nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
CIPŐVIZIT

CIPŐVIZIT

Októberi eső mosta az éjszakába merült várost. Egyhangú suhogása beszüremlett a forró kemencékhez is, amelyekben az utolsó sütés pirult. A folyosón meg a péküzlet polcain ropogós kiflik, zsemlyék, behemót barna kenyerek sorakoztak egymás mellett. Csak az imént hordták ki a kemencéből. A sápadt villanyfényben ingregatyára vetkezett péklegények imbolyogtak. Beesett szemükkel, élesen kidudorodó arccsontjaikkal halálfejű embereknek tűntek a homályosabb szögletekben. Szemük mindegyre a kerek faliórára tévedt.

A percek lassan múltak, mintha százkilósokat aggattak volna a mánusokra.

Péter, az alig tizenkét éves inas, kétségbeesetten küszködött az álmossággal. Fejét mindegyre leejtette, kezéből kihullott a fényesítő kefe, rá a lábára. Erre újra felkapta fejét, a kefét is felemelte. Négy pár cipő sorakozott a pulton. Egy óriási cugos cipő, a Vízi főnök úré, egy valamivel kisebb, fűzős, a nejéé s két egészen kicsi, a tizenkét éves kisasszonyé és a negyedik osztályos úrfié. Egészséges horkolásuk a folyosóra is kihallatszott. A főnök úr családfőhöz illően elöljárt a hangversenyben. Akkorákat horkantott néha, hogy Péter ijedtében felrezzent abból a kábult szédületből, amely már-már álomba ringatta.

Milyen jó is volna legalább állva elaludni, ha a főnök úr álmában is nem volna a sarkában. De a sarkában van, öt órakor felébred, s akkor... Nem is jó erre gondolni.

Most éppen az úrfi vadonatúj sárga félcipőjét vette kézbe. Vágyakozva nézte, forgatta, egyszer még saját lisztporos, szakadozott lábbelijéhez is hozzámérte. Ó, ha neki is ilyen szép cipője lehetne, és ha ő is oly jóízűen aludhatna, mint az úrfi...

Inaskodása kezdetén, az első napokban ébren tartotta az az öröm, hogy ezután minden hajnalban teleeheti magát a jó ropogós kiflivel, amibe azelőtt vajmi ritkán kóstolhatott. De az éjszakázás a dagasztóteknők fölött meg a perzselő kemencék szájánál, este hat órától reggel kilencig – és a szerteszét mászkáló ruszlik ízetlenné változtatták a ropogós süteményeket. Utóbb már mintha csak gittet rágott volna. És ez most már így lesz az egész hosszú életen át? Válaszként egy erős, durva hang, a felébredő főnöké dörrent a fülébe.

–   Mozgás a cipőkkel, hé! Miért nem indultok már a süteményekkel? Kifordítlak a bőrödből, Péter, ha Guráthék ismét megelőznek.

Péter az úrfi fényesen tündöklő sárga cipőjét odaállította a másik három mellé, s egy deszkán, mint valami tálcán, beadta a hálószoba ajtaján. Milyen gőgösek is azok a cipők...

Ezt már a vízcsap alá hajolva gondolta. Jéghideg vizet locsolt arcába s a szemébe, de mit sem ért az. Álmos maradt azután is annyira, hogy szemgolyója nyilallott belé. A segédek ezalatt veknit, kiflit, zsemlét számláltak a kosarakba. Az elévánszorgó inasok nyögve vették a hátukra. Péter is majd megszakadt a kosár súlya alatt. Megindult az esőtől lucskos utcákon a külváros felé. Homályos, elfüggönyzött ablakok bámultak utána. Öt órára harangoztak valahol. A Péterrel egykorú fiúcskák és leánykák javában aludtak még. De neki mennie kellett, hogy bezörgessen a fűszerüzletekbe s némelyik magánház ablakán is. Itt is, ott is beadott a süteményekből. Kapják készen azok a boldog fiúcskák meg leánykák, ha majd nyolc óra felé reggelihez ülnek.

Visszafelé jövet, úgy fél nyolc körül, összetalálkozott iskolába igyekvő régi pajtásaival. Utcabeli fiúkkal otthonról. Egy évvel volt öregebb náluk. De azért nem bírt felvidulni, ímmel-ámmal felelt kíváncsi kérdezősködéseikre. Hogy hát sok kiflit eszik-e? Nekik nem hozhatna-e? Fáradtan adta értésükre: elment már az étvágya a kiflitől, inkább aludni, mindig csak aludni szeretne.

Barátai elkomolyodva köszöntek el, s a friss sárban továbbmentek az iskola felé. Rojtos könyveiket hónuk alá szorítva szökelltek át a pocsolyákon. Nadrágjuk fenekén kisebb-nagyobb foltok éktelenkedtek, könyökükön is virított egy-egy, akár valami száradó seb a térdükön. Péter is odébbvánszorgott kiürült kosarával a hátán, mint valami fáradt csiga.

*

Mikor befordult abba a belvárosi utcába, amelyben a péküzlet messziről felhívja magára cégtáblájával a figyelmet, Vízi úrfi és Vízi kisasszony épp akkor robogott el a kis sportkocsin az iskolába. A kis pónilovat az úrfi hajtotta. A gimnázium előtt a kisasszony könynyedén lerepült a bakról, a kis póni meg vígan tovább trappolt az úrfival az állami elemi iskola felé.

Péter ezalatt megérkezett a pékműhelybe, ledobta hátáról a kosarat, s megkönnyebbülten ment, hogy lefeküdjék s aludjék hosszan, sokáig, de Vízi úr bömbölve hívta vissza, kezében magasra tartott egy fényesre politúrozott tolltartót.

–   Szaladj az úrfi után, az iskolába, Péter, itthon felejtette.

Péter mondott volna valamit, de már ki is lökdöste a kapun...

Az úrfi áladta a gyeplőt a kocsisnak, s fürgén szaladt fel az iskola lépcsőin az emeletre. Tisztán tündöklő sárga, új cipőjének nyikorgása mindenkinek feltűnt. Hanyagul cibálta le magáról felöltőjét, s az akasztóval nem sokat törődve lökte fel a fogasra egyensapkáját. Púposan duzzadó táskáját, padjára dobta, padtársával, egy szőke fiúval kezet fogott.

–   Szervusz, Lajos.

–   Szervusz – s ezzel a szőke gyerek mindjárt nekiesett az úrfi táskájának. Az elékerülő vajas kiflik máris a fogai közt ropogtak. Mohón falta fel őket; nem azért, mintha éhezne. Dehogyis, az apja mérnök, s jól megreggeliztették otthon. Csak hát mert így szokták ők azt Vízivel. Jó barátok, Lajos megette a kifliket reggelenként, tízóraira aztán Vízi falta fel a Lajos sonkás zsemlyéit.

Péter barátai az utolsó padokban lármáztak. Ők is csereberéltek nadrággombot rozsdás ceruzavédővel, parittyagumit bicskával. Egy másik csoport, fejét összedugva, egy cigányképű, barna gyereket faggatott. Arról susogott az nekik, hogy az éjjel testvére született. Édesanyja reggelig jajgatott, csupa vér volt az ágya. Szó esett a bábapénzről is és arról, hogy télen majd nagy „rumlit” rendeznek a munkanélküliek.

–   Jól is teszik, én ma sem frustokoltam – súgta egy sápadt képű, nyúlánk fiú.

Lajos az első padban éppen akkor nyelte le az utolsó falás kiflit. Vízi pedig elújságolta, hogy már tudja fogni a rádión „Budapest kettőt”, s megtanulta a „magyar hiszekegyet”.

Ekkor betoppant a tanítónő. Őszült már a haja, vastag falú szemüveget viselt, de az osztály hátsó felét mégsem látta a katedráról. A fiúkat mindegyre összetévesztette. Csak az ernyőjét akasztotta fel a fogasra. Szürke kabátját le sem vetette. Tempósan, lassan megimádkoztatta az osztályt. A fiúk táskáikat, könyveiket csak azután rakosgatták be a padba. Vízi ekkor eszmélt rá, hogy a tolltartóját otthon feledte. Kicsit, de alig szikrányit elsápadt. Hideg csillogású szemüvegével a tanítónő ma szigorúbbnak látszott, pedig anélkül is elég szigorú volt. Nem tűrt semmiféle mulasztást vagy rendetlenséget. Karba tett kezekkel kellett ülni előtte, hamar osztogatta nádpálcájával a tenyereseket. Azok ott hátul kaptak is eleget minden órán. Egyszóval Vízi szurkolt valamicskét, de még a „micskénél” is enyhébben. A tanítónő náluk vásárolja a vizes zsemlét, de mindig tejeset adnak neki. Remélte, majd csak elnéző lesz ez egyszer. Különben a Vízi „külalakja” mindig kifogástalan. Fülét, körmét, fogát és cipőjét mindig példaadónak találja. Ennyi érdem után csak nem lesz „pacsi”.

A tanítónő végzett az osztálynaplóval, beírta a hiányzókat, lassú léptekkel megindult a padsorok között. Vaksin hajolt a fiúk füléhez. Diadalmasan fedezett fel minden kis koszt. Jól megcsavarta a piszkosnak ítélt fület, és ezt sziszegte:

–   Mi az, te kosztelep, megint nem mosdottál?

Igazi szenvedélye azonban mégis a tiszta cipő volt. Élt-halt azokért. Szerinte a kifogástalanra fényezett lábbelik körül forgott az egész világ. Akinek gondozatlan, mocskos a cipője, az lélekben is szennyes utakon tévelyeg. Hogy valójában miért dühöngött a mocskos cipők láttára, ezt csak Freud lélekbúvár állapíthatta volna meg. De lehet az is, hogy a kisebbségi sorban élő „nemzetnapszámos” keserűségét öntötte ki a koszos cipőkre.

Az első padokban, körülbelül az osztály közepéig, úgy-ahogy tűrhetőnek találta a cipőket, de azon túl, ahol már Péter barátai ültek, kitört a botrány.

–   Te miért nem takarítottál cipőt? – rivallt rá a cigányképű gyerekre.

–   Én keféltem eleget, de nálunk nagy a sár...

–   Állj ki a táblához. Te is – mutatott rá egy sápadt, kék szemű fiúra.

–   Tanító néni, nekünk még kenyérre se jut, nemhogy krémre. Én takarítottam, de csak köppel...

–   Ó, te disznó, na állj csak ki a táblához, hogy ne köpködj máskor.

Négy-öt fiút is kizavart oda. Az egyikre ráparancsolt, hogy adja kezébe a katedrán heverő, hasadozott végű nádpálcát. A felszólított olyan siralmas arccal engedelmeskedett, mint a halálraítélt, aki saját magának ássa meg a gödröt. A többiek sírásra görbülő szájára ráfagyott a csend. Még a falon függő hasznos háziállatoknak, tyúkoknak, teheneknek s disznóknak a szeme is a nádpálcás tanítónőre szegeződött, aki ráparancsolt Vízire:

–   Vízi fiam, állj fel a padra, hadd lássák ezek a haszontalanok, milyen egy rendes, tiszta fiúnak a cipője.

Vízi fürgén, bár nem éppen jókedvűen a pad tetején termett. A lábára szegeződő szemek alatt azonban lassan átjárta a büszkeség. Íme, ő a mintakép, ha ezt megtudják papáék...

Ekkor félénken nyílt az ajtó, s egy sápadt, karikás szemű, borzas fiú oldalgott befelé, elnyűtt, lisztporos, barna ruhában, sárral és liszttel összemázolódott cipőben.

A hátulsó padok szurkolói rögtön megismerték tavalyi osztálytársukat, Péterkét, a Víziék pékinasát.

A tanítónő megfordult, de mivel szemüvegét a nádpálcázásnál mindig le szokta tenni, hogy le ne pottyanjon az erős testmozgástól, vaksin meredt a belépőre. Azt hitte, hogy egyik elkéső. Felháborodva intett neki:

–   Gyere csak ide te is, fiacskám, hát elkéstünk...

–   Tanítónő kérem, én...

–   Egy szót sem... Te leszel az első...

Péter nemigen értette, minek a közepébe cseppent, az erélyes hangra önkéntelenül is odaállott a többiek mellé, kezében a politúros tolltartóval. Bámulta az úrfit, miért áll a pad tetején gyönyörű, sárga, új cipőjében, amit ő hajnalban még gyönyörűbbre kefélt. A tanítónő nádpálcájával éppen arra a cipőre mutatott.

–   Ilyen tisztára takarítsátok ki ti is. És hogy ezt jól észben tartsátok, nyújtsátok ki a tenyereteket egyszerre, nem fogok egész órán át veletek vesződni.

A fiúk félve tárták ki tenyerüket. A nádpálca suhogott.

–   Jaj, jaj, tanító néni drága – bődült el az első fiú a sorban –, mi sáros utcában lakunk, nincs pénzünk a...

De a tanítónő hivatása magaslatán érezhette magát. Nem kegyelmezett. Mit neki a külvárosi sár és a szülők pénztelensége. Nem olyan nagy dolog a cipőtakarítás. Húszévi gyakorlatában eléggé kiismerte ezeknek a gyerekeknek a fondorkodásait. Meg aztán a pálca sohasem árt.

Kettőt-kettőt sózott mindenkinek a tenyerébe. A fiúk szeméből omlott a könny, de tartották, amíg a halálsápadt Péterre nem került sor.

Vízinek a pad tetején eszébe sem jutott közbeszólni. Azon sem igen ütközött meg, hogy az inasuk szeme miért szegeződik oly mereven reá. Csak azt látta, hogy lobban valami az inasuk szemében, s hirtelen odatartja tenyerét a nádpálca alá. Úgy tűnt az egész osztálynak, mintha most ébredne fel valami rossz álomból egy annál is borzasztóbb valóságra.

Mikor a nádpálca széthasadozott végével lesújtott, belérándult a fiú egész teste. A levegőben suhogó nádpálcát elkapta, s mire a rémülettől megfagyott osztály számot adhatott volna, hogy mi történt, az ablaktáblák egyike csörömpölve hullt ezer darabra. Egy fényes tolltartó s a nádpálca zuhant le az üvegcserepekkel.

A fiúk felugráltak a padokból, s diadalmasan meredtek a pékinasra, aki színéből kikelve üvöltötte:

–   Tanítónő, ennek a Vízinek én takarítom a cipőjét. Mosdóvizet is én eresztek neki. Kocsival jön, és kocsival megy... Tudjátok mi ez, fiúk? Tudjátok... – az erős felindulástól nem tudta folytatni, hangja belefulladt patakzó könnyeibe meg a hátulsó padsorokban kirobbanó lármába. Tolltartókkal, öklükkel kezdték verni a padokat, dobogtak, fütyültek.

–   Fiúk, fiaim – sikoltotta a tanítónő halálraváltan, s a szemüvege után kapkodott. Reszkető kezével sikerült feltennie valahogy, s halálraváltan nézte meg Pétert, majd a padról leugró Vízit.

–   Igaz ez, Vízi, igaz ez?...

–   Igaz – sütötte le szemét az úrfi.

A tanítónő egy szót sem szólt többet, keze tétován kereste a katedra szélét, roskadozó léptekkel kitámolygott az osztályból. A hátulsó padokból mint a lavina zúdultak a fiúk előre. Vízit félregázolták az útból, s minden oldalról Péterbe kapaszkodlak, rángatták, csókolták.

Vízi védelmet kérő, esdeklő tekintettel lapult a tábla mellé. Péter azonban nem látta meg a szemét, csak a sárga cipőjét, jó ruháját s kitelt arcát, amögött meg a pékműhelyükben árnyékszerűen imbolygó alakokat, amint egyre felnéznek az órára, s várják, hogy virradjon.

(1933)