nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
SEMLEGES VÍG PÉTER

SEMLEGES VÍG PÉTER

Kutatás

Reggel hat óra. Hosszan, elnyújtva zengett a cipőgyár kürtje. A várost környező hegyes dombok visszaverték a hangot. A későn jövő munkások szaladva érkeztek, mert az első késés húsz lej büntetést, a második a dupláját, a harmadszori elbocsátást jelent.

Víg Péter loholva, kezében kis henger alakú csomagot szorongatva érkezett a kapu alá. Gyorsan leakasztotta a számot, és örvendett, hogy húsz lejt megspórolt. Serényen indult a talposztály felé, amikor valaki utánakiáltott:

–   Halló! Hé, jöjjön csak vissza!

Visszafordult. Felgyűrt gallérú alakok fogták körül. Az egyik előtt lekapta zsíros sapkáját:

–   Jó reggelt kívánok, igazgató úr!

Az igazgató, kezét zsebéből ki sem véve, hidegen köszönt vissza, és kurtán, keményen mondta:

–   Jöjjön a kapufülkébe!

Víg aggodalmasan ment, a két ismeretlen követte. A fülkében az igazgató ridegen kérdezte:

–   Mi van abban a csomagban?

Víg szíve a torkában vert, akadozva mondta:

–   Ebben kérem... igazgató úr... az ebédem és... és izé... egy surc.

–   Adja ide! – szólt rá az egyik ismeretlen, és mohón kikapta kezéből a csomagot. A papírt durván szaggatta le róla, s szemében gonosz fény táncolt, amint bontogatta.

A meglepett munkás azt hitte, gyémántot akar találni, és szinte kételkedni kezdett, vajon tényleg csak a kenyér és a surc van-e a csomagban.

Az igazgató és a többiek kíváncsian figyelték. Csalódottan bámultak a foltozott bőrkötényre és a kenyérre, ami a csomagból előkerült. Bosszúsan szólt rá az igazgató a bámuló munkásra:

–   Magát Víg Péternek hívják, ugye?

–   Igenis, igazgató úr.

–   Hallja, mi azt hittük, hogy egyéb van ebben a vacakban.

–   Ó, igazgató úr kérem, csak nem azt tetszett gondolni, hogy felrobbantom a gyárat? Én, kérem, itt a kenyeremet keresem...

Az egyik férfi gúnyosan vágott közbe:

–   Nemcsak bombával lehet robbantani és Víg Péter elé egy sűrűn teleírt papírlapot tartott. Nem tudja, ki hozza ezeket a gyárba?

Víg csodálkozott:

–   Én, kérem, nem tudom, és mostanáig igazán nem tudtam, hogy van olyan papiros is, amely robban. A fronton, tizenhétben az olaszok kicsi tükröket, konzervdobozokat, bicskákat szórtak el, és azok robbantak, de robbantó papírt még nem láttam – és fejcsóválva nézett a papírra. – Hogy mit ki nem találnak az emberek?!

Az igazgató elképedve, dühösen förmedt rá:

–   De jól tudja tettetni magát; mintha nem is tudná, hogy ez lázító röpcédula!?

–   A kommunisták gyártják ezeket – tette hozzá a detektív.

Víg felcsattant:

–   Csak nem engem gyanúsítanak vele? Én soha nem politizálok, még a szakszervezetbe sem vagyok beiratkozva. Semmi közöm az effélékhez. Én mindenkinek békét hagyok, de hagyjanak nekem is békét. Én semleges elvű vagyok.

Az igazgató türelmetlenül legyintett:

–   Elég! Majd megcsípjük egyszer, akkor aztán tagadhat.

Víg szörnyülködött:

–   De kérem, igazgató úr, én...

–   Na, hagyja, mehet a dolgára! intette le az igazgató.

Az egyik detektív visszatartotta:

–   Nézze, ha tényleg becsületes munkás, úgy mondja meg, ki terjeszti ezeket. Lássa, ezekkel a papírokkal fel akarják lázítani a munkásokat az igazgató úrék, a kenyéradójuk ellen.

A másik közbeszólt:

–   Segítsen nekünk. Mi detektívek vagyunk.

Víg zavartan forgatta a sapkáját:

–   Kérem, én ezt nem vállalom. Nem akarok beavatkozni semmibe. Nem akarok bajt magamnak. Legjobb a semlegesség.

Alázatosan hátrált ki az ajtón, és elkullogott a talpkészítő osztály felé. Magában keserűen gondolta: Hát pont engem tartanak lázítónak? Pont én vagyok gyanús ezerötszáz munkás közül? Én, aki a légynek sem ártok? Ez igazán nem szép az igazgató úrtól.

Az osztályban a felügyelő támadt rá:

–   Most kell jönni? Már negyed hét. Mit gondol? Amiért darabszámra dolgozik, azért itt kell lenni pontosan. Húsz lej bírság! Megértette...

Hiába védekezett:

–   Sólyom úr! Az igazgató...

–   Semmi közöm hozzá! Itt én tartom a rendet – jelentette ki a felügyelő.

Víg megadással feküdt a munkának, miközben törte a fejét, hogyan lehetne békét kötni mindenkivel.

Délfelé, amíg anyagra várt, állva ette az ebédre hozott kenyeret. Szemben vele egy sovány férfi hideg levest kanalazott. Ránézett Vígre:

–   Mi az, Víg szaktárs, csak kenyeret ebédel? Persze, ha szó nélkül tűr, holnap még az sem lesz.

–   Ne törődjön velem, Csikós úr – mondta Víg Péter.

–   Már engedjen meg, szaktárs, de igenis törődöm, mert én nem bírok annyit termelni, mint maga. És a darabszámot maga mindig szaporítja, azért vontak le az akkordárakból. Én ezt nem bírom. Nekem nincsenek olyan erős karjaim, magából két olyan telne ki, mint én, hát hogy tudnék annyit csinálni. Az én keresetem mindig kevesebb lesz maga miatt. Jobb volna, ha szervezkednék, és összetartana velünk.

Víg arca vörös lett, mint a rák.

–   Hagyjon nekem békét – mondotta szelíden –, ha levonták a fizetést, hát legalább már többet nem vonhatnak le, mert a megmaradt keresetből már igazán nincs mit levonni.

–   Hahaha – nevetett Csikós –, maga nagyon téved. Majd meglátja, hogy még tovább redukálnak, különösen ha nem szervezkedünk.

–   Persze hogy fognak – szólt közbe egy másik munkás –, már én is hívtam, hogy jöjjön, és iratkozzék be a szociáldemokratákhoz.

Csikós legyintett:

–   Na, oda akár beiratkozik, akár nem, egyremegy. Én csak azt mondom, ha már az egységeseket betiltották, hát a függetlenekhez kell szervezkedni.

Az ablaknál szótlanul hallgatott Forrás János, akiről azt beszélték, hogy kommunista, és még mindig fizeti a tagdíjat az egységesekhez. Ő is megszólalt:

–   Gyári szervezeteket kell alakítani, üzemi bizottságot választani, és egységesen fellépni az igazgatósággal szemben. Ugye, a múlt héten is kilöktek ötöt a cipőgyárból, mert tiltakozni mertek a redukció ellen. Senki sem védte meg őket. A függetlenek azt mondták, hogy nem vállalnak velük szolidaritást, mert a szocdemekhez tartoznak, a szocdemek meg elalkudozzák az időt is, meg az embereket is.

Csikós közbevetette:

–   Na és az egységesek mit csináltak?

–   Mit csinálhattak volna? – felelt a kérdésre Forrás. – Hát nem indítványozták, hogy lépjünk sztrájkba? A stanceráj vállalta is a sztrájkot, de a többi osztályok a sok vitatkozással elszabotálták. Itt benn a gyárban egynek kell lennünk, ha eredményt akarunk elérni...

A szomszédos munkateremből rikácsoló női hangok hallatszottak át, melyek félbeszakították Forrás szavait.

–   Kikérem magamnak! Én magának nem vagyok aszszonyság! Amiért az uram borbélyműhelye megbukott, azért én most is úriasszony vagyok.

Elkeseredett hang kiabált vissza:

–   Úriasszony? Maga úriasszony? Hát akkor mi a francnak jön ide dolgozni, és ráadásul olcsóbbért, mint mi?

–   Mi köze hozzá, maga rongybaba – nyelvelt vissza a borbélyné, akin fehér köpeny volt.

Megstoppolt selyemharisnya feszült a lábán, bubifrizurája kiondolálva. Kissé púderezett arcán gúnyos fintor szaladgált. A fiatal munkáslányok mindenben utánozták. Nem tudni, hogyan, de kétszázötven lej heti keresetből többen fehér köpenyt szereztek.

Irigykedés és pletyka verte szét az egyetértést a leányok között. A borbélyné lett a lányok központja. Hogyne, úriasszony! Az urának üzlete és segédei voltak, otthon meg cselédet tartottak. Ezt a borbélyné mindenkinek elmesélte. S közben sóhajtott: ,,Bizony, lelkem, a kezeim nem néztek ki ilyen rondán.”

A lányok sajnálkoztak. Csak az asszonyok voltak közömbösek a borbélyné keze iránt. És amikor csak lehetett,  csakazértis csúfolkodva „asszonyság”-nak szólították.

Különösen Flórika néni. Ötvenéves román asszony, hibás magyarsággal beszélve utánozza a borbélyné sopánkodásait az ebédidő alatt:

– Tudják, lelkem, mikor nekem megvót a enyém cseléd. Az uram tartotta segédek. S nem nézte ki a kezem olyan cafat. Ah, ah... – s tördelni kezdte a kezét úgy, ahogy a borbélyné szokta.

Az asszonyok hangosan kacagtak.

A borbélyné gőgösen mondta a lányoknak:

–   Hülye, műveletlen népség.

Ezt a mondást meghallotta Péterné a vasalógéptől, és odakiáltott:

–   Hallja, asszonyság lelkem, maga nagyon művelt, akárcsak a tordai malac. Az is farral megy a vályúnak.

Ebből lett a nagy veszekedés. A lányok pártolták a borbélynét, és odaállottak mellé veszekedni.

–   Szégyellheti magát, Flórika néni, hogy csúfolkodik – kiáltotta az egyik.

–   Mit, még beszélsz te, te meg vagy egy taknyos – kiabált vissza Flórika néni.

A lány tűzpirosan ugrott fel a ládáról, és szaladt az asszonynak, hogy megüsse.

A felügyelő épp akkor lépett be, és rákiáltott a lányra:

–   Mi lesz itt?

A lány visszasompolygott a helyére.

–   Szerencséje, hogy jött a felügyelő – súgta később a borbélynénak –, másképp kikapartam volna a szemét.  De ne féljen, majd véget vetünk ennek a csúfolkodásnak.

Egy óra múlva az igazgató ment végig a termen. A lány nem vette észre, és hangosan ásított.

–   Mi az, mit ásít, mint egy nőstényszamár! – förmedt az igazgató a lányra, és durván vállon ragadva az ablak felé fordította. – Nézzen ki az ablakon, látja, menynyi munkanélküli áll a kapu előtt már reggel óta? Ha nem akar közéjük kerülni, itt ne ásítson többet. Éjjel ne töltse az időt ringyóskodással!

A teremben csend volt, mindenki a munkája fölé hajolva dolgozott. A lány se szólt egy kukkot sem. S világért sem gondolt arra, hogy kikaparja az igazgató szemét.

A bérredukció

Az igazgatósági irodában kellemes meleg terjengett. Nagy, világos ablakain át látni lehetett az egész gyárépületet, amit vékony hóréteg borított. Látszólag nyugalom honolt a telepen. Csak a kéményből kitóduló sötét, sűrű füstfelleg és a kazán felett levő kürtcső mellett szállingózó gőz jelezte, hogy él, lüktet, dolgozik a gyár. Ezerötszáz ember görnyed benne a bőrök fölé hajolva, hogy cipőt készítsen annak, akinek pénze van megvenni.

Az irodában egy fotelben unottan terpeszkedett Reiter Simi igazgatósági tag és részvényes. Karikás szemmel, fáradtan nézegette a munkaterem tervrajzát. A szomszéd szobában szaporán kopogott az írógép. A gépkattogás idegesítette, mintha csak a fejében kopogott volna. Türelmetlenül lökte félre a tervet.

Egész éjjel egy kis barna táncosnővel mulatott. A mulatságból egyetlen emléke maradt: egy tizenháromezer lejes számla. Bosszús volt. A „kis barna állat” – ahogy ő nevezte – igen sokba került az éjjel. Mérgesen nézett ki az ablakon. A kapu előtt, az olvadó csatakban már kora reggel óta türelmesen álltak a munkanélküliek, felvételre várva. Lyukas cipőjükön befolyt a sár. Fáztak, és mégsem mentek el. Hátha lesz egy-két felvétel. Különben sem igen volt, hogy hová menjenek.

Reiter végignézett rajtuk, és telefonált a kapusnak:

–   Küldje el ezt a bandát a kapu elől! Ma nem lesz felvétel.

Miközben telefonált, három igazgatótársa jött be az irodába, hogy megbeszélést tartsanak.

Reiter leült, és vontatottan adta elő a tervét:

–   Elérkezett, látom, az idő, hogy tervünket keresztülvigyük. A bérek újabb csökkentését gondolom.

Weiszmann Ernő arcán kétség mutatkozott, miközben ellenvetést tett:

–   Kétlem, hogy ez simán bonyolódik le. Azok a röpcédulák nagyon sűrűn jelennek meg a munkások között.

–   Ugyan! Figyelemre se kell méltatni azokat a helyesírási hibáktól hemzsegő röpcédulákat – mondta Reiter fitymálólag. – Még a munkások sem törődnek vele. Anynyi felé húznak, ahányan vannak. Fogadni mernék, hogy semmi ellenállást sem fognak tanúsítani. Egymást hajtják, hogy keressenek. Az agitátoraik is egymással marakodnak. Egyik ide húzza őket, másik oda. Egy részüket olcsón zsebre lehet vágni. Ezt a helyzetet dőreség volna ki nem használni. Egész nyugodtan javasolok tizenöt százalékos bércsökkentést. Ha ezt keresztülvisszük, akkor befűtünk a csehszlovák cipőknek, és cipőnk verseny nélkül marad a belföldi piacon.

Weiszmann helyeselt leghamarább:

–   Jó terv. A konkurrencia letörése tényleg csak a munkabér csökkentése által lehetséges. Csak a munkásokat tudjuk megtörni!

Traian Ionel levette cvikkerét, s hidegen szólt közbe:

–   Ugyan, uraim. Túlságosan nagy fontosságot tulajdonítanak a munkások magatartásának. Ma már ez nem irányadó. A munkanélküliekkel sakkban lehet őket tartani. S akárhogy is, barátunk, a prefektus karhatalommal fogja megfékezni az esetleges sztrájkot – a saját részvényei érdekében. Javaslom, hogy azonnal léptessük életbe a redukciót.

Másnap este a kitóduló munkások megdöbbenve olvasták a hirdetési táblát:

ÉRTESÍTÉS

A gyár igazgatósága ezúton értesíti a gyár összes munkásait, hogy 1930. december elsejétől kezdődőleg az akkordórákat és az órabéreket tizenöt százalékkal leszállítja.

Az igazgatóság

–   Gyalázat! Piszkosság! – törtek ki sokan.

–   Jól teszik! Bár még ennyit se fizetnének – mondta elkeseredetten egy asszony.– Mi úgyis mindent eltűrünk.

–   De ezt már nem fogjuk tűrni – kiáltották mások –, inkább éhen döglünk munka nélkül, mintsem, ezért a bérért dolgozzunk.

Csoportok verődtek össze, és izgatottan vitatkoztak.

–   Ez csak ijesztgetés – mondta a szocdem bizalmi. – A kollektív szerződés nem engedélyez bérredukciót.

–   Törődnek is ezek a kollektív szerződéssel – vetette ellen egy másik munkás.

–   Kell hogy törődjenek, mert van munkaügyi inspektor a világon – szólt újra a szocdem bizalmi.

Az iroda ablakából nem minden izgalom nélkül figyelték az igazgatók a csoportosuló munkásokat. Traian meg is jegyezte:

–   A mocsár kavarog... Hát hadd kavarogjon...

Sztrájk

Reggel izgatottan fogtak munkába. Alig dolgoztak valamit. A gyár zúgott, mint a megbolygatott méhkas. A felügyelőkkel nem törődve, a munkások ide-oda szaladgáltak. Tanácskoztak, vitatkoztak. Minden más kérdés megszűnt létezni...

Még a borbélyné is aggodalmasan kérdezte:

–   Vajon komolyan gondolja az igazgatóság?

Flórika néni oktatta:

–   Mit gondol? Az uraknak megvan nekik esze, ő tudja, mit megcsinál. Csak mi megvagyunk marha.

Forrás izgatottan ment osztályról osztályra.

–   Bizottságot kell választani – indítványozta.

A talposztály kiküldöttjének Víg Pétert akarták megválasztani. Sápadtan tiltakozott ellene:

–   Isten ments, dehogyis vállalom. Még elbocsátanának.

A felügyelők rekedtre kiabálták magukat, és nyargalásztak le az irodába.

Reiter nyugtatta meg őket. Lekicsinylően mondta:

–   Csak nyugalom. Majd lecsendesednek. Nincs ezekben erő. Kicsit ficánkolnak, mint a szárazra dobott hal,  aztán elcsendesednek.

Weiszmann aggodalmaskodott:

–   Én nem merem azt állítani. Sosem lehet tudni, mi lakik bennük. A tömegpszichózis kiszámíthatatlan. Csak gondoljunk az orosz forradalomra.

Traian fehér köpenyben sétált fel s alá, és megvetéssel mondta:

–   A jó rendőr-gumibot báránylelket tud önteni a tömegbe. Nem kell félni, a prefektus ért a tömegpszichózishoz.

Az osztályokban bizottságot választottak. Tizenöten mentek az igazgatósági irodába. A felügyelők meg sem kísérelték visszatartani őket. A hangulat izzó volt, a felügyelők féltek.

Mindenki izgatottan várta a bizottság visszatérését.

Víg Péter nagyot sóhajtott. Dilemma előtt állott. Hogy marad ő semleges?! Ha nyíltan ide vagy oda pártol, abból bajok lesznek. Bajok pedig így is vannak. Félt az elbocsátástól, de a fizetésredukciótól is. Meg a feleségétől is. A három gyermekre nem is mert gondolni. A házbérfizetés ideje is nagyon közeledett. Ennél a gondolatnál szinte méregbe jött. Az igazgatóság meg van bolondulva, ha azt hiszi, hogy ebből a fizetésből meg lehet élni. Arra nem is gondolt, hogy az igazgatóság mit sem törődik az ő megélhetésével. Ő úgy tudta, hogy az igazgatóság apaként viselkedik a munkásaival szemben. Tanítómestere – egy régi tímár – legalább így tanította.

Míg ő így töprengett, azalatt az igazgatóság röviden elintézte a bizottságot. Traian nyersen beszélt velük:

–   A tisztelt bizottsággal nincs mit tárgyalnunk.

–   De kérem, igazgató úr – hebegett a szocdem bizalmi.

–   Ne kérjen semmit. A kifüggesztett értesítés elég világos. Aki nem értette meg, az olvassa el még egyszer, és ha valakinek nem tetszik, az mehet! Van elég munkanélküli, aki dolgozni akar.

–   De kérem, a kollektív szerződés...

–   Az nem érvényes! És ne töltsék az időt. Mehetnek! – szakította félbe gorombán Traian a bizalmit.

Az igazgatóság válasza mint az ostorcsapás suhant végig a gyár munkásain. Az izgatottság kirobbant.

–   Gyalázat! Aljasság!

S valahonnan elindult a szó, a hang:

–   Ne dolgozzunk tovább! Sztrájkba kell lépni!

Mintha szélvész söpörte volna el, úgy eltűnt minden széthúzás a kavargó indulat nyomán. Ebben a pillanatban nem létezett véleménykülönbség. A borbélyné elvtársozott mindenkit, és észre sem vette, hogy asszonyságnak szólítják. Csak egy volt: a közös sors. Az egyformán kicsi kenyér forgott veszélyben.

Öt perc alatt a gépek üresen kattogtak. Ki ahogy volt, munkaruhában, holmiját a karjára kapva, tódult ki az udvarra. A füstös falakról visszaverődött a zúgás:

–   Éljen a sztrájk! Le az igazgatósággal!

Az irodákban is megállt a munka, a hivatalnokok az ablakhoz csődültek.

Az igazgatók megkövülten bámultak egymásra.

–   Tárgyalni kell velük hebegte Weiszmann. – Ugye mondtam, hogy ezekben nem lehet bízni.

–   De ki hitte volna? – jegyezte meg sápadtan Reiter.

Traian a kapusnak telefonált:

–   Csukja be a kaput! – ordította.

–   Tárgyalni kell velük – ismételte Weiszmann.

–   Hát menjen, és tárgyaljon – ordított tovább dühösen Traian.

–   Menjenek önök tárgyalni. Önök hirtelenkedték el a dolgot. Mit szólnak majd a részvényesek?

–   Hát pukkadjanak meg! – kiabált vissza Traian, és cvikkerét úgy vágta a sarokba, hogy ezerfelé törött.

Furja Lajos karrierje

Szűk kis egérfogóhoz hasonló utcában állt az egyemeletes szociáldemokrata munkásotthon.

A gondnok elvtárs a cselédet szidta:

–   Maga lusta tehén. A port még nem törülte le a díszteremben. A titkár urak irodáját sem hozta rendbe. A biliárdtermet is fel kell súrolni, a kréta bele van taposva a padlóba. Az eljövendő szocializmus nevében kérem, hogy siessen.

A cseléd magában a pokolba kívánta a gondnok urat az eljövendő szocializmussal együtt.

A gondnok a bejárónál levő üvegszekrénybe cifra betűkkel írt papírt helyezett el.

A tagdíjhátralékos tagok nem tartózkodhatnak a Munkásotthonban!

Tagdíjhátralékokkal sohasem fog megvalósulni a szocializmus!

A vezetőség

A festők elnöke a huszadik karambolt lökte. A falsokat előre mondta be, és lökés közben az ajkát úgy görbítette, ahogy a falsokat alkalmazta. Ráadásnak még nyögött is ilyenkor. Egy fiatal szaktárs közben kérdésekkel zaklatta:

–   Szijj szaktárs, mit tesz az a szó, hogy dumping?

Szijj szaktárs mérgesen felelt, mert a huszonkettedik karambol minden fals és minden nyögés ellenére kimaradt.

–   Hát mit gondolsz, hogy én Kautskynak az összes műveit a fejemben hordom? Különben is ne nyaggass mindig, nem látod, hogy biliárdozok?

Partnere, a vasas-titkár, örömében, hogy az előnyt behozta, oktatólag szólt:

–   Kár olyan sokat tudni, elvtárs! Az ember nagyon hamar nagyapó lesz a sok bölcsességtől.

Fent a titkári szobában Furja Lajos, a bőrösök és textilesek titkára, egy kis könyv tanulmányozásába volt elmerülve. Jól nevelt úriember a társaságban – ez volt a könyv címe. Valószínűleg a könyv tartalma tette, hogy hol a nyakkendője csokrát, hol pedig a hajválasztékát babrálta, mert haja minden kenőcs és éjszakai lekötés ellenére, mint a drót, mindig kukra állott. A zsebtükör gyakran előkerült, napjában háromszor is újrakötötte a nyakkendőt, és elégedett sóhaj süvített széles melléből, ha jól sikerült. Ilyenkor megvillantak arany műfogai, és cigányos arca derűs vasárnap délutáni örömöket fejezett ki.

Mély merengéséből egy harsány ,,Barátság” köszönés és egy füstölgő bőrszivart szopogató, újévi malachoz hasonló férfi piros képe zavarta fel. Régihelyi, az építők titkára érkezett meg teljes életnagyságban. Annak rendje és módja szerint kezet fogtak. Az építők titkára újságolta:

–   Az éjjel megint akcióba léptek a vakondpártiak. Gyalázat, hogy ezek a bolsik csak az éj setétjét használják, és ilyen szemét módon fertőzik meg a munkásságot röpcédulákkal.

Furja gúnyosan szól:

–   Ha én lennék az alpolgármester, mint te, tudom, gondoskodnék, hogv az ügyeletes rendőröket elcsapják. Mégiscsak gyalázat, hogy soha senkit nem érnek tetten.

Közben a vasas-titkár is felérkezett igen ingerlékeny hangulatban. Hogyne, a partit elvesztette. Az éppen jelenlevő gondnokot meg is pirongatta.

–   Kérem, elvtárs, a dákók gikszeresek. Több gondot viselhetne rájuk.

Ő is azonnal Furja véleménye mellé állott:

–   Mi az, a bolsik megint kifőztek valamit a pincékben? Már ideje volna, hogy megismerjük azokat a híres kommunistákat, hogy leleplezzük őket. Ha a vezetőket ismernők, elbánhatnánk velük. De így az eszméjük ellen küzdeni bajos dolog. A munkásság öntudatlan, az eszméket nem tudja megkülönböztetni.

Itt hirtelen elhallgatott, mert az udvar felől nagy zaj hangzott fel.

–   Mi az istennyila ez? – kiáltott fel Régihelyi, aki az ablakhoz lépett. – Tyűh, micsoda csűrhe!

Furja felkiáltott: – Hisz ezek a bőrgyáriak! Mi történhetett, hogy ilyenkor csődülnek ide?

–   Vannak vagy nyolcszázan – jegyezte meg a vasastitkár. Mind a hárman lerohantak.

A tömeg a díszterembe tódult, az összerakott székeket egykettőre széthordták, ami alapos lármával járt.

És egyszer csak a sok torokból felcsapott az ének:

–   Fel, tel, ti rabjai a földnek!

A titkárok felrohantak a színpadra.

–   Az anyjuk istenit, mit akarnak ezek ezzel a bolsi indulóval? – mondta dühösen a vasas-titkár.

Régihelyi a tömeg elé lépett, és dühét alig leplezve elordította magát:

–   Elvtársak! Mit jelentsen ez?

A zaj egyszeriben elült, minden szem a színpad felé fordult.

–   Ki ez az úr? – kérdezték egyesek, akik nem ismerték.

–   Ez a munkástitkár és alpolgármester – felelte áhítattal a szocdem bizalmi.

Az egyik munkásasszony megjegyezte:

–   Hisz ez úgy néz ki, mint egy úr!

A bizalmi előlépett.

–   Elvtársak! – szólt a titkárokhoz. – Ma délelőtt tíz órakor sztrájkba léptünk. A darabbéreket úgy állapították meg, hogy sohasem tudjuk, mennyit keresünk. A banis munkákat nem tudjuk kiszámítani, és azon a címen, hogy az új gépekkel többet lehet keresni, mindegyre redukálták a darabbéreket. Mindenféle ürügy alatt megbüntetnek, és most még ebből a kevésből is le akarnak csapni. A bizottságunkat durván elutasították, s így azonnal sztrájkba léptünk.

Régihelyi hűvösen hallgatta. Gyűrűs kezét összekulcsolta, és beszélni kezdett:

–   Érthető az elkeseredésük. De én úgy látom, meggondolatlanul jártak el, mert a sztrájk kimondása törvénybe ütközik. Különben is átadom a szót Furja elvtársnak, mert ő hivatott ezt az ügyet levezetni.

Az emberek valami csalódást éreztek. Ideges mozgás hullámzott közöttük. Az a tűz, mely eddig fűtötte őket, kezdett lanyhulni.

A borbélyné odasúgta egy volt szabó-iparos feleségének:

–   Én elejétől kezdve éreztem, hogy nem szabad sztrájkolni. De hát aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Lám, az az elvtárs úriember, mégis ő is úgy látja.

A másik szőke fejét megcsóválva mondta:

–   Csak lenne konjunktúra hogy tudnók kiváltani a zálogházból a varrógépeket. Megint szabóműhelyt nyitnánk. Úgy itt hagynám ezeket a durva munkásokat, mint...

A nagy többség elkeseredve gondolta:

–   Hát az nem ütközik törvényekbe, hogy kenyerünkből megint el akarnak venni egy darabot? Nekünk védekezni sem szabad? És még ez a munkásvezér is azt mondja, hogy nem szabad sztrájkolni.

Ilyen érzésekkel várták az új szónokot.

Furja suttogott: „Én, kérlek, nem készültem, de azért megpróbálom.” Ő ugyanis szónoklatait mindig előre betanulta, és tükör előtt begyakorolta.

A feje üres volt, és úgy vette át a szót. Frázisokban beszélni kezdett a testvéri összetartásról, aminek legfőbb tanúja a pontosan fizetett tagjárulék, erős hit a szociáldemokrácia lassú, de annál biztosabb győzelmében. De kérdés, hogy a gyár munkássága rendelkezik-e ezekkel? E nélkül az alap nélkül a sztrájk nem sikerülhet, és ami még kétségesebbé teszi ezen sztrájk sikerességét, az a mai gazdasági válság. Jelenleg a gyárak csak a legnagyobb áldozatok árán dolgoztatnak. Egy sztrájk könnyen tönkretehet egy ilyen gyárat, s akkor még több lesz a munkanélküli. Márpedig nekünk nem érdekünk a munkanélküliség.

A teremben halotti csend lett, és a tömeg megkövülten bámult. Vajon jól hallanak-e, vagy színházban vannak, és a színpadon egy rossz színész játszik? De nem, ez tényleg munkásvezér.

A kép hirtelen összezavarodik, a színek összefutnak, a csend lefojtott zúgásba megy át.

És egyszer csak felemelkedik egy bütykös, vegyszerekkel összemart kéz, Forrás János keze.

–   Szót kérek!

–   Halljuk, halljuk! – harsog a terem.

–   Miféle beszéd ez, Furja elvtárs?

Az embereket mintha villanyáram érte volna, úgy érezték a szívük érzése csattant ki e kérdésben. Orkánként zúgták: ,,Halljuk!”

Furja sárga lett, mint az aranyfogai, zsebkendőjével szaporán törülgetni kezdte a homlokát. Tovább akart beszélni, de szavai belefúltak egy újabb zúgásba.

–   Halljuk Forrás elvtársat!

És Forrás beszélni kezdett:

–   Igaz, nekünk a munkanélküliség ellenségünk. De ezt nem lehet azzal megszüntetni, ha nem sztrájkolunk. Ezáltal csak még több velőt juttatunk csontjainkból a gyárosoknak. A gazdasági válságot ne a mi bőrünkön szüntessék meg, mert nem mi csináltuk. Oroszországban miért nincs gazdasági válság?

Régihelyi úgy ugrott fel, mintha ezer tűt szúrtak volna az ülepébe. Rákvörösen rikácsolt:

–   Bolseviki! Robbantó! Fel akarja robbantani a fegyelmet, éhezésbe taszítani a munkásságot? A sztrájk alatt élni is kell. Sztrájkalapjuk nincs. Hát a munkásotthon falait akarják megenni? Vagy talán a kommunisták fogják magukat segélyezni? Ők ezt nem teszik. Ők csak uszítanak.

–   Ez nem igaz! – ordítottak innen is, onnan is. Flórika néni felugrott egy székre.

–   Minket az urak meglázítani, mert nem megfizetik a munkásokat. És azért megvagyunk mi sztrájkba. Csak összetartás megvan, úgy mint máma, akkor a mienk megvan győzelem. Éljen a sztrájk!

Hatalmas kacagás és ordítás hangzott fel:

–    Éljen a sztrájk! Éljen Flórika néni! Éljen, éljen!

*

A gondnok mérgesen járt-kelt a sztrájkolók között. Leste a beszédüket. A rongyos, sáros cipők bosszantották, mert piszkolták a padlót.

–   Való is ezeknek munkásotthon. Nem tudják megbecsülni a parkettet – mondta a titkárnak, aki ellenszenvesen nézte a különböző csoportokat.

–   Idejöttek a nyakunkra. Tagdíjat nem fizetnek, egy lapot meg nem vennének a világért. S még nekik jár a szájuk, hogy ki kell tartani. Szégyellek velük a tárgyaláson részt venni. Udvariatlanok és nyakasok. Az igazgatóság már hajlandó a régi béreket fizetni. De ezek bérrevíziót akarnak visszamenőleg és az akkordbérek felemelését.

Rosszkedvűen csukta össze aktatáskáját. A kályha mellett pöffeszkedő Régihelyi gúnyosan üdvözölte:

–   Fel a fejjel, barátom. Az osztályharc útja göröngyös, de vannak simább részek is.

Furja irigy bosszúsággal vetette oda:

–   Könnyű az alpolgármesteri székből beszélni. De ezzel a csürhével bajlódni, amelyik bedűl a kommunistáknak... Fogadni mernék, mindenkinél lehet találni azokból a röpcédulákból, amit a pince-párt adott ki az éjjel. Ez a Forrás biztos sülve-főve velük van.

A telefon élesen beleberregett Furja szavaiba. Savanyú arccal ment a telefonhoz. A kagylót a füléhez emelte, és az arca egyszeribe megélénkült. „Halló”, és közben meghajolt.

–   Ah, van szerencsém, kedves igazgató úr... Óh igen, itt Furja titkár beszél... – hallgat, és az arca mosolyog. – Halló, egy újabb esti tanácskozásra... a bizottság nélkül? Hogyne, hogyne... teljesen osztom a nézetét. Ki? Forrásról, igazán sajnálom, de bővebb felvilágosítással nem szolgálhatok, én is csak sejtem... Kicsoda? Víg Péter? Egyáltalán nem ismerem. Lehetséges, hogy az egységesek megbízottja, aki nem akarja magát felfedni. Ez náluk szokás. Szeretik háttérből intézni aljas munkájukat... Kérem, kérem... Szóval este nyolckor... Igen, igen... Alázatos szolgája vagyok.

Furja kipirulva tette le a hallgatót, és kezét dörzsölve mondta:

–   Képzeld, micsoda elégtétel. Ez a gőgös Traian beadta a derekát. Eddig hallani sem akart a tárgyalásokról, és most ő volt az, aki meginvitált egy külön tárgyalásra. A bizottság nélkül.

Régihelyi felugrott.

–   Gratulálok a sikerhez. Csak így tovább, és meglesz a jövőd.

Furja önérzetesen mondta:

–   Én magam is jobb szeretek a bizottság nélkül menni. Ezek a Forrás- félék kinézik az ember szájából a finom szivart, amivel az igazgatók kínálnak meg. A diplomáciai fogásaim is jobban érvényesülnek, ha ezek nem lesznek ott.

*

A sztrájkolók közt elterjedt a hír: az igazgatóság megkötötte a szerződést. A munkásotthon termeiben zúgtak: – Hol a tárgyaló bizottság? Számoljon be!

A tárgyaló bizottság a titkári szobában veszekedett.

Furja magából kikelve beszélt:

–   Ezt már nem lehet visszacsinálni! Én már alá is  írtam a szerződést. Elégedjenek meg ezzel az eredménynyel is. Redukció nem lesz, a darabbérek négy hét alatt revízió alá kerülnek, és akinél csökkenés állapítható meg, az visszakapja a régi bérét. Hát nem elég? Még mit lehet kívánni ilyen nehéz időben?

A tárgyaló bizottság hajladozott ide-oda. Egy részük a titkár befolyására aláírta a szerződést, a másik rész erőtlenül Forrást várta. Ő majd megmondja, mit kell tenni. De Forrás nem jött. Furja az asztalt döngette.

–   Mit várnak Forrástól, az szájhős. Úgy van ezekkel, mikor szükség volna rájuk, eltűnnek, hogy kibújjanak a felelősség alól. Gyerünk, adjuk tudtára a munkásságnak, hogy megvan az egyezség.

A tömeg kelletlenül hallgatta Furját.

–   Csak lépésről lépésre lehet eredményeket elérni. Jövőre, ha az egész gyár munkássága pontosan fizető tagja lesz a szervezetnek, több eredményt érhetünk el. Sztrájkalapot kell gyűjteni. A mostani siker csak az én Ügyes taktikai fogásomnak köszönhető. – És itt tapsot várt, éljenzést. De érthetetlenül senki sem éljenzett. Zavartan, megbántottan fejezte be:

–   Tehát be kell menni dolgozni és gyűjteni az erőt jövőre.

Csalódottan oszlott szét a munkásság, érezték, hogy valami hiba történt. Minden marad a régiben.

Másnap megindult a munka. S csak akkor tudódott ki Forrás és Víg letartóztatása, kommunista propaganda miatt.

Furja a titkári iroda tükre előtt állott, az egyik kezében régi Aller képesújságot tartott, és egy képet nézett igen figyelmesen.

A kép azt ábrázolta, amint egy úr elegáns meghajlással kezet csókol egy bájos hölgynek.

Furja figyelmesen nézte a kéz hajlását, a test állását, megkísérelte a meghajlást, és a mosdó feletti fogasról lelógó törülközővel még a kézcsókot is megpróbálta. Elégedetten sóhajtott, aztán letelepedett az íróasztalhoz, a fiókból elegáns szürke borítékot vett elő, és egy keménypapírra nyomott meghívót húzott ki belőle.

Kéjesen legeltette tekintetét a saját nevén. Igen! Őt, a munkástitkárt ünnepélyesen meghívja a gőgös Traian Ionel az esküvőjére.

–   Tyűh, hogy fog irigykedni a vasutasok titkára! És az a társaság hogy fogja mereszteni a szemét egy eleven munkástitkárra.

Sóhajtott, hogy milyen tekervényes is az osztályharc útja. Hogy mennyit kell tanulni az embernek, amíg eljut odáig...

S közben megint a meghajlást próbálgatta.

(1931)