XIX

Reggel a tanárok egy órával korábban ébresztették a tábort. A pionírok fürgébben szöktek talpra, mint máskor. A reggeli torna meg a patakon történő mosa kodás, majd a reggelizés s a sátrak belső elrendezése, végül a zászlófelvonás is élénken zajlott le.

Végre egésznapos kirándulásra mehetnek! Úgy ké szülődtek erre, mintha legalábbis valami indiai őser dőbe indulnának felfedező útra. Izgatottságukat a Lajka ismeretlen sorsa is fokozta. Csak a szolgálatos csoport pionírjainak lógott kissé az orruk.

Közöttük legjobban a Ferié.

Csapásnak érezte, hogy ő nem lehet résztvevője a felfedezéseknek. Folyton Orosz Bélát kerülgette, aki ma szokatlanul jókedvűnek látszott. Látván tréfálko zásra hajló kedvét, Feri arra kérte őt, hogy mentse fel a mai szolgálat alól, tegyen valaki mást helyette a lusták közül. Ma ő azt ki nem bírja, hogy fát fűré szeltessen, zöldpaszulyt tisztíttasson vagy vizet hordas son. Máskor akár két napig is szolgálatot vállal egy folytában, csak ma kirándulni mehessen.

-      Nem ismerek rád - pirongatta meg Orosz Béla elkomolyodva. - Mivel vagy te különb a többinél, hogy ilyen kivételezésekért kunyorálsz?

-      Azzal, hogy én nem vagyok lusta, mert szeretek felfedezni.

-      Vagyis hagyjuk a lustákat még jobban ellus tulni?

-    Mit törődöm én azokkal, nem vagyok a dajká juk.

-  Ejha! - nézett nagyot most már haragosan Orosz Béla. Erről az oldaláról még nem ismerte ezt a legjobb pionírok közé számítható fiút. - Mi ütött beléd, Feri, tudod-e, mi ennek a neve, amit most ki kotyogtál? Rothadt individualizmus. Így ajánljalak jö vőre az Ifjúmunkás Szövetség tagjai közé?

- De tanár elvtárs.

-  Semmi de! Gondolkozz estig ezen. Igen tanulsá gos felfedezéseket tehetsz saját jellemedet illetően. Vé geztem.

Feri kivörösödve kullogott el. Szégyenkezve jött rá s most az egyszer alaposan elvetette a sulykot. Még in kább lehervadt a kedve, amikor szemébe ötlött a sátra előtt ácsorgó Terike, aki a tegnap esti napiparancs ban egynapos sátorfogságot kapott a tábortitok kife csegése miatt. "Tessék - kesergett magában Feri -, most aztán vigyázhatok a saját húgomra, hogy rende sen le is ülje a büntetését. Ne aludjék el, amíg a sá torban kuksol. Ráadásul Gézuka is ma törleszti le a múlt héten rászabott félnapos sátorfogságot rémítő nagy hazugságaiért. Szép kis társaságba keveredtem."

Sötét pillantásokat vetett a húgára. Terike pityer gős hangulatban figyelte a kirándulókat, hogyan ra kosgatják hátizsákjaikba egésznapi hideg kosztjukat, s aztán hogyan sorakoznak Kardos tanár elé, aki egyen ként ellenőrizte mindegyiket: hoznak-e a fiúk sapkát, a lányok meg fejükre köthető kendőcskét, nehogy napszúrást kapjanak, ha huzamosabb ideig kell forró, tűző napon menetelniük. Kulacsaikat is kidugatta. Aki elfelejtette ivóvízzel megtölteni, azt futólépésben sza lasztotta le a forráshoz. Szigorúan meg volt tiltva, hogy útközben olyan forrásokból igyanak, amelyek nek nem ismerik a vizét.

Orosz Béla kijött a sátrából. Oldalán térképtáska, kulacs, nyakában távcső, a vállán meg céllövő pus kája.

A menetoszlopba felsorakozó pionírok között halk zúgás támadt. Izgatottan súgtak össze. Lám, puskát hoz, lesz ma céllövészet is. A távcső is kézről kézre jár majd. Csak Lajka hiányzott vezető tanáruk olda
láról. Ó, ha megtalálnák valamelyik szakadékban. élve vagy halva, de kihúznák.

Oda-oda pillantottak a gyengélkedők sátrához. Ve lük jön-e a doktoricájuk, hogy segítsen Lajkán, ha valamelyik faodúból vagy barlangból vérző sebekkel előkúszik? Megelégedéssel látták, hogy a karcsú or vostanhallgatónő kiránduláshoz átöltözve lép ki, és nyakába akasztja az első segélynyújtáshoz szükséges dolgokkal megtömött vöröskeresztes oldalzsákot.

Kardos tanár tetőtől talpig kezeslábas zsávolyba öltözve átvette Bota tanártól a fényképezőgépet, majd hosszú alpinista kötelet akasztott hátizsákjára. Orosz Bélához csatlakozott, aki szemügyre vette az indulásra kész pionírokat.

Vigyázzt vezényelt. Aztán elrendelte: menetelés közben senki ne egyék, ne igyék. Előre megmondta, hogy a napon csakhamar izzadni fognak, és vizet kí vánnak majd, ám türtőztessék magukat. Ilyenkor, ha vizet iszik az ember, annál jobban izzad, ami végül is rosszulléthez vezethet. Nehogy rajta érjen valakit, hogy a patakból mert inni. Pihenőben majd mindenki a kulacsából iszik. A sapkát csak árnyékban vehetik le. A csoportvezetők tartsák nyitva a szemüket, senki se szegje meg ezeket az elemi turista-szabályokat.

-   Indulhatunk - intett a menet élére álló torna tanárnak. Ő maga Lukács Évával a menetelők mögött jött.

Szolgálatos oktatóként Bota tanár maradt vissza Ács Feri savanyú ábrázattal bámészkodó csoportjával.

Ács Feri sóhajtozva kísérte ki őket a táborkapuig, ahol a szolgálatos Varga Katica pionírtisztelgésre emelte a kezét.

Terike beült a sátrába, és pityergett. Kiss Gézuka viszont úgy tett, mintha megfeledkezett volna a bün tetéséről. Buzgón vizet hordott a konyhára, de csak félvederrel hozott egyszerre, nehogy túlhamar megtel jék a főzőüst. Szolgálatos társai fáért mentek az er dőbe, s amíg távol voltak, Gézuka elrejtette a leg kisebbik rámás fűrészt. Azzal majd ő fűrészel tűzifát ha végez a vízhordással.

Voltaképpen mosogatni kellett volna, de ezt a munkát még most sem kedvelte. Úgy tett, mintha arról is megfeledkezett volna.

Megtehette.

Székely Juliska édesanyja ez alkalommal nem ellen őrizte a szolgálatos csoport konyhai tevékenységét. Aznap nem főztek ebédet. Pongyolában és papucs ban, egy pokróccal s egy halom képesújsággal le ment a fennsík lábához a bokrok közé. Leterítette pokrócát, ledobta pongyoláját, s fürdőruhában leheve redett napozni. Most nem kellett attól tartania, hogy a szerteszét kalandozó pionírok meglepik. A képesúj ságokat kezdte böngészgetni.

Feri unta magát. Más az íze a szolgálatos csoport vezető felelősségének, amikor az egész tábor itthon ta nyázik. Akkor mutathatja meg az ember igazán, hogy milyen nagy hatalom került a kezébe huszonnégy órára. Mindig akadnak rendetlenkedők, akiket ráncba kell szedni. Most azonban kit fegyelmezzen? Mindeze ken felül keserűség mardosta a tanár elvtárssal tör tént feleselés miatt, így őt még sohasem pirongatta meg. Mi lesz, ha tényleg affélét talál írni az ajánlásba, hogy ő "rothadt individualista". Nem volt világos előtte, hogy ez mit jelent, s éppen ezért valami egé szen visszataszítót gyanított benne. No de majd meg mutatja, micsoda fiú ő.

Ekkor megpillantotta a konyha körül serénykedő Gézukát. Kényelmesen odasétált a kövér fiúhoz.

-   Te mért nem vagy a sátradban?

Gézuka lelkileg fel volt készülve erre a kérdésre, s nagy ártatlanul felvonta az egyik vállát.

- Mintha nem tudnád, hogy szolgálatos vagyok. Hát elhagyhatom-e az őrhelyemet?

-   Ez nem őrhely. Most nincs sok feladat. Majd va csorafőzéskor. Tessék csak becsücsülni a sátorba. Mit gondolsz, a szolgálatosoknak nem kell leülni a büntetésüket?

Gézuka siralmas képet vágott. Az égre nézett, mintha onnan olvasná le a választ:

-   Már megint kegyetlenkedsz, Feri? Nem elég
büntetés az, hogy kirándulás helyett ennyi vizet kell hordanom?

-      Micsoda?! - fortyant fel Feri úgy, ahogyan egyszer Orosz Bélától látta. - Neked a munka bün tetés?... Tudod te, hogy minek nevezik ezt? Rohadt individualizmusnak.

-      Jó-jó - siránkozott Gézuka. - Nem kell mind járt a pecsétet is rám ütni. Láthatod, a mosogatással sem végeztem - kapott ezen az utolsó, bár számára nem valami gyönyörű kilátást ígérő mentségen.

Feri sejtette ezt, s kárörvendős nagylelkűséggel hagyta rá:

-  Tényleg így van, Gézuka. Tégy félre minden egyebet, végezz a mosogatással, a többit majd megcsi náljuk mi. Ne mondd, hogy kegyetlen vagyok. Aztán sipirc a sátradba, félórán belül jelentkezz.

Ezzel faképnél hagyta, s a Terike sátrához ment. Lám, mit művel a húgocska? Sajnálgatta magában, s teljesen megesett a szive rajta, amikor bekukkintott hozzá. Könnyek nyoma látszott szép kis ábrázatán.

-    Látod, milyen vagy, Teri. Kellett ez neked, hogy éppen én őrizzelek, a testvéred!

Terike túlesett már az első bánaton. Vigaszt nyert Versigora partizán történetében, azt olvasgatta feszült érdeklődéssel. Máskor szívesen vitatkozott volna Fe rivel, de most, úgy érezte, különb kirándulás ez a Versigora elvtársé a táborénál.

-  Ne beszélgess velem - mondta fel sem pil lantva. - Te mondtad, hogy sátorfogságban nem sza bad beszélgetni.

-      Majd még beszélgetnél, csak unj rá a könyvre.

Terike erre semmit sem felelt. Feri leforrázva állt odébb. Leereszkedett a patakra. A vízikerék tökéle tesítésén kezdte törni a fejét.

*

Ezalatt a kirándulók mind messzebb értek. Lent a völgyben aztán libasorban szakadozva átugrálták a tá bor felől alázuhogó patak többfelé ágazó mocsaras

homokszigetecskéit. A tegnapi esőzéstől jóval nagyobb területen csillogott a sás között a víz, mint szárazság idején. Az ügyetlenebbek cipője mindjárt megmerült. Szortyogott a lábuk benne vígan. Ugyanakkor a sás és békanyál közül sírós szúnyogok riadtak fel nappali szendergésükből, s bizony megnyilazták a csendhábo rítók meztelen lábaszárát vagy nyakát.

Mindezt feledtették azonban az erdőborította hegy mögé kikanyarodó úton eléjük táruló vadregényes táj meglepetései. A katlanszerűen kiszélesedő völgy asz talsimasága, az útig leérő erdőség, s az élénkzöld cser jések meg a nyír- és nyárfélék sokfélesége, lomboza tuk különös alakzata bámulatra késztette pionírokat. Látták a nyárfákat, amelyeknek mintha egy-egy kisebb fa nőtt volna a tetejükre.

-   Úgy lehet - állította meg Orosz Béla a mene tet -, mi most itt egy réges-régi tófenéken járunk. Ezeken az emeletes lombozatú jegenyeszerű nyárfákon ugyancsak elgondolkozhatunk: miért éppen ilyen a koronájuk? Ilyen furcsa, kettős koronájú jegenyefé léket még csak a Maros és az Argeș folyó árterületén láttam. Bălcescu község közelében a gólyák többnyire ilyen jegenyék tetején fészkelnek. Vajon nem a szelek járásához vagy az ősfolyók gyakori áradásaihoz alkal mazkodva formálódtak ilyenekké ezek a fák? Derítsé tek ki ezt, jövendőbeli természettudósok, mert remélem, lesznek ilyenek is közöttetek.

A pionírok szemében a táj egyszerre más arculatot és értelmet nyert az odaképzelt mély tóval s a belőle kiálló koronájú fákkal.

Orosz Béla a menet elejére kerülve vezette tovább a pionírokat. Nemsokára a hegyoldal aljába épült me nedékházhoz értek. A másik iskola táborozásának a nyomait már csak a tábortűztől kiégetett fekete fol tok jelezték. A szétdobált konzervdobozokat és zsíros papírokat valaki összeszedhette. A tágas, futballpá lyának beillő rét visszanyerte eredeti üdezöld színét.

A fehér mészkőből és szúette fából összetákolt me nedékház elhagyatottnak látszott. Keddi nap lévén, nem tanyázott benne egyetlen turista sem. A pionírok
zsibongására mindössze egy borotválkozáshoz beszap panozott arcú, érettebb férfi hajolt ki egyik nyitott ablakán. Látva, hogy a zsibongók továbbmennek, nyom ban be is húzódott volna, ha Orosz Béla rá nem kö szön és meg nem szólítja:

-       Merre térjünk be az útról a kollektív gazdaság juhászatához?

-       A Trei draci-ra? kérdezte vissza a beszappan habozott arcú ember. - Menjenek a legelső kereszt útig, innen vagy fél kilométerre. Ott egy út, jobbra, felvisz a platóra. De jobban teszik, ha megkeresik a gyalogösvényt. A szekérutat pocsékká tette a tegnap előtti felhőszakadás. Ott bajosan kelnek át.

-       Mondja - állt meg Orosz Béla -, azok a pio nírok, akik magánál nyaraltak, fellátogattak-e a kol lektíva esztenájára?

-       Egyszer nekidurálták magukat, de az eső visz szatérítette őket. Többé aztán eszükbe sem jutott.

-    Köszönöm - adott jelt Orosz Béla az indulásra. Alig haladtak száz métert, az út lejtősödni kezdett, majd szinte kilencven fokos beszögelléssel balra for dult, és tovább lejtősödött. Szorosszerűen össze is szű kült. Kétoldalt nedvességtől izzadó mészkőfalak szök tek a magasba, odébb azonban kapuként szét is tárul tak. Oly gyönyörű kilátás nyílt onnan, hogy a pioní roknak a szemük, szájuk tátva maradt.

Délnyugaton végeláthatatlan hegyláncolatok vonula tai kéklettek. Oly közelieknek tűntek, mintha éppen csak keresztül kellene haladniok a lábuknál elterülő bükk- és tölgyfa-rengetegen, s már oda is érnének.

A hegykapu küszöbén kissé megpihentek, vizet ihat tak, gyönyörködhettek a természet utánozhatatlannak tetsző fenséges munkájában. Éva, az út szélére henge redett idomtalan sziklatuskóra ülve, arra biztatta a pionírokat, próbálják elképzelni, mi mehetett itt végbe a földtörténet őskorában, amikor azok a távoli hegyek még úgy torlódtak egymásra, mint jégtuskók zajláskor a hídlábaknál. Ami fent volt, az alásüllyedt, ami alul volt, az kidudorodott, mint valami óriási süveg.

-     Akkor még lágy volt a kő is, doktorica elvtárs nő? - kérdezte egy kisebb fiú.

-     Elég lágy lehetett - mosolyodott el Éva. - Körülbelül olyan, akár a fövő puliszka, ha már látta tok olyan puliszkát, amit a székelyek úgy főznek, hogy a lisztet egyszerre beléteszik a vízbe. Körülötte forr a víz, buzog, aztán a rotyogó puliszkaléből ki emelkedik egy-egy kis kupac, pöfögni kezd, és ki-ki lövell belőle a gőz. Azon a helyen kráter támad a pu liszkában. Ilyenféle folyamatok zajlottak le a mi Földünkön is.

Orosz Béla a távoli hegyeket látcsövezte, de félfül lel az Éva előadására figyelt. Kellemesen érintette szí nes, képdús elbeszélési módja. Eddig nemigen hallotta így beszélni. A tegnap esti félbeszakadt beszélgetés után Éva bezárkózott előtte. Gondolta, most majd újra beszédre bírja. Felfedett valamit életéből, ugyan akkor a pionírokat is rávezeti valamire... Hirtelen átadta távcsövét a tornatanárnak.

-     Gyere csak ide, Dávid Erzsi - intette magához a nyolcadik osztályos, tenyeres-talpas vaskos kislányt.

-     Tessék! - szökött elébe rögtön Erzsike kíván csian.

-     Ne félj, nem vizsgáztatni akarlak, de szeretném látni, milyen írónő lesz belőled.

-     Ó, az nem is biztos, tanár elvtárs - pirult fülig a lány.

-     Mindegy. Bármi leszel is, emberismeretre min denkinek szüksége van. Írónak, színésznek különö sen. Hallottad orvosnőnk magyarázatát a földtör ténet őskoráról?

-   Igen.

- Meg tudnád-e fejteni, hogy miért hasonlította a földkéreg alakulását a fövő puliszkához? Akárkinek eszébe juthat ilyen hasonlat? Ha már felfedező úton vagyunk, fedezzünk fel valamit az Éva elvtársnő éle téből is.

A kiránduló gyerekek nyomban Dávid Erzsike köré csődültek. Kíváncsian fürkészték pirulását. Erzsike osztálytársai és tanárai is tudtak művészi hajlamairól.
Azt tartották róla, hogy színész éppúgy lehetne belőle, mint költő vagy író. Ebből- is, abból is kivillant belőle valami a versfelmondásnál vagy a faliújság szerkesz tésénél. Éva szemrehányó pillantást vetett Oroszra, de azért nem kis érdeklődéssel várta, vajon tényleg ráhibázik-e az a piruló lány arra, amire Orosz Béla szeretné rávezetni. Erzsike azonban most olyan zavarba jött, hogy Dan Irimie elébe vágott.

-     Én kitalálóm, tanár elvtárs. A doktorica elv társnő biztosan másként mondta volna, ha nem főz sok puliszkát életében.

-     Igaz ez, igaz ez? - tódultak a pionírok a kipi ruló Éva köré.

Éva nevetve bólintott:

- De még mennyire főztem. Sokszor mondtuk édesanyámnak, meddig lesz még nálunk úgy, hogy "kelj fel, puliszka, feküdj le, puliszka".

-      Mert szegények voltak, ugye? - jött meg a hangja most már Dávid Erzsikének is.

- Igen. Ahogy felénk mondják, rúddal állt a kap cánk.

- Vagyis falun éltek. és székelyek.

- Ennyi elég is, gyerünk tovább! - kiáltott Orosz Béla jókedvre hangolódva. - De el ne ejtsd a fona lat, Erzsike. Így legombolyíthatod az Éva elvtársnő egész élettörténetét.

A felszedelőzködő pionírok élénken kezdék tár gyalni: ilyen "emberfejtő-játékot" maguk között is megpróbálhatnának.

Útközben, míg egyre lefelé haladtak, újabb érdekes beszélgetésre került sor. Kardos tanár a bokrok közül felröppenő madarak útját figyelve szóvá tette: vajon miért nem hallani annyi madárcsicsergést, mint a tá borozásuk kezdetén?

Éva elhatározta, hogy az Orosz Bélától kezdett játé kot tovább folytatja. Hadd tudjon meg a kíváncsi ok tató többet is felőle. Elmondta, hogy a madarak július vége felé kezdenek elhallgatni. Augusztusban aztán verébcsiripoláson kívül más madarat alig hallani. Eb ben az időszakban költ a legtöbb madár, s nincs már
dalos kedvük. Azt is elárulta, hogy a kerti, fás kül városokban vagy faluhelyen a házi rozsdafarkú, úgy hajnali négy-öt óra között, egyedül zengi a madáréb resztőt a rigóval. Aztán lép be a kórusba a széncinke, a maga szólójával az ökörszem, majd az erdei pinty és citromsármány, a kékcinke és a kormos légykapó. De a madárzenekar csak öt-hat órakor válik teljessé a poszátával, a mezei verébbel és nyaktekerccsel.

-       Juj, csak nem tetszett meglesni mindegyiket? kérdezte Csapó Laci rajongással.

-       Nem, nem lestem - nevetett Éva, s lopva oda oda tekintett Orosz Bélára. - Én többnyire csak a tengelicét meg a zöldikét és a kenderikét hallottam, en gem ők ébresztettek fel, lusta kislánynak tartottak. A töb biről édesapám mesélt, mert ő kelt fel legkorábban. Egy könyvben is olvastam erről... De sarjúkaszálás kor én is az erdőben háltam anyámékkal. Még sötét volt, amikor a fülemüle csattogását meghallottam. Az erdei kuvik meg akkor jelentette be, megy lefeküdni, és ne zavarja őt se a koránkelő pacsirta, se a húros madár vagy a vörösbegy, és a kakukk fogja be a szá ját, ne kiáltsa ki az egész világnak, hogy bújócskát játszik a párjával.

-       Milyen kár - sóhajtott Rădăceanu elábrán dozva -, hogy nem jöhettünk táborozni már május ban.

-   Törődsz is te a madarak ébresztőjével - szólt rá Marioară. - Te, ha egy fogaskereket vagy egy da rab villanydrótot látsz, az embert sem veszed észre.

-    Téged kellene, hogy észrevegyelek, ugye? - for tyant fel Rădăceanu mérgesen.

A többiek kissé kajánul összenevettek. A nagyobb pionírok tudták, hogy amikor csak teheti, Marioară Petre körül csetlik-botlik hosszú lábaival. Az meg, ha kijön a béketűrésből, rámordul: "Nem vagy üveg ből, menj innen, hogy lássak". Rendszerint össze kapnak. Marioarăn látszott, most is valami csípős vá laszra készül, de Orosz Béla jelt adott a továbbindu lásra.

Betértek a plató felé kapaszkodó szekérútra, amely
különben csak a mély keréknyomokról látszott útnak. Inkább szélesebb vízmosásos árok volt, mint út, tele nagy rozsdafoltos fehér kövekkel. Két oldalán meg oly sűrű bozót, hogy nem volt kitérő semerre.

Hiába keresték az ösvényt, amiről a menedékház gondnoka tett említést. Sokáig kellett felfelé bukdá csolniok, míg a bokrok között tényleg rábukkantak. Az viszont elvitte őket annyira balra, hogy már azt hitték, valahova másfelé visz, nem a juhászathoz.

Orosz Béla éppen azon tűnődött, ne térjenek-e visz sza, mikor emberi hangok ütötték meg a fülüket. Messziről kutyaugatás is hallatszott. Vonultak hát to vább. Tíz perc sem telt belé, kiértek ugyanarra az útra, amelyen elindultak volt. Az emberi hangok ez alkalommal egészen közelről jöttek. A tisztán kive hető mondatfoszlányok közé néhány oly ropogós ká romkodás vegyült, hogy hallani sem volt kellemes, nem még meg is érteni.

-   Tudtam, előre megmondtam - kiáltotta valaki a bokrok mögött. - ígérik a segítséget, ígérik, de se hol semmi. A gyapjút azért vidd le az elnöknek, mert ha nem.

A kirándulóknak nem kellett a hangok után iga zodniok, a vízmosástól megrongált út pár percen be lül odakanyargott az egymással vitatkozó emberekhez. Ott hirtelen véget is ért. Illetve egy vízmosástól vájt szakadékszerű mély üregbe torkollott. Az emberma gasságnál jóval mélyebb szakadékban két idősebb s három fiatalabb, szűrposztóba öltözött férfi azon eről ködött, hogy az áradattól alágörgetett kisebb-nagyobb kőtuskókat felhordják az aljából, s újra feltöltsék a kétfelé szakított utat.

Az emberek a pionírokra bámultak, amikor meg pillantották őket. Végül az egyik, miután mogorván fogadta az üdvözlést, azt kérdezte:

-       Csak nem magukat küldték?...

-       Honnan küldtek volna? - ment közelebb a sza kadékhoz Orosz Béla.

Az ember szúrósabban vette szemügyre a jövevé nyeket:

-   Tévedés - mondta még haragosabban. Azt hittük, a kollektíva elnöke küldte magukat a segít ségünkre.

-    Azért mi is segíthetünk, amit tudunk vála szolta Kardos, és kérdőn tekintett Orosz Bélára, majd a kiizadt gyerekekre, akik fáradtan telepedtek le a gyérülő bokrok között.

-   Segítsünk, tanár elvtárs - pattant fel ültéből Rădăceanu Petre, s odament Orosz Bélához, aki a sza kadék partján állva az emberek erőlködését szem lélte.

Maguk a Három ördög juhászai? kérdezte tréfásan.

-    Mi igen, a tízé, mert csak ennyi tehette pocsékká ezt az utat.

-   Orosz Béla letette hátizsákját, puskáját. Kardos ta nár is lepakolódott. A nyakában lógó fényképezőgé pet és a látcsövet a közelében álló Évának adta át, de ő kis gondolkozás után továbbadta a gyerekeknek.

-   Mit gondolnak - mondta, én majd ölbetett kézzel nézem magukat?

-   Magára fér a pihenés - felelte Orosz Béla. - Vagy menjenek előre a juhászathoz.

-   Úgy van, menjünk - szökött talpra Marioară.  - Mi közünk nekünk ehhez az úthoz?

-   Hogy mi közünk? - fordult a lányhoz Orosz Béla. - Ez az út is a juhászathoz tartozik. Ezen jön le a sok szép kerek sajt, túró meg a gyapjú részünkre. Az ilyen utak nélkül felkopna az állunk a nagy váro sokban.

-     Az igaz - sütötte le a fejét Marioară. Nem bánom, én is segíthetek egy kicsit.

-     Ülj csak le, és pihend ki magad mondta Orosz Béla. - Ez nehéz munka. Ebbe csak az vágjon belé, aki szereti a sajtot, és nem riad vissza a fárad ságtól.

Ezalatt Rădăceanu le is ereszkedett az emberek mellé, akik csak nézték, mi sül ki a vitatkozásból. Az sült ki, hogy a tábor kürtöse, a kis Csapó Laci szin tén felugrott a helyéről.

-      Én se ijedek meg, tanár elvtárs.

Orosz Béla végigmérte a kisnövésű fiút.

-   Nem bánom, az önként jelentkezők mellénk áll hatnak. De aztán panaszt ne halljak. Aki nem érez magában elég erőt, pihenje ki magát, amíg mi segí tünk. Senki sem tesz érte szemrehányást. De amelyik önként mellénk áll, az tartson is ki.

A pionírok összenéztek, mert ment már lefelé a szakadékba Marioară is Lacival. Csak nem tesz túl rajtuk az a kis göcs, mármint Csapó Laci, és az a pipaszárlábú Marioară gondolták, s rendre mind lepakolóztak, és lemásztak a mély üregbe.

Ott a juhászat emberei egymásra kacsintva fogad ták őket:

- Nem maguknak való munka ez - mondta a ve zetőjük a leérő Orosz Bélának és Kardosnak, az orvos tanhallgatónőt meg kétszer is megnézte. Úgy né zem, városi iskolások maguk. Az első kő felhasítja a maguk finom tenyerét.

-   Halljátok? - oldotta le és vágta zsebre Orosz Béla a karkötőóráját. - Finnyás embereknek tarta nak bennünket - folytatta nevetve. - Mintha a mi tenyerünk nem ismerné az ásó meg a csákány és a ka lapács nyelét.

-    Dehogynem ismeri - kiáltozták a gyerekek in nen is, onnan is. - Mutassuk meg, hogy mit tudunk.

Rădăceanu a bizonyság kedvéért máris felragadott egy jókora követ, és görgette felfelé. Egy másikkal Csapó Laci birkózott; Marioară az Éva segítségével próbált felfelé cipelni egyet.

-     Nem így kell azt! - ugrott melléjük Orosz Béla. - Csak akkora követ vegyünk, amekkorát elbí runk és kézről kézre adogathatunk...

-     A nagyobbakat előbb - szólt az itt talált embe rek szóvivője barátságosabban, mint az előbb. - Ala pot kell rakjunk a külső fal alá, az üreget aztán meg tölthetjük az apróbbakkal is. A legnagyobbakat bíz zák reánk.

Az ő tanácsára így is tettek. Elrendeződtek a szaka dékban, amely alább valóságos patakmederként foly
tatódott a hegyoldalban. A lerohanó vadvizek mosták ki. Meg lehetett volna jósolni, hogy a felhőszakadások nyomán lezúduló víz idővel kettéfűrészeli az egész hegyhátat, ha elejét nem veszik. A lehordott vékony rétegű gyepes föld alól bőségesen kifehérlett a mészkő.

A kettészakított út helyén tátongó mély üregbe leg alább öt-hat köbméternyi követ kellett felcipelniök ahhoz, hogy kitölthessék. A kollektív gazdaság juhá szatához tartozó emberek, kivált a fiatalabbja, eleinte gúnyoros mosolygással figyelték: na most, most szalad szét ez a városi aprónépség. Ám csakhamar észrevet ték, hogy nem lehet az akármilyen szedett-vedett tár saság.

Szaporán, hozzáértéssel jött felfelé a sok kő. A friss szakadék azonban feneketlen gyomrúnak látszott. Csak úgy nyelte a követ. Amellett nem dobálhatták bele összevissza. Módszeresen kellett rakniok, hogy kössék egymást. Különben megint leomlik az egész a legközelebbi felhőszakadáskor.

Kardos vette kézbe a kövek módszeres lerakását. Szakértőnek bizonyult. Beszélgetés közben kiderült, hogy a hadifogságban tanult meg falat rakni. Huszon egy éves sem volt 1944 tavaszán, amikor Horthyék besorozták, s a keleti hadszíntérre küldték. Két hét múlva meg is adta magát Szovjet-Ukrajna határán.

A juhászat emberei belátták, hogy tényleg ért a fa lazáshoz. Rá is hagyták egészen. Ők a nagyobb kőtus kókat cipelték a keze alá.

Körülbelül háromnegyed óra hosszat, lendületesen adogattak a pionírok és oktatóik is. Éva azonban ha mar kimerült. A tenyere tényleg ki volt finomodva, a dereka is régen elszokott a kislánykorában tanult ka pálástól. Meg-megállt szusszanni. Marioară is egyre ritkábban hajlott le, Csapó Laci meg a derekát kezdte tapogatni. A hallgatag természetű Székely Juliska el lenben szívósnak mutatkozott. Ez a táborozás elején törékenynek tartott hetedik osztályos nyúlánk leányka az utóbbi hetekben szembeötlően megerősödött. Amint egy-egy újabb követ felemelt, könyörtelenül biztatta a neki segítő de már kimerült Csapó Lacit:

- Vedd már, mit bámészkodsz!

Orosz Béla rajtuk tartotta a szemét. Igyekezett las sítani az ütemet. Izzadt már egytől egyig mindegyik. A hevesen alátűző nap hevét, itt a szakadékos mély mederben, nem enyhítette a körmösen fújdogáló szél.

-    Kitartás - mondogatta időnként, bár neki sem volt könnyű ez a munka. Jobban ki volt már fáradva a gyerekeknél is. Azok a táborban többet mozogtak, jobban megedződtek, mint ő, aki csak az irányításuk kal foglalkozott. Ám ezért egy pillanatra sem árulta el kimerültségét. Tudta, neki a legutoljára szabad ab bahagyni a munkát. Ám azért vigyázott, hogy se ma gát, se a gyerekeket ne tegye ki túl nagy megerőlte tésnek. Megfigyelte a juhászat embereit, akik egyenle tes lassúsággal mozogtak. Az ő munkaütemüket vette fel. Egy-egy közbevetett kérdéssel úgy irányította a munkát, hogy a gyerekek időnként megszusszanhas sanak.

A juhászat emberei olykor cigarettára gyújtottak, érdeklődtek kirándulásuk célja felől. Közben elárul ták: nekik is vannak pionírjaik a faluban, azok is szoktak egyet-mást segíteni a kollektívának. Ezért néz ték őket eleinte a magukénak. Azok, persze, nem jöt tek volna ilyen "gálában".

Orosz Béla a pihentető beszélgetések ellenére is látta a gyerekek lassuló mozgásán, hogy kitartásuk végére érhettek. Biztosan meg is éheztek már, a nap állása ebédidőre mutatott. Nem szerette volna, ha meghátrálással érne véget ez az előre nem látott ön kéntes munka. Tudta, hogy a sikerrel megoldott fel adat mennyire emeli pionírjai önbizalmát és későbbi kitartásukat.

-      Mit gondoltok - fordult hozzájuk -, ne tart sunk itt ebédidőt? Közben ki is pihenhetitek magato kat. De előre megmondom, ha most megpihenünk, nehezebb lesz újrakezdeni a kőhordást. Az esztenára sem juthatunk fel.

-      Nincs már sok hátra, tanár elvtárs - kiáltotta Rădăceanu -, majd megebédelünk az esztenában.

- De vannak ott kicsi bárányok? - kérdezte Ma rioară. - Én imádom a kicsiket.

-      Mi is látni akarjuk. - így Csapó Laci.

- Végezzünk előbb, tanár elvtárs - mondta Dan Irimie is.

Kiderült, hogy kicsi bárányok ilyenkor, augusztus küszöbén, elvétve ha akadnak, a juhászat viszont alig tízpercnyi járásra esik a megrongálódott úttól. Csak azért nem látszik, mert a plató szélvédett oldalába épült.

A pionírok új erőre kaptak az esztena közelségé nek hírére. Egyikük sem látott még juhászatot. Rop pant érdekelte őket, hogyan készül a sajt.

- Itt kezdődik - mondta Orosz Béla -, ennél az útnál.

Az ilyen kérdésekkel és feleletekkel élénkített kő hordást déli egy óráig sikerült befejezniük. Kardos tanár mesterfogásai segítségével a kétfelé szakított utat összetoldták. A juhászat öt embere estig sem vég zett volna vele. Hárman közülük még visszamaradtak, hogy fejszéikkel vastagabb ágakat vágjanak, és ke resztben ráfektessék a kőtöltésre, különben szekérrel át nem mennek rajta.

A gyerekek fáradtságukat feledve jókedvűen mász tak ki a hasadékból, s onnan fentről gyönyörködtek művükben. Közben Éva bejódozta és be is kötözte azoknak a kezét, akiket az éles kövek felhorzsoltak. Bizony ő is megsérült vagy három helyen. Orosz Béla vállalkozott a bekötözésére.

-     Mire befejezzük a táborozást, egész rendes kis munkásnőnké válik - mondotta tréfásan.

-     Nem kell mindent elhinni a vezető első szavára - felelte Éva kissé csípősen, és mindjárt el is fordult tőle.

Miközben a mind hegyesebben fújó széltől szembe kapva felfelé igyekeztek, a mogorva esztenás egészen ellágyult, kezet adott Orosz Bélának és Kardosnak.

- Rusu Ilie, az öregebb - mutatkozott be. - Ne vegyék zokon, amiért kezdetben lebecsültem magukat. Megizenem az elnökünknek, köszönjék meg a segít

séget. Sajnos, én semmivel sem hálálhatom meg. Szom baton mind levittük a sajtot a faluba.

-   Várjunk csak - szakította félbe Orosz Béla élénken. - Csak nem maga az a Rusu, akivel az erdő kerülő a tegnap beszélt?

-    De éppen, hogy én.

Orosz Béla erre még egyszer kezet szorított vele, s elmondta, hogy írásbeli nyilatkozat kellene tőle, ha szívesen adná.

-    Miért ne? . - felelte amaz.

Felértek a platóra, a ott egy hajlás teknőjében rög tön eléjük tárult a nagy kiterjedésű, fából összeácsolt esztena épület a karámokkal együtt. Egy terebélyes tölgyfa alól vagy nyolc-tíz bozontos pakulárkutya ro hant feléjük rettentő hivatástudatra valló csaholással. Ám Rusu Ilie egyetlen éles füttyentésére visszakullog tak a karámokhoz.

A pionírok egy vén tölgyfa árnyékába telepedtek, s ebédjük elköltéséhez láttak. Közben Orosz Bélára figyeltek, aki ezt kérdezte tőlük:

-       Jártatok már szövő-fonó gyárban?

-       Még soha...

-       Egyszer sem.

-   Nahát itt most a szövő-fonó gyárak egyik legtá volabb eső részlegét láthatjátok. Itt a legelőkön a gyapjú még csak fű. A juhok maguk egyenként min denik egy-egy külön kis gyapjúgyáracska.

A juhok bégetése helyeslésnek hangzott, s ez megint nevetésre késztette ezeket a városi gyerekeket.

Nagyon sok "gyapjúgyáracska" bégetett ott fönt a havasi legelőn. Rusu Ilie elmondta, hogy idecsapták egy másik falu társulásának a juhállományát is. A kollektív gazdaságéval együtt majdnem kétezer darab volt ott. Ötszáz a másik brigáddal majd csak estefelé jön be a fűről.

Ezután Rusu bevezette őket a gerendás mennyezetű esztenába, a "sajtgyárba", ahogy Orosz Béla rögtön elnevezte. A lemeszelt gerendafalakkal elválasztott raktár polcain valóban nem volt egy darab kész, meg
érett sajt sem. Készültek azonban a legfrissebbek. Ott lógott a tegnapi, tegnapelőtti fejesből származó tej lecsapódott sűrűje valami vászontarisznyában a geren dákon. Savó csepegett belőlük az alájuk tett cseb rekbe.

Rusu közben fehér vászonköpenyt öltött magára, mint valami orvos. A nyitott ajtón és ablakokon sűrű drótháló tartotta kívül a legyeket. Általában tisztaság volt minden zugban. Rusunak most nem sok muto gatni valója akadt. Orosz Bélával és Kardossal félre is ült az udvaron egy vastag kőlapú kerek asztal mellé.

- Bár ez az esztena nem tartozik a leghigiénikusab ban berendezett juhtejfeldolgozó üzemek közé - ma gyarázta Éva a pioníroknak -, azért alig lehet ösz szehasonlítani a régiekkel. Azok bűzösek és mocsko sak voltak. Sehol annyi legyet nem látott, mint azon a hargitai esztenán, ahol egyszer kislánykorában járt. Ki gondolt akkor arra, hogy fehér köpenybe bújtassa a tejjel, sajttal dolgozó juhászokat. Szállásuk sem volt emberhez méltó. Ők maguk is inkább szennyes szén égetőkhöz hasonlítottak, mint juhászokhoz. Elment az ember kedve örökre a sajttól meg a juhtúrótól, ha őket látta.

A pionírok, miután megnézték a juhászok szállás helyét is, odacsődültek az itató-vályúkhoz és a kúthoz, amely oly mély volt, hogy a víz nem látszott benne. Kipróbálták a vízhúzást, s bizony elég sok időbe ke rült, míg a vasabronccsal összetartott favedret felhúz ták.

Orosz Béla és Kardos sokáig tárgyalt a kerek kő asztal mellett Rusu Iliével. Közben írtak valamit. Rusu odakiáltotta a fiát, egy szépszál izmos legényt. Eléje tette a teleírt papírt. Az ifjú Ilie gondosan el olvasta, majd az Orosz Béla kézbevett töltőtollát vizs gálgatva önérzetesen kijelentette, hogy az övé szebb. - De ez jobban ír - tette hozzá, miután az elkészült nyilatkozatot aláírta.

Az apja ezalatt a juhászat jövőjéről mesélt Kardos nak. Cementpadlót tesznek a "csepegőbe"; ha lehet, a villanyt is felhozzák a vasút mellől, hogy fejőgépe
ket használhassanak. Őszire bejön a kollektívába a másik társulás is.

-   Hát azzal a girhes szekérúttal mi lesz? - kér dezte Kardos.

Rusu legyintett.

-   Mire arra is sor kerülhetne, akkorra mi már he likopterrel járjuk az esztenákat.

Orosz Béla nevetve pillantott a karórájára, s meg kérte Kardost, fényképezze le Rusuékat, aztán terelje össze a pionírokat. Menniök kell visszafelé.

Az emberek, akik a megrongált út helyreállításával kínlódtak volt, sorra kezet fogtak az indulásra gyüle kező pionírokkal és tanáraikkal.

-   Ezután ti is a mi pionírjaink vagytok - mon dotta az idősebb Rusu Ilie. - Tudtok dolgozni. És az jó, mert munkában nő nagyot az ember. De azért ha lálba ne dolgozza magát - tette hozzá tréfásan.

Az ifjabb Ilie odakalauzolta őket arra az ösvényre, amelyen hamarabb leérhetnek az aljba. A kutyák dü hös nekiramodással követték egy darabon az eltávo zókat.

*

A kirándulók a mutatott ösvényen tényleg gyorsan leértek az aljba. Hogy néhol közben az ülepükön szánkáztak lefelé, az külön mulatságnak számított a fiúknak. Este viszont bosszankodhattak, hogy meg kell varrniok felhasadt nadrágjukat.

Délután négy órakor már a sziklakapu bejáratánál pihentek meg uzsonnázni. Májpástétomot bontottak, s nagy karéj kenyerekre kenték rá. Az egyik kiürült konzervdobozt elejtették, s az gurulni kezdett lefelé. Csengve-pengve ugrott keresztül az útjába eső köve ken, a sziklafalak többszörösen verték vissza a hang ját. Csapó Lacinak kedve szottyant kipróbálni, ho gyan hangzik itt a kürtszó.

Mivel legkedvencebb kürtjele a takarodó volt, azt kezdte zengetni, a visszhang meg háromszor-négyszer is visszakürtölt neki. Midőn már vagy négyszer is ki
próbálta, mindnyájuk meglepetésére, jött még egy ötödik, fölötte különös, elhaló visszhang is. Nem аny nyira a kürt jelhez, mint inkább valami keserves jaj gatáshoz hasonlított.

-   Hát ez mi? - ugráltak fel uzsonnájuk mellől, megdöbbenve.

Orosz Bélát a pionírok soha ilyen izgatottnak nem látták.

-   Még egyszer, Laci - kiáltotta látcsövét a sze méhez illesztve. - Hallod? Még egyszer, de tele tü dővel.

Laci nekivörösödve fújta, s ez alkalommal olyan sikerülten, hogy amaz ötödik, szívbemarkoló, jajgatás szerű "visszhang" most egész tisztán kivehető volt.

-   Ez Lajka - kiáltotta Orosz Béla viaszfehérre sápadva. - Ő szokott így kontrázni a kürtjeleinknek. Itt van valahol, talán nem is messze... Fújd még egyszer. Lássuk, hány másodperc alatt ér ide a hangja!

Sápadtak voltak már mindannyian. Orosz Béla, Kardos és Lukács Éva a karórájukra meredtek, örök kévalóságnak tűnt, amíg a kürtszó ismét elhalt a visszhangjaival együtt, az ötödik pedig négy másod perc múlva valamennyiük szívét megrázta. A pionírok körülvették tanáraikat, összevissza beszéltek.

-       Ez tényleg Lajka.

-       Én is ráismerek a hangjára.

-   Milyen messze lehet, tanár elvtárs?

Orosz Béla az órájára tekintve számítgatta.

-       Tőlünk két másodpercnyi hangterjedési sebes ség távolságra lehet. Mert két másodpercbe telik, amíg a kürtszó odáig, és kettő, mire a Lajka hangja ideér. Légvonalban tehát hatszázhatvanhat méternyire lehet tőlünk, de merre?

-       Én arról hallottam - mutatott Székely Juliska délkeletre.

Más pionírok is megerősítették a Juliska megfigye lését. Egy újabb kürtjelre minden kétségét kizáróan valóban délkeleti irányból hallatszott a kutya keser ves vonítása, de valamivel már halkabban. Éppen csak az volt az aggasztó, hogy arrafelé mutatkozott
legsűrűbbnek az erdő és legmeredekebbnek a hegy. A pionírok a bozótos meredek aljába rohantak, s ide-oda szaladgálva valami ösvényfélét keresgéltek.

Kardos tanár a tapasztalt turista nyugodtságával le oldozta alpinista kötelét a hátizsákjáról, s aziránt ér deklődött a látcsövező Orosztól, hogy ki tart vele? Valahol lennie kell a meredek oldalban olyan víz mosásnak, amelynek a kövei között felkapaszkodhat nak.

-     Mind megyünk, tanár elvtárs.

-    Úgy van, gyerünk! .

-       Csak a legnagyobbak - kezdett rendelkezni Orosz Béla. - Te mész, Rădăceanu Dan Irimiével, Dávid Erzsivel és Bálint Pistával.

-       Hát én, tanár elvtárs? - furakodott eléje Csapó Laci.

-       Én is, tanár elvtárs, én is. - léptek mind elő a gyerekek.

Kardos leintette őket:

-   Ennyit nem bírok magam után húzni a kötélen. Csapónak feltétlenül itt kell maradnia az aljban, hogy időnként Lajkát vonításra késztesse a kürtjelekkel. Csak a hangja után tájékozódva találhatjuk meg.

-     De többen többfelé kereshetnénk, tanár elvtárs.

Kardos előrement, s míg Orosz igyekezett lecsilla pítani az izgatott gyerekeket, ő valami feljárót kere sett a bozótos, kúszó indáktól sűrűn befont hegyláb al jában. Az egyik helyen alig-alig folydogáló kis cser melyre bukkant. Előkapta kacros hegyű, vaskos tu rista-bicskáját, s kaszabolni kezdte a bozótot. Az így támadt résen aztán bebújt, s a kúszónövények fonadé kát egyre tovább ritkítva, mind beljebb és beljebb jutott. Mikor egészen eltűnt a bozótos növényalagút ban, hátrakiáltott:

-    Csak akkor gyertek utánam, ha a kötél végét látjátok. Rögtön kapaszkodjatok belé, nehogy feljebb húzzam.

Két perc sem telt belé, s a pionírok megragadták a kötelet.

-    Itt a vége, itt a vége, megfogtuk.

A sűrűből nem hallatszott egyéb a tornatanár eről ködését jelző lihegésnél, a száraz gallyak ropogásánál meg a szétvagdosott indák zizegésénél.

Idelent a kislányok a öklüket rágták idegességük ben. Némelyiknek a könnye is potyogott. Egyre un szolták a növényalagútba bebújó pionírokat:

- Gyorsabban bújjatok, gyorsabban, nehogy meg haljon szegény, mire odaértek.

Orosz Béla, minden felszerelését lerakva, puskáját Székely Juliskára bízva megkérte Évát, hogy utána már ne engedjen senkit a sűrűbe. Ám alig tűnt el a bozótban, vagy ötön rögtön utánabújtak. A többinek aztán Éva szigorúan útját állta. Az elkeseredett Csapó Lacit pedig az útnak arra a részére küldte, ahol leg először megfújta a kürtöt.

Ezalatt az utat törő Kardos tanár a kötél nála levő végét rácsavarta egy fatörzsre, s úgy húzta fel az utána következőket. Amikor mind felértek, újra fel jebb hatolt egy kötélhosszal. Vagy százméteres kétszeri kapaszkodó után az erdőoldal valamivel szelídebb hajlásúvá vált. Fától fáig már kötél nélkül is feljebb juthattak. Orosz csak akkor eszmélt rá, hogy parancsa ellenére a kiszemelt pionírokon kívül legalább még vagy tizenöt mászik négykézláb fatörzstől fatörzsig. Haragosan zavarta őket a kötélhez, s megparancsolta, hogy ne merjék elengeni, mert ha valamelyik félreté ved ebben a sűrűben, éhen veszhet, amíg megtalálják.

De melyik gondolt most erre rajta kívül? Ment mindenki úgy, ahogy tudott.

Feljebb ritkult az erdő. A délutáni nap aláhajtott már annyira, hogy jól bevilágíthasson a sűrű fák közé. Mintha aranyeső zuhogott volna a lombok közül, oly szemkápráztatóra szépült a sűrűség. A továbbra is elöl kapaszkodó tornatanárnak azonban vérző horzso lások látszottak kezén-lábán. Tenyeréből olykor töl csért formálva lekiáltott Csapó Lacinak, hogy fújja a takarodót. Valamennyiük örömére Lajka mindannyi szor jelentkezett, és tájékoztatta őket. Az erdő sűrűjé ben azonban vonítása nem hallatszott olyan tiszán, mint lent az úton.

Ott az Éva és Csapó Laci körül egy csomóba terelt pionírok lélegzetüket visszafojtva füleltek az erdő ol dalából hallható zajra és hangokra. Egyszer aztán egy egy fehér inget is észrevettek a fák között.

- Balra, egyre balra tartsanak! - kiáltotta felé jük Éva. - Arról hallatszik a Lajka sírása.

A helyes irányba igazított mentőcsapat is egyre ha tározottabban hallotta, hogy a farkaskutya tényleg ab ból az irányból válaszol a takarodó kürtjelére. Csapó Laci ugyanis lent az aljban ráunt folyton a takarodót ismételgetni, s megpróbálkozott más kürtjelekkel is. Lajka azonban azokra nem felelt. Úgy látszik, hogy emlékei a takarodó kürtjeléhez rögződtek a legszi lárdabban.

Orosz Béla, amint a leghátul küszködő pionírokat tartotta szemmel, eltűnődött a kutyája fura viselkedé sén. Okát kutatva, a megfejtésre is rájött. És csak ő jöhetett rá. Ő tudott legtöbbet hivatásánál fogva a pav lovi feltételes reflexekről. Lajkát rendszerint a ta karodó elhangzása után eresztette ki a láncból. Most, hogy a kutyát sebesülése vagy valami más egyéb fog ságban tartja, a takarodó kürt jele megint a szabadu lás reményét élesztgeti benne. Úgy, mint esténként a táborban.

Ez a feltevése negyedóra múlva be is igazolódott. Túljutva az erdő legmeredekebb szakaszán, a fák rit kulni kezdtek, lapályosabb részre érkeztek. Az előre jutást azonban megnehezítették a viharoktól kidön tött, egymáson keresztül-kasul heverő óriási bükkök és tölgyek s a sűrűn rájuk fonódó szúrós indák. A ku tya vonítását itt már egészen közelről hallották. Egy szer aztán Rădăceanu diadalordításban tört ki:

-    Itt van! Megvan, tanár elvtárs! . Ide jöjje nek!

Ezt lent az aljban is meghallották. Évát meg a fel ügyeletére bízott pionírokat reszketés fogta el. A leánykák a nyakába borultak Évának.

-       Tetszik hallani, megtalálták, megtalálták...

Éva velük ujjongott, és nem csupán azért, mert egy kedvencüket megmenthették, hanem azért is, mert most
már a kétely legutolsó szikrája is kihunyhat annak a férfinak a megingathatatlan igazsága iránt, aki napról napra, pillanatról pillanatra közelebb kerül hozzá, úgyannyira, hogy valóban vigyáznia kell, nehogy a vakhit rajongásával kezdje csodálni.

A körülötte szurkoló pionírok, bármennyire is sze rettek volna tanúi lenni a Lajka megmentésének, már csak a táborban tudhatták meg, hogy a mentő csapat milyen körülmények között bukkant rá. Orosz Béla ugyanis hahózva lekiáltott. Azon az úton, ame lyiken feljöttek, a sebesült kutyával nem tudnak le ereszkedni. Szedjék össze tehát a mentőcsapat hátizsák jait, és vonuljanak be a táborba. Ott majd találkoz nak. Itt fent rövidebb utat keresnek hazafelé.

Lajkát Rădăceanu két, tövestül kicsavart bükkóriás nak a gyökér-üregében látta meg. Menekülés közben abba zuhanhatott bele, amikor a kidőlt fákon keresztül próbált ugrani. A másfél méter mély gyökérüreg sűrű bozótjába úgy belegabalyodott a nehéz farkaskutya, hogy saját erejéből soha ki nem szabadította volna magát. Mikor Rădăceanu odaért, már csak a feje lát szott ki, a pofája tele volt rászáradt, alvadt vércso mókkal. Az odaérő tanároknak késeikkel kellett szét vagdosniok a reáfonódott vastagszárú kúszónövénye ket, hogy végre kiemelhessék.

Ki tudná leírni a kutya nyüszítését, fájdalomtól és örömtől vegyes vakkantásait, amikor megpillantotta imádott gazdájának jól ismert sovány arcát s meg érezte őrjítően szeretett illatát. A nyüszítése, amely ben egyaránt benne volt öröme és fájdalma, szinte emberi panaszkodásnak hatott. Végre ott feküdt a le taposott növények között, s megvizsgálhatták a sebeit is. A durva farkasserétek a jobb fülét érték, egy darabot ki is szakítottak belőle. A jobb mellső lába is át volt lőve. Valószínűleg csak azért nem érték a serétek ne mesebb részét is, mert az erdő fái felfoghatták a szó rás sűrűjét.

Hogy Lajka tegnap és ma mit állhatott ki az izzó napsütésben, arra csak a körülötte dongó színes le gyek kövérségéből és a szétfutó vöröshangyák sokasá
gából lehetett következtetni. Különösen súlyos fülseb jei voltak a rovaroknak teljesen kiszolgáltatva.

Megszabadulván kínzóitól, Lajka mindenáron fel akart pattanni, de a jobb mellső lábára nem bírt rá állni. Emellett teljesen ki is merült az éhség és szom júság miatt: vinnyogva nyaldosta a föléje hajlók ku lacsát. A tenyerükbe töltött vízből itatták meg, s zseb kendőkkel úgy-ahogy bekötözték. Orosz Béla ölben próbálta vinni, de túl nehéz volt. Meg aztán rúgka pált is, és folyton a gazdája arcát nyaldosta.

Végül is az egyik pionír vászonkabátját adták rá, a hátán összegombolták, egy kivágott egyenes faágat a gombolás alatt keresztüldugtak, s úgy vitte Rădăceanu és Dan Irimie, mint valami függőágyban.

Az iránytű segítségével keletnek fordultak, amerre a táborukat sejtették.