvette, s a többi közé dobta. Társa sorravett mindenkit, s addig nem tágított, míg a legdühösebb zsugorít is adakozásra nem bírta. Még a meggyszínű autó ajtaján is kinyúlt egy sárga bőrkesztyűs kéz. Mikor már a falusiak is kotorászni kezdtek a kebelükből kirántott zacskóban, Vargyas Jani hirtelen felugrott a rönkről, s nekirohant a gyűjtőknek:

–   A szentségit maguknak, az én káromon keresnek, az én szerencsétlenségemen akarnak pénzelni a parasztokéból?

A fiatal szaktárs lenyomta Vargyas János veszedelmesen kalimpáló kezét, s keményen rászólt:

–   Vegye le a kalapját...

–   Mi? – sápadt belé Vargyas János. – Tán maga előtt?

–   Vegye le, ha mondom!...

Idős társa nem alkudozott, lekapta Vargyas Jani kalapját, s mielőtt gyanította volna, hogy mire készül, az összegyűlt pénzt átöntötte a Vargyas kalapjába. Fejük felett kétfelé repedt az esőfelleges ég, dördült valahol, a falusi asszonyok fohászkodtak ijedtükben. Az autóbuszok utasai megrökönyödve tartották szemmel az ácsember mozdulatait, amint nyugodt járással a rönkhözlépett, s a kalapáccsal beléverte a két állványkapcsot.

–   Láncot, lovat ide! – kiáltott a szekeresek felé. – Maga azután csináltassa meg a kereket abból a pénzből – szólt rá a kalapjába csodálkozó Vargyasra.

Ahogy szavai elhangzottak, mintha titkos erő lökte volna meg a mezőségi embereket és asszonyokat, hirtelenében úgy ellepték az úton keresztben fekvő rönköt, mint hangyák a lerágott csontot. Nem kellett nekik se ló, se lánc, mindegyik belé fogódzott, ahol érte, még egyes városi finnyások is ott lábatlankodtak. Mire a vastagszivaros Valaki ráeszmélt volna, hogy mi készül itt, a rönk engedelmesen félrefordult, s az út szélén hosszában elnyúlt, mint valami óriáskígyó.

Az út szabaddá vált, mindenki rohant szekerére, az autóbuszra; zörögve, tülkölve, ostorpattogtatva bomlott szét a torlódás. Mikor Vargyas Jani feltekintett pénzzel telt kalapjáról, hogy szóljon valamit a pénzgyűjtő két városihoz, azok már eltűntek valamerre. Senki se látta, hogy merre. Különösnek, furának, hihetetlennek találták az egészet. Találgatták, kik lehetnek vajon. Erre aztán előkerült bágye Muresán, s vetette magára a sűrű kereszteket.

–   Én azt mondom – kezdte elgondolkozva –, hogy a vénebb maga volt a románok Szent Pétere. Én úgy láttam, hogy a fényből léptek ki...

A falusiak elcsendesedve néztek egymásra. Vargyas Jani reszkető ajakkal mormolta:

–   Annak a kisebbnek be volt kötve a keze. Ha a vénebb a románok Szent Pétere volt, akkor ez a kisebb a magyar Jézus kellett hogy legyen...

Ezt az esetet követő nyáron a kolozsvári minoriták temploma mögött új háza építettünk a papoknak. Délután hirtelen jött zápor kergette le a kőműveseket az állványról. Bemenekültek valamennyien az egyik javítás alatt levő terembe. Lapátok, csákányok és cementeszsákok között szorongtak az ácsok, kőművesek és durva kötényű, falusi napszámosok, inasgyerekek és mészhordó cigányasszonyok. Míg odakint zuhogott az eső, addig az ugratásra kész kőművesek unalmukban vastag tréfákat eregetve olyanokat nevettek, hogy a falak is dülöngélni kezdtek. Az idősebbek mesélni kezdtek ifjúkoruk vándorútjairól. Erre kedvet kaptak a falusi napszámosok is, s közbe-közbe bátorkodtak egy-egy lidérc- vagy prikolicshistóriával. Mérges vitába keveredtek a kőművesekkel, akik nem hittek el egy kukkot sem a hajmeresztő dolgokból. Végül is a falusiak szószólójaként kivált egy komoly, megfontolt beszédű legény, s azt bizonygatta, hogy nemcsak a lidérc- meg a prikolicsjárások igazak, hanem mostanában a Megváltó is megint a földön jár Szent Péter társaságában. Állítása bizonyítékául szóról szóra elmesélte Vargyas Jani esetét a kitört szekérkerekekkel meg a két pénzgyűjtő, munkásruhájú emberrel...

De alig ért a történetnek ehhez a részéhez, a felzúduló kőművesek közül előállt egy fiatalember, s a falusiak megbotránkozására kijelentette, hogy azt a pénzgyűjtő Szent Pétert ismeri személyesen. Nem más, mint Gresgyán bácsi az ácsoktól, akit pedig bekötött kezű Jézusnak néztek, az ő maga személyesen. A mócsi iskolához mentek Gresgyán bácsival valami tatarozás végett, s nem nézhették tovább azt a fejvakaró bámészkodást...

A komoly falusi legény toporzékolt, tiltakozott. Hazudik, mert arra, amit azok tettek ott ketten az országúton, mai ember nem képes... Már-már verekedéssé fajult volna a vita, de az eső hirtelen elállt, a pallér verni kezdte a sínvasat az állványok aljában. Rohant mindenki a helyére, de amíg csak be nem fejeztük a papok házát, delenként szakadatlanul folyt a vita a falusiak részéről, hogy a mócsi országúton éppen hogy csakis a Megváltó jelent meg a román Szent Péterrel, s azóta is a földön járnak, hogy a megakadt emberek útjából eltakarítsák a keresztbe tehénkedő nagy fákat.

(1938)