nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
XX

XX

Míg a Lajka megmentése miatt kétfelé vált két pionírcsoport hazafelé igyekezett, azalatt a táborban maradt szolgálatos csoport vacsorafőzéshez látott. A Vízikerekével bajlódó Feri észre sem vette, mikor lett délután. Gyorsan peregtek az órák.

Annál lassabban múltak a percek Gézukánál.

Addig még csak telt valahogy, amíg a közös edé nyek felmosogatásával piszmogott. Délebédig sikerült ilymódon elhúzni-halasztani a sátorfogság megkez dését.

Addig csak Terike kuksolt a napsütéstől teljesen átmelegedett sátorlap alatt. Melege volt, kétszeresen melege. Melegítették a partizánokról olvasott viszon tagságos, hősi történetek is. Hősiességükön és kitar tásukon felbuzdulva tízszer is megfogadta magában: többé sohasem kotyogja ki a tábor titkait. A partizá nok szakadatlan éberségéből értette meg igazán, mi lyen fontos a titoktartás, és mit veszíthetett ő esetleg éppen a mai kirándulásról való elmaradással is.

Ám a sátorfogság akkor vált számára valóban ne hézzé, amikor Bota tanár Gézukával gyorsan befejez tette a hosszúra nyújtott mosogatást, Ferivel meg egyszerűen bekísértette a sátrába.

Gézuka, amíg a szolgálatosok észrevették, elnyúlt a fekvőhelyén, és jóízűen durmolt. Horkolásával mé regbe hozta a szomszéd sátorban izguló Terikét. Aztán jött Feri, és hozta az uzsonnájukat. Gézukát felverte, és alaposan megleckéztette az alvás miatt. Ráijesztett: ha ezután is aludni mer, este a tábor négyszöge elé állítja, s kaphat még egy félnapi sátorfogságot.


-      De mit csináljak, ha nem alhatom? - kérdezte Gézuka a szolgálatos természetrajz tanártól, amikor az véletlenül arra ment.

-      Gondolkozz, Gézuka, egyre csak gondolkozz - felelte amaz jóindulatúan.

- De min gondolkozzak?

-      Hát azon, fiacskám: méltó-e egy pionírhoz a hazudozás?

-      Azon már gondolkoztam, tanár elvtárs. Látom, hogy nem méltó. És ezt nem azért mondom, mert ott hon is meg szoktam ígérni nagymamának, hogy meg javulok.

-- Hát ez kiváló fejlődés, Gézuka. Eredj csak to vább ezen a nyomon, roppant messze juthatsz...

Ezzel Bota magára is hagyta Gézukát. Ment, hogy leáztassa a sebtapaszt az álláról, mert megint borot válkoznia kellett.

Gézuka szót fogadott, tovább haladt a megadott nyo mon. Tűnődni kezdett, mi minden érdekeset is művel hetne most, ha nem kellene a sátorban unatkoznia. Terikével is meg kellett osztania az elképzelt tenni valók gyönyörűségét.

-  Hallod, Teri, bevezetném a villanydrótot a ta nár elvtársak sátrába. Vagy gyeptéglát vágnék.

-      Hallgass már - tört ki Terike elkeseredve. - Olvasni akarok.

-      Nem olvasnál hangosan, hogy én is halljam?

-     Hogyne! Az csalás lenne…

Gézuka egy darabig a Terike válaszán gondolko zott. Rájött, hogy ez tényleg csalás lenne… Aztán megint elnyomta az álom, ám hamar fel is rezzent. Saját horkolása ébresztette fel, és ezen roppant elcso dálkozott. Mélyen, fájdalmasan, vágyakozón felsóhaj tott:

-  Tudod, Teri, látom már, a legnagyobb gyönyö rűség a mosogatás lenne most.

-      Hát kérd, hogy ezután mindig te mosogathass. Nekem pedig hagyj békét.

Gézuka tovább gondolkozott. Eszébe jutott, hány
féle édes madárszót hallott, amióta itt táboroznak. Megpróbálta utánozni. Előbb fütyült, végül meg a macskanyávogásnál állapodott meg. Olyan - szerinte fülgyönyörködtető - változatokat hozott ki, amilye neket otthon a padlásukról hallott éjszakánként. Négy macskát is tartott a nagymama az egerek ellen, s any nyit evett az a négy, hogy az többre rúgott száz egér okozta kárnál.

Terike a szomszéd sátorban azt sem tudta, neves sen-e vagy sírjon mérgében. Végül is a nevetés vett erőt rajta, mert Gézuka páratlan művésznek bizonyult a macskák élethű utánzásában.

-  Mi a fene? - ütötte fel a fejét Feri is a tábor konyháján. - Honnan került ide macska, ráadásul négy is, hiszen négyen felelgetnek egymásnak?

Nézett erre, nézett amarra, fel a fákra, le a szaka dékos patakmederbe, addig-addig, míg ráeszmélt, hogy hiszen nincs itt a táborban se padlás, sem pince, se másféle macskatanya. Egy dühös kifakadás, ami a sátrak felől odahallatszott, végre ráeszméltette Ferit, hogy ki rendezheti ezt a kandúr-hangversenyt. Mé regbe jött, mert a társai röhögni kezdtek a rizskása főzésnél, majd macska módra válaszolgattak Gézu kának.

Feri méregtől hasadozva szaladt a sátorhoz:

-  Kácc ki onnan. Macskának nincs helye a mi sát runkban.

Gézuka megdöbbenve bámult Ferire, majd a saját háta mögé: csak nem ott lát Feri valami macskát…

-  Nem érted? -- kiabált Feri. - Mars ki innen, ha macska lettél. Mi téged ítéltünk sátorfogságra, nem a macskátokat. Este majd jelentem. S ezután egeret fogatunk veled büntetésből…

Közben benyúlt a sátorba, s Gézukát galléron ra gadva kirángatta onnan.

-      Tessék, mehetsz, amerre látsz. Macskáktól senki sem kéri számon, hogy merre tekeregnek.

Gézuka megkövülten állt a sátor előtt. Sértődöttsé gében hirtelen arra gondolt, van annyi pénze, hogy
vonatra üljön, vagyis rögtön hazamenjen innen, ámde eszébe jutott a nagymamája, aki biztosan azzal fo gadná: "Na látod, mondtam, hogy gyere haza, ne éhezz tovább." Márpedig ami igaz, az igaz. Ma délben is majdnem egy egész doboz májpástétomot kent fel a kenyérre, két nagy paradicsomot is bevágott hozzá... Aztán mit mondanának a többiek? Azt, hogy megszö kött a kövér, mert macska lett belőle? Pedig már nem is olyan kövér… És egyszer se mehessen kirán dulni? Célba se lőhessen a tanár elvtárs puskájával? Azt se láthassa, mikor gyúl fel Rădăceanu villanya a sátorban?

A tűnődésnek az lett a vége. hogy Gézuka végül is visszabújt a sátorba. Úgyis hamar este lesz. Miért ve gyék be a napiparancsba, hogy Kiss Géza gyáva szö kevény.

Talán még egy órányit sem üldögélt Gézuka ilyen elmélkedésbe mélyedve, mikor távoli kürtszóra kapta fel a fejét. Valahol messze takarodót fújtak. Világos nappal takarodót! És nem is egyszer, hanem több ször. Hát ez mi? Felfigyelt Terike is a szomszédban, fel a szolgálatos pionírok és Bota tanár is. Összegyűl tek a tábor közepén, és találgatták: ki kürtölhet és miért? És miért éppen takarodót, mégpedig igen ha sonlót a Csapó Laciéhoz?

Egyszer aztán hirtelen abbamaradt a kürtölés. Úgy egy óra múlva közeledő lárma, leány- meg fiú-han gok zsibongása ért a Gézuka füléhez, majd tisztán ki vehető kiáltások hallatszottak egészen közelről. Va laki végigszaladt a tábor udvarán:

-        Tanár elvtárs, tanár elvtárs, hozzák Lajkát.

-        Hallod, Feri, megmentették Lajkát! …

Gézuka kidugta fejét a sátornyíláson, a szomszéd sátorból meg a Terike aranyos kis orrocskaja bökö dött ki.

-       Hallod, Gézuka? Megtalálták Lajkát.

-     Hozzám ne szólj, tudod jól, hogy ma nem be szélgethetünk.

Ám azért négykézlábra állva derékig kibújt a sátor nyílasán. A hasonlóan térdeplő Terike is kinnebb me
részkedett. A táborkapun éppen akkor rohantak be azok a pionírok, akik Éva elvtársnővel jöttek haza. Egyesek odaszaladtak az eléjük siető frissen borotvál kozott Botához. Mások a konyháról kinyargaló szol gálatosok közé keveredtek.

És ujjongó izgatottsággal, egyszerre és egymást túl kiabálva, szédítő hangzavarban mondták, mesélték, újságolták a kirándulás nagy eseményeit: hogy az ára dás kétfelé szakította az utat, s hogy ők hogyan segí tettek megjavítani; mit láttak a "sajtgyárban", illetve a "gyapjúgyárban", azaz a juhászatban; hogyan pihen tek meg hazafelé tartva, s a sziklaszoros kapujában hogyan próbálgatta Csapó Laci kedvenc kürtjelét, a takarodót; és miként felelt arra, ötödik visszhang ként, a Lajka segítséget kérő fájdalmas vonítása; mi ként fújt Csapó Laci újra meg újra a kürtjébe, s ho gyan indult el a mentőexpedíció s találta meg szeren csésen a megsebesült Lajkát…

Csapó Laci, ragyogó képét mutogatva, úgy jött-ment fel és alá kürtjével az elbeszélés alatt, mint Napóleon hajdanán valamelyik győztes csatája után…

-    Halljátok, fiaim, halljátok? - mondogatta a többieknek. - Ha én nem vagyok ott a kürttel, most is sirathatnánk Lajkát.

Arra a hírre, hogy a mentőexpedíció minden perc ben megérkezhet a sebesült farkaskutyával, a kislá nyok között valóságos zavargás tört ki. Összevissza szaladgáltak, s lármásan követelték Feritől, hogy azonnal készítsenek Lajkának gyengélkedő kutyasát rat, kerítsenek lerágott csontokat...

-    Hogyisne, húsleves kell ilyenkor a betegnek - kiáltották közbe mások.

Feri szolgálatos csoportvezetői méltósága egyszerre két-három arasznyit nőtt. Teljes súllyal és tekintélyes kedő hanghordozással utasította rendre a zaklatott szívű kislányokat:

-    Ne rángassátok az ingemet. Hova gondoltok, ma nem főztünk csontos ebédet, húslevest sem találhatok, külön gyengélkedőt sem állíthatok fel neki, Lajka, akárhogy vesszük, mégiscsak egy kutya…


- Halljátok? Halljátok? - kiáltották lázadozva a szorongó szívű pionír-lánykák. - Hogy Lajka csak egy kutya! Tudod te, hogy mit beszélsz? Lajka hős, nem kutya. Még jó, hogy te is nem nézed veszett far kasnak, mint azok a vadászok…

Este nyolc óra felé az izgalom tetőfokára hágott, mert a mentőcsapat késett. A kezüket tördelő kislá nyok jajgatni kezdtek. Csak nem sötétedik rájuk az erdő, csak nem érte őket valami baj, csak nem adta ki útközben a sebesült Lajka a páráját?! Jaj, ha ké sőn mentették meg, és éppen most temetik valahol... Ám alighogy erőt vett volna a kishitűeken ez a sötét képzelgés, az erdőből előbb távoli csörtetés hallatszott, majd emberi hangok szűrődtek ki, és aztán - éppen a forrás fölött - kibukkant végre a fák közül a tü relmetlenül várt mentőcsapat. Elől Orosz Béla, aki félrehajtogatta a bokrok ágait, és vigyázott, hogy visz sza ne csapódjanak, mert közvetlenül utána a kiizzadt Dan Irimie és Rădăceanu Petre egy hosszú rúdra fű zött kabátban a váltig nyugtalankodó kutyát cipelte. Dávid Erzsike mellettük jött, és arra ügyelt, hogy a sebesült ki ne suvadhasson a kabátból. A többiek a véresre kasmolt karú tornatanárral hátvédül jöttek.

Zúgott a tábor, mint a rajzásra készülő méhkas. Mindenki az érkezők elé rohant. Sajnálkozva nézték, hogy a zsebkendőkkel bekötözött fejű szürke farkas kutya mint vergődik a kabátban.

Izgatott kiáltások hallatszottak:

-    Né, a lába is… Vigyázzatok, mert a lába is...

-    A kórházba vele, a kórházba…

-      Helyet, helyet… Ne bújjatok olyan közel, én is látni akarom.

Éva ott állt már a gyengélkedők sátra előtt. Magára öltötte fehér köpenyét, a vöröskeresztes táskát kibon totta, porcelán tálakat, hátborzongatóan csillogó csi peszeket és penicilusokat, desztillált vizet és jódos üvegecskét, vattát és gézt rakott ki az eléje állított ládára.

Lajkát egyenesen odahozták a keze alá. Leállítot ták ép lábaira, Orosz Béla legombolta róla a kabátot.
Text Box:


mire egy kis derültség enyhítette a pionírok borzadá lyát. Ám rögtön el is némultak. Lajka, mintha tudta volna, mi vár rá a fehérköpenyes Éva részéről, mo rogni kezdett, foga is kifehérlett rózsaszínű ínye mö gül. Orosz Béla hátraszólt a mögötte tolongóknak:

- A szájkosarat. Mindenki menjen innen. Kirán dulók, gyülekezzetek a kaputól balra, a kerítés mel lett. Én is megyek, ha végeztünk Lajkával.

- Oszolj! Oszolj! - terelte Feri a pionírokat a nyírfakerítés felé.

Dan Irimie hozta a szájkosarat. Orosz üggyel-bajjal felhúzta Lajka pofájára, s a szíjat a nyakára csavarta. Éva nem kis lámpalázzal fogott a sebek megvizsgálá sához és kimosásához. Lajka szűkölt, vinnyogott, mor gott, és rázta a fejét. Orosz Béla a szájkosaránál fogva tartotta, és Dan Irimie a lábait fogta.

Terike visszabújt a sátrába, s két kispárna közé rej tette a fejét. Hullottak a könnyei. Gézuka is elfordult a kutyától. A kerítésnél gyülekezőket bámulta, s majd kiesett a szeme. Székely Juliska volt ennek az oka, aki a rábízott céllövő puskát még most is a nyakába akasztva viselte. Kevélyen járkált a többiek között. Hiába kérték, egyiknek sem adta oda. Addig nem is szándékozott kiadni a kezéből, amíg Orosz Bélának magának személyesen vissza nem szolgáltatja.

Gézuka úgy vélte, biztosan nem Juliskára, hanem rá bízták volna a puskát, ha ő is a kirándulók között lehetett volna. Leány kezében a puska - akár te hénen a gatya…

Ezalatt Éva valóságos gézsapkát tekert a Lajka fe jére. Másképp nem tudta befáslizni széttépett jobb fü lét. Lajka egyre rázta a fejét, s az egyik ép mancsával is próbála lekaparni a kötést. Jobb mellső lába térden felül sérült meg, szerencsére csak az izmokat fúrta át a sörét. A seb azonban már elgennyesedett. Orosz at tól tartott, hogy Lajka nem tűri meg magán a köté seket. Ezért zsákot hozatott oda Ferivel, ollóval lyu kakat vágott a zsák egyik oldalába, s aztán - kény telen-kelletlen - úgy húzta a kutyára a zsákot, hogy ne férhessen ép lábaival a kötésekhez. Végül rúdra
fűzték a zsákot, s Lajka így afféle függő ágyba került, két láda közé, amire a rúd két végét helyezték.

Orosz megköszönte Évának az odaadó segítséget, s a kerítésnél várakozó pionírokhoz sietett.

-  Üljetek le - mondta, és maga is leült.

Alaposan kimerült. Karján mély karcolások vörös löttek. Majd tapaszt tétet rá Évával. Kardos sebeit már bekötözte Bota, amint megérkeztek a táborba. Kardos derék feladatot oldott meg alpinista kötelével és kacros késével.

-  Szép és tartalmas napunk volt ma - kezdett Orosz beszélni. - Igaz, alaposan ki is fáradtunk. Cse rébe viszont elmondhatjuk, nem pusztítjuk hiába a ke nyeret. Segítettünk a kollektív gazdaság juhászainak rendbehozni az utat. Kardos elvtárs több fényképen is megörökített bennünket. Mind aláírjuk a fényképe ket, és küldünk a juhászatnak is belőlük. Azok a fényké pek a késői nemzedékek számára is hirdetni fogják, hogy milyen pionírok jártak ezen a tájon. - Oda tekintett a kényelmetlen helyzetben függő kutyához, mert nyüszítése olykor dühös, szemrehányó csaholásba ment át. - Igen, jó hírünk túlél már bennünket. Meg mentettük hű barátunkat, a kutyánkat. Így mondom, hogy a kutyánkat, mert Lajka már nemcsak az én jó szágom. A tietek is. Az ő megmentésével voltaképpen táborunkat mentettük meg a feloszlatástól. Lajka a mi végső bizonyítékunk arra, hogy milyen fertelmes ha zugság volt a veszett farkas meséje.

Arcát megtörölgette a zsebkendőjével, s így foly tatta:

-  Tudjátok meg mindnyájan, amit eddig kevesen tudtunk. Egy olyan lelkiismeretlen ember terjesztette ezt az álnok hazugságot, akinek teljesen közömbös az, hogy ti felkészülve vagy felkészületlenül néztek-e elébe annak a jövőnek, ami reátok vár. Az az ember a maga kényelméért szétugrasztotta a menedékházban tanyázó pionírokat a veszett farkasról kitalált hazug sággal. Majdnem a mi táborunkat is hazarendelték miatta, mert hiszen nem tehettünk volna ki titeket sem a veszettség veszélyének. Ez az ember fölösleges dolgot adott a vadőröknek, és oktalan riadalmat oko
zott a mi táborunkban. Ács Terike miatta került sátorfogságba. Miatta nézték veszett farkasnak a ku tyánkat. Miatta szenved most szegény súlyos sebeitől. Az ő szenvedése árán leleplezzük most le ezt a kárté kony embert, akit megfertőzött a régi világ erkölcse. Ezért nem törődik a ti szocialista jövőtökkel, csak a maga alantas egyéni érdekeivel. A tegnap este min dent megtelefonáltam Bologa elvtársnak, az UTM tar tományi bizottságához. Igen helyesen kijelentette, hogy ezt az alávaló embert többé a pionírok köze lébe sem engedik.

A pionírok felindultan kezdték kiáltozni:

-     Hogy hívják?

-     Állítsuk a négyszög elé…

-     Tessék beírni a napiparancsba.

Orosz Béla gyönyörködve vette szemügyre a pioní rok felindulástól kipirult arcát. Felállt.

-            Minden indítványotok helyes. De a döntés már nem ránk tartozik. Majd elmondom véleményeteket a párt és az UTM tartományi bizottságánál; és a népta nács tanügyi osztályán sem hallgatom el, ne féljetek… Menjetek most, és Ács Terit hívjátok ki a sátrából. Ne szenvedjen tovább. Ti pedig alaposan mosakodja tok meg vacsora előtt. Porosak vagytok. Otthon, majd táborozás után, összehívjuk az egységgyűléseteket, ha döntöttek annak az embernek a dolgában. Akkor majd a nevét is megtudjátok.