XVII

Ismét lement a nap, és hogy mire kel föl, az nem oko zott különösebb fejtörést Orosz Bélának. Megszilárdult hittel bízott abban, hogy másnap minden feltevése tel jesen igazolódni fog. Elrendelte, hogy a szolgálatosok hordjanak száraz ágat a patak partjára tábortűznek. A pionírok kitörő örömmel segítettek a szolgálatosoknak Alig lehetett őket vacsorához ültetni. Nem voltak éhe sek. Az asztalokon halomban állott a szülőktől hozott élelem, többnyire megkezdett sült csirkék és renge teg házi sütemény, ahány család, annyiféle, azonkívül legalább egy ruháskosárnyi nyári körte. És, persze, züm mögött a sok légy. ami eddig nem volt.

Orosz Béla együtt bosszankodott Évával. A tábor kony hája fölöslegesen tálalta volna fel a mára előírt hideg vacsorát. Éva a rengeteg félig érett körtét könyörtelenül elkoboztatta, és elrendelte, hogy holnap estére kompó tot főzzenek belőle. A napiparancs kihirdetését be sem várva, már az asztaloknál kiadta a jelszót: minden le gyet agyoncsapni, holnap estig egyetlen legyet sem akar látni.

A gyerekek nem bánták a körtét, teleették már ma gukat, amíg a szüleikkel szórakoztak. Ímmel-ámmal csi pegettek a szüleiktől hozott sültekből és tésztákból, a többit beszolgáltatták másnapra. Jobban érdekelte most őket a légyvadászat és a készülő tábortűz.

Folyton az eget nézték, sötétedik-e már? Keleten egy-egy ismert csillag pislákolt, de amint a nagy hőség után szinte várható volt, északnyugaton haragos fellegek kezdtek gyülekezni, s egy-egy távoli villámlás világí totta át cikázva sötétlő tömegüket.

Míg a többiek a gyülekező felhők miatt a tábortűzért szurkoltak, Gézuka a kínok kínját állta ki a ráerősza kolt sült kacsa miatt. Megegye-e vagy ne egye? A térdén dugdosta az asztal alatt, ott is bontotta ki lopva. Mivel a többiek a hazai kedvenc tésztákkal és sültekkel voltak elfoglalva, úgy gondolta, ő is hozzáláthatna a kacsához. Egyik cubákját le is tépte, s óvatosan rágcsálta, mikor azonban a másodikra került volna a sor, megrökönyödve észlelte, hogy több nem fér belé, valahogy nem ízlik any nyira, mint ahogy otthon szokott ízleni. Az egyhetes ön megtartóztatás leszoktatta arról, hogy vacsorára sokat egyék. A bő zsírban kisütött kacsa sehogyan sem kínál tatta magát. Mit tegyen vele? Szolgáltassa be, mint a töb biek? Osztozzon meg rajta valakivel, vagy rejtse el in kább? Biztosan jobban fog ízleni holnap a reggelinél és az ebédnél, amikor úgyis ráadást szokott kérni. Mi lenne, ha a patak medrében két nagy hűvös kő közé dugná? Miért egyék más is az ő finom kacsájából?

Addig-addig kísértették Gézukát a szunnyadozásukból ébredező önzés rémei, amíg elsompolygott az asztal mellől, s lement a már szinte teljesen sötét patakme derbe. Tudta, a sátrában nem rejthetné el, oda nem volt szabad még kenyérhéjat sem bevinniök. Ács Feri rög tön elkobozta volna. Aztán itt, a hűvös patakmederben, meg sem romolhatik. A két kő között olyan jó dolga lesz a sült kacsának, mintha jégszekrényben hálna.

Így is tett. A celofánzacskóba dugott félcubákú ka csát pompásan elrejtette a zuhogó közelében. Mire dol gavégezetten felkapaszkodott a szakadékos meder nagy kövei közül, addigra a többiek már a napiparancs-ki hirdetéshez sorakoztak. Gyorsan túlestek ma ezen, hogy mielőbb odakuporodhassanak a meggyújtásra váró fa máglya köré.

Orosz Béla kihozta táskarádióját. A fizikáért élő-haló Rădăceanu közelébe furakodott, s le nem vette volna szemét a tanár ujjairól, amelyek a kapcsoló és szabá lyozó gombokon babráltak.

Csodálatos kis masinának látszott. Akkorácska sem
volt, mint az iskolájuk hordozható írógépe, mégis bele fért az egész világ gyönyörűsége, ami csak hanggal-mu zsikával kifejezhető. Az állomásmutató nyílacskának a hegye végigszaladt Londonon és Párizson, Varsón és Prágán, s ott hirtelen meg is állt.

Dávid Erzsike éppen ekkor gyújtotta meg a tábortű zet. Egyszerre lobbant fel ujjai közt a meggyújtott gyufa, s hangzott fel a táskarádióból halkan kiszűrődő muzsika. Úgy tűnt, mintha a máglya alatt tüzet fogott papírról egyre feljebb kúszó és a gallyak összegüzsörö dött levelei között kiterebélyesedő láng muzsikálna mind tüzesebben. A tábortűz magasra szálló füstoszlopa kö zött pattogó szikrák és a fa ropogása aláfestette, kiegé szítette, felfokozta a rádióból áradó sötét árnyalású melódiát.

A tábortűz és a zenekar hangulatának egybemosó dása közben a pionírok észre sem vették, mikor halkult le a zene, s mikor váltott át az Orosz Béla jól ismert hangjára.

-   Halljátok, mint sírnak a tüzet fogott ágak nedvei? Mintha régi tábortüzek mellett virrasztó emberek keser veiről szeretnének szólani! Mert hosszú története van a tábortűznek attól a pillanattól kezdve, amikor az ősem ber meghódította magának az első lángot, és a fagyos barlangok mélyén meleget varázsolt maga köré. Hány pásztortűz gyúlt ki és hamvadt el azóta a nyájaik fölött virrasztó nomádok, majd a későbbi parasztok erdőszéli tanyáján! És hányszor váltak a tábortüzek jeltüzekké, amikor az erdei ragadozóknál is ragadozóbb rabszolga kereskedők, a népnyomorító földesurak és bojárok tör tek rá a kunyhók és sárhurubák lakóira, hogy elhurcol ják vagy robotra hajtsák őket. A jeltüzekké vált tábor tüzek hívták felkelésbe az elnyomottakat Dózsa György és Horia táborába. Nem tűrhették már tovább a rajtuk élősködő nagyurak zsarnokoskodását, s kaszájukat, ka pájukat és - ha egyebük nem volt - bunkós fütykö süket vitték magukkal. Körülülték a tábortüzeket, s rágyújtottak egy-egy vérforraló dalra. Ilyen régi dal az orosz parasztok bunkócska-dala is.

A nagyobb pionírok közül többen is rázendítettek:

Hej, te bunkócska. te drága,

Hej, te eleven fa gircses-görcsös ága.

Te drága, segíts meg!

Ha kidől a paraszt az igája alól,

nem hagyhat a fiára mást hátra:

ez a bunkó marad örök vigasztaló,

ha lesújt a bojár koponyákra.

Hej, te bunkócska. te drága,

hej, te eleven fa gircses-görcsös ága,

te drága, segíts meg!

Majd ha eljö a nap, mikor felkél a rab

s lekötött kezét-lábát kinyújtja:

aki ellene van, az a fűbe harap,

mert a bunkó a földre lesújtja.

Hej, te bunkócska, te drága,

hej, te eleven fa gircses-görcsös ága,

te drága, segíts meg!

- A bunkócska segítette is őket - vette át újra a szót Orosz Béla -, de a bojárok kardjai, ágyúi és pus kái erősebbeknek bizonyultak. A felkelt parasztokat karóba húzatták, máglyára vetették, tábortüzeiket szét rúgták. Nagy sötétség, az éjszakánál is feketébb borult a jobbágykunyhók fölé. Erdélyben is éppúgy, mint Mol dovában vagy a magyar alföldön és az orosz pusztákon. De jött Lenin a maga Iszkrájával, ami románul scîn teiát, magyarul szikrát jelent. Majd én új tüzet csiho lok nektek, olyan tüzet, hogy azt el nem oltják soha. Ezt mondta Lenin, és a munkásokat hívta: Segítsetek a parasztokon, elvtársak, ők meg nektek segítenek... Tudjátok-e, milyen dal pattant ki Lenin Iszkrájából? Halgassátok csak.

Nézd a mi hadseregünket, a büszkét,

itt jön a fegyveres munkáscsapat!

Tűzzel, erővel tölti be tisztjét,

ércből az ökle s a lépte szabad.

Se paszományt, se tirádát nem hord,

hanem a munka rongyos köpenyét.

Hadijele kalapács és sarló,

vörös a zászló, amely alatt lép.

Az idősebb pionírok, lányok és fiúk, mind rázendí tettek a Lenin-indulóra:

Marsol a munkásgárda,

amely osztályharcra kész,

megvívja a nagy csatát

az elnyomottakért.

Az induló végigéneklése után Orosz Béla hangja is mét mesélőre váltott át:

- Így lobbant lángra a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban a munkások és parasztok közös tábor tüze. Lángja az égig csapott, bevilágította az egész vilá got. Új, elolthatatlan forradalmi tüzek gyúltak ki Kíná tól a Rajnáig mindenütt. Megjött a daloló kedvük a munkásoknak és szegényparasztoknak megint. Itt ná lunk Romániában is új erővel lángoltak fel a munkások sztrájkharcai meg a szegényparasztok aratósztrájkjai, dalolva szállták meg a gyárakat, tüntettek az utcákon. Költők kezdték megénekelni a hős grivicaiak, lupényiak megmozdulását. A bankárok meg a gyáros urak csen dőrei sortüzekkel, bilincscsörömpöléssel próbálták elné mítani őket. Doftanába, külön cellákba záratták a leg bátrabbakat, elhurcoltattak ifjakat, véneket, szétválasz tottak szerelmeseket, de a harcra hívó dalok sem Dof tánán, sem a női börtönben, Misleán nem némultak el. Ugyebár, Irimie? - fordult most Orosz Béla a tábortűz lángjaitól megvilágított arcú fiúhoz. - Halljuk csak azt a Doftánán született szép dalt.

Dan Irimie megbökte Rădăceanu Petrét, s egyszerre fújni kezdték, a többi meg halkan utánuk dúdolta.

Privesc din Doftana prin graţii de fier

Departe in zare un petec de cer,

E cerul sub care, închisă şi ea,

Se mistuie-n chinuri tovarăsa mea

Puternici si tineri și plin de avînt

Cerut-am noi muncă și-un loc pe pămînt.

Dar nu ne lăsară ciocoii pe noi

Şi-n lupta cea grea am căzut amîndoi.

Acum stau in fiare bătut și flămînd,

Ea zace bolnavă abia răsuflînd.

Călăii ne-omoară în ghearele lor

Să nu ne întoarcem 'napoi la popor...

Ah! spargeți-mi zidul și lanțul sfărmaţi,

Să zbor ca un șoim peste-nalții Carpaţi.

Să-mi strîng înc-o dată tovarășa mea

Şi iar să m-avînt în lupta ce grea^*.

- Így volt ez, pionírok - kezdte újra Orosz Béla, mi után e dal visszhangja is elhalt. - Új dalok fogantak a börtönök mélyén, s bejárták szép hazánk minden ze gét-zugát. Aki kiszabadult a rácsok mögül, újra beve tette magát az antifasiszta küzdelem legnagyobb forga tagába. A régi népdalokból újak születtek. Halljátok csak, mit üzentek bebörtönzött kedveseiknek.

Most Ács Feri vágott közbe. A gyerekek az első két verssornál azt hitték, hogy egy igen közismert nép dalt fognak végigénekelni. Mennyire felvillanyozódtak azonban, mikor a harmadik sornál meglepő fordulattal így módosult a szöveg:

Látod-e babám, látod-e babám

amott azt a nagy gyárat?

Amíg az a másé, míg a burzsoáké,

felkopik az állad.

^* Ha Doftána rácsain át nézem én, / Tenyérnyi az ég, alig ér el a fény / Ki mellettem állott, bilincsben a lány, / Most feltekint ő is az égre talán. // Mi álltuk a féktelen harc viharát, / Hogy szebb legyen, jobb legyen már a világ. / S a munka jogáért mi küzdenénk még, / De elfogott orvul az úri pribék. // Most vernek, gyötörnek és éhezem itt, / Ő kórágyon tűri a láz kínjait. / A hó hérok karma a torkunkon már, / Mert tudják, hogy minket a nép visszavár, // Oh, törjetek össze ti láncok, falak, / Hogy sasként legyőzzem a Kárpátokat, / Hogy lássam még egyszer a lány moso lyát, / S hadd törjék előre új harcokon át. - Majtényi Erik for dítása.

Azt a gyárat a forradalomban a

burzsujoktól elvesszük,

akkor aztán jobb lesz, akkor aztán jobb lesz

a mi cudar életünk.

A gyerekek nem tudták, mi sül ki ezután a régi népdal új szövegéből, de már együtt fújták Ács Feri vel és a tanáraikkal:

Látod-e babám, látod-e babám

amott azt a sok földet?

Amíg az a másé, míg az uraságé,

örök a te éhséged.

Azt a földet a forradalomban az

uraságtól elvesszük,

akkor aztán jobb lesz, akkor aztán jobb lesz

a mi cudar életünk.

-    Tovább, tovább! - kiáltotta közbe Terike, aki a doktoricájuk hóna alá furakodott be, és hogy a töb biek nehogy abbahagyják, Évával együtt nyomban be levágott a harmadik szakaszba is.

Látod-e babám, látod-e babám

amott azt a kaszárnyát?

Amíg az a rendszer, míg az a sok fegyver

fogja az urak pártját...

Azt a fegyvert a forradalomban a

burzsujoknak szegezzük,

akkor aztán jobb lesz, akkor aztán meglesz

nekünk is a szovjetünk.

-    Így volt ez, pionírok - kezdte újra Orosz Béla ágakat vetve a tábortűzre. Így hozott élő parazsat a román kommunista párt is a Lenin tüzéből. Ilyen tüzes dalokkal élesztette fel az augusztus huszonhar madikai fegyveres felkelés lángjait. És e lángok ösz szeértek a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja nyo mán máshol is fellobbant szabadságtüzek eget nyal dosó lángnyelveivel. Az erős szovjet baráti kéz segít ségével kondulhattak meg nálunk is a felszabadulás órái...

A pionírok nem vették észre, mikor és hogyan, de a tanáruk hangja mellé egy ezüstösen csengő fiús hang csatlakozott, aztán még egy és mind több. Előbb dúdolva, majd teljes hangerősséggel a szovjet parti záninduló dallama szárnyalt együtt a mind maga sabbra csapó tábortűzzel.

A jeges hó és a föld alól,

öklünkkel zúzva a hegyeket,

indulunk mi partizánok,

felkelő hadseregek.

Azok a pionírok, akik még nem ismerték sem a dal lamot, sem a szöveget, önkéntelenül az erdő sötétjébe meredtek. Úgy tűnt, mintha onnan közelednének a diadalmas hangok hordozói.

Sáncokat vívunk ma és árkokat,

legyőzve éhet és havat,

indulunk mi partizánok,

dalunk száll az ég alatt.

Amire a szovjet partizáninduló hangjai elhaltak, a tábortűz is lankadozóban volt. Dan Irimie felkelt, odahozott egy öl ágat, és rávetette. Orosz Béla ugyan akkor a kínai dolgozók múltjáról kezdett mesélni. Éppen úgy tele volt az szenvedéssel, mint bármely más nép élete.

- Hallgassátok csak meg, hogyan fejezte ki a kínai kuli a maga bánatát és forradalmi dühét.

Ács Feri és Dávid Erzsike már rá is kezdte:

Ej, ej, ej, húzzuk a szekeret,

ej, ej, ej, húzzuk a szekeret!

Kanton felett sötét az ég,

feketék a reggelek.

Mintha csak a nehezen meggyulladó nyers faágak sínylődését visszhangozta volna, úgy folytatódott a kí nai kulik dala.

Ej, ej, ej, nyakunkon a tiszt urak,

ej, ej, ej, nyakunkon a tiszt urak!

Angol urak gépfegyverrel,

Húszezer halottal.

Ej, ej, ej, rajtunk már ruha sincs,

ej, ej, ej, rajtunk már ruha sincs!

Se tea, se rizs, térdünk rogyott,

csörömpöl rajt' a bilincs.

A tábortűz most magasra lobbant, az ágak ropogása friss pattogásba csapott át s vele a kínai kulik dalának gyorsuló üteme is:

Ej, ej, ej, állítsd a szekeret,

ej, ej, ej, állítsd a szekeret!

Kanton felett új seregek,

gyöngyszemű rizs majd újra pereg.

Ej_, haj, hó, repül a vasgolyó!

Ej, haj, hó, repül a vasgolyó!

Sárga folyó mélyen mennydörög:

előre négyszázhúsz millió!

A gyerekeket úgy felforralta a kínai kulik dalának diadalmas lendülete, hogy megújrázták, s mindnyájan együtt énekelték az öreg pionírokkal...

S ekkor valami olyasmi történt, hogy a lelkesedé süket hangos, jóízű kacagás váltotta fel. A tábortűz lángjaitól megvilágított tágas körben - egészen várat lanul - megjelenít a szabadon eresztett Lajka kutya, és szájában megcsillanó hosszúkás csomagot hozott.

-Hozzám, Lajka! - kiáltotta a gazdája. - Lám, mit zsákmányoltál? Tedd a lábamhoz, te csavargó.

Lajka vonakodva engedelmeskedett, magasra emelte fejét a fogai között tartott zsákmánnyal, és megrázta. Erre aztán kirepült a csomagból valami, mégpedig a gyerekek hangos ámulatára egy félcubákú, fejetlen sült kacsa. A kutya szájában csak a megcsillanó celo fánzacskó maradt.

Orosz Béla a pionírok hahotázása közepette emelte fel ép lábánál fogva a Lajka zsákmányát.

- Nézzétek csak, mekkora csoda. Lajkának sült galamb helyett sült kacsa repült a szájába.

A Feri háta mögött kuporgó Gézuka elszörnyedve ismert elrejtett sült kacsájára. Fejét a nyakába húzva valósággal összegüzsörödött Feri mögött. A földbe is bebújt volna, csak észre ne vegyék valahogy. Orosz Béla a kacsát még magasabbra tartva vette sorra a tá bortűztől megvilágított arcokat.

- Melyiketeké ez a megcsonkított récepecsenye? Honnan keríthette elő a kutya? Csak közületek dug doshatta valaki.

A pionírok elkomolyodva tekintgettek egymásra.

 -     Mi az? - jártatta ismét körbe a szemét Orosz Béla. - Egyik sem jelentkezik? Figyelmeztetem a jo gos tulajdonost, hogy ha egy percen belül nem jelent kezik, Lajkát illeti meg, a tisztességes megtaláló ju talmául. Lehet még vele osztozkodni.

Gézuka már a szemét is behunyta. Lélegzeni is alig mert, nemhogy jelentkezni. Így aztán a következő pil lanatban Lajkának tényleg sült ruca repült a magasra tartott szájába. S ő nem is habozott: egyetlen szépen ívelő ugrással a tábortűz fénykörén kívül szökött, s a pionírok háta mögött vígan ropogtatni kezdte zsák mányát.

Cseperegni kezdett az eső, a pionírok azonban újabb forradalmi dalokat szerettek volna hallani. Dávid Er zsike, aki aznap este vette át a szolgálatot, azzal az ígérettel küldte őket lefeküdni, hogy majd a legköze lebbi tábortűznél sor kerül újabbakra is. Tud ő még vagy ötvenet kívülről.

Bota tanár takarodót fúvatott. Amíg a szétszaladó pionírok bebújtak a sátraikba, Orosz Béla bekap csolta a táskarádiót a bukaresti hírekre. Éppen tíz óra volt.

Aznap éjszaka, ígéretéhez hiven, a három tanár őr ködött Lajkával. Éjfél felé zivatar szakadt a táborra, reggelre azonban csöndesen szitáló esővé szelídült.

Az esőtől eltekintve az éjszaka minden különösebb esemény nélkül telt el. Lajka még csak el sem vak kantotta magát, pedig a tanárok egész éjszaka pórázon vezették maguk mellett, hogy rögtön ráuszíthassák, ha valami gyanús vad kószálna a tábor körül.

Orosz Béla, bár az erdőkerülővel folytatott beszél getés után még szilárdabb meggyőződéssel vallotta az óvintézkedések fölöslegességét, bosszankodás nélkül vállalta a ráeső részt. Pedig az ő váltásidején zuho gott az eső a legkiadósabban. Csak a kutyáját saj nálta, az szegény nem bújhatott vízhatlan esőkabátba, mint ő. Lajka időnként ugyan jól kirázta a bundáját, reggelre azonban, mire virradni kezdett, csuromvizesre ázott. Félakkorának látszott, mint rendesen.

Gazdája tüzet rakott a tábori konyhán, s odatelepí tette Lajkát száradni. Ébresztőig egyedül kerülgette a tábort. Éva jutott eszébe. Ki lehet ez a lány, azon túl, amennyit eddig tudott felőle? Vajon gondol-e arra, mi lesz ismeretségükkel, ha a táborozás után hazatér nek?... Ám gondolatai csakhamar másfelé terelőd tek. Mit kezdjen a pionírokkal, ha a kirándulásról le kell mondaniok? Az esőnek némileg örvendett. Leg alább nem fogják egész nap találgatni, miért kell a sátraikban kuksolniok, hiszen nem erre készülődtek oly forró buzgalommal. Másrészt aggódott is, nem akadályozza-e meg a vadőröket az eső abban, hogy tel jes világosságot derítsenek a veszett farkas meséjére? Ismét kitolódik egy nappal az első nagy kirándulás... Pedig a tábor területén már nem akad oly érdekfe szítő foglalkozás, ami a gyerekeket két napon keresz tül lekösse, s ugyanakkor szórakoztassa is.

A sűrűn szemerkélő eső miatt reggeli tornára sem mehettek ki. Mosakodni is csak a fürdősátorban nyílt alkalom, ami Dávid Erzsike szolgálatos csoportjának igencsak sok dolgot adott, hiszen az cipelte fel ved rekben a patak vizét.

A sátorból csupán a mindenre elszánt Rădăceanu meg a nyughatatlan természetű Ács Feri bújt ki. A hűvösen szitáló esővel mit sem törődve, szinte az üle pükön szánkáztak le a meredek patakmeder falán.

Arról akartak meggyőződni, nem vitte-e el az áradás félig se kész "vízierőművüket".

Örömmel észlelték, hogy meg sem ingott az irdat lan nagy kőtuskók között haragosan alábukdácsoló iszapos hullámok csapásai alatt.

- Úgy áll ez, akár a békási erőmű - mondta rá Rădăceanu, s büszkén hívta Ferit: - Gyere, hordjunk ágakat, amíg leapad a víz. Estére szeretném, ha leg alább az én sátramban kigyúlna a biciklilámpa. Édes apám tegnap száz méter csengődrótot hozott, éppen addig ér...

Feri azonban ma csak a dinamót meghajtó vízike rék elkészítésére érzett vállalkozó kedvet. Míg Petre az erdei fák leveleiről bőségesen alápergő esőcseppek záporában ágakat fűrészelt le egy kidőlt bükkről, s a megáradt patakon letutajoztatta a gátjához, addig Feri a konyha egyik szabadabb szögletében lábatlankodott. A méteres átmérőjű vízikeréken fúrt-faragott a bicská jával, majd szeggel verte fel rá a küllőket.

Más gyerekek olykor kidugták orrukat a sátornyí láson, megbámulták a fák koronájáig leereszkedett felhőgomolyokat, s fázékonyan visszahúzódtak olvasni.

Tegnap sok ifjúsági vagy képes gyermekújságot kaptak.

A nagyobbak a Pionír Újság, a kisebbek a Lumi nița vagy a Napsugár legfrissebb számai fölött bújtak össze. Dan Irimie a vele lakó fiúiknak hangosan felol vasta a Scînteia Tineretului érdekesebb cikkeit.

Kiss Gézuka a sült kacsával rászakadt csapások bá natától horkolva aludt, akár a bunda.

Terike a tegnapi tábortűznél hallott énekek hatása alatt Dávid Erzsikétől szovjet partizánokról szóló re gényt kért. Meg is kapta Versigorának Tiszta lelkiisme rettel című vaskos kötetét, és abba mélyedt belé. Ma rioarával egymás hátának dőlve, cipőtlen, harisnyás lá bukat pokrócba csavarva, olvastak. Néha-néha kipillan tottak az esőverte szomorú bokrokra vagy az ólomszinű égre, nem foszladoznak-e a fellegek?

Oly különös volt most az ismert táj. Sehol egy lepke vagy virágról virágra szálldosó méhecske, a gerlicék

sem turbékoltak. Milyen szomorúan ülhetnek most a fészkükön, nehogy megázzanak a tojások és meghűl jenek a még ki sem kelt kicsikék.

Más madár sem szólt, a hangyák sem mászkáltak a fűben. A fák és bokrok mintha meggörnyednének és dideregnének. A felhők szinte beleakadtak a széna boglyák s a fák kontyába.

A tanárok sátrában csend volt. Kardos és Bota az éjszakai őrködéstől kimerülten elszundítottak az új ság mellett. Orosz Béla a szalmazsákján ült, s a térde közé vett táskarádió tetején naplóját írta. Éppen az alábbi sorokat rótta:

"Elméletileg könnyen meghatározható, hogy az olyan típusú emberek, mint Deres, milyen társa dalmi feltételek között alakulhatnak ki, de mi lehet az oka annak, hogy ma is képtelenek vagy nem akarják végiggondolni kártékony viselkedé sük valamennyi következményét. Egyáltalán meg fordult-e ennek a Deresnek az eszében, hogy a veszett farkas hazug meséjének kiagyalásával nemcsak a mi táborunk életét dúlhatja fel, ha nem esetleg zavart, rengeteg fölösleges fáradságot okozhat az egész rajon állatgazdálkodásában s a vadállomány védelmében? Amennyiben koholmá nya híre elterjed a környék lakossága körében, minden pohár tejnél, amit felhajtanak, félelem támadhat bennük, vajon nem veszett farkastól megmart jószág tejét isszák-e? Ha meg legelőre kicsapott lován vagy ökrén valaki valami külön ben ártatlan sebet lát, felmerülhet benne a kérdés: ne verje-e agyon, nehogy később még kárt tegyen a többiben is.

Talán nem túlzok: az ilyen ember közelebb áll a ragadozó fenevadakhoz, mint a szocialista em berhez. Deres a maga egyéni érdekeitől elvakul tan rosszabb a valódi veszett farkasnál, mert az csak véletlenül árt.

E pillanatban valahol messze, meg nem határozható irányból, két egymást követő puskadörrenés riasztotta
fel az alvó tanárokat. Maga Orosz Béla is összerezzent, aztán gyorsan kibújt a sátrából, s körültekintett. A szomszéd sátorból épp abban a pillanatban bukkant ki Éva fényes gesztenyebarna feje, sápadt arca. Kér dőn tekintett rá.

Orosz Béla zavartan fordult vissza. Kiemelte a sá torból vízhatlan köpenyét, a puskát is magához vette, s nagy léptekkel indult az erdő felé. Alig tett azonban néhány lépést, újabb s ezúttal valamivel közelebbről hallatszó puskadörrenések állították meg.

Kardos és Bota szintén kibújt a sátorból. Kint volt már a feje valamennyi pionírnak is. A leánykák meg szeppenve néztek oktatóikra.

Terike összerázkódott a könyve fölött, a másik két leányhoz bújt, s mielőtt észbekaphatott volna, hogy mit is mond, így kezdett hebegni:

-       Ne-ne-ne féljetek, bi-biztosan most vadásszák a veszett farkast...

-       Micsoda veszett farkast? - kérdezte rémülten az ötödikes, pisze orrú Varga Katica, s a fejére rán totta a pokrócot.

-       Hát amiről a tegnap hallottunk - szólta el ma gát Marioară is, de rögtön rá is szorította tenyerét a szájára. Későn jutott eszébe, hogy ez milyen nagy ti tok, talán nagyobb az államtitoknál is. Bizony későn, mert az egymás közelében levő sátrak egyikében Gé zuka ijedt felkiáltása duplázott rá a Terike és Ma rioară ijedt elszólalására:

-    Halljátok, veszett farkas...

Tíz percen belül minden sátorban a veszett farkast tárgyalták. Dávid Erzsike, szolgálatos csoportelnök, feladatához híven, odaszaladt a tábort kerülni kezdő tanárokhoz. El-elakadó szóval jelentette:

-    Azt mondják a pionírok, hogy... izére vadász nak, meg hogy nem találták el, és ide is betévedhet...

Orosz Béla maga sem leplezhette izgatottságát. El végre azok a puskalövések nemcsak táborozásuk végét jelenthetik, hanem egész eddigi tekintélyének össze omlását is. De azt is tudta, most egyáltalán nem az ő tekintélye fontos. Mindennél előbbre való a pionírok
biztonsága és megnyugtatása. Ha haza kell innen men niük, baj és kapkodás nélkül történjék ez, anélkül, hogy felbomlana az oly fáradságosan kialakított fegye lem.

Legyőzve belső remegését, a tőle megszokott hatá rozottsággal fogadta Dávid Erzsike jelentését. Érces hangon, hogy a sátrak nyílásaiban rájuk figyelő pio nírok is tisztán hallhassák, így szólt:

- Szolgálatos csoportvezető pionír elvtárs, jelenté sedet tudomásul vettük. Menj sátorról sátorra, és nyug tasd meg a pionírokat, hogy nincs különösebb veszély. Mindenki láthatta, az este az erdőkerülővel tárgyal tam. Tőle tudom, hogy ma innen elég messze hajtás lesz. Mindenki maradjon a sátrában. Amíg az eső egé szen el nem áll, a szolgálatosok is menjenek a sát rakba. Tudd meg, melyik pionír fecsegett veszett far kasról.

-  Igenis, főinstruktor elvtárs!

Dávid Erzsike futólépésben ment sátorról sátorra.

- Hallottátok? - és az igenlésekre odébb szaladt.  - Ne ijedezzetek. Szolgálatosok, menjetek a sátrai tokba.

A fellegek foszladozni kezdtek. Orosz Béla utasí totta a másik két tanárt, nézzenek körül alaposan. Egyikük az erdő felől tartsa szemmel, a másik a fenn sík peremén járja be a terepet. Maga is ezt teszi, de előbb bekapcsolja a rádiót. Sátra felé tartva a csuk lyáját hátrahajtó Éva mellett haladt el.

- Mi volt ez, tanár elvtárs? - kérdezte a lány ag gódva.

-      Nem tudom, lőhettek vaddisznóra is.

Lukács Éva kissé fanyar mosollyal nézett rá.

-     Vagyis a lövöldözés ellenére is kitart a vélemé nye mellett.

-     Igen. Tartson ki maga is a magáé mellett, amíg egészen meg nem győzöm.

Ezzel meggörnyedve bement a sátrába, valamit iga zított a táskarádión, és bekapcsolta. A nyílacskával végigpásztázta az összes állomásokat, majd Budapes ten állt meg. Ott éppen Tosca levéláriáját közvetítet
ték. "Ez most nem jó - gondolta -, fokozná a gyer mekek rossz hangulatát." A nyílacska újra ugrott egyet, s Moszkvánál állt meg. Népdalkórus énekelt, tüzesen és vidáman. "Ez igen." Felerősítette. Bár a légköri zavartól recsegett valamelyest, igazítás után a pompás kis masina azt is legyőzte. Hangja az egész fennsíkot betöltötte.

A felhők ezalatt tovább foszladoztak, s itt-ott nap sugár szűrődött ki közülük. Kilépve sátrából odament Dávid Erzsikéhez, aki Évával beszélgetett valamit.

-     Mi lesz tízóraira? Éhes vagyok.

-     Vajas kenyér teával.

- Forró legyen, hogy felmelegedhessünk.

-     Igenis, forró lesz, de ha mindenki a sátrában ma rad, hogy osztom szét?

-     Vederből. Székely nénivel idehozzátok, és szét meritek.

-      Én is segítek - mondta Éva csendesen.

Dávid Erzsike szaladt a konyhára, és rakta a tü zet. Közben szidta Ferit: nem hallotta, hogy min denkinek a sátrában kell ülnie? Feri nem hallotta, és a patakmederben dolgozó Rădăceanu sem. Az egyi ket a dinamót hajtó vízikerék alakulása, a másikat a gát megemelése kötötte le annyira, hogy még a lövé sekre is alig figyeltek fel. Feri a konzervdobozokat szegezte a kerékre. Az alázuhogó víz majd azokba zú dul, s úgy meghajtja, hogy csak győzze a forgást...

Dávid Erzsike és Éva segített a teát átönteni a ve derbe. Aztán odacipelték a sátraikhoz. Székely néni a vajas kenyeret hordta szét. A sátrakból kinyúló ke zekben csésze volt, azokba merték át az illatosan gő zölgő teát.

A Marioară sátrában Terike csak teát kért. Úgy el szontyolodott, hogy egyéb most nem kellett neki. A forró teát is csak azért szürcsölte, hátha a bátorsága is felmelegszik tőle. Marioară egyre noszogatta:

- Hallottad? Jobban jársz, ha önként jelentkezel. Orosz elvtárs ki nem állhatja a gyávákat.

-     De hátha hazakerget? Én igazán csak azért mondtam ki a titkot, mert kilőtték belőlem, te is hall hattad, mekkorát szólt.

-     Hiába véletlenül sem szabad kotyogni, bármek korát lőjenek.

-     Jaj - sóhajtozott Terike -, hogy én milyen szerencsétlen vagyok. Csak legalább Feri ne tudná meg. Ő még Orosz elvtársnál is szigorúbb.

Így szürcsölgette Terike a teáját, közben egy-egy könnycsepp gördült le az arcán, s bele egyenesen a bögréjébe. Hogy is ne gördült volna. Tegnap is mi lyen erősen megállt benne a nagy tábortitok. Az imént meg, amikor nem is gondolt rá, csak durr belé négy szer, azok a puskák. Mintha a szívébe találtak volna. Kifolyt a titok, mintha a vére lett volna. Mikor ja vulok már meg? - gondolta Terike egyre bánatosab ban.

- Igazán önként menjek, Rórika? - fordult Ma rioarához.

-      Annak tele volt a szája vajas kenyérrel, azért csak hosszúkás fejével intett.

- Még várhatsz egy kicsit - szólt közbe a len szőke Varga Katica, aki már le merte lökni fejéről a pokrócot. - Várd meg, amíg egészen eláll az eső.

-      Igen, de addig se szeretek gyávának látszani - mondta Terike, és sóhajtozva vette csuklyás esőkabát ját. A csuklyát fejére húzva hangosan tűnődött:

-      Ha jól a szemembe húzom, talán nem veszi észre a tanár elvtárs, hogy én vagyok, mert most na gyon szeretném, ha nem én volnék Ács Teri.

Még jobban előrehúzta a csuklyát, szinte csak az orra hegye látszott ki. Ezért aztán, mikor kilépett a sátorból, nem vette észre, hogy az eső már nem is szemerkél. Semmi szükség nem volt már esőkabátra, még kevésbé csuklyára. S mire megtalálta Orosz Bélát, a nap is kisütött. Még furcsább helyzetbe került Te rike azzal, hogy Kardos tanár közben másoknak is megengedte a sátor elhagyását. Úgy vélte, nincs már semmi veszély. Ezalatt az ég mindjobban kitisztult.

Ugyanakkor azonban újabb izgalom áramlott végig a táboron. A szolgálatos pionírok ide-oda kezdtek fut kosni.

Lajkát keresték, nevén szólították, füttyjelekkel hívták, a patak medrében, bokrok tövében kutatták. Orosz Béla távcsővel fürkészte a környéket. Bota ta nár vette észre az imént, hogy Lajka nincs a helyén, csak a lánca hever ott a földön.

-     De ki engedhette el? - bosszankodott Orosz Béla.

-     Fogalmam sincs - felelte Bota, és ide-oda te kingetett. - Azt se tudom, megkötötte-e ma reggel valaki.

Orosz Bélában meghűlt a vér. Ekkor jutott eszébe: Lajkát virradatkor a konyha tűzhelye előtt hagyta szá radni, és ott is felejtette. Onnan kószált volna el va lamerre?

Rövidesen kiderült: hogy aznap reggel senki sem látta a kutyát. S honnan, honnan nem, egyszerre csak elin dult a rémhír: Lajkát biztosan széttépte a veszett farkas. Az, amelyikre négyszer is rálőttek...

Orosz Bélát majd szétvetette a harag.

Terike éppen akkor botlott eléje, el is iszkolt volna nyomban, mert észrevette a tanár haragját. Gondolta, később jelentkezik, majd, ha megkerül a kutya. Igen ám, de a szemébe húzott csuklyával oly feltűnő volt, hogy Orosz Bélának megakadt rajta a szeme.

-      Mit sündörögsz itt, te maszkura? Ki vagy? Fiú-e vagy lány? Miféle esőután-köpenyeg emberke?

-      É-én tanár elvtárs, é-én csak egy pionír-leány...

- Úgy? Na, és miért csetlesz-botlasz itt előre hátra?

-      É-én csak önként. - felelte Terike szemle sütve, úgy hogy a tanár már az orra hegyét sem lát hatta. Hátra is rántotta a csuklyát a nyakába.

-      Ejnye, hát te vagy az?

-      I-i-igen, már megint én...

-      Hogy-hogy megint te?! Ne viccelj, Terike, mert most igazán nem vagyok jókedvemben.

-   Tudom, tanár elvtárs, mert én vagyok az oka. É-én rontottam el a jókedvét. Azért vagyok megint én. De pionír becsületszavamra nem akarattal. Én csak megijedtem, mikor hangosan elsütötték a puskát. A többiek is megijedtek. Akkor találtam azt mon dani, hogy ne féljenek, mert csak a veszett farkast cé lozták meg. Én csak megnyugtattam őket...

Orosz Béla fejét ingatva keservesen felsóhajtott:

-       Te aztán szépen megnyugtattad őket. Úgy meg nyugtattad, hogy ettől reszket most az egész tábor. Ezt igazán nem vártam volna, éppen tőled, Ács Teri.

-       Én sem, tanár elvtárs - sütötte le Terike ismét a fejét. - De nem tehetek róla, miért lőttek olyan csattanósan.

-       Tehát így? - ingatta Orosz Béla a fejét vész jóslóan. - Belőled tehát ezután is kicsattinthatják a tábortitkokat.

-       Többet soha, tanár elvtárs, tőlem ezután mind lőhetnek.

Orosz Béla hívta a szolgálatos Dávid Erzsikét, s rög tön elrendelte: Terike holnap nem jöhet kirándulni. Sátorfogságban marad rémhírterjesztés miatt. A leg közelebbi napiparancsnál kiáll a négyszög elé, és fe lelni fog az egész tábor színe előtt.

-       De nem rémhírterjesztésért, tanár elvtárs - pi tyeredett el Terike. - Az úgy nem igazságos, mert én csak.

-       Jó - kapott észbe Orosz Béla azonnal, hogy hát ez tényleg nem volna igazságos. - Rendben van - tette hozzá. - Majd meglátjuk, minek minősítjük a hibádat. De addig egy szót sem többet erről. Megér tettük?

-    Meg.

Terike szélsebesen megfordult, a csuklya majd fel repült a nyakából. Visszatért a sátrához. Kissé meg könnyebbült volna, ha Feri már nem várja és nem hívja, hogy jöjjön csak félre egy kicsit, beszélni akar a fejével, mibe keveredett már megint?

Terike most az egyszer nem engedelmeskedett a báty jának. Elég volt, amit a tanár elvtárstól kapott. Hol nap beül a sátorba rabnak, és kész. Megérdemli, de Feri ne rekcumozza külön is.

-     Szépen gyarapodik az önéletrajzod, mondhatom - dünnyögte Feri.

-     Lesz olyan, mint a tied, ne félj.

Feri erre szó nélkül sarkon fordult, és visszasietett Rădăceanuhoz a patakmederbe.