nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A DALNAK MÁS LESZ A VÉGE

A DALNAK MÁS LESZ A VÉGE

Az öreg duda sok évtizedes hűséges bömbölés után végleg berekedt. Az utóbbi időkben már alig hörgött, öblös torkából csak sustorogva törtek fel a szaggatott hangok. Evégett sok munkás késve, lihegve érkezett. Órájuk az ilyeneknek nem volt, s a duda, ami után igazodhattak volna, nem hallatszott el hozzájuk. Örömmel fogadták az új duda érkezését. A régit pedig leszerelték. Megadással tűrte a munkások gúnyolódásait.

–   Vén hajcsár, mehetsz a lomtárba, hajszoltál minket eleget. Reggelenként percekkel korábban üvöltöttél utánunk. Leloptál az ebédidőnkből. Bestia ordítozásodtól a torkunkon akadt a falat, este pedig meghosszabbítottad a gürcölést. A pokolba veled!

Az öreg duda csörömpölve zuhant a kazánház betonpadlójára.

–   Minden hajcsár így jár egyszer, vén piszok!

A fögépész, úgy látszik, nem tudta, hogy rajta kívül van más hajcsár is a kazánházban, sértődötten kiabált fel a lakatosokhoz:

–   Pofa be, mert lerázom onnan az egész társaságot.

Ám az új dudával már az első héten bajok támadtak,  telve volt életerővel, olyan volt, mint egy fiatal dalárdista, aki egész nap énekelne, hogy saját hangjában gyönyörködhessék. Csakhogy ebben korlátozva volt, mert naponta alig hétszer ereszthette ki hangját. Reggel hétkor egyszer, tizenegykor kétszer, délután háromkor és este hétkor, végül éjjel egy órakor. Ilyenkor aztán emberül kitett magáért.

Mikor a gépész ráengedte a gőzt, valósággal kirohant belőle a hang. Reggelenként ijedten ültek fel ágyaikban: azt hitték, az utolsó ítélet trombitája harsog. Délutáni álmukat sem kímélte az új kürt.

Egy csípős téli reggel az új duda ellen cikket eresztettek meg az újságok: „Fékezzék meg ezt a renitens dudát. Legalább éjszaka ne rémítgessék vele a lakosságot.” A cikket a szedők talán nem egészen véletlenül az ostromállapot bevezetését tervező hírek mellé tördelték.

Az új duda tehát elég feszült atmoszférában foglalta el a posztját. Egy este hiába várta, hogy megszólalhasson. Az igazgatóság méltányolta a polgárok kérését, és elrendelte, hogy a hajnali és késő esti órákban nem kell dudálni.

A fűtő fejcsóválva jegyezte meg a szenet talicskázó munkásnak:

–   Hallod-e, komám, vacak időket élünk. Ezentúl nemcsak nekünk lesz kevesebb a szólásszabadságunk, hanem még a dudákat is ráncba szedik. Sehogyan sem tetszik nekem ez az ostromállapot. Sztrájk, az kell most!

A napszámos a fűtő arcát fürkészte, a vasútnál sohasem lehet tudni, ki a besúgó.

–   Estére gyűlésre hívtak a szakszervezetbe – folytatta a fűtő.

–   Az este négyszázan iratkoztak be egyszerre. Vége a tunyaságnak, barátom. Nézz utána, hogy közénk állj, ha nem akarsz éhen dögölve a talicskádba fordulni. És ha a rendes időn kívül szólani hallod a kürtöt, rohanj ide a pokol fenekéről is, mert...

–   Mi közöm nekem ehhez, én napszámos vagyok – ellenkezett a talicskás.

A fűtő dühösen hagyta abba a lapátolást.

–   Hát aztán. Talán neked rúddal áll a kapcád? A kollektív szerződésbe bevesszük a ti követeléseiteket is. A Dermata is segít nekünk.

–   Majd elválik a vallatásnál – mondta a talicskás, és kitargoncázott a szénhegyekhez.

A negyedórás ebédidő alatt a munkások apró csoportokba verődtek, és tanakodtak.

Románul, magyarul folyt a tanácskozás. Az arcokon forró izgalom égett, bár a februári hideg csontig átjárta a testüket, mégis melegség futkározott bennük.

Szombat este a munkások kimosakodva igyekeztek a szakszervezet felé. De a szakszervezet székházát megszállta a katonaság, ökölbe szorított kézzel fordultak vissza.

A fűtő elszontyolodva kullogott a fagyos úton. A nyakába jégszilánkok estek a zúzmarától vastag villanydrótokról. Azok azt a látszatot keltették, mintha a házakat tartanák együtt, hogy össze ne dőljenek.

–   Hova, hova? – toppant a fűtő elé egy didergő alak, akinek a háta mögött néhány kucsmás napszámos ballagott.

–   Hát te hová? – vágott vissza a fűtő.

–   A szakszervezetbe beiratkozni – mondta a szénhordó.

A fűtő kerek ábrázatáról egyszerre elvonultak a felhők.

–   Micsoda, hát meggondoltad a dolgot? Nahát, ez gyönyörű. Esküszöm, hogy gyönyörű. Híj, a kutyafáját, a fülembe belekapaszkodott a hideg.

Miközben megdörzsölte a fagyástól már fehéredő fülét, tovább ujjongott:

–   Igen, vihar után a nagy öröm, s lám, nem is egyedül jöttél. Hm, csak az a baj, hogy a szakszervezetet megszállták a hatóságok. Igaz, hogy mi a gyárban tartjuk a szakszervezeteinket, és ezt nem lehet bezárni. De azért mégiscsak piszkosság, hogy az embert erőszakkal kocsmába akarják kényszeríteni. Hát szabad időnkben ne hallgathassunk meg egy felolvasást, ne nézhessünk meg egy színházat? Munkásszínházunk volt, igazi munkások játszottak nekünk.

A napszámos csodálkozva hallgatta. A munkásszínház őt is érdekelte.

–   Az istenit, a szegény ember mindenhova későn érkezik – szólt a napszámos. – És most, mi lesz? – kérdezte a fűtőtől. Felbiztattak, hogy így sztrájk, úgy sztrájk. Hát akkor legyen sztrájk, elég a kínlódásból. Nyolc-kilencszáz lejjel havonta nem lehet kibírni a telet.

A fűtő egy pillanatig sem kételkedett ebben; oktatta őket:

–   Mondjátok meg a fehérnépeknek, ne ijedjenek meg, ha hétfőn szokatlan időben megszólaltatják velem az új dudát, s ha éjszakára nem megyünk haza. Az üzemekből addig nem jövünk ki, míg nem győzünk. Ők pedig jöjjenek a kölykeikkel a műhelyek elé. Tüntessenek. Mi bent a gyárban fogunk. Követelésünk megszaporodott azzal, hogy nyissák ki a szakszervezeteinket. Tyűh, ez a hideg. Az ember füle igazán csapokra járhatna, hogy zsebre vághassuk.

Hétfőn reggel nyolc órakor a fűtő megfogta a kürthöz vezető fogantyút, és meghúzta. A hang úgy szökkent ki a dudából, mint az ágyúlövedék, és a szélrózsa minden irányába szerteszét robbant a kitisztult ég alatt. Az emberek meghökkenve hallgatták, kiszaladtak a házak elé, és a vasúti műhelyek irányába bámultak.

A műhelyekben szinte pillanatok alatt állt meg a munka. A munkások az irodák elé tódultak. A főnökök fejvesztetten szaladgáltak ide-oda. Az aligazgató rágni kezdte a körmét, aztán kiszaladt az udvarra.

–   Mi van, fiaim, miért hagyták abba a munkát? – szólt atyáskodó hangon.

Egyszerre száz torokból tört fel a kiáltás:

–   Mi van a követeléseinkkel?

–   A vezérigazgató úr holnap Bukarestből meghozza a választ. Menjenek vissza, kérem, és folytassák a munkát.

–   Elég volt a hitegetésből! Éljen a sztrájk!

A kiáltozások úgy pattogtak a tömegben, hogy a besúgók azt sem tudták, hová kapják a fejüket. Az egyik fiatal mérnök a kőlépcsőre mászott, és belepirulva kezdett szónokolni:

–   Román testvérek! Ne hagyjátok magatokat félrevezetni. Gondoljatok hazátokra...

Tovább nem folytathatta, olyan lárma támadt, hogy szinte lesodorta a lépcsőről.

–   Le vele! A haza mi vagyunk. Tovább nem koplalunk!

Ekkor a vasúti hídon négy autókamion tűnt fel, zsúfolva rendőrökkel és csendőrökkel, zubbonygombjaikon megcsillant a napfény. Fegyvereik tompán, fenyegetően csillogtak.

–   Bezárni a kapukat! Őrséget állítani a kerítésekhez! Meg akarnak támadni. Hát ez a válaszuk, a fegyver?!

A tömegben mint az ostorok, úgy csattantak a szenvedélyes kiáltások. A vasrácsos kapu dörrenve csapódott be a rendőrök orra előtt. A kapustól elszedték a kulcsokat, s egy nagydarab cigányképű munkásnak adták:

–   Nesze, most te vagy Szent Péter.

A fiatalok vascsövekkel fegyverkeztek fel, csoportok alakultak, őrségeket állítottak.

Beszédek ropogtak. Egyre-másra emelkedtek szólásra a munkások. Voltak bohókás, kacagtató, lázító és lelkesítő, okoskodó és fecsegő felszólalások. Mintha megkönnyebbültek volna a beszédtől.

Közben hátul a kerítéseken a vasutas szakszervezet vezetőségi tagjai közül néhány bemászott, ezeket az igazgatóság már egy évvel azelőtt kidobta a munkából.

Diadalordítással üdvözölték őket.

Ezalatt a vasúti hidat ellepte az asszonyok tarkabarka sokasága. Szatyrokban, papírban élelmet hoztak. Veszekedtek a csendőrpatrulokkal: miért jöttek ide, nincsenek itt se tolvajok, se sikkasztók. Közben a vaskerítésen beadogatták az élelmet...

Így telt el az első nap.

Téli éjszaka borult a havas domboldalakra. A kémények beleolvadtak a sötétségbe. Szerencsére a hideg alábbhagyott. A hídon elhaladók láthatták, amint a műhely területén lámpák alá gyülekezett a munkásság. Őrséget választottak. Árnyékszerű alakjaik ide-oda vándoroltak a kerítések mellett.

Február tizennegyedikére virradt a város. Azokat, akiket eddig nyugtalanított a vasút reggeli és délutáni dudálása, most megnyugodhattak volna, mert a kürt néma maradt. De ez a némaság ijesztően hatott. A sztrájk borzongató lehetőségeket rejtegetett. Esetleg összeroppanthatja a rendet, nyugalmat, a kamatok élvezetét, hízó vagyonok létét.

Igen, ezen a reggelen nagy nyugtalanság fészkelt némely ember szívében. Ezek az emberek palotákban laktak.

Tíz órakor két század katonaság vonult végig a város főutcáján. Teljes hadi készültség, gépfegyverek meg ágyúk is. Csörömpöltek a bajonettek. A foltozott bakancsok egyhangúan trappolták az ütemet. Trapp, trapp...

A vasút környéke hadiállapot képét mutatta. Száz és száz asszony szorongott a műhelyek körül. Az élelmet nem engedték beadni a hatóságok. Az asszonyok szitkozódása, veszekedése mint viharmadarak vijjogása. Távolabbról azonban úgy hallatszott, mint árvízkor a víz locsogása vagy olvadáskor a jégpattanás. Bent a műhelytelepen feketén, gyűrötten, beesett szemekkel, egyre indulatosabban gyűléseztek a munkások. Néha átkiabáltak a vasúti töltésekre szorított asszonyaikhoz:

–   Rohanjatok ide, ne hagyjátok magatokat!

Az asszonyok meg is kísérelték, előrenyomultak, de a puskatusok kíméletlenül közéjük csaptak. A csendőrök káromkodva kérlelték az asszonyokat: – Maradjanak nyugton, mi nem akarjuk bántani magukat. A fene egye meg ezt az életet.

De az asszonyok újra rohamoztak. Csendőrök uniformisa, rendőrök, asszonyok ezer színű ruhája, szatyrok, papírok, edények, üvegek és a fagyott útról felverődött por, vezényszavak, a bentről kiordító munkások lármája kavargott. És ekkor a robbanásig feszült hangulatból újabb gyújtó szikra pattant ki. Fegyvereket vállról leparancsoló vezényszavak pattogtak, szuronyok, gépfegyverek meredtek a műhelyre. A hídon rohanó gumibotos rendőrök.

A födetlen fejű, szürke szemű vasúti munkás szemében villámokkal mutatott a híd felé:

–   Elvtársak, nézzétek, az uraknak, a kormánynak ez a válasza a mi követeléseinkre! Asszonyainkat puskatusozzák, hogy az élelmet ne adhassák be nekünk. Ki akarnak éheztetni.

A tömeg dörögve viharzott:

–   Megdöglünk, de nem engedünk!

–   Húzzátok meg a kürtöt, hívjuk segítségül a többi gyárakat. Hé, fűtő elvtárs, fújj riadót!

A fűtő berohant a kazánházba. Egész idő alatt táplálta a tüzet. A kazán hatalmas keble dohogott. Feszültségjelző óráival mint valami szemekkel bámult a fűtőre. Fényes rézcsövek abroncsolták itt-ott. A főgépész, egy hízásnak indult alak, kék köpenyében ott állott a kazánházban. Vérmes szemeivel vészesen pislogott.

–   Nem fogunk dudálni, nem engedem – morogta haragosan. A fűtő mögött négyen-öten tolongtak még.

–   Maga most nem parancsol, félre az útból! – kiabáltak igen hangosan. – Maga is munkás, a fenébe. – A főgépész megfogott egy jó hosszú vaspálcát.

–   Leütöm, amelyik közeledni mer. – Az egyik munkás nekiugrott, és elkapta a vasat, de a főgépész jó erőben volt, és ellökte a vékonydongájú fiatalembert, a rúddal maga körül csapkodott. A többiek lefegyverezték és kilökték a főgépészt az ajtón.

–   A piszok – sziszegte a fűtő. – Na, Bertuskám – ez a kazán becéző neve volt, –, most megkönnyítlek néhány szusszal. Te is, duduskám – nézett fel a kürthöz –, kiénekelheted magad. Én is kedvemre furulyázhatok.

–   Ne politizálj, húzd meg már! – kiáltott reá az egyik, amelyiknek vérzett a keze feje. A némaságra ítélt duda vészjóslóan elbődült, a tető gyengén remegni kezdett. Most, hogy szabadon kiereszthette a hangját, most mutatta meg, hogy mit tud. A fűtő karján keresztül a duda torkába költözött mindaz, ami a munkásság torkát szorongatta.

Ó, a duda hangja nem a dudáé volt már, a tömeg egybekovácsolt tiltakozása volt. Végigszáguldott a város felett, ki a távoli dermedt erdőkbe, falvakba, betört a kunyhók ablakán, a bentülő munkanélküli talpra szökkent, és rohant a vasúti műhelyek elé.

A tágas paloták gazdái rémülten kapkodták elő csillogó óráikat, és tűnődtek, vajon kiknek a végórája ez! Az utcán rohanó lábak mind-mind le a vasúthoz. A duda szüntelenül üvöltött, nem, nem üvöltött, a munkások fülében dalként dorombolt.

Igen, ezt érezték. De a kapun kívül asszonyok, gépfegyverek álltak szemben. Nem, nem lehet ölelkezni. Az elbámészkodott katonák, akik civilben munkásfiúk vagy falusi legények voltak, remegni kezdtek. A duda csodálatos hangja átjárta az ő szívüket is; a kapun belül testvérek vannak, és ők fegyverrel jöttek ellenük?

És a vasút vészjelére válasz érkezett. A Dermata bőrgyár öreg dudájának méltóságteljes búgásával. Olyan volt ez, mintha eddig egy elveszett gyermek kiáltozott volna a rengetegből, és az anya válaszolna neki.

–   Itt vagyok, fiam, ne félj, jövök, és segítek.

A két duda felelgetett egymásnak, a falusiak megállottak szekerükkel a vasút melletti országúton. Ráncos arcukon verejték csurgott a belső indulattól.

Egy katona meg egy csendőr annyira elernyedt, anynyira a dudaszó hatása alá került, hogy nem lökdösték tovább az asszonyokat. Azonnal leváltották őket és elkísérték, de nem érezhettek bánkódást, az arcukról megkönnyebbülés sugárzott. A katona odaszólt a körülötte nyüzsgő, didergő tömegnek:

–   Amiért katonák vagyunk, nem öldöshetjük le testvéreinket.

Megéljenezték.

Ezalatt a vezérigazgató is előkerült. Izzadó homlokkal ült egy bolondul száguldó autóban, dühösen káromkodó, fenyegetőző emberek ugráltak félre előle. A műhely kapuja előtt magányosan állott fel az autóban. Rendőrtisztek vették körül. – Beszélni fogok a munkássághoz a főkapu előtt. Idecsődítem őket. Ezalatt hátul a kerítéseknél hátba kell támadni őket.

A rendőrök, csendőrök a műhely mögé kerültek. De künt az utcán is készült valami. A Dermata-munkások futólépésben száguldoztak az állomás elé, a dudák pedig bőgtek, bőgtek szüntelenül.

És a többi üzemek egymás után álltak le, s az utcára öntötték a munkásokat. Kiáltások röppentek fel:

–   Tüntetni, felvonulni a belvárosba!

–   Úgy van, a katonaságot csaljuk el a vasúttól!

Mint egy hatalmas gépezet indult meg a tömeg. Az utcákon hömpölygött, fel a főtér felé.

Ének, jelszó hallatszott a gigászi lármában:

–   Le az ostromállapottal! Munkát – kenyeret, le a terrorral!

A kereskedők dörögve húzták le az üzletek rolóit.

Az utca szélén vagy két öl hántott tűzifa állott. Ezer és ezer kéz ragadta meg a dorongokat, fegyverként lendültek fel a vállakra. A fahasábok megint erdővé alakultak a tömeg felett. A Szamos-hídon túl erősödött a lárma. Lövések pukkantak, kirakatok csörömpöltek.

A vezérigazgató éppen akkor ért a beszéde végére.

–   A fizetésjavítást teljesíti a kormány. De az üzemi bizottságokat nem ismeri el. – Illatos zsebkendőjével megtörölte izzadó homlokát, és riadtan meredt a rácsokon túli munkásokra, akik vagonok tetején, szénhalmazokon állingáltak. Piszkosak, fáradtak voltak az éjszakai álmatlanságtól és hidegtől. Az igazgató folytatta:

–   Nyissátok fel a kapukat, és távozzatok nyugodtan, becsületszavamra fogadom, hogy senkinek sem esik bántódása, senkit le nem tartóztatnak, de az elbocsátott munkásokat nem vehetjük vissza.

Ekkor egy magasrangú katonatiszt szólt a munkásokhoz, és megerősítette az igazgató szavait. A munkások közül néhány „jól van” kiáltás repült a vezérigazgató felé. De a tiltakozó morajlás rögtön el is nyomta.

–   Nem megyünk sehová, amíg nem teljesítik minden követelésünket.

Míg így zajongtak, tanácskoztak, az egyik nehéz hátulsó kapu kifordult a sarkából. Csendőrök, rendőrök áradata lepte el az udvarokat. Vagonkerekek között, vashalmazokon bukdácsolva jöttek szuronyt szegezve. A főkaput is kinyitotta néhány hiszékeny munkás, be voltak kerítve, a csendőrök máris kifelé taszigálták a meglepett munkásokat.

Néhány mérnök egyenesen a dudához szaladt. Azonnal leszerelték. Az új szirénát száműzték, amiért a munkásoknak segített.

A kapun kívül detektívek, csendőrök stoppolták le a meghökkent embereket. Fogcsikorgatás, elfojtott szitkok, dühös kifakadások morajlottak.

Némelyek öklükkel verték a fejüket.

–   Hol tartottuk az eszünket? De jön még a kutyára dér. Lesz itt még sztrájk.

–   Oszolni! Oszolni! – ordították az ide-oda nyargaló detektívek. Szuronyok villogtak. A hegy felől fagyos, hideg szél süvöltött, Egy komor felhő elnyelte a napot.

Kulcsok.

Kulcsok zörögtek, és kitárult a cellaajtó, a fűtő rúgásoktól lendülve berepült a büdös cellába. A fejével nekiesett a szemközt levő falnak. A homlokán felrepedt a bőr, vér csurrant az arcába. Feltápászkodott, ránézett a falra: ceruzával rajzolt sarlót és kalapácsot látott, alatta írás:

–   Elvtárs! ha kimegyünk, újrakezdjük. – A fűtő elmosolyodott, bár az oldalába kapott rúgás veszettül fájt. Kotorászott a zsebében, és egy gyufaszálat talált. A végét belemártotta a homlokán csurgó vérbe, és írt:

–   Gilt, benne vagyok. Ha kimegyek, folytatjuk, de jobban fogjuk csinálni. Fogok én a dudán még énekelni, de annak a dalnak más lesz a vége.

(1933)