AZ ÖREG MÁTÉ ÉS A „STOP”

Gyönyörű ősz volt, a gyümölcsfák ágai majd leszakadtak a termés alatt. A falubeli asszonyok is elnehezült járással cammogtak, szoknyájuk elöl megkurtult, s keresztneveken törték a fejüket. Az öreg Máté gazdájának az udvarán minden talpalatnyi helyre szénát, szalmát és más takarmányfélét halmoztak fel. Az udvar végében meddő diófa terpeszkedett száraz, lombtalan ágaival. Olyan volt a dúsan megrakott gyümölcsfák között, mint egy megüszkösödött csontváz. Helyére boglyát lehetett volna rakni. A gazda el is határozta, hogy kivágatja, mihelyt az öreg Máté fia végez a marharépa lerakásával. A tornácra könyökölve sürgette a katonaság előtt álló legényt. Közben bosszúsan nézte a nyugaton borúsodó eget, majd a szántógépet javító lakatost, aki sehogyan sem boldogult. Türelmetlenül nógatta.

Ezalatt Mihály, az öreg Máté sugár legényfia nekigyürkőzött az útban levő diófának. Minden csapás után jobban remegett a vén fa, de a fejsze irgalmat nem ismerve faragta mélyebbre az irtózatos sebet. Még néhány csapás hiányzott, hogy a földre dőljön. A gazda mindent látó szeme kigyúlva vette észre, hogy a tyúkok serege épp akkor futott a fa alá kapirgálni.

–   Vigyázz a tyúkokra, Mihály bődült rá a legényre.

–   Tessék? – fordult meg kérdő arccal a verejtékező fiú, de ebben a pillanatban vésztjósló recsegéssel kidőlt a vastagtörzsű fa. Mihály nagyot ugrott, de nem arra, amerre kellett volna, hanyatt esett a zörögve lecsapódó súlyos ágak alá. Állati ordítása betöltötte a környéket. A féltett tyúkok viszont sértetlenül, kotkodácsolva rebbentek szerteszét. A gazda káromkodva ugrott keresztül a tornác korlátján.

–   Ide hozzám mindenki!

Az öreg Máté és a lakatos ragadták meg legelsőül a kidőlt fát. Rohantak a szomszédok is. Néhány csapással elmetszették a diófa utolsó inát, aztán leemelték az iszonyúan hörgő legényről. Az öreg Máté könnybelábadt szemmel nézte a fiát, büszkeségét, öregsége gyámolítóját. Jajvaszékelő feleségét félretaszította, s Mihályt ölébe kapva vitte egy szalmacsomóra.

–   Papot, hívjatok papot! – visított az öregasszony.

–   Orvos kell ide! – kiáltotta túl a lakatos káromkodva.

–   Hol talál itt orvost? – lihegte az öreg Máté.

–   Akkor szekeret, de gyorsan, és be vele a városba rögtön. Beszakadt a bordája, úgy látom.

–   Hordáskor szekeret? – morogta kedvetlenül a gazda. – Aztán nyilván eső lesz, nem indulhatnak el. Hívjátok a bábát. Az majd helyrekenegeti.

Az öreg Máté szó nélkül megfordult, s a szomszéd kisgazdától elkérte a kétökrös szekeret. Széna közé ágyazta be a nyöszörgő legényt. Sápítozó anyját mellé ültette, s a lassú ökrök elindultak a húszkilométeres útra. Dűlőkön és hegyeken át kocogtak kérődzve. Közben megeredt az eső. Az öreg Máté konokul a földre szegett fejjel ment az ökrök előtt. Anyókája a legény fejét leborította szoknyájával, és együtt sírdogált az esővel. Fogatlan szájából érthetetlen fohászok szálltak fel oda, ahol időnként mennydörgés robajlott ki a felhők mögül. Ráncos, repedezett ujjú kezével a fia forrósodó arcát simogatta.

Hajnalra értek Kolozsvárra. A lassú ökrök végre a klinikák elé lépegettek. Az öregember patikaszagú, hűvös folyosókon tévelygett egyik ajtótól a másikig. A kórházi szolgák nem tudtak magyarul, az öreg meg egy kukkot sem románul. Mikor végre az egyik ápoló segítségével tudatta, hogy mi járatban van, akkor az ügyeletes orvos kurtán-furcsán megmondta, hogy csak úgy veszik be a fiát, ha előre fizet.

–   Szegény béres vagyok, nagyságos uram. A legény is cseléd, most ment volna katonának. Meghaljon, mert nincs pénze?

–   Vigye a Vöröskeresztbe, ott felveszik pénz nélkül.

A két egykedvű ökör újra az idegen utcákon cammogott. Nem ismerték a járást, sem ők, sem az öreg Máté. Ide-oda keringtek, hogy az utcák zűrzavara megint csak a klinikák elé bolondítsa őket. Az öreg káromkodni kezdett. A mellettük elsuhanó autók után köpött. Átkozta az ezerfelé vezető utcákat, amelyeken túl a Vöröskereszt-kórház rejtőzködik valahol. Fehérkesztyűs, román szavú rendőrök térítgették ide-oda. A főtéren tilos volt ökrös szekereknek keresztülhajtani. A keserűség robbanásig feszült az öregben. Látta, hogy a fia arcára egyre sápadtabb színt fest a belsejében romboló halál. Szempillája olykor felpattant, s rácsudálkozott az emeletes házak tetejére. Édesanyja is belebámulta fájdalmát a város délelőtti forgalmába. Csak az öreg Máténak nem állt módjában a városnézés. Az éhes ökröket csázta jobbra-balra, nehogy beléakadjanak valamelyik átkozott autóba.

Valahogy a piacra értek, a Széchenyi térre. Itt volt a legnagyobb forgalom. E percben azonban éppen egy pillanatnyi néptelenség pihent az úttesteken. A piactérre torkolló keresztutcák közepén kis fadobogón állt a forgalmi rendőr. A piac felé fordulva bámészkodott, nem vette észre a hátulról közeledő ökrös szekeret. Nem is volt fontos. Vigyázott mellette a vastalpon forgó pirosbetűs stoptábla. Épp tilosra volt állítva.

Az öreg Máté nem tudta, mire int az a stop. Különben se látta ő azt most. Vezette az ökröket, amerre a legrövidebbnek látta az átjárást. A rendőr hirtelen hozzáugrott, s vállon ragadta, az ökrök ezalatt továbbmentek.

–   Te, nem látsz? – mutatott a rendőr a stopra. – Mikor ez így áll, akkor meg kell állni. Azt teszi, hogy stop. Mikor elfordítom, akkor hajts, mert nem stop.

Az öreg türelmetlenül vonogatta vállait. Nézte a stopot, majd a rendőrt, s egy kukkot sem értett az egészből.

–   Ne tartson fel engem, biztos úr, halálán a fiú.

És már ment volna, csakhogy a rendőr meg az ő szavát nem értette. Na, meg a rendellenséget sem tűrhette. Neki elvégre semmi köze ahhoz – hacsak késsel vagy méreggel nem ölnek valakit –, hogy ki születik vagy haldoklik. Parancsa volt, hogy a parasztokat megtanítsa a forgalmi szabályokra. A stop-táblát és a fehér kesztyűt akkoriban avatták fel a kvesztor akaratából. Meg aztán ez a paraszt biztosan dacból nem akar szót érteni. Mérgesen segített megfordítani az ökröket a szarvuknál fogva.  Az öreg most már egyáltalán nem értette a dolgot. Káromkodott, s fordulásnál nem a rendőr jobb, hanem a bal oldalán hajtott vissza. Ez is öreg hiba volt. A rendőr kiveresedve újra megfordította a szekeret. Vissza az egész!  Közben az ökrök majd beleszaladtak hegyes szarvukkal egy arra robogó autóbusz ablakába. A járdákon összeverődtek a gyalogjárók. Szánakozva nézték az öreg paraszt küszködését. Már másodszor térítette vissza a dühös rendőr. Büntetésből-e avagy csak a sorrend kedvéért, az időközben összetorlódott járművek mögé kellett állnia. Mikor újra rákerült a sor, ismét csak hiba csúszott a dologba. Ezúttal bevárta ugyan az átkozott stop elfordulását, de a megzavart ökrök nekiiramodva ismét a bal oldalon ugrottak meg a rendőr intése előtt. A rendőr nem hagyhatta annyiban a dolgot, mert a bámészkodók kinevették, azért is visszatérítette a szekeret. Az öregasszony ezalatt hűlni érezte a fia tüzes arcát, s potyogtak a könnyei. Nyöszörgő fia tágrameredő szemekkel nézte a minduntalan előtte keringő fehér táblát, a vörös betűkkel. Végeláthatatlan sorban izzott előtte a négybetűs tilalom, Stopstopstopstop. Szíve őrülten kattogott, majd egy utolsót dobbanva, hirtelen kihagyott, véglegesen lestoppolt. Az öregasszony felordított kínjában:

–   Hajts, Máté, megállt a vér benne, jaj, nem ver már a szíve...

Máté együtt fújt a reszkető inú, elvert ökrökkel. Azok ijedten forgatták nagy szemfehérjüket. Az öreg rápillantod ordítozó anyókájára, majd elcsendesedett fiára, vetett egy vad pillantást a bámészkodókra is, aztán hirtelen feje fölé kanyarította hosszú ostorát, s fiatalkori lendületének utolsó fellobbanásával irtózatosat cserdített az ökrök szeme közé. Az ostordurranásra megrázkódtak a bámészkodók, a következő pillanatban a két ökör eszét vesztve vadul száguldott neki a rendőrnek. Ledöntötték a stop táblát, s vaktában felrohantak a szemközti járdára, belé a szekérrúddal a kirakat üvegébe. Az öregaszszony kibukfencezett az útra, úgy is maradt elnyúlva, mint egy rongycsomó.

Az öreg Máté meg csak állt mereven, fogcsikorgatva a ledöntött stop-tábla mellett, s mikor egy másik előfutó rendőr segítségével hátrakötötték két kezét, csak ennyit mondott:

–   Most aztán akár fel is akaszthattok.

(1933)