nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
CSAPDA

CSAPDA

Kovács Gergő saját lován verte ki a szövetkezetiek ellen gerjedt haragját. Az ember a maga termését váltsa vissza kétannyiért, mint amennyiért elszedték tőle? Azt a jóságos... és olyat káromkodott, hogy az egymagában felért egy bőrhasító ostorcsapással. Nyitott kapuján úgy behajszolta a gőzölgő lovat, hogy majd kidöntötte a sövénykerítést. Az asszony ijedten szaladt ki a pitvarból.

–   Fogd ki ezt a dögöt – kiáltott rá a szekérről leugorva. – Etesd meg, amíg én kiürítem ezt a zsákot. Aztán én is falnék valamit – emelte vállára a nehéz zsákot.

–   Kendnek kerül holmi egy s más, de a jószágnak...

–   Há' nem vótál a kiskománál?

–   Aszongya, neki se lesz elég az újig.

–   Úgy éljen az ő nagy feje... A többi mivel bútt ki?

Az asszony fürge ujjal sebesen szedte le a hámot, s bőbeszédűen mondta el, hogy Szikra ángyója is szénát venne. Sütő Jani meg a Dárius kincséért se ad egy villányit se... Az ember még jobban felgerjedt e szavakra. A zsák szétrepedt, amint a tornác földjére suppantotta.

–   És a vastag Rácz, a te híres testvérbátyád?...

Az asszony hozta az ostort, hogy a tornácgerendába vert szegre akassza. Csizmája alatt betöredezett a kis tócsák jege. Tudta, hogy a bátyja miatt most ismét összecsapnak. Kimondta mégis, amit üzent. Hogy olyan kutyának nem ád ő koncot, amelyik megugatja. Azután, ha széna kell, menjen személyesen alkudni.

–   Hogy ne ugassak, ugyi! – forrt fel az ember végképp.

–   Biza csak ugassék kend – gyúlt ki az asszony is.

–   Csak ugassék, a ló meg éhen gebed. Csak sose hallgassák az én szómra, csak nagyfejűsködjék, csak csinálja kend, ami a nagyzsebűeknek való...

Az asszony mindezzel Gergő kisgazdapárti vezető tisztségére célzott, na meg arra, hogy szövetkezetben és mindenütt Ráczék ellen szavazott. Már évek óta pereskedtek a bátyjával egy hold szántóért, s azt hitte, hogy a bátyja kiadná az apai jusst, ha a sógora nem pártoskodna ellene. Felhánytorgatta ezt a reményét most is, de az ember egyszerre iszonyú méregbe jött. Elragadta tőle az ostort, s kegyetlenül a nyaka közé sújtott.

–   Ne sikolts – ordított rá –, mert olyat cserdítek a szádra, hogy a világ csúfja leszel... Immár te is ellenem fordulsz!?

Az asszony száját összeharapva bemenekült a házba, s elreteszelte az ajtót. Kovács Gergő káromkodva akasztotta szegre az ostort, követte a pajtába önként bekullogó lovát. Bánta már a lován és asszonyán töltött boszszúját. A ló nyakát simogatva morgott, mondott valamit a párás szemű, okos tehénnek is. Eléjük szórta az utolsó villányi szalmával kevert szénát, nekikeseredve csukta rájuk az ajtót, behajtotta a kaput, s egy hóbuckát átugorva az úton termett.

Az asszony mindezt a pitvar ablakából nézte végig, s ijedten szaladt utána:

–   Jöjjön vissza, hova megy étlen?

–   Jóllaktam a száddal – felelte Gergő hátra sem nézve. Maga sem tudta, hova, kihez, de azzal a konok szándékkal vágott neki a falunak, hogy valakitől okvetlen szénát vesz kölcsönbe vagy hitelbe, mert pénze nem volt. De kihez menjen? A nagygazdákkal valóban összekülönbözött a kisgazdapárti dolgok miatt. A hasonszőrűek pedig, akárcsak ő, üres hijuban vájkáltak. Ezen az ínséges télen a jobbmódúak reggelenként csizmanyomokat leltek a boglyák körüli hóban. Szénájukat pedig megdézsmálva. A máskor oly éber kuvaszok senkit sem csíptek el a máséra járók közül. Tyúkok, libák tűntek el. Hiába, a fejadag nem elég, ha krumplin s málén kívül egyéb nem kerül melléje.

Ezekhez a máséra szorulókhoz menjen? Ő menjen ezekhez, mikor a vastag Ráczéból neki jussa van!? Mikor ő abból a fogva tartott kis holdból kitelelhetne! De nem bírja kivájni attól a Rácztól semmiféle törvény, úgy ravaszkodik az ügyvédje.

A kocsma tájékáról visszafordult, s hazament. Behúzódott a pajtába. Nem akart az asszony szeme elé kerülni. Felesége azonban kijött hozzá, békítgette, csalogatta. Fiatalok voltak még, kétéves házasok mindössze. Morogva engedett neki, s bement vele a házba, de ott az asztalra könyökölve egyre csak hallgatott. Úgy megülte ez a hallgatás a feleségét, mint a téli ború az eget. A tűzhely előtt pergette az orsót, ami hízott, vastagodott, mint az ő szomorúsága, de erőt vett magán, békítőkedvesen tálalt Gergőnek a jó ízű paszulylevesből, serényen szabdalta szét a gőzölgő puliszkát egy szál cérnával.

–   Hagymát hozzak? – kérdezte halkan, s ha lehet, még kedvesebben.

–   Bánom is én...

Fürgén surrant vöröshagymáért, kemény kis öklével az asztalon szétzúzta, megsózta, s elébe tette, mint egy elnyílt rózsát.

–   Egyél, Gergő, egyél, me' kihűl...

–   Tőlem hűljön.

–   De há' min emészted magad?

–   Azon, hogy ugassak vagy ne ugassak?

–   Ejnye, még nem futott ki a fejedből?

– Még jobban bément...

–   No, majd én kirázom s a hátához simulva tenyere közé fogta az ember borzas fejét, nevetve rázogatta, de az ember gorombán eltaszította magától. Szégyenkezve kuporodott vissza az orsó mellé, s leste, leste, mikor fordul az a vadember- feléje, hogy akkor meg ő fordítson hátat neki. Az ember azonban olyan mozdulatlanul ült, mintha ottfelejtette volna magát. Künt a faluban éjbe fúlt minden zaj és nesz. Az ingaórán négyszer került körül a nagy mánus. Gergő egyszer csak talpra ugrott:

–   Ugatni fogok, azért is...

A vetett ágyról lerántotta a felső lepedőt, és ment. Az asszony a vállába fogódzott:

–   Hová mégy, Gergő?

–   Ráczhoz, hozok a jussunkból egy keveset.

–   Maradj, Gergő, ülj veszteg, nem eresztelek. – De az ember rántott egyet a vállán, s már künn is termett. Kattant a pitvarajtó retesze, s az asszony be volt zárva kívülről. Nagy rémületében az ajtónak dőlt. Mindig félt ettől, ami most jön. Gergő régen ígérte, hogy egyszer számadást vet Rácz sógorral.

Remegve figyelt az éjszaka süket csendjére, mikor szakad ki belőle a szerencsétlenség...

Kovács Gergő derekára csavarta a lepedőt, s egy kétágú vaskörmöt vett magához, amivel szénát szokás tépni a boglyából. Kinyitotta arasznyi bicskáját, s a csizmaszárába dugta. Az udvar végén átmászott a kerítésen. A fekete égen fénykalászokat sarjadoztak a csillagok. Idelent sehol senki, csak ő és a csend, csizmája alatt csikorgott a hó. Rácz telkétől mindössze két szomszéd választotta el. Könnyedén átlendítette magát a szántóföldekre nyúló kerítésen. Derekáról leoldotta a lepedőt, s a hóra terítette. A boglya tövében vadul dolgozni kezdett a vaskörömmel, hamarosan nagy halom széna gyűlt össze. Élvezettel szívta mellre az illatát. Ráfújt hidegtől fájó ujjaira, a vaskörmöt meg a boglya oldalába akasztotta. Összekötözte a lepedő négy sarkát, s a puha gombócot áthajította a kerítésen.

Megkönnyebbült sóhajjal nyúlt a vasköröm után, de nem találta a sötétben. Jobb keze le-fel matatott a boglya oldalán. Egészen váratlanul nagyot csattant valami, s csuklóját kegyetlen vasfogak szorították össze. Irtózatos fájdalom hangja bugyborékolt ki a száján. Halk hörgés volt az csupán, de azt hitte, visszhangot vernek tőle a távoli dombok, s a visszhang szétveti a fejét. Hevesen rántotta maga felé megbénult karját, de valami fogta. Szinte felüvöltött, amikor kitapintva felfedezte, hogy szénaboglyára kötözött rókafogó csapda az. Kirántotta bicskáját a csizmaszárból, hogy fogva tartott kezét csuklóból lefaragja, mert őt nem fogják itt, bármi történjék is. Szerencsére észrevette a csapdatartó kötelet, és azt nyiszálta el. Ugyanakkor még két csattanást hallott, a hó alatt még két csapda kattant össze. Szabad volt, de rajta a hidegtől ragadós, iszonyú erős vaspofa. Mozdulni látszó árnyékok nyúltak erre gazdag sógora háza felől. Kimondhatatlan erőlködéssel mászott át a kerítésen. Vérző kezét a csapdával együtt benyomta a lepedőben dagadó széna közé, hogy vére csorgása ne hagyjon áruló nyomokat a hóban. Tántorogva bukdácsolt hazáig a hasára emelt terűvel.

Asszonya sikoltva ugrott fel, amikor bedűlt az ajtón.

–   Hallgass! – hörögve rárogyott a szénakötegre. – Hozd a piszkavasat... a piszkavasat... – Dőlt róla a verejték. Felesége félig őrülten hozta a tűzpiszkálót, s felnyögött, mikor meglátta a szénából kiemelkedő vas és vér borzalmát.

–   Jaj, Gergő!

–   Hallgass!... Feszítsd ide be... a hegyét.

A felesége most már egyetlen nyikkanás nélkül segített szétnyitni az irgalmatlanul erős szerkezetet. Hátratántorodott, s szájára szorította a kezét. Mi lett az ura kezéből, ami még órákkal ezelőtt olyan szeretettel simogatott? Most, hogy a vasfogak elengedték, rögtön felpuffadt, mintha felpumpálták volna, embere pedig eszméletlenül terült el. A segíteniakarás erejével küzdötte le irtózását, s kimosta a sebet, majd durva lepedő-darabokkal vastagon bebugyolálta, aztán levetkeztette, s az ágyba cipelte az aléltságtól kétszeresen nehéz férfitestet.

A szénát, azután a pajtába vitte, s a jászolba szórta. A vér szagát megérző ló horkanva hátrált el, kapálózva, ijedten kapkodta fejét a padlás felé. A tehén is nagyokat fújt, párszor visszahőkölt, de végül mégis jóízűen enni kezdett...

Másnap reggel Rácz káromkodva emelte fel a megdézsmált boglya tövéből az elvágott kötélen csüngő csapdákat. Egy hiányzott.

Megtalálta a boglyába szúrt vaskarmot, s nézte a nyelét meg a hóba ivódott vérfoltokat. Nézte, s a haragot apránként mosoly váltotta fel az arcán. Közben a csapdákat visszakötözte a boglya oldalára. Eszébe sem jutott a csendőröket hívni. Mit ér ő avval, ha kinyomozzák és lezárják a tolvajt? Attól neki se a kára meg nem térül, se boldogabb nem lesz. Majd kiadja magát a tolvaj a kezével. Azt el nem dughatja, azzal majd szolgálni fogja őt élete végéig.

És tényleg, Kovács Gergő sebe napról napra rosszabbodott, hiába szívatták hideg vízzel, hasztalan kötözgették, bugyolálták, mert egyre tüzesebben lüktetett. A dagadás felkúszott a könyökéig. Pálinkás borogatással próbálkoztak, azután friss tehéntrágyával, meszet kapartak rá a falról, pókhálót gyűjtöttek össze az istállóból, s azt tették rá, de a daganat megállíthatatlanul kúszott a hónalj felé. Fájdalmában és félelmében Kovács Gergő csikorgatta fogait vagy imádkozásra adta magát. A házból egy pillanatra sem mert kimozdulni. Feleségét már kíváncsian faggatták a szomszédok, mi lelte emberét. Egy reggel Rácz is elkapta az asszonyt, s tudni akarta, hová lett a sógor. Közben pedig jól megjegyezte magának húga ijedt hebegését, amint ínrándulásról beszélt neki. Mindketten csizmájuk orrát nézték, a férfi sodorgatta engedetlenül szétálló gyér bajuszát, és részleteket kívánt tudni, milyen ina rándult meg a Gergőnek, mert sokféle ín van az emberben. Mindeniknek más-más a patikája. Végül csak úgy mellékesen megjegyezte:

–   Tudom, annak is cudar napjai lehetnek, aki elment a kaptányommal, sok vért elcsorgatott a boglyám tövénél. Vagy te nem is hallád, hogy meglopták a szénámat?... Különben törődsz is te a testvéred bajával. Nem szép dolog ez a haragosdi. Én csak a jussomat pereltem tőletek... De már nem haragszom. Ha úgy esik, benézek hozzátok, talán tudok valamit az urad ínrándulására.

Kovács Gergő mészfehéren hallgatta felesége híreit s köztük sógora beígért látogatását. Ráparancsolt aszszonyára: terjessze azt, hogy ragályos nyavalyája van, kolerás, ne merjen senki se hozzá jönni...

Csakhogy Rácz nem ijedt meg ettől. Sejtette már, milyen kolera lehet az. Egy délután, mikor azok nem is várták volna, hirtelen beállított hozzájuk. Kovács éppen elszenderült. Tuskónyira dagadt keze szerencsére a pokróc alatt hevert, de minden pillanatban kitakaródzhatott. Nyugtalanul hánykolódott a sebláztól. Rácz pedig az ágy közelében foglalt helyet, s fél szemmel szüntelen a sógora lesoványodott arcát figyelte, főként a betakart jobb kar dudorát vizsgálta a pokrócon. Ijedt húga folyton közte és az ágy között lebegett, nagyon buzgó ápolónak mutatkozott, minden percben takargatta alvó emberét, végül négylábú ülőkéjét az ágy mellé helyezte, s úgy ült le fonni, hogy testével eltakarja az ura felsőtestét. Soha ilyen nehezen nem pergett még az ujja közt az orsó, mint most. Kívánta, bár csak esteledne be minél előbb, hogy sötét legyen a házban, hogy ne lássa ezt az embert, aki anyjáról testvére, akit most feneketlenül gyűlölt. Kikergette volna, ha nem fél tőle. De gyanította, hogy most, lehetőleg kedvében kell járni... El kell terelni a figyelmét. De sehogy sem tudott beszélgetést indítani. Hasa reszketett, nyelve meg a szájpadlásához tapadt, végül is a bátyja kezdte:

–   Ha kolera, jelenteni kéne a jegyzőségen. Vigyék a kórházba, mert eltöltheti vele az egész falut. A háborúban szanitéc vótam, én csak tudok hozzá. Takard ki, hadd nézzem meg a testit, hátha mégse kolera, elég ha a körmit látom. Tudod, a körme alatt kék szokott lenni az ilyennek... Takard ki, hadd lám...

–   Nem kék az; miért háborgatnám? Az éjszaka egyet jajgatott, nyugodnia kell neki...

A beszélgetés alatt a beteg erős lélegzetvétele apránként elcsendesedett, s hirtelen felült. Lázas szemében csodálkozás lobogott, aztán halk nyögéssel visszahanyatlott. Rácz erre felállt, feje szinte a gerendákig ért, szép darab ember volt.

–   Gergő te, há' meg se ismersz? – kérdezte fojtottan, s föléje hajolt. Békélni jöttem, tanácsolni valamit a te bajodra... Add a kezed, felejtsük, ami volt – s feléje nyújtotta jobbját.

Az asszony ölébe ejtette az orsót. Ijedtében esztelen vad tervek buborékai képződtek és pattantak szét agyában. Jött, hogy tíz körmével ugorjon a bátyja torkának, azután be vele a kútba vagy a trágyadomb alá. Majd meg a tűzhely előtt heverő fejszére pillantott, s megborzongott. Mit csináljon, hogy a bátyja leengedje a kinyújtott kezét, mert az borzasztó, hogy az embere nem nyújthatja a magáét.

Ekkor azonban az ura szaggatott lélegzeteket véve felült.

–   Ha békélni akar kend, ne a kezét nyújtsa, adja ki a földünket, az asszony jussát eressze...

–   Még mindig azt mondod, hogy a földünket? – kérdezte Rácz rekedten. – A törvény ítélete nekem adta, és ha nem békélsz, nekem adhatja a többit is. Feleséged csak anyáról testvér, apámról neki semmi sem jár. Ezt megérthetnétek valahára... Egy holdat így is bitoroltok.

–   Hazudik – egyenesedett fel Kovács izgatottan. És most lecsúszott jobb karjáról a pokróc. Rácz megpillantva a vállig takart vizes sebkötést, szinte jókedvűen hajolt közelebb.

– No nézd csak, nézd, neked a kezeddel van baj?... Mégis engem mondasz hazugnak?

–   Kutyaharapás – ijedt közbe az asszony, s hamar betakarta az urát.

–   Úgy a, kutyaharapás – ereszkedett le az asztal mellé Rácz, s cigarettát sodort magának. – Sok baj érte egyszerre az uradat. Ínrándulás, kolera, kutyamarás... Az én szénámból ugrott rád a kutya, hékás. Tudod-e, hogy ezt lopásnak nevezik?

–   Az én jussomból hozta – sírt közbe az aszszony –, ha nem perelte volna el kend...

–   Persze, a tiedbül, azt mondod, hogy a tiedbül – s most felfortyant. – Ez azt jelenti, ugyi, hogy én vagyok a rabló, a sötétben orozkodó zsivány? De bánja a fészkes fene... csak azt mondd meg nekem, Gergő: mit csinálnál te az én helyemben? Felét elhordtad a szénámnak.

–   Nem igaz – hörögte Kovács.

–   Az ottfelejtett vaskarom sokat tud mondani, megromlott karod is jó tanú. Arra fognak mindent, aki rajtaveszt. Bitang vót a nyár, s még bitangabb ez a háborús tél. Ha ti elhordjátok a takarmányomat, az újig talán lopni menjek magam is?... Látod, Gergő, Isten ver téged saját kezeddel, nekem pedig fizetni fogsz avval a félhold szántóval, ott az enyém mellett a törésben. Úgyis egy tag volt az valamikor az apám életében...

Kovács felüvöltött, hogy: soha!

Rácz nevetett:

–   Ne hetvenkedj, Gergő, mert adod te azt ész nélkül, még örvendhetsz is. Ha csendőrt hívok, az ügyvéd többet visz el. Becsületed meg ráadásul adod. „Tolvaj Gergő” lesz a neved... Túlságos kemény voltál, hékás, az ilyen mindig jobban törik. Nem fogsz te pofázni többet ellenünk az alszegi csürhével. Holnap ilyenkorig várok, ha nem üzentek, hogy jöjjek két tanúval az alkut aláírni, akkor új nevet kapsz, Gergő. – Ezzel vette kucsmáját, s szép nyugodtan elment.

Mindketten vérbe borult szemmel meredtek utána. Kovács Gergő felhördült.

–   Ez a te fajtád – támadt az asszonyra. – Ilyen zsiványok közé kevertél. Tolvaj Gergőt csináltak belőlem.

Az asszony forrósodva nézte ezt a fogcsikorgató nyomorékot. Dühe egyszeriben ellene fordult.

–   Elégszer mondtam kendnek, hogy üljön veszteg. Most megadta az árát. Me' lusta vót, me' kellett papolni a politikába, a szövetkezetbe. Kendért tettem ki a szűrét annak a gazdag legénynek? Kendért, aki ha nem tolvaj lesz, akkor koldus marad. És még kend beszél? Én a maga rothadt karjáért át nem engedem azt a félholdat, ha mindjárt idecsüngeti a testit a mestergerendára. Inkább legyen tolvaj Gergő, de a félholdat nem engedem. Érti, nem engedem. Ha velem akar élni ezután is, még most ebben a szent percben veszi a gúnyát, s jű velem a csendőrökhöz. Elmondja, mi hogy vót, hogyan akart kiforgatni minket ez a bátyám.

Az ember szája kétszer is megnyílt s becsukódott, míg kinyögte:

–   Hogy én a csendőrökhöz menjek? Ezt kívánod tőlem, Boris?!

De Boris többé egy szót se szólt, a kemence padkájáról hozta a csizmát, az ajtóról meg leakasztotta a férfi gúnyáját, öltöztette, mint egy gyermeket.

–   Legyen embere a cselekedetjének – mondta nagy későre. – Hagyná, hogy az én zsivány fajtám rátegye kezét még a félholdra is. Azt hiszi kend, hagyna minket az nyugton élni. Egyet zsarolna a sírig. Ilyen hasznot nem szerezhet neki... Aztán a tömlöcben kigyógyítják ingyért a szerencsétlen kezit... Még kosztolják is tavaszig. A végén majd eleresztik mint ártatlant. Mert hogy ártatlan, arról én felelek...

Kovács Gergő nyelt nagyokat, mind nagyobbakat. Hát ilyen asszony ez a Boris? De hiszen ez kegyetlenül okos. Ennek csak kard hiányzik az oldaláról meg bajusz az orra alól. – Na várj, Rácz sógor. Ebből talán meglátja a bíróság azt is, hogy ahhoz a másik egy holdhoz sincs neked jussod...

Ó, csak a kezét kigyógyítsák ebből a dagadásból a tömlöcben, akkor igazán jó lesz minden.

És nézte az asszonyt, a Borist. Ünneplőbe öltözött az is. Hej, most lett belé szerelmes igazán. Most, amikor el kell hagynia. De tudta, hogy megéri, hogy azután majd minden jobban lesz. A csendőrökig menet az aszszony is mind ebben reménykedett. Egymást túlbeszélve mondták el jövetelük okát a tiszthelyettesnek.

Az eleinte türelmetlenül hallgatta őket, de aztán ijesztően elcsendesedett, majd el is sápadt, mintha őt érték volna tetten. Nézte két legényét, akik fültanúi voltak az egésznek, s alig bírta megkérdezni:

–   Maguk nem tudják, hogy mit doboltak ki a múltkor? Hogy aki lámpagyújtás után követ el valamit, az kötélre jut?...

Kovács Gergő mint egy tuskó vágódott végig a padlón...

(1934)