nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
CSAK HALVA SZÜLESSÉK

CSAK HALVA SZÜLESSÉK...

–   Na, aztán ne morogjon, és ne szitkozódjék, ha lánya lesz – mondta az öreg bábaasszony, aki az Úttelep összes lakóinál a világra segített már néhány sápadt, nyafogó kölyköt.

–   Nem bánom, akármi lesz, csak halva szülessen – válaszolta a férfi, amint beléptek a künti éjszakából a petróleumbűzű szobába. Az ágyon verejtékezve, nyögve, hörögve fetrengett az asszony. A gyerekek riadtan dörzsölték álmos szemüket, és bámulták az anyjukat, aki kiverte őket az ágyból, kijajgatta szemükből az álmot.

–   Ezeket miért nem vitte a szomszédba? – mutatott a bába a gyerekekre.

–   Nem akartam felzavarni senkit – morogta a férfi –, majd itt a sarokban meghúzzák magukat. –  Gyertek ide, né! – S az egyik sarokba a tapasztott földre rongydarabokat lökött és egy áthuzatlan párnát.  – A kabátommal meg betakaróztok! – tette még hozzá.

A gyerekek egy csomóba kuporodtak. – Aludni! – parancsolt rájuk az apa, mire úgy tettek, mintha aludnának, és hallgatták az anyjuk kínlódását. Tudták, új ember születik, s valami elmélkedésféle keringett agyukban az életről. Két stációt már ismertek belőle. A halált, a tengődést, most megismerték a születést is. Az apjuk káromkodott, amikor meghalt a nagyapjuk, az anyjuk sírt és jajgatott, ők meg hallgattak. A napi megélhetésnél is ezt tapasztalták. Káromkodás, sírás, jajgatás s az ő néma szenvedésük. A születésnél is ezt a szerepet élik, és ez csak azért van így, mert az apjuk szerint nekik semmijük sincs.

A bábaasszony, mint egy kazánfűtő, aki az órán figyeli a gőz feszültségét, úgy nézte az asszony arcán a torzulásokat, amik annyiszor jelentkeztek, ahányszor a magzat öntudatlanul nekirugaszkodott az anyja hasfalának, hogy az örömtelen világra evickéljen.

A vajúdó asszony a bába minden csitítása ellenére jajgatott.

–   Na, fiam, csak nyugodtan, mindjárt meglesz – zümmögött a bába hangja a férfi fülébe is.

Összefont karokkal gondolkozott a férfi. Homlokán dühös, mély ráncok gyűrődtek. Bár csak halva születne! A bábát majd csak kielégíti valahogy egyszer. – Mit lehetne eladni még, ha temetni kellene?! A rossz, általa összetákolt bútorokat számításba se vette. A párnák volnának, de azok nem kellenek még az ószeren sem. Tegnap is hiába próbálkozott. Hát akkor mi? Gondolatai összecsombolyodtak, mint a zsineg. Düh, feszítő harag vörösödött az arcára.

–   Fiú, nézze, fiú – mondta a bába. Ránézett a vörös meg kék cseppségre. De nem látott egyebet, csak azt, hogy él, mozog és már sír. A füle előre megtelt az elkövetkező sírásokkal.

–   Szép, egészséges fiú, na, nem is örvend neki? – tartotta eléje az öregasszony; aki ilyenkor a jobbmódúaknál a fiú örömére (mintha az ő érdeme lenne) nagy pénzajándékot szokott kapni.

A gyerekek kíváncsian emelték fel borzas fejüket, és lesték a rugdalózó, vinnyogó testvért.

Az apjuk rábámult a bábára. Hát nem érti ez, hogy nem tud örvendeni? Minek is? Annak, hogy fiú? Még ha nem kérne majd enni. Az asszony pedig biztos két napig dögleni fog. És azután? Hát mehet ettől valahová súrolni? Vizet nem adhat annak a féregnek.

A düh megint kitelepedett az arcára.

A bába pedig spekulált, hogy mibe fürössze meg a gyereket. Az ütött-kopott pléh fazékba még az asszony tett melegedni vizet. Fáradt hangon a kiállott kínoktól nyögte: – Fürössze meg a fazékban, mert nincs még mosdótálam sem. Jaj, istenem! – és ránézett az urára, aki konokul támaszkodott az asztalnak.

Az első gyereknél még volt néhány simogató szava.  A többinél egyre kevesebb. A negyediknél már semmi:  csak ráncok a homlokán és morgó szitkozódás. Tavaly még a szomszédasszonyok is hoztak némi meleg levest,  most ez is elmarad. A szomszédoknak is jól fogna, ha vinne valaki. Szörnyű, hogy nem kerül semmi munka  – végezte töprengéseit az asszony, azután nézte a csöppséget, akit a bábaasszony melléje helyezett.

A férfi fejében vad gondolatok háborogtak. Szinte észre sem vette, amikor a bába felszólította, hogy kísérje haza, mert fél a kutyáktól.

–   Bújjatok anyátok mellé! – és lerántotta a kabátját a gyerekekről, akik felmásztak az ágyba.

–   Jaj, vigyázz a lábaddal! – kiáltott fel a beteg asszony. – Jaj, hogy megrúgtál.

–   Nem jó, hogy ott aludjanak – mondta a bába –, a felesége nyugodtan kell hogy legyen, könnyen baja lehet, ha megrúgják.

–   Hát hova fektessem őket? – vágott ki a szó a férfiből. – Nekünk még a temetőben sem lesz hely,  pedig a legjobb volna odafeküdni, velem együtt... Mehetünk – morogta dühösen.

Szótlanul botorkált a bába mellett. Az meg vigasztalta.

–   Ne féljen, a jó Isten magukkal lesz, és megsegíti.

–   Hagyjon békén az Istennel – torkolta le dühösen. – Hónapok óta kérem, hogy juttasson valami munkához,  és azt hiszi, kaptam?! Fenét! Mindenhol nincsennel teszik ki a szűrömet.

A bába szinte ijedten lépett be a kapun, és mogorván köszönt el. A férfi szavaiból megérezte, hogy a neki járó díjat egyhamar nemigen kapja meg, pedig amióta nyugdíjazták, nagyon is ráférne, különösen amióta a nyugdíjat sem fizetik. A jópénzűek őt már nem hívják. Hozzá csak ezek a keserű arcú emberek kopogtatnak be, minden esztendőben egyszer.

–   Tudja a fene, de az embernek nagyon kísértésbe megy a hite ebben a mai világban.

A férfi is ezen rágódott hazamenet.

Majd megállt, és hallgatta a vasúti műhely felől a kopácsolást. Az éjjelesek dolgoztak. Hónapokkal ezelőtt ő is ott dolgozott. Raktári munkás volt. Cipelte a traverzeket. Tenyerét felmarta a vaslemezek érdes széle. Azután kitették. Hát miért van joga ehhez azoknak? – kérdezte magától. Azt az igazgatót le kellene bunkózni. Igen, de a fene egye meg, mindig kerül egy „de”. Ő azt mondta, a vezérigazgatóság rendelte így. A vezérigazgatóság meg a kormányra hivatkozik. És azon felül ki van még? Összezavarodott. Csak tudná, ki az a személy, aki dirigál, aki megtiltja, hogy őt és a többieket dolgoztassák. Igen, azt kellene elintézni. Hirtelen megállt, az Isten jutott eszébe – nekitámaszkodott a kerítésnek a megdöbbenéstől. Kemény, kegyetlen hang kívánkozott ki belőle, de csak suttogta: hazugság, biztos, hazugság. Az egészet kellene mindenestül elintézni, mindazokat, akik parancsolnak, akkor biztos elpusztulna az az egy is, aki az egésznek parancsol. Vérmes képzelgések kerítették hatalmukba. Mi lenne, mi lenne, ha fel tudná rázni az alvó külvárost, és bevonulnának oda, ahol úgy csillognak a lámpák, ahol biztos most is mulatnak, mikor ő és ezek itt sorban azt sem tudják, mi lesz holnap.

Igen, ezt kellene tenni, de... (megint a de)... alusznak, és holnap elindulnak megint munkát kunyorálni, ő szintén. Valahogy meg kellene beszélni a dolgot, de előbb valaki okosabbal. Csüggedten lökte el magát a kerítéstől – de ehhez idő kell, idő... pedig itt már nem lehet várni! Nem! Holnap enni kell, délben, este, reggel. És az a gyermek is most kell hogy jöjjön. Hát ki hívta?

Mikor belépett a szobába, az asszony halottfehéren jajgatott az ágyban.

Közömbösen a megszokástól, rá sem figyelt a jajgatásra.

–   János, nézz ide, János! Jaj, mi lesz velem? Valamelyik megrúgta a hasam. Jaj, elfolyik a vérem!

Az ágyhoz lépett, és a takarót felemelte. Hátratántorodott a meglepetéstől: feleségéből dőlt, ömlött a vér. A gyerekek lába már benne ázott.

Egyetlen ugrással az ajtónál termett, ki az udvarra, és elordította magát. – Hé, szomszédok! Segítség! Hé, Ambrus! Keljetek fel, segítsetek! Ejnye, de nehezen ébredtek!

(1932)