megoszt

VÁNDOR NAGYBÁCSI

Máshol mondom el, hogyan is volt az a dolog nagyapámmal és nagyanyámmal, most csak annyit jegyzek meg, hogy nagyapám idejében még nem volt egy minyenre való zsidó Gércén. Nagyapám még átjárt szombatonként Turcra imádkozni, de mikor édesapám hazajött a pozsonyi jesivából, és amikor rövidesen megnősült, hamarosan megváltozott a helyzet. Gonosz emberek úgy magyarázták, hogy kényelmes ember volt, és azért hozott a faluba zsidó családokat, hogy ne kelljen neki szombaton más faluba gyalogolni imádkozni. Most nem foglalkozom e rágalommal, tény az, hogy a falunkban apám gondoskodása folytán később mindig volt annyi zsidó, hogy legalább szombaton volt minyen.

Persze, egy kicsit mindenfelőlről összeszedett zsidók voltak ezek, semmi rokonságuk nem volt közeli és távolabbi falvakban.

Ott volt Kártyás Makszi, két fiával, ott volt Icig hat fiával, de egyik se számított, mert tizenhárom éven innen voltak. Ott volt aztán reb Ávrom Jichak, reb Slajme, reb Jankev Lájb, reb Áncsli, reb Majsi. Hogy aztán ezek a mindenfelől odatelepedett szegény zsidók mégse érezzék magukat olyan árvának és rokontalannak, egymást kezdték feternek, sőt brider ziszernek szólítani. Így már el lehetett viselni ezt a nehéz, sőt némiképpen megalázó állapotot, hogy egyetlen családnak se legyen semmi rokona, hogy ne lehessen hivatkozni egy gazdag vagy tudós családbelire, ne lehessen büszkén mondani soha: az én apám sógorának volt egy huszti jesivát végzett öccse, aki elvette egy cádiknak a lányát, akivel ekkor, így és úgy, bizonyos szent ember lányának lakodalmán...

Hát ezt nem lehetett. Mindenki tudta, hogy ezek, szegények, milyen gyökértelen emberek a nagyvilágban. Pedig, ha már az embernek a lányai is kezdenek felnőni, mégiscsak gondolni kell az ilyesmire. Minden jóravaló fiatalember elsőbben is azt nézi: milyen családba nősül, valami kis rokonságot, akárhogy is, illik felmutatni.

Na és hát egyszer szombaton nagy meglepetésre ébredtünk. Már gyülekeztek a zsidók az imaházunkba, úgy, ahogy szoktak minden szombaton. Elöl haladtak a négy-ötesztendős apróságok, azoknak még szabad vinni szombaton, hát hoztak is táleszbájtlit, benne az imakönyvvel, tálesszal. Akinek nem volt még ilyen aprósága, vagy akinek még apróbb volt a gyereke, az, persze, már otthon a nyakába kanyarította a táleszt, és mint valami hatalmas nyaksálat, úgy viselte, át a falun, egészen az imaházig. Így ugyanis nem számít vivésnek, hanem ruhadarabnak. Lépik át a rekeszteket a zsidók, ismerős alakjuk felbukkan innen is, onnan is, gázolnak át a patakon, egyszer csak idegen formájú ember látszik reb Áncsli társaságában. Nagy rejtély, nemigen tűnik koldus zsidónak, szombati ajrechnak.

Hiszen majd kiderül mindjárt, de mégis furcsa egy ilyen rendes szombati vendég reb Áncslinál. Benn az imaházban az idős, szép szakállú, fekete ruhás jövevény mindenkinek kezet ad, apám is parolázik vele, de reb Áncsli már nem bírja, büszkén néz körül, és megszólal fennhéjázóan:

– Rokon, reb Ajser Zvi, rokonom.

Irigység lepi meg a lelkeket. Ilyen szerencse. Egy ilyen rendes, eleven rokon. Reb Áncsli kiélvezi a helyzetet:

– Tegnap délben érkezett a házamhoz. Csak éppen megebédelt nálam, egy kis pénteki tepertőt evett krumplival, kiveszi a pénztárcáját és fizetni akar. Hogy fogadnék el azért pénzt? – kérdezem, mire ő azt mondja: Nincs szombat, hogy ingyen elfogadhassam. Szóból szó lett, kisült, hogy ő az én szilágysági Málki nénimnek...

Senki nem figyel oda, mije reb Ajser Zvi a szilágysági Málki néninek... de ilyen szerencse... És pont most, amikor ennek az Áncslinak már nagyocska férjhez adó lánya van. Ha jön a fiatalember, mit kell itt sokat beszélni...

– Így hát – fejezi be reb Áncsli a magyarázatot – kiderült, hogy anyai nagybátyám reb Ajser Zvi, persze hogy itt tartottam szombatra.

– Má tajvi ajhulechu... – zendít rá az egyik balbósz, mert már tovább nem lehet hallgatni ezt a hencegést, legalább imádkozzunk.

A helyzet azonban pillanatról pillanatra súlyosbodik. A nagybácsi belenyúl annak a szép fekete kabátjának a belső zsebébe, kivesz egy remek cvikkert, amilyet a városi emberek hordanak. Megtörüli az abroszba, aztán kényesen orrára illeszti és így imádkozik.

Még ez is.

Na hál’ istennek már veszik ki a Tórát a frigyszekrényből, következik a lájnolás, a Vájikru következik, pillanatnyi áhítatos csönd.

És ebben a csöndben a fölényes, büszke reb Áncsli előkelő nagybácsija belenyúl a mellényzsebébe, és kivesz egy órát. Egy hatalmas, sárgán villogó, láncon csüngő órát, és felpattintja és azt mondja, mintha mi sem történt volna:

– Hálb cén. Fél tíz.

Nahát!...

Nem zavartatja magát, úgy tesz, mintha kérdésre felelne:

– Ezt szabad hordani, mert ez arany, a lánc is arany.

– Lehetne beszélni róla, hogy szabad-e – kiáltják egyesek, egészen megzavarodva. Senki nem gondol arra, hogy tényleg szabad-e szombaton aranyórát, aranyláncot viselni, hanem arról van szó, hogy egy ilyen reb Áncslinak aranyórás, aranyláncos nagybácsija van. És biztos, hogy arany, mert apám, reb Sije is odanézett az órára és az egész szemtelenségre, de nem szólott semmit, biztos, hogy színarany.

Most már csak egy reménység van. Elvégre elmúlik a szombat, továbbmegy ez a reb Ajser Zvi, nem fogja itt a kedélyeket izgatni. De reb Ajser – máshol Osernek mondják – következő szombaton is ott volt, és akkor már ő maga mesélte:

– Öreg ember vagyok én már, mit kóboroljak a világban? Jól vagyok itt az unokaöcsémnél, reb Áncslinál. Eltöltöm nála azt a pár évet, ami még hátra van nekem, aztán maradjon neki a vendéglátásért, ami kis holmim van, meg az aranyórám a lánccal.

Ez már nagy eset volt. Szomszédos falukban is beszélték. De még mindig semmi ahhoz képest, ami következett. A jegyző úr mesélte el, hogy írást csináltak nála. A nagybácsi a tartásért hitelesen is reb Áncslinak kötelezte aranyóráját a lánccal, meg a láda holmiját, amit időben elhozott egy másik faluból.

Azon már nem is csodálkoztak az emberek, hogy mindjárt az első háztűznéző megragadt reb Áncslinál. Persze, ahol egy ilyen aranyórás nagybácsi van, ott később is lehet számítani valamire. Meg aztán az ilyen család, az sem megvetendő.

A lakodalom után eladó lányos anyák környékezték meg a nagybácsit. Ilyen, sőt talán még jobb feltételek mellett ők is vállalnák... Esetleg egy ilyen idős embernek egy kis aprópénz is kell. És mi az, hogy nagybácsi?... Ki tudja azt itt, hogy honnan jött, miféle rokonság?... Lehet az ember más családnál is nagybácsi... Aztán reb Áncslinak nincs is már eladó lánya, nagy önzés és nagy gonoszság volna, ha magának tartaná.

Hosszas kapacitálások és alkudozások voltak. Reb Áncslit már nyíltan átkozták, mikor végre beadta a derekát. Egy öthetes tehénborjúért átengedte reb Ajser Zvit, a nagybácsit, reb Jankev Lájbnak, amit leginkább a reb Jankev Lájb okos és ügyes feleségének lehetett köszönni, és ahol már nagy szükség volt egy ilyen nagybácsira, mert Cháne már erősen eladósorban volt.

Arról még tudok, hogy Cháne chüpe kediséje után a kis göndör Láne érdekében – Maksziékhoz került a nagybácsi, arról is értesültem, hogy a Láne lakodalma után reb Icig váltotta magához Lotti miatt. További sorsáról azonban nem tudok.

És azt sem tudom, hogyan mennek mostanában férjhez a falumbeli lányok...