LEVÉL A BÁTYÁMHOZ!

Kedves bátyám! Tudatom, hogy a leveledet már hetekkel ezelőtt megkaptuk. Hogy csak most válaszolok, annak az az oka, hogy minden testvéri szeretet dacára nem volt szívem a gyerekek szája elől bélyegbe ölni a pénzt. Most is csak úgy tudom elküldeni, hogy a Sós Pali katona fia újévi szabadságra indul.

A karácsonyi ünnepekre kívánt jó egészség és boldogság nem fogott rajtunk. Nem mondhatom, hogy kenyerünk nem volt, még csak nem is fáztunk, de az a piszok kemence úgy füstölt, mintha összebeszélt volna a háziúrral, akinek a decemberi házbért még nem fizettük be. No, de ti sem verhetitek a melleteket, mert amint kivettem soraitokból, ti meg az adóba tartoztok. Szóval nálatok falun is van panasz bőven. Szeptember óta nekem korhadásra van ítélve a karom, de azért néha-néha akad valami. Karácsony előtt a favágó-fűrésznél dolgoztam egypár napig. A gyerekek nőnek, csak az a baj, hogy amióta leesett ez a bolond nagy hó, nem tudnak kibújni a házból, mert hát cipője csak a nagyobbiknak van. Mikulás napján reggel, mikor felkeltem, csak látom, hogy szép fényesre pucolva ott áll az az ablakdeszkán, és várakozón kacsingat felém. – Hm – gondoltam, ez nekem szól, hiszen az én időmben is szokás volt vajegy cukorkát belédugdosni a lábbelibe. Most én kéne hogy felcsapjak Mikulásnak, karácsonykor meg angyalnak. De mi az ördögöt dugjak a cipőjébe? Kiforgattam a zsebeimet, hátha találok valamelyikben egy elbújt lejt, pár szem cukorkára. Hadd örvendjenek ennek a sovány hazugságnak. De bizony lej nem került, pedig mozgolódni kezdenek az apróságok az ágyban nagyon. A nagyobbik még mosolygott is álmában. Ej – gondoltam – ez igen szépeket álmodik, s ha majd meglátja az üres cipőt, lesz itt sírás. Mit csináljak? Álljak oda négyéves legénynek magyarázni, hogy hazugság a Mikulás-mese? Hát megérti? Még az aszszony is bajosan akar beletörődni, hogy karácsony ide, karácsony oda, hitelbe nem verhetjük magunkat, mert hát ő meszelni akar, mert hát az így szokás. Annyi bizonyos, hogy itt a mi utcánkban a szomszédok talán sohasem is meszelnének, ha nem jönne karácsony, húsvét meg a többi szentek. Pedig hát meszelni, úgy gondolom, magunkért kellene és nem a szentek örömére. Elég az hozzá, hogy az asszony rossz képet vágott a dologhoz, hát még a gyerekek.

Mondd, kedves bátyám, mit csináltál volna az én helyzetemben? Mert én mielőtt a gyerekek felkeltek volna, hát szégyen ide, szégyen oda, megugrottam. Egész áldott nap éhesen lődörögtem a behavazott utcákon. Kár volt. A feleségem három kanál kristálycukorral becsapta a kicsiket. Apró színes zacskókat csinált, és azt dugta a cipőbe. Hihetetlen, hogy milyen semmiségekkel vezetnek bennünket az orrunknál fogva. A gyerekek úgy örvendtek egész nap, hogy még este is attól csillogott a szemük, és hízó reményekkel fecsegtek a közeli karácsonyról. A rákövetkező napokban panasz nélkül tűrték az éhséget, mert bizony előfordult, hogy nem reggeliztünk. De hát miért volnának ők különbek, mint a nagyok? A tavaly, mikor még gyárban dolgoztam, az ünnepekre előleget kértem, aztán három nap alatt felzabáltunk mindent. Ittunk, durákoztunk a szomszédokkal, szóval vígan voltunk, aztán a másik ünnepig nyegtük az előleget, ráadásul szó nélkül lenyeltem a mérnök gorombaságait. Nem mertem visszafeleselni, az előleg gúzsba kötött. Munkát találni ritkaságszámba megy manapság.

Mikor néhányan össze akartak fogni minket, hogy béremelést kérjünk, hát húzódoztunk, féltünk, el találnak bocsátani, és egyszerre levonják az előleget; s akkor mi lesz? Ilyen semmiségek láncolnak minket, kedves bátyám, a járomhoz. De most, amint látod, észhez térek, és kérdezem: vajon nekünk az ünnepek nem olyanok, mint kutyának a cukor? Azt is megrugdossák, és amikor nagy ritkán cukrot kap, elfelejt mindent, csóválja a farkát.

Ezeket gondoltam én a mostani ünnepek előtt, és elhatároztam, hogy csinálok én karácsonyt, de olyant, hogy a nagyobbik fiam épüljön rajta.

Ünnep szombatján este felöltöztettem, még az anyja blúzát is ráadtam, mert nagykabátja nincs szegénynek. Aztán bevittem a belvárosba, sorra vettük a fényesen kivilágított üzleteket, és mutogattam neki. Ő, a csacsi, neki-nekikapott a kirakatüvegnek, hogy megkaparintsa a cukrokat, az apró mozdonyokat. Egy ruhásbolt előtt megkérdezte, mikor veszek neki egy olyan kabátot. – Hát azt én is szeretném tudni – feleltem neki, és sietve mentünk tovább. Élveztük ezt az ingyenmozit, ami szüntelenül ott pergett előttünk a ragyogó kirakatokban.

–   Látod, fiam – meséltem neki –, minek neked karácsonyfa, játék és a többi apróság? Itt mindent láthatunk és ingyen, a szemünktől semmit el nem vehetnek. Hogy miért nem viszünk haza is valamit? Hát ez már bajos dolog. Utunkat állja ez a vékony üveg. Vékony, fiam, de azért mégis két világot határol.

Sokáig bolyongtunk így. Nem is tűnt fel nekem, hogy a ritkuló járókelők közül egy vörös bőrkabátos fiatalember a nyomunkba szegődött. A fiam néma csodálattal kuporgott a karomon, nem győzött betelni a beszédes kirakatok kincseinek bámulásával. Közben megmutattam a nevezetes épületeket is a lurkónak.

–   Nézd, fiam, ez az ötemeletes ház arról híres, hogy amikor épült, három napszámos potyogott le az állásokról, persze többet nem másztak fel. Aztán itt van ez a remek Mátyás-szobor, itt a rendőrök törték be az oldalát egy munkanélkülinek a tavalyi tüntetésen. Szemben, ott a sötét kapu mögött van az a mozi, ahol a nyáron dolgoztam, amikor javították. De azóta nem jártam itt. Aztán ennek a nagy templomnak a tornyából három harangot leszedtek a háború alatt, és ágyút öntöttek belőle. Ha jól emlékszem, akkor is karácsony közelgett, és én sorban álltam a lisztesbolt előtt. A te nagyapádat pedig lehet, hogy pont akkor lőtték szét egy harangból öntött ágyúval.

Ekkor odajött hozzám a bőrkabátos, és szigorúan nézett rám.

–   Miért settenkedik itt a kirakatok körül? Igazolja magát.

–   De igazolványom, az nincs.

–   Szerencséje, hogy magával van a gyerek, mert bekísérném – mondta a bőrkabátos, majd hozzátette: – takarodjék haza.

Igen bizony, kedves bátyám, tovább nem potyázhattunk, haza kellett menni. A bőrkabátos majdnem hazáig követett.

A feleségemet nagyon elkeseredve találtam, éppen foltozta a gatyámat fekete cérnával, mert fehér nem volt. Egyebet mást mit írjak?

Most az újév alkalmából olyan boldogságot kívánunk, amilyent ti teremthettek magatoknak.

(1933)