nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
XXVII

XXVII

A nyári táborozás pionírjai nem láthatták viszont Ács Ferit és Székely Juliskát sem. A hatodik osztályba iratkozó Terikétől tudták meg, hogy a bátyja géplaka tos tanulónak állt be a vasgyár inasiskolájába. Székely Juliska viszont a cipőgyári szabász-mesterséget válasz totta.

—        Hát te, Ács Teri — kérdezték a tanárai —, gon dolkoztál már azon, hogy mi leszel?

—        Egyszer-egyszer már igen. Lehet, hogy óvónéni leszek vagy tanár.

—        Tanár? Sokféle tanár van, Teri. Földrajz szakos, történelem szakos, fizika meg számtan szakos, és így tovább…

Terike mindegyikre csak a fejét rázta:

—    Egyik sem, hanem olyan mindenféle tanár, mint Orosz Béla elvtárs.

És ezt Terike nem csupán a nyári táborozás hatása alatt mondta. Akkor kezdte foglalkoztatni ez a gon dolat, amikor Ferivel hazakerültek a nyaralásból, és az anyu levelének buzdítására hozzáfogott a földszinten lakó Tárnoki Juci megmentéséhez. Ennek azonban már a kezdet kezdetin nagy akadályok gördültek az útjába. Legelőször is az, hogy Tárnoki Juci nem akarta, hogy megmentsék. Sőt, még azt sem látta be, hogy őt egyál talán meg kellene menteni. Azt hangoztatta, hogy az apukáját kellene megmenteni, de az az orvosok dolga, nem a Terikéé.

A mérnök azonban — amint azt Terike anyutól meg tudta —, menthetetlennek látszott mindenféleképp. A motorkerékpáros kiránduláson sokkal nagyobb sze rencsétlenség érte, mint amekkorának anyu gondolta.


Először is a mérnök be volt egy kicsit pityizálva — ahogy anyu nevezte az alkohol hatását. — A megenge dettnél sokkal sebesebben hajtott. Az egyik országúti kanyarnál aztán beleszaladt egy kétökrös parasztsze kérbe. Mindkét ökörnek kitörte a lábát, úgy, hogy a helyszínen főbe kellett azokat verni és megnyúzni: leg alább a bőrük ne menjen kárba. A motorkerékpár is tönkrement, pedig akkor vásárolta részletfizetésre, ab ban a reményben, hogy a legközelebbi lottó-húzáson nyerni fog. A kerékpár kifizetésén kívül a két ökör árát is meg kellett térítenie, a lottón viszont nem nyert.

A tengeri üdülésből hazatáviratozott mérnökné azt sem tudta, hol áll a feje, mikor mindezt értésére adták. Sírt, dühöngött, csapkodott a lakásban. A házban azon ban senki sem volt biztos, hogy örökre megnyomorodott férjét sajnálja-e, vagy azért esik egyik sírógörcsből a másikba, mert egyszerre véget ért a könnyelmű élet lehetősége.

Bejárónőjüktől, aki addig rendben tartotta a háztar tásukat, Ács Teriék azt is megtudták, hogy neki is tar toznak Tárnokiék a múlthavi bérével. Tehát nem ma radhat tovább náluk, nem dolgozna nekik ingyen. Valóban nem is jött többé.

A mérnökné így rögtön elveszítette ezt a támaszát is.

Főzni, mosni, takarítani nem tudott, de egyébhez sem értett. Elsőéves egyetemi hallgatónő volt, amikor férjhezment, s rögtön el is maradt a főiskoláról. Minek az neki, a férje úgyis eltartja. A mérnök tizenöt évvel volt idősebb nála: mindenre hajlandó volt gyönyörű termetű, babaarcú ifjú feleségéért. Agyonbecézte, amit szeme-szája megkívánt, hozta neki adósságok árán is. Imádott feleségéről azonban, amint az most kitudódott, már akkor azt beszélték, hogy nem azért ment hozzá feleségül, mert szerette, hanem mert lusta volt tanulni, s arra számított, hogy a hozzá képest öregnek mond ható mérnök majd mindentől megkíméli, minden kí vánságát teljesíti.

Reményeiben mindeddig nem is csalatkozott. Férje mindenes szakácsnőt fogadott fel melléje. Amikor Jucika megszületett, dadát tartott. Jucikát éppúgy el
kényeztette, mint az anyukáját, neki is mindent meg szerzett, amire azt mondta, hogy kell. Jucika éppen ezért hamar rá is unt mindenre, játékaira, ruháira, s egyszer — kitől, honnan hallhatta? — az apukájának is azt mondta:

—   Téged is unlak, papa, mikor hozol magad helyett egy másik papát?

Terikét az egész történetből ez a dolog rázta meg a legmélyebben. Fel nem foghatta ésszel, hogy egy kis lány a saját apukája helyett más aput kívánjon. Azt már a nyáron sem értette, hogy a vele egyidős nagy szemű Jucikának miféle fáradalmai lehetnek, amelye ket feltétlenül a tengeren kell kipihennie? Igaza van anyunak. Ezzel a kislánnyal neki feltétlenül beszélnie kell. Majd megmagyarázza ő, hogy az apukát csak sze retni lehet, nem unni. Igen, összebarátkozik vele. Eddig ugyan ki nem állhatta, mert mindig dicsekedett a szép ruháival, de ezután szeretni fogja. Rábeszéli, hogy jöj jön át a tizenkilences számú középiskolába, Orosz Béla oktató elvtárs keze alá.

Igen ám, de Jucihoz nem volt könnyű hozzáférni. Ki sírt szemű, dühös, gőgös anyukája mindenüvé magával cipelte, amióta egyedül maradtak. Ha meg otthon tar tózkodtak, magukra zárták az ajtót. Senki sem tudta, mit művelnek odabent kettesben. Tárnokiné olykor ne héz bőröndöt cipelt el hazulról, alig bírta. Terike azt hitte, hogy elutaznak valahova, estefelé azonban haza tértek a bőrönddel, s a mérnökné oly könnyedén hozta, mintha kiürítette volna.

Régebben gyakran szólt náluk a telefon. Barátok, ba rátnők hívták fel őket. Mostanában mind ritkábban hal lották Terikéék a telefoncsörgést. Annál sűrűbben halló zott a mérnökné, amióta a férje magatehetetlenül fe küdt a kórházban. Különösen egy furcsa nevű valakit vagy valamit keresett telefonon naponta többször is. En nek a valakinek vagy valaminek Consignaţie volt a neve. Terike el nem tudta képzelni, miért csapja le a mérnökné mindannyiszor dühösen a hallgatót.

— Nem tudod, mi lehet az a Consignaţia? — kér dezte meg Feritől.


— Apu biztosan tudja. Kérdezd meg tőle.

És apu tényleg tudta. Megmagyarázta Terikének, hogy a Consignaţia nem személy, hanem bizományi üzlet. Befogadnak oda bármiféle eladásra szánt értékesebb tárgyat, és eladják másoknak. Bevesznek oda ékszert, szőnyeget, porcelán edényeket, festett képeket, rádiót, fényképezőgépet, téli-nyári ruhát. Van olyan bizományi üzlet is, amelyik jobb bútorok eladására fogad el meg bízatásokat.

Terike sejtette már, hogy a mérnökné hova cipeli oly gyakran a megtömött bőröndöt, és miért hozza vissza mindannyiszor üresen. Azt is sejteni kezdte, miért oly dühös, amikor a Consignaţiát hívja. Biztosan pénz kéne, a Consignaţia meg azt feleli, hogy még nem ke rült vevő erre vagy arra a holmijukra.

Egyszer aztán a telefon végképp elhallgatott. A mér nökné szerelőt hozatott, és az elvitte. Más alkalommal a rádiójukat vitette el. Nemsokára azután két taligás ember állított be hozzájuk. Azok a könyvszekrényt ci pelték el valahova. A mérnökné is velük ment. Terike azt is megfigyelte, hogy most az egyszer nem vitte ma gával Jucikát. Elgondolta, milyen elárvultan, szomo rúan üldögélhet most Jucika egymagában. És ő még semmit sem tett érte. Mi lenne, ha lemenne hozzá és becsengetne, úgy mint régebben, olyankor, amikor a mérnökék villanyszámláját a villanyóra-leolvasó ember náluk hagyta?

—   Mit gondolsz, Feri —: kérdezte a bátyjától, aki már azokat a könyveket fogta be kék borítópapírba, amelyekből az inasiskolában fog tanulni —, lemenjek hozzájuk? Juci most egyedül van.

—        Eredj, de ha az anyja ott kap, biztosan kikerget.

—        Kergessen. Valamit igazán csinálnunk kell már, hogy Juci ne legyen olyan utálatos, mint az anyja.

—        És ha nem akar különb lenni?

—        Mit tudja ő, hogy mit akar!

—    Jó, nem bánom, próbáljuk meg. Igaz, nekem nem lesz ezután időm ilyen emberekkel törődni. Ezután én a vasgyáriakkal leszek elfoglalva. Tudod te, hogy meny nyien vannak. Vagy ezerkétszázan… Ha a mérnökné
bejönne a vasgyárba, akkor én is törődhetnék vele... Apám is gondolkozott ezen. Azt mondja, hogy ez segí tene rajta...

Terike csodálkozva pillantott Ferire. Úgy járkált az fel-alá a nagyobbik szobában, ahogyan apu szokott, még a kezeit is hátra tette. És miket mond?! Tudja, hogy apu miken szokott gondolkozni. És már nem úgy mondja apunak, hogy apu, hanem — apám.

—     Hát — kezdte Teri elbámulva —, ha te azt is tudod, hogy apu miket szokott gondolni, akkor igazán lejöhetnél velem Jucihoz.

Feri az ablakon kitekintve azon tűnődött, vajon mél tó-e hozzá, a géplakatos inasjelölthöz, ilyen apróságok kal foglalkozni, mint egy mérnökné hatodik osztályos kislánya. Elvégre titokban már megírta felvételi kér vényét a vasgyári inasiskola Ifjúmunkás Szövetsége alapszervezetéhez. Legyen készen, ha sor kerül rá.

—      Tudod mit — fordult meg hirtelen —, eredj le, aztán jelentsd nekem az eredményt. Mert ugyebár, én ezután utemista leszek. A pionírmunkát pedig az Ifjú munkás Szövetségnek kell jelenteni. Én aztán jelentem a pártnak…

—        A pártnak, azt mondod, hogy a pártnak? — bá mult el Terike.

—        Igenis, hogy a pártnak — hunyorított Feri kissé bizonytalanná válva. — Tudod, én már felvettem a kapcsolatot vele.

—        A kapcsolatot, Feri!? …

—        Na igen, nincs mit csodálni ezen. Te is felvehet néd, ha kinőttél volna a pionírnyakkendőből, mint én. Decemberben én már tizennégy éves leszek, és ki kell hogy váltsam a buletint, mert nekem már van külön személyem. Be kell ezt jelenteni a milícián, adjanak igazolványt róla. Ezután engem nem lehet összetévesz teni a gyerekekkel. Apuval, vagyis apámmal, mi már ezt megbeszéltük, mikor felvettem vele a kapcsolatot.

—        Apuval a kapcsolatot? — hápogott Terike belé sápadva.

—        Na igen — legyintett Feri —, ebben a házban egyedül ő a párt. Más nincs rajta kívül egy sem, még
a mérnök sem volt benne a pártban. Ha benne lett volna, nem futott volna az ökrök lába közé a motor kerékpárjával.

Feri itt megállt, s a Teri szemében fürkészte a hatást:

—     Érted most már?

—    Értem — dadogta Teri —, de azért nem nagyon. Miért beszélsz úgy apuról, mintha tegnap ismerkedtél volna meg vele? Olyan kapcsolatom nekem is van apu val, mint neked. Ha jelenteni kell, akkor én egyenesen neki jelentem, hogy mire megyek Jucikával.

Ezzel kapta magát, s leszaladt Tárnokiékhoz. Feri meg a fejét csóválta. Milyen nehéz fejű lett ez a Teri, pedig milyen világosan megmagyarázta...

*

Terike lent a földszinti előszoba csengőgombját nyomkodta. Nyomta egyszer, nyomta kétszer, háromszor, de a csengő meg se cirrent. Erre aztán bátortalanul a kilincset kezdte rázni. Elcsodálkozására az ajtó kinyílt magától. Senki sem állt mögötte. Belépjen, ne lépjen? Végül is belépett, és rögtön feltűnt, hogy az előszoba fogasán nem lóg annyi mindenféle kabát, mint még a nyáron is. Óvatosan bekukkintott az előszobából nyíló konyhába, mert annak is tárva állt az ajtaja. Ott sem volt senki, csak a sok légy. Mosatlan kávéscsészéket és egy májpástétomos nyitott konzervdobozt dongtak kö rül. Hetek óta senki sem takaríthatott a konyhában. Retekhéj meg egy széttaposott zöldpaprika-csutka há nyódott a cementen. A mosogatókagyló el lehetett du gulva, mert tele volt szennyes vízzel, a csap meg kiadó san csepegett.

Mindez Terikének nem volt gusztusára való. Ilyen szenny náluk sohasem lett volna elképzelhető. Elfordult a konyhától, s bekopogott a szobába. Kopogására itt  sem kapott választ. Benyitott hát a külső szobába en gedély nélkül. Ha lett volna még mit, bármit elvihe tett volna innen egy alkalmi tolvaj, nyitva állt vala mennyi ajtó.

Nagy felfordulás tárult a szeme elé. Az egyik sarok ban könyvek hevertek kisebb-nagyobb csomókban, egye
sek közülük szanaszét hányódtak a parketten. Némelyi ken sáros cipőnyom látszott. A kombinált szekrény ajtajai is nyitva, üveges részéből hiányzott minden por celán. Egy vázában elfonnyadt virágcsokor kókadozott, messzire érzett, hogy a vizet napok óta nem cserélték benne. A helyükön álló bútorok felülete fehér volt a portól.

A por és szenny meg a rendetlenség s a rothadó nö vény nehéz szaga Terikében a pusztulás, a felbomlás érzését keltette. Mintha a kórházban kínlódó nyomorék mérnöknek és a többi betegnek a gennyes kigőzölgése érzett volna idáig.

Terike most már nem sokat tétovázott: az útjába eső ajtón nemcsak kopogott, hanem rögtön be is nyi tott. Jucika éppen szembe jött vele. Mögötte a háló szoba bevetetlen ágyai látszottak már nem éppen hófe hér huzatokkal. Juci a tükör elöl léphetett elő. Utcára felöltözötten bámult Terikére. Cipőjét kivéve mindene tiszta volt, de kissé már gyűrött.

Terikét igen-igen meglepte, hogy ez a kislány, közel ről nézve, nem szomorúnak látszik, mint ahogy idejövet gondolta, hanem vénnek. Mintha nem is ő állana előtte, hanem a mérnökné, kicsire törpülve. Arca, nyaka épp oly sötét olajbarna volt a tengeri napozástól és a bar nulásnál reásült olajtól, mint az anyjáé, a szemében meg valami kiábrándultság, gyanakvás és még ki tudja mi minden tükröződött. A hangja is összhangban volt ezzel, amint kissé meglepődve s ugyanakkor gúnyosan azt kérdezte:

—        Csak te vagy? — Azt hittem, a mamám jött haza, és ő zakatol.

—        Dehogyis — felelte Terike zavartan —, én kopog tattam…

—     Miért jöttél?

—     Mert beszélgetni szeretnék veled… Apukád gyó gyul már?

Jucikának az arca egy árnyalattal vénebbnek, azaz most mintha tényleg szomorúnak látszott volna, amint félrenézett.

—     Beszélni már tud…


—     És még sokáig marad a kórházban?

Jucika picikét kétszer is felvonta a vállát, s ebben a mozdulatában volt valami, ami a „nem tudom” mel lett mintha egy kis nemtörődömséget is kifejezett volna.

—     Én most el kell hogy menjek... Tudod, holnap mi Temesvárra utazunk… Nincs időm beszélgetni.

—     De hamar visszajöttök, ugye? És azután beszélget hetünk… Mert tudod, jó volna, ha te átiratkoznál a mi iskolánkba. Neked most nálunk volna jó.

Jucika elcsodálkozva emelte rá a szemét:

—       Miért volna most nekem nálatok jó? A ti iskolá tokban talán sok pénzt tudnak adni?

—       Sok pénzt?! — bámult el Terike. — Az iskolá ban nem szoktak pénzt adni. És minek neked a sok pénz?

—       Nem nekem, a mamának. Azért megyünk Te mesvárra. Én ezután ott fogok iskolába járni. A mamám is ott marad… Itt nincs egy rokonunk se…

Terike most már igazán nem tudta, mit mondjon. Ha Jucika Temesváron jár ezután iskolába, akkor ő mit tehetne érte, hogy megmentse? Most már csak puszta kíváncsiságból kérdezte meg:

—       És ott sok rokonotok van?

—       Nincs nagyon sok, de azért jobb lesz nekünk.

—       És apukádnak már szabad utazni, vagy hordágyon viszitek?

—       Dehogyis. Neki még meg se szabad mozdulni a gipszben. Ő itt marad a kórházban. Ha a mamám nyerni fog a pronosporton, hogy sok pénzünk legyen, akkor fogad apukám mellé egy ápolónőt, és sok levelet fogunk neki írni.

Terike egészen belerémülve hallgatta. Nem értette, miért akarnak Juciék sok levelet írni a mérnöknek, és miért kell ápolónő melléje, ha a mamája ezután sem megy dolgozni.

—    Hogyan, Jucika? — kérdezte. — Ti itthagyjátok apukádat, egyedül a kórházban?

—      Mit csináljunk, ha a mamának nincs sok pénze.

Terikének összefacsarodott a szíve. Úgy érezte, mintha ő lenne a Jucika apukája, és nagyon rosszul esne neki,
hogy a leánykája így beszél. Nem is tudta megállni, hogy meg ne mondja:

—   Ha az én apukám ilyen beteg volna, mint a tied, én mindig mellette maradnék. Nem mennék Temes várra. Az én anyukám se számlálgatná a pénzt, ha az én apukámat ilyen szerencsétlenség érné, mint amilyen a tiédet érte. Én az én apukámat nem azért szeretem, mert van pénze, hanem azért, mert az apukám. Te is azért kéne, hogy szeressed. Az én anyukám akkor sem utazott el Temesvárra, amikor apunak kevesebb volt a fizetése, hanem beállt a Victoria varrodába, hogy ő is fizetést kapjon.

Jucinak tágra meredt hidegen csillogó fekete szeme. Terike olyasmit mondott most, mint amilyent az ő apu kájának a nővére írt faluról, ahol tanítónő. A mamája összetépte azt a levelet, és rátaposott. Sírva panaszolta, hogy a papa tönkretette az életét, és most még rabszol gának is befognák a nővérei. Juci gyanakvóan méregette Terikét, csak nem valami ilyen nővér áll előtte. Úgy érezte, meg kell védenie a mamát vele szemben.

—      Az én mamámról ne gondolj rosszat. Az én ma mám jobban tudja, mint te, hogy miért muszáj nekünk Temesvárra menni. A te mamádnak nincs úgy tönkre téve az élete, mint az én mamámé.

—      De legalább te ne menj el, Juci. Apukádnak biz tos nagyon rosszul fog esni, ha te is elmész, Maradj ná lunk, beszélek apuval, és az iskolánkban is pártolni fo gunk…

Jucika ismét vonogatni kezdte a vállát. A hangjában azonban valami kis bizonytalanság érzett.

—   Nem maradhatok… Én jobban szeretek a ma mámmal lakni… Aztán a te apukád nem is tudna ne kem szép ruhákat csináltatni. Látom én, hogy te milyen ruhákban jársz. Neked még egyszer sem volt olyan szép ruhád, mint nekem. Te még nem is tudod, hogy milyen egy igazi szép modell…

Terike most még rémültebben meredt Jucikára, mint az imént. Valahogy egy régi alvóbabájára emlékeztette, amelyik olyan butus volt, hogy be nem hunyta volna a szemét, ha egyszer felállította, ha meg lefektette, rög
tön elaludt, pedig a valódi kisgyerekek fekve is nyitva tudják tartani a szemüket, s akkor is képesek behunyni, ha lábra állítják őket. Jucika csak annyiban különbö zött attól a babától, hogy bármerről is próbálta maga felé hajlítani, mindig vagy a sok pénzhez vagy a szép ruhákhoz lyukadt ki. Csakhogy azt a babát a földhöz csaphatta, mikor rájött, hogy semmire sem megy vele. Jucikát azonban nem csaphatja, de nem is hagyhatja ennyiben. Aki már úgy táborozott, mint ő, Teri, az nem adhatja meg magát egy ilyen eltévelyedett hatodik osz tályos kislánynak, aki nem is pionír.

—       Honnan fog neked az anyukád szép ruhát csinál tatni, ha nincs sok pénze?

—       Mondtam, hogy nyer a pronosporton, velem vá lasztatta ki a szerencsés számokat.

—   És ha nem nyer?

—       Akkor mindent eladunk a lakásból. Apukám is mondta a klinikán, én is hallottam: adjatok el min dent, még a pizsamámat is, fosszatok ki egészen… fosz szatok meg a reménytől is. Igen, épp így mondta. Láthatod, hogy a mamám mindent úgy tesz, ahogy a papám akarja.

—       Ez nem igaz, Juci — kiáltotta Terike kétségbe esetten, amikor rájött, hogy ez a kislány most a szülei nek valami igen rettenetes titkát kotyogta ki. — Te nem jól értetted ezt, Jucika. Én sem értem egészen, de az igen borzasztó lehet, amikor valakinek azt mondják, hogy fosszatok ki egészen. Ilyent csak a tolvajoknak mondhatnak. Gyere fel velem a szüleimhez, ők jobban meg tudják neked magyarázni. Talán még Feri is job ban meg tudja, mint én. Gyere, most rögtön, ő éppen itthon van.

És nyúlt az elképedten hátráló Jucika keze után, de az ellökte magától. A szeméből olyan ijedt, haragos zöld fény lobbant Terikére, hogy az attól kiszaladt a laká sukból. Ijedten rohant fel és kifulladt hangon mesélte el a csodálkozva eléje álló Ferinek, hogy milyen ször nyűségeket hallott a mérnökné Jucikájától.

—   Én nem tudom egyedül megmenteni, Feri. Juci
mindent másképpen ért, mint én. Mi lesz vele, ha az anyukája igazán Temesvárra viszi?

Feri ezt éppúgy nem tudta, mint a húga, de hát be vallhatja-e egy olyan komoly inasiskolás jelölt, aki már a felvételi kérvényt is megírta az iskola Ifjú munkás Szövetsége alapszervezetéhez? Terike annyit azonban leolvashatott az arcáról, hogy ő is visszaborzad attól a kegyetlenségtől, ami a Jucika jóhiszemű kotyo gásából feléje tárult, mert kis gondolkozás után így szólt:

—     Gyere, vegyük fel a kapcsolatot Orosz elvtárssal, ő majd elmegy Bologa elvtárshoz, mert Jucit már csak az egész Ifjúmunkás Szövetség mentheti meg.

Ebben a feltevésében Feri nem volt egészen biztos, de ennél bölcsebbet most nem tudott kisütni.

Bezárták az ajtót, a konyhában pedig egy cédulát hagytak az asztalon, a szüleiknek. Ne találgassák, ha hazajönnek a munkából, hogy hova mentek.

Orosz Bélát ez alkalommal is íróasztala fölé gör nyedve találták. Naplójegyzetei alapján a táborozás előzményeinek és háromhetes tapasztalatainak az anya gát dolgozta fel. Előtte egy sereg kisebb-nagyobb fény kép hevert, a Bota Alexa felvétele mindahány. Egy egy közülük meg volt nagyítva, néhány pedig könyv csomóhoz támasztva állott az íróasztalon. A csonkafülű Lajka most is a széke alatt hevert, s nyelvét lógatva várta, hogy gazdája letekintsen rá vagy megsimogassa. Orosz töltőtollát becsavarva fordult a vendégei felé:

— Ti vagytok? Épp kapóra jött a látogatásotok. Tudjátok, mit üzennek az egyetem geológusai? Szép és értékes a kőzetgyűjteményünk. Nincs ugyan sem vas érc, sem rézkő közötte, de annál pompásabb nyers anyag-ígéretek a most folyó építkezésekhez. Van köz tük az ismertnél kiválóbb minőségű mészkő és gipszhez való kaolin meg csillámpala is. Mindez nem újdonság ugyan azon a vidéken, ahol mi táboroztunk, de majd kiszállnak, és megvizsgálják, milyen tömegben fordul elő. A barlangunkról is tudtak annyit, hogy patak folyik azon keresztül, de eddig még rajtunk kívül senki sem
járt benne. Meg is feledkeztek róla. Tehát a felfedezés nek ez a része a mi érdemünk.

Feri arca sugárzott a boldogságtól, s Terikének is elégedett mosolyra nyílt a szája, de hamar el is komo lyodott. Ferinek is eszébe jutott, mi hozta őket ide:

—      Emlékszik, tanár elvtárs, arra a levélre, amit a táborban megmutattam?

—      Hogyne emlékezném! Mi van azzal a Tárnoki Jucikával?

—      Éppen most jártunk nála — kezdte Feri, s biz tatóan nézett a húgára.

Terike egyenesebbre ült a széken, s aprólékosan el beszélte mindazt, amit a mai napig csak megtudhattak a szerencsétlenül járt mérnök családjáról. Végül azzal fejezte be mentőkísérletének a történetét, amivel Feri előtt abbahagyta volt:

—  Mi lesz Jucikával, ha az anyukája igazán elviszi Temesvárra?

Orosz Béla megismételtetett bizonyos részleteket Terikével. Közben újra kicsavarta töltőtollát, s a napló jába bejegyzett valamit.

—      Bizony, abban a családban — mondta írás köz ben — sokkal nagyobb a baj, mint amekkorának mi gondoltuk. Szétesett volna az a motorkerékpár-baleset nélkül is. Az csak meggyorsította a bomlást…

—      Miért, tanár elvtárs? — kérdezte Feri.

—      Azért, mert az a család társadalmon kívüli életet élt… Abból a családból másegyéb mellett hiányzott a szeretet is. A Jucika lelkét már egészen pici korában megnyomoríthatták… — A fényképek között elkalan dozó tekintettel kérdezte meg: — Tudjátok, min tűnő döm?

Feri bizonytalanul kezdett pislogni. Jól látta, Teriké nek fogalma sincs róla, hogy a tanár elvtárs min tűnő dik, és ez természetes is egy hatodik osztályos pionír nál. De vajon természetes-e, hogy ő, Feri sem gyanítja?

—     Azon gondolkozom — folytatta Orosz, napló ját összecsukva —, vajon a Jucika óvónői vagy tanítói észrevettek-e valamit abból, amit mi már rég észrevet tünk e kislány elferdült életéből. Ők sokat segíthettek
volna, hogy ne jusson éppen ilyen messzire az a kis lány. — Odafordult a feszülten figyelő pionír-lányká hoz: — Jó szemed van, Terike. Éppen olyan, amilyen ből a jó tanítók, szeme szokott kialakulni.

Terike nagyot nyelt a boldogságtól:

—       Tetszik tudni — felelte belepirulva —, én már gondoltam arra, hogy tanítónő legyek.

—       Jó, jó, te sokat szoktál gondolni — szólt közbe Feri —, de mit csináljunk most, ha Jucit igazán Temes várra viszi az anyja? Ott mi nem segíthetünk, nem ér odáig a kezünk.

—       Na, csak ne hirtelenkedd el a véleményedet — állt fel Orosz Béla. Egy leterített tányért vett elő az íróasztala mögül, vendégei elé tette, s kitakarta: — Kóstoljátok meg ezt a ringlószilvát, édes, akár a méz. — Közben maga is kivett egy szemet. — Nem belőlünk áll a világ, gyerekek. Temesváron is vannak iskolák és pionírszervezetek meg jóravaló tanítók… Jucikának ott is iskolába kell járnia. Nagyon is hosszú a mi ke zünk, Feri, sőt ezer kezünk van nekünk, írunk a néptanács tanügyi osztályára, ha Tárnokiék áthurcol kodnak oda. Vegye gondjába Jucikát. — Közelebb tolta a nagyszemű, húsos szilvát a tányérral. — Te is írhat nál, Teri, az iskola pioníregységének, amelyik abban az iskolában működik, amelyikbe Tárnoki Juci jár majd.

—    Írok, tanár elvtárs — szökött talpra Terike izga tottan.

De erre már Feri is talpon termett, s magostul nyelte le a szilvát. Alig tudta kinyögni:

—        Inkább én kellene, hogy írjak, tanár elvtárs…

—        Miért inkább te?

—    Azért, mert… tetszik tudni, mert — vörösödött bele Feri —, igen, mert az IMSZ-re jobban fognak hallgatni. Mert ugyebár az Ifjúmunkás Szövetség vezeti a pionírokat… · Ha tetszik emlékezni, a múltkor már mondtam, hogy én a felvételi kérvényemet…

Orosz Béla vonásai között ritka mosolyainak egyike bujkált. Olyan mosoly, amely ellenállhatatlanul ül ki
az ember arcára, amikor először pillantja meg a tavasz szal fesledező rügyeket vagy bimbókat; vagy amikor a kicsinyünk először áll fel, és a felfedezés gyönyörével tipegni kezd.

—       Írj te is, Feri. Nem árt, ha maga a munkásosztály veszi kézbe a jövő nemzedéket — folytatta nevetve Orosz Béla. — Te a munkásosztály egyik tagja leszel nemsokára, ha ugyan nem gondoltad meg magad, s mégis inkább tovább jössz vélünk a középiskolában.

—       Nem, tanár elvtárs, apámmal már megbeszéltük. Én majd beiratkozom az esti középiskolába, ha végez tem az inaskodással. Apám azt mondja, azokból lesz nek a jó vasas-mérnökök, akik inaskodással kezdik. Hát én is így kezdem.

—       Így is lehet — bólintott Orosz. — Nekem tetsze nek az olyan ifjak, akik a nehezebb felénél ragadják meg a dolgot. Az önéletrajzodat már írni kezdted?

—       Még nem, tanár elvtárs, még hagyom szaporodni egy kicsit. Még vékony az én önéletem. De ha azt is hozzáírhatom, hogy Jucikáért közbeléptem Temesvá ron.

Terike csupa fül volt, de tágult a szeme is ugyan akkor. Észrevett valamit az íróasztalon, valamit, amit eddig nem látott még a tanár elvtárs asztalán. A sok fénykép között, ami a táborozásukról készült, kiemel kedett egy, levelezőlap nagyságúra felnagyítva. Évának, táboruk kedves doktoricájának a felnagyított arcképe. Éppen szembe nézhetett a tanáruk vele, amikor írni szokott.

—   Láttad, Feri? — fogta titokzatosan vallatóra a bátyját Terike, amikor az utcára kiértek.

Feri féltékenyen tekintett a húgára: mivel áll már megint elő, amivel őt, az ifjúmunkásosztályt ismét za varba hozhatja. Terike azonban nem várta be, hogy egy bizonytalan igennel vagy nemmel feleljen:

—       Mit gondolsz, miért tette éppen oda, maga elé?

—       Hát, hogy… igen, hogy láthassa! — vágta ki Feri dühösen, s közben kétségbeesetten találgatta magá ban: mi lehet az, amit Orosz Béla éppen maga elé tett?

—       És mit gondolsz, feleségül veszi? Tudod, hogy én
nem bánnám. Marioară is mondta egyszer, hogy Dávid Erzsike sem bánná. Nekem nagyon tetszik Éva elv társnő. Emlékszel, mennyit segített nekünk... És olyan gyönyörű szép a szeme.

Feri rettentően elkomorult. De az önérzete is lán golt. Lám, nem muszáj egy ifjúmunkásnak mindent előre tudni, és mégis úgy tűnhet, mintha tudná, s köz ben meg is tudja, csak legyen türelme a füleléshez. Ám azért ette a méreg is. Orosz Bélát nem tudta máskép pen elképzelni, mint ahogy eddig ismerte. És nem is akarta.

—   Te mindig pletykákra hallgatsz. A tanár elvtárs sose nősül meg.

—      Honnan tudod, talán ő mondta neked?!

—   Nem mondta, de te is láthattad, a lányokhoz épp olyan szigorú volt, mint a fiúkhoz. Éppolyan szigorú, mint én. Az, aki ilyen szigorú, mint én, az sohase nősül meg. De nem is hagynánk. A tanár elvtárs egészen a miénk, pioníroké… Hogy is képzelsz te efféléket, hogy ő…

—       Én úgy, hogy ne legyen mindig olyan árva.

—       De ő nem árva, mert mi örökbe fogadtuk…

—       Az igaz, de azt nem bánod, hogy apunak van felesége. Pedig ő is szigorú. Vagy te azt szeretnéd, hogy neki se legyen felesége, így szereted te anyukát?

Feribe beleszorult a szó. Úgy meglepte a Teri érve lése, hogy a füle hegye is kipirosodott tőle. Teljes zűr zavar támadt a fejében, alig bírt ennyit kinyögni.

—       E-ez egészen más…

—       Miért más?

—       Azért, mert más, és kész! Nem vagyok haj landó erről tárgyalni.

—         De én akarom.

—      Én nem akarom. Végeztem.