nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

 

AZ UTOLSÓ ROS HASONO APÁMMAL

Apám akkor már nagyon elerőtlenedett. Nyolcvannégy esztendős volt, és már négy esztendő óta nem fűzte reggeli imájába a hosszú életért való fohászát. Ezt ő maga mondotta nekem, mikor nyolcvanesztendős lett. Úgy volt az nálunk, hogy reggelente Kati szakácsnőnk háromszornégyszer is jelentkezett zsörtölődve:

– Mikor imádkozik már az úr?

Végre apám belátta, hogy a nap nem várja meg, amíg minden dolgát elintézi, hanem rohamosan száll fel az égboltozaton, bement tehát az ebédlőbe és leemelte a táleszbájtlit a kasszáról. Két kedvenc kutyája mindig ott lebzselt az ebédlőben, de amikor látták, hogy apám leemeli a kasszáról a táleszbájtlit, egymásra nézett a két kutya, és fejüket lehajtva kimentek a szobából. Nem is jöttek vissza, amíg apám táleszben és tfilemben el nem végezte a reggeli imádságát. Zsidó háznál, nálunk nevelkedtek ezek a kutyák, annyit ők is tudtak, hogy nem szabad jelenlétükben imádkozni. Abban az időben zsidó háznál a kutyáknak is illett egy kis zsidóságot tudni. Az ima vége felé – azt hiszem, valahol már a tizenhárom hitágazat vagy az Uléni körül –, de mindenesetre a Simeneszre után kellett lenni annak a fohásznak, mely a hosszú életet kéri az Egek Urától. Én nem értettem a szent nyelven írott imákat, és ezért apám sokszor megmagyarázott egyet-mást. Így egy régi napon – emlékszem – behívott ima közben és azt mondta:

– Ma lettem, fiam, nyolcvanéves... Eddig mindennap kértem az örökkévalót, hogy adjon nyolcvan esztendőt. Most már nem leszek telhetetlen, és a szavamat sem változtatom meg. Megadta, amit kértem, dicsértessék szent neve. Most ha még kapok valamit, az már ráadás.

Itt aztán mindketten könnyeztünk, megöleltük egymást, és apám, mikor néha figyelmeztettem, hogy vigyázzon magára, mosolygott, ujját a szája elé tette, mintha valami közös titkunk volna, és halkan mondta:

– Ráadás.

Még négy Ros Hasonót töltöttünk együtt ezután. Mert újesztendőre mindig hazamentem. Akárhol voltam, Erev Ros Hasonókor hazaérkeztem. De nemhiába édesítettem az újesztendőt mézeskaláccsal a szentnapokon, igazán szép és édes napjaim voltak akkoriban. És ha el is múltak: a Ros Hasonó-i mézbe mártott kalács édességét most is az ínyemen érzem, vigasznak és soha el nem múló boldogságnak, ha emlékezem.

És érzem akárhányszor az Erev Ros Hasonó-i áldást is: fehér halotti ingébe öltözötten fejemre tette két kezét, és megáldott az ősatyák nevében.

Az utolsó Ros Hasonót azonban már ágyban töltötte. Felöltöztették, felvette halotti köntösét is, forgatta a Machzor lapjait, és állandóan érdeklődött: hol tartanak, hogy imádkozik a baltfile, kit hívtak fel a Tórához, mennyit snóderoltak az emberek? Ott volt a templom akkor még az udvarunkon, a mi házunkban, de apám már nem mehetett be imádkozni. Azt azonban nem engedte el, hogy a kiddust az ő ágya körül tartsák. (Érdekes, hogy nálunk a kiddust überbájszolásnak is hívták, mert ez volt az első falat, amit aznap az ima után magukhoz vettek az emberek, ima előtt nem volt szabad enni.)

Az ebéd is megvolt, és ebéd után, mikor elcsendesedett a ház, leültem apám mellé az ágyhoz.

Csak a lába volt erőtlen, meg a keze, meg a gyomra, de a szép, okos, drága feje, az nagyon erős volt.

Csak akkor láttam, hogy milyen erős az ő szép, drága, okos feje, mikor elkezdett velem beszélni, fehér feje a fehér párnán:

– Hozzá kell szokni, fiam, hogy elmegyek... Én már hozzászoktam... És ha jön a parancs, hogy pihenni kell, akkor én engedelmeskedni fogok a parancsnak... Nem tudom, mikor kezdenek a gondolataim engedetlenkedni, de most még fegyelmezettek... Most még parancsolok a gondolataimnak, és azok meg engedelmeskednek nekem... Lehet, holnap már nem bírok velük, és összegabalyodnak, felbomlanak a sorok. Azért nem várok addig, hanem még most, amikor irányíthatom őket, most mondom el néked, fiam, amit még akarok... Öregségemre szép ajándékot adtál nekem. Itt simogattam a könyved angol, német, magyar, francia meg a többi kiadását...

Ez nagyon szép volt tőled, hogy apádnak ezt a nagy örömet szerezted... Hogy fog örvendeni szegény mama, milyen boldog lesz, ha én ezt neki elmondom... Mert most már rövidesen találkozunk, és beszámolok neki mindenről, ami itt a földön a gyermekeivel történt, amióta elment... és ha tudja már, akkor sokat fogunk erről beszélgetni... de most ebben az ágyban, melyben nagyanyád megszült, és amelyben első lélegzetemet vettem, és amelyben kiadom majd utolsó lélegzetem – nem a holland, meg a finn, meg a lengyel kiadás miatt vagyok a legboldogabb... azért vagyok boldog, fiam, mert megjelentél a Vossische Zeitung ban. Ha nem tudnád: ebbe a lapba írt Heinrich Heine. A legnagyobb zsidók közül való volt ő... És roppant büszke és talán fennhéjázó vagyok, de én mégis utolsó pillanatban megengedem magamnak azt, hogy így kérkedjek: Heinrich Heine letette a pennát, egy másik zsidó felvette, és ugyanannál a lapnál, ugyanazokon a lapokon tovább folytatta a szellem munkáját... Evvel a csillaggal megyek én el büszkén...

Akkor kopogtattak az ajtón.

A görög katolikus esperes jött át meglátogatni nagybeteg édesapámat, akivel annyi hosszú esztendőn át együtt élt a faluban. Ő is öreg ember volt már, lehet, búcsúzni jött. De persze, leplezte meghatottságát, és vígan mondta:

– Boldog újesztendőt jöttem kívánni.

Apám megtörölte nedves szemeit, és aztán válaszolt:

– Köszönöm szépen, de én még nem köszöntöm esperes urat, ha élünk, hát majd a télen kívánok boldog újévet.

– Élünk, persze hogy élünk. Meglátja, együtt szüretelünk jövőre.

– Nem biztos, esperes úr... és ha meg is halunk? Feltámadunk.

Dobossy esperes úr elkomorodott.

– Hát persze. Feltámadunk... De mikor? Vajon mikor?

– Esperes úr nem tudja?

Ezt apám olyan finom mosollyal, olyan fölénnyel mondta, hogy Dobossy esperes úr egészen megrendülve kérdezte:

– Hogyan? Markovits úr talán tudja?

Apám szemében felvillant a régi, örökkön éber szellem tüze, és kicsit felemelte fejét a párnán, aztán határozottan mondta:

– Pontosan tudom, esperes úr.

Visszahanyatlott feje a párnára, és míg mindnyájan feszülten lestük szavait, már majdnem a végtelenségbe kapcsolódva, látnoki erővel szólott:

– Pontosan tudom, esperes úr... Annyit kell várnunk a feltámadásra, mint amennyit a megszületésünkre vártunk...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

Aztán elmúlt a nagy ünnep és a még nagyobb is, meglaktuk a sivatagi vándorlás emlékére emelt sátrakat is, és már hófelhők keringtek udvarunk felett, és már közeledett a Jeruzsálem hős védőinek ünnepe, mikor egy zimankós hajnalon elindult édesapám a végtelenség országútján, melyet bizonyára megszületésünk előtt is jártunk.

Itthagyta azonban kezének érintését fejemen, szavainak bölcsességét és mélységét. Ros Hasonó ünnepén most is eljön mindig, és látom a fejére borított táleszt, látom villanni hófehér halotti köntösét, és hallom a sófárt, melyet, amíg csak bírta erővel, mindig ő fújt a régi falunkbeli ünnepi gyülekezetben.

Ő, Chszám Szófernek és Heinének és Spinozának egyként tanítványa és rajongója, egykori pozsonyi jesiva bócher.

...és nagy ünnepeken, nehéz pillanatokban, keserű napokon mindig eljön.

...eljön és elhozza a nagy ünnepek áhítatát, elhozza nehéz pillanatokban a szív megkönnyebbülését, elhozza keserű napokon a régi Ros Hasonók sötétsárga mézének el nem múló édességét, és itt harsonáz fülemben a kos szarvának harsány biztatása, hirdetve a reményt és a lélek erejét a szép és bensőséges őszi ünnepekre.

Ugrás az oldal tetejére