XVI

Lukács Éva átvette Botától a szolgálatot. Az ő se gítségével három nagyobb fiút, a hetedik és nyolcadik osztályosok közül, feltűnés nélkül kiválasztott. Rădă ceanu Petre negyediknek Ács Ferit kerítette elő.

-    Menjetek, és váltsátok fel a megfigyelőket a fá kon.

-    Jó - mondta Feri -, de a látcsöves helyet én akarom.

- Tudjátok, mi a dolgotok? - kérdezte Éva.

-      Majd megmondják azok, akiket leváltanak - vetette közbe Rădăceanu. - Útközben én is beava tom őket.

Feri összekacsintott Terivel, mikor elhaladtak mel lette. Nem bánta, hogy egy kicsit éppen a fa tetején pihenhet, a labdával holtfáradtra futkározta magát. Jó lesz az ágak között látcsövezni a hegyeket és völ gyeket.

Terike le nem vette volna szemét az Orosz Bélával beszélgető apjáról. Erősen furdalta az oldalát, miért hívathatta aput a tanár elvtárs magához. Jó volt vele futballozni. Az apu lövéseit még ő is ki tudta védeni a kapuban.

Odaszaladt anyuhoz, aki az egyik bokorban hűsölt. Az imént az ő félcipője repült a labda után, még most is azon mulatott a Székely Juliska édesanyjával.

-      Kifáradtál, anyu? - ölelte meg a melléje tér deplő leányka. - Jaj, ha látnád, mikor Orosz elvtárs futballozik. Mindent tud az ég világon, de a labdát so hasem találja el.

-     Mit gondolsz, mit akarhat apádtól? - kezdte fésülni anyu a Terike szétborzolódott haját.

-       Ki tudhatná azt. A tanár elvtárs éjjel-nappal töri a fejét, és mindig ki is talál nekünk valami érde keset. Ma idehozatta a táskarádióját. Tábortűznél fog juk hallgatni. Nem kell hozzá se villany, se antenna, mégis szól, azt mondják.

-       Igazán szép itt - nézett körül a Terike anyu kája, és Székelynéhez fordulva folytatta: Szinte irigylem magát. Itt én is szívesen eltöltenék egy hó napot... De igazán nem jár errefelé vadállat?

Terike zavartan pillantott Székely nénire, s mielőtt az megszólalhatott volna, sietett kijelenteni:

-       Még egyszer sem láttunk, anyu. És aztán itt van Lajka, az megfogja - folytatta élénkebben. Pus kája is van a tanár elvtársnak...

-       Jön már a férje - vette észre Székely néni, anyu meg rögtön felállt, hogy elébe menjen.

-       Csak ide megyek, nem messze - vágott Terike apukája az anyu kérdései elé. - Jövök nemsokára - tette hozzá olyan elhárító hangon, hogy meg kellett érteniök: nem kívánja, hogy hozzászegődjenek. - Majd elmondom, miért hivatott Orosz elvtárs -- intett engesztelően feléjük.

Terike és anyu kissé megbántódva bámult utána. Roppant furcsának találták a viselkedését.

A tábor előtt keresztül-kasul futkosó pionírok és a közéjük vegyült szülők csakhamar eltakarták tá volodó alakját. Mindenki vidáman heverészett vagy jött-ment a nagy fűben és a bokrok között. Több pio nír-fiú és lány a mamák közreműködésével "hátulsó pár, előré"-t, játszott. Nagyokat nevettek a mamák nehézkes versenyfutásán.

Csak Gézukának ütött be kedvezőtlenül ez a vasár nap. Sehogyan sem egyezett a nagymamájával. Az előtt ilyesmi soha vagy csak nagy ritkán fordult elő. Kisebb korában meg éppen imádta a nagyanyját.

Most azonban úgy tűnt, mintha sohasem is lett volna imádatra méltó. Még a viszontlátás sem úgy sikerült,
ahogyan azt Gézuka elképzelte. Először is minek hozta magával Katit? Miért kell azt az egész világnak látni, hogy cseléddel cipelteti maga után a batyut. Másodszor meg minek jött annyi ennivalóval?...

Nagymama már akkor rosszul kezdte, amidőn őt megpillantotta. Akkorát kiáltott, hogy aki csak ott volt, ijedten fordult meg.

-     Szent isten! - csapta össze a kezét -, mi lelt téged, Gézuka? Nem ismerek rád, borzasztóan lefogy tál. Mit tettek itt veled?

És tapogatni kezdte a pulzusát, erőszakkal kinyúj tatta a nyelvét, majd gyanakvóan megnézte a sátrát kívülről-belülről, kereste a huszonegy zsebkendőt, számonkérte az eltörött termoszt, látni akarta, hol mosakodik, honnan issza a vizet, hol étkezik és mi lyen a vécé... Míg más szülök bámulattal hallgatták gyerekeik önérzetes dicsekvését, hogy íme ezt is, azt is "mi csináltuk", és sehogyan sem akarták elhinni, hogy amit csak a táborban láthatnak, azt valóban mind a pionírok készítették, addig Kiss-nagymama egyre felháborodottabban ismételgette:

- Volt szívük odaállítani titeket ásni, fűrészelni, követ hordani, gyeptéglát vágni; és olyan vécére ül tetni!

Persze, erre visszhangként a pisze orrú Varga Ka ticának az ,,édes mamája" is nyomban sötétebben kezdte látni a tábori viszonyokat. Ez az amúgy is duz zogó képű mama, akinek a kislánya már megsúgta, hogy őt a koszosok közé sorolták, amíg meg nem szokta a patak hideg vizét, maga is kifogásokat kez dett emlegetni, mondván, hogy az ő gyermekét senki nem járatja otthon tisztábban, mint éppen ő.

Gézuka csak nyelt nagyokat, mind nagyobbakat, mert már a pionírok mulatni kezdtek rajtuk, és a szülők közül is többen lenézően mosolyogtak. Gézuka azt sem tudta, hova nézzen, annyira szégyellte magát. Ó, hogy szeretett volna ő is úgy eldicsekedni, mint a többiek: mi mindent csinált egy hét alatt! De nem mert. Az kellene még: dicsekvés. Nagymama attól ta lán el is ájulna, rajtuk nevethetne az egész tábor. Egy
újabb kitörésnél azonban Gézuka nem bírta tovább. Nagymamája a gyönyörű nyírfakerítésnél éppen azt a munkát kezdte ócsárolni, amelyet ő legszívesebben végzett: a cölöpök kihegyezését.

Szeméből kifacsarodott a könny:

-     Hallgasson már, nagymama - mondta zokogva, s egy bokor mögé szaladt, hogy ne lássák. Nagyma mája azonban utánament:

-     Mit mondtál, mármint hogy én hallgassak?! Ki védjen meg, ha nem én? Biztosan kínoztak, s még azt is megtiltották, hogy a szíved szerint panaszkodj.

-     Nem kínoztak, nagymama, és semmit sem tiltot tak meg.

-     Ne tagadd, van nekem szemem, rabszolgatelep ez, nem gyermeküdülő.

-     De igenis, hogy üdülőtábor - vált Gézuka egyre makacsabbá. - Tudja meg, szívesen vagyok itt. Nemcsak ástam és fűrészeltem, a kerítéshez is én vág tam szét azt a kiszáradt nyírfát, az ágát is én csapkod tam le, a cölöpöket is én hegyeztem meg.

-     Még mit, te szerencsétlen gyermek? ...

-     Hiába néz, gyeptéglát is vágtam, vizet is hord tam a patakról, meg is fürödtem benne, igen, pont amikor a leghidegebb volt, érti? Én mutattam meg a koszosoknak, hogy kell bátran beállani a zuhogó alá...

-     Szentséges szűzanyám!... - terült el a fűben félájultan a vénasszony.

-     Hiába szörnyülködik. Ez még mind semmi - fogta el Gézukát valami leküzdhetetlen dicsekvési düh. - Tudja meg, kétszer is őrködtem már, harma dik váltásban. Tudja maga, milyen a harmadik vál tás? Akkor jönnek elő a vadmacskák és a tigrisek.

-     Tigrisek, Gézuka, azt mondod, hogy a tigri sek?!...

-     Az oroszlánok is...

-     Mennyen már, úrfi - szólt közbe a bogárszemű Kati, aki eddig fáradhatatlanul cipelte utánuk a két füleskosarat. - Ilyent aztán mégse mondjon. Annyit én is tudok az iskolából, hogy errefelé nem járnak se tigrisek, se oroszlánok.

-      De igenis, hogy járnak. Az a könyv, amiből maga tanult, rég nem érvényes. És ha nem hagynak békén, az éjszaka megint harmadik váltásba kérezke dek. Előjönnek aztán a kobrák meg a vaddisznók és a krokodilusok, a viperák is... Ha egészen felmérgesí tenek, kivágom ezt az egész erdőt, vagy vasércet kere sek a hétfejű sárkány barlangjában... Úgy áll már a csákány a kezemben...

A vénasszony levegő után kapkodva egészen elnyúlt a fűben.

-      Csákány! Csákány egy ilyen gyenge gyermek kezében ! Rögtön megüt a guta. Vizet, Kati.

Kati kidugta a termoszt, és melléje guggolt:

-    Ne tessék izélni, na. Igazán, na, nemzetes asz szony. Csak dicsekszik Gézuka. Fele se igaz annak...

-    A negyede is sok lenne - ült fel a vénasszony, s a termosz fedelébe töltött tea után nyúlt. - Gyere, Gézukám, igyál és egyél, drága gyermekem. Kati, te gye eléje a sült kacsát, a főtt tojást is, hadd egyék ez a szegény gyermek. Mennyit dolgoztatták, de ren desen enni sem adtak neki. Né, hogy lefogyott. Hallod, Gézuka, egyél fiam, ne éhezz és ne kínlódj nekem. Kínlódott az édesapád molnárinas korában he lyetted is. Most már, hogy malomigazgató, neked csak élni kell szépen, gondtalanul, drága magzatom. Orvos leszel te, minek a csákány neked?

Gézuka a fűbe borulva a fülit is bedugta. Hangta lan, visszafojtott sírásban adta ki dühének maradékát, és afölött érzett fájdalmát, hogy amit az imént csupa hőstettként felsorolt, annak tényleg még a negyede sem igaz, pedig ó, hogy szerette volna, ha igaznak bi zonyulhatna. Igaznak, hogy a táborozó pionírok vég képp elfelejtsék azt a szégyenteljes második éjszakát meg a hazugságokat. Nem elég, hogy nagymama még azt a keveset is sokallja, ami igazán hőstettnek szá mítható, hanem idejön a sült kacsával meg a lágy to jásokkal, az almásrétessel és egy egész termosz teával, a legkedvencebb ételeivel, hogy megint gyengélkedőre egye magát?... De ő bánja meg, mert ha még fele sem igaz nekik, amit felsorolt, majd igaz lesz egészen,
ha hozzá sem nyúl a sült kacsához vagy a tojáshoz, legfeljebb az almásrétesből vesz egy kicsit, de igazán csak egészen keveset.

Egyelőre azonban a fejét sem emelte fel a fűből, csak várta, mi lesz most?

Lett is nemsokára annyi, hogy megemlegethette.

-  Hallod, Gézukám! - kezdte újra a nagymama kiapadhatatlan rábeszélő készséggel. - Né, milyen szép pirosra sült ez a kacsa. Kedvenc sülted. Finom, ropogós, edd meg mind, rádfér, drága magzatom. Az után ügyesen kiszedjük a holmidat a sátorból, és ha zajössz. Minek neked arra a jövőre felkészülni, ami vel ezek a tanárok rágják a szívedet. Kész a te jövőd náluk nélkül is. Nem hagylak tovább szenvedni. Egy hét alatt újra magadra szeded azt a kis húst, amit ez a kegyetlen Orosz Béla lerágott rólad.

-        De nem rágott - így Gézuka a düh utolsó fel lobbanásával. - Én akartam, hogy soványodjak. Ne mondják nekem, hogy "hol a kövér?".

-        Jól van, drága gyermekem, csak egyél. Dédnagy apád is kövér volt, anyai ágról. Mégis hogy tisztelték. Mindenki nemzetes úrnak szólította.

-        De én nem akarom, hogy annak szólítsanak. Nagymama se tűrje, hogy Kati annak szólítsa. Raj tunk fog nevetni az egész tábor.

-        Na, jó-jó, csak egyél, legalább a tojásból, Gé zuka. Lágyra főztük, ahogyan imádod.

-        Már nem is imádom, jobb a bográcsgulyás. Egy szer már én is főztem. Székely néni csak annyit segí tett, hogy mind mondta: "még egy kicsi sót, papri kát is tehetsz még", meg hogy "rakd meg a tüzet vas taggal".

A vénasszony tátogott, nem bírta már hangos kitö résekkel. Ráeszmélvén, hogy Gézuka se kérlelésre, se könyörgésre nem néz a ropogós sült kacsára s mind arra, ami azelőtt élete legnagyobb gyönyörűsége volt, hirtelen feltápászkodott, s ráförmedt Katira.

-        Pakold össze. Tovább egy percig sem maradunk itt. Készülj, Gézuka. Megyünk a sátradhoz.

-        Nem megyek...

-  De jössz, ha mondom. Nem akarlak egészen el veszíteni.

-   Veszítsen el, nem bánom...

-   Velem ne feleselj, egyedül is összepakollak én. És a vénasszony megindult rengő hústömegével.

Útközben lehuzigálta a farára tapadó szoknyát, el szántan tört be a táborba. Rengett belé a föld, a fű nem egyenesedett ki utána. Ám a sátrak között nem tudott eligazodni. Elfelejtette megjegyezni, hogy Gé zuka hányadikba van beszállásolva. Dühösen ebbe is, abba is beütötte az orrát, hátha megismeri az uno kája holmiját, de sikertelenül. Elkeseredetten tekin tett körül. Megpillantotta a fehérköpenyes Lukács Évát, aki éppen újabb váltást küldött a fákon vigyázó pionírokhoz. Évát kellemesen érintette, hogy úgy in tézkedhetik, ahogy Orosz Béla előírta. Az is meleg séggel árasztotta el, hogy a pionírok őt is olyan ko molyan veszik, mint a tanárokat.

A vénasszony odament hozzája, és ingerült, lenéző hangon állította meg.

-- Ha nem tévedek, a kisasszony a tábor ápoló nője?

Éva rögtön ráismert Gézuka nagymamájára, de nem felelt. Bizonyosra vette, megint leckéztetésben lesz ré sze. A gőzgépként szuszogó öregasszonnyal az oldalán a sátrak felé indult. Úgy érezte, hogy a forróság nem a lemenő napból árad, hanem a vénasszony hústöme géből. Émelyegve igyekezett eltávolodni közeléből. Ám a nagymama megállította:

-      Hallja, madám, vagy micsoda maga. Mit tettek az unokámmal?

-      Először is nem vagyok micsoda, hanem orvosje lölt. Másodszor pedig semmi egyebet nem tettünk az unokájával, mint amit a többivel.

-      Semmit? Azt majd a mérleg mutatja meg.

-  Fölösleges. Mi is tudjuk, hogy kissé lefogyott. Itt a túltápláltak normális súlyukra fogynak, a sová nyabbak megerősödnek, a táborozás után meg kitel nek. Egyszóval egészségesekké gyúrjuk át őket.

A vénasszony hatalmas keblét két kezével feltá masztva, süvítő hangon vett lélegzetet:

-       Ez, amit maguk az unokámmal műveltek, nor mális? Maguknak lehet, hogy ez a norma, de a mi famíliánkban anyai ágon más normákkal mérünk. Számunkra nem a gebék az irányadók. Az unokám le romlásáért elsősorban magát teszem felelőssé, kisasz szony.

-       Vállalom, de a kisasszony nélkül. Az unokája később hálás lesz érte, ha máris nem az.

-       Mit máris? - csattant fel az öregasszony fájdal masan sípoló lélegzetvétellel. - Egy éretlen gyerek véleménye nem számít. Ennyit már maga is tudhatna, drága elvtársnő.

Éva boldogan elmosolyodva nézett a vénasszony zsír párnáktól összeszűkült kicsi szemébe.

-       Tehát máris hálás.

-       Azt nem mondtam, de hogy megzavarták a fe jét, az biztos. Csakhogy korai ezen örvendezniük. Rög tön hazaviszem innen. Mutassa meg a sátrát, össze akarom pakolni a holmiját.

-       Sajnos - nézett körül Éva, s a vállát is fel vonta -, nem tartom számon, ki melyik sátorhan la kik. Tessék talán idehívni az unokáját.

Az öregasszony dühösen fújtatva fordult meg a ten gelye körül, hogy odahívja Gézukát, de az már nem hasalt az alatt a bokor alatt, ahol hagyta. Ott már csak a két füleskosár között kuporgó Kati rakosgatott. Gézuka egyszerűen meglépett, mikor észrevette, hogy a nagyanyja a doktoricájukat sértegeti. A nagyanyja a távozni készülő Éva után kapott.

-    Addig ne menjen innen, amíg meg nem paran csolja az unokámnak, hogy idejöjjön és engedelmes kedjék nekem. Maguk tették szófogadatlanná, hát most térítsék is észhez.

Éva már alig bírta türtőztetni magát, de igyekezett mérsékelni a hangját.

-    Nem tehetem. A szülők rendelkeznek afölött hogy a gyerekük marad vagy megy. Mi egyiket sem kényszerítettük, hogy táborozni jöjjön, azért azt sem
rendelhetjük el, hogy elmenjen, hacsak nem vét sú lyosan a tábor szabályai ellen. Gézuka pedig nem vé tett, sőt...

A vénasszony közel állt a síráshoz.

-       Értem, nagyon is megértettem a leckét. Csak azt nem értem - folytatta csukláshoz közel álló hangon -, hogy miféle anya lesz magából, ha már fiatal nő létire ilyen kőszívű.

-       Egyelőre orvos leszek. Annyit máris megtanultam, hogy a betegek életéért keményen harcolni kell. Ebben a táborban most azt tanulom, hogy a gyerekek jövőjéért hogyan kell helyesen küzdeni. Maga is küzd, de rosz szul küzd, nagymama! Miért akar mindenáron maga tehetetlen puhányt nevelni az unokájából?

-       Én puhányt, hát nem azért etetném, hogy erősöd jék?!

Kati vetett véget az értelmetlenné vált vitának. Sza ladva jött asszonya után. Kifulladva újságolta: a töb biek már hazakészülődnek, egy óra múlva jön a vonat juk, ha nem akar a nemzetes asszony lekésni és valame lyik bokorban szállást kérni a madártól, jöjjön hamar.

A Gézuka nagymamája erre minden további nélkül hátat fordított Évának. Tőle telhetően odarobogott ah hoz a bokorhoz, amely mögött eddig az unokája rejtő zött.

-    Ezt sohasem felejtem el neked, Géza - támadt rá az elősompolygó fiúra. - Szerencséd, hogy már jön a vonatunk, különben a hátamon is elvinnélek innen.

Mindezt már sírással küszködve fejezte be.

-    Ilyent mondani nekem, hogy rosszul küzdök a jö vődért... Te, legalább ezt a kacsát dugd el valahová, edd meg, amikor nem látják. Legalább ne éhezz.

A zsíros celofánba csavart kacsát erőszakkal a Gé zuka hóna alá dugta. Gézukának már nem volt ereje ellenkezni, hiszen nagymama szóhoz sem hagyta jutni, ölelte, csókolta, a könnyeivel összevissza kente az arcát.

Ezalatt a többi szülő felszedelőzködött, többen el is indultak. Gyerekeiktől kísérve, kettesével-hármasával ereszkedtek le a fennsíkról. A pionírok némi fogalmat alkothattak maguknak, milyen lehetett valamikor a
népvándorlás: szüleik és más hozzátartozóik tarka ös szevisszaságban, apróbb csoportokban vagy libasorba különülve vonultak az állomás felé. Az egyiknek pok róc, a másiknak esőkabát lógott le a válláról...

A táborozó gyerekek csak a fennsík aljáig kísérhették őket, onnan vissza kellett térniük. Az elválásnál bizony egy-két kisebb leányka, közöttük Varga Katica is, majd nem elpityeredett az anyuka forró öleléseitől. Kissé még Terikének is összeszorult a szive. Nem azért, mintha különösebben anyás lenne, hanem mert mindig fáj va lamicskét, ha huzamosabb ideig nem láthatjuk édes anyánk vagy édesapánk kedves arcát. Azonkívül Terike tudott a tábor nagy titkáról, s folyton furdalta az olda lát a kívánság, hogy rejtélyeskedve anyut is beavassa, hiszen majdnem biztosra vette: aput e titok miatt küld hette el a tanár elvtárs valahova, anyu meg már mind türelmetlenkedett, miért nem jön, még lekésik a vona tot. Pedig reggel hétre munkába kell állnia a Victoriá ban.

Igen, Terike gyanította, és anyunak is meg tudta volna mondani, miért késik apu. Ő pedig biztosan úgyis el mondja anyunak a veszett farkast. Már-már ki is koty tyintotta volna, mert ők is leértek az aljba, szerencsé jére azonban Feri lekiáltott arról a fáról, amelynek a közelében elhaladtak, hogy "jön már apu". A látcsövet szeméhez illesztve újra lekiáltott.

-      Az erdőkerülővel jön.

-   És apu tényleg jött, sietett nagyon, a zöldruhás, tömzsi, szinte törpének ható erdőpásztor alig bírta kö vetni. Aprócska katonának nézte volna bárki az egyen ruhában, ha nem visel nevetségesen keskeny karimájú hegyes kis kalapot, amelybe hosszú madártoll volt tűzve. Vadászpuskája kis híján földig ért a válláról. A táborba visszatérő pionírok ámuldozva szegődtek a nyomába.

Apu vidámabbnak látszott, mint amikor ezért az em berért elindult.

-   Ne aggódj - mondta anyunak a sietségtől kissé verejtékesen -, közben a vonatjegyünket is megvettem, Menj csak előre a többiekkel, hamar utolérlek, jelen tenem kell valamit Orosz elvtársnak.

Nem kellett a táborig mennie. Orosz Béla maga sie tett apu elé. Anyu bevárhatta az alatt a nagy bükkfa alatt, amelyről Feri gyorsan leugrott elbúcsúzkodni. Ez alatt a beavatatlanok számára értelmetlennek ítélhető gyors párbeszéd zajlott le apu és a tanár elvtárs között. Az erdőkerülő csak egy-egy fontoskodó fejbólintással vagy rövid igennel és nemmel vett részt a beszélgetés ben.

-       Nos? - kérdezte Orosz Béla aputól.

-     Semmiféle jelentés nem futott be a vadőrökhöz - felelte apu.

-    Tegnapról mára befuthatott volna? - kérdezte Orosz Béla, s a kicsi erdőkerülőhöz fordult.

-       Igen - felelte az.

-    Ma is beszéltek a csobánokkal - tette hozzá apu -, de azok semmiről sem tudnak.

-       Köszönöm - ragadta meg a tanár az apu kezét  forrón, s úgy felragyogott a szeme közben, mintha ki cserélték volna. - Ismételten köszönöm, Ács elvtárs. De még fárasztanom kell valamivel. Reggel korán, de egészen korán, ha lehet még a lakásán, keresse fel Bologa elvtársat. Az én üzenetemként tájékoztassa őt arról, amit az állami vadőröktől és az erdőkerülő elv társtól megtudtunk. Egy-két nap múlva más bizonyíté kokról is telefonálhatok.

A tömzsi erdőkerülő rábólintott, aztán a kelleténél jobban elszigorodva tekintett körül a belátható hegyes dombos terepen. Orosz Béla odasietett a Terike anyuká jához, és a kezét nyújtotta:

-    Ne haragudjék, amiért elküldtem a férjét maguk mellől. Fontos dologban segített ki, másra nem bízhat tam. Gyere le - kiáltott fel a fára Ferinek, aki idő közben újra felmászott oda. - Búcsúzz el a szüleidtől. Nincs már szükség arra, hogy a fán kuksoljatok.

Feri leugrott, Orosz Béla átvette tőle a látcsövet, és saját nyakába akasztotta. Az erdőkerülőhöz csatlako zott, s ketten a tábor felé távoztak. Teri és Feri meg le kísérte aput és anyut az aljba.

Az erdőkerülő elkérte a nála jó fejjel magasabb ta
nártól a messzelátót és belenézett, majd a hegycsúcso kat és az alábukó napot vette célba,

-   Ez igen - bólintott elismerően -, ilyen kellene nekem is. Nem adhatná kölcsön holnapra?

-     Sajnos, nem nélkülözhetjük. Holnap egésznapos kirándulásra megyünk.

Az erdőkerülő figyelmesen vizsgálgatta a messzelátót, és fordítva is belenézett.

-       Azért holnap még ne menjenek,

-       Miért? - hökkent meg Orosz Béla.

-   Azért, mert attól még igaz lehet a veszett farkas, amiért nem jelentették. Ha csak egy ember is mondja, bogy hallott róla, nekünk kutyakötelességünk meghaj tani a körzetet. A vadőrök beszélni akarnak a többi esztenák csobánjaival is. Ma csak a vasúton túliakkal találkoztak. A tehénpásztorokat is megkérdezzük.

Kardos tanár és Éva jött szembe velük. A kerítésen kívül kergetődző pionírokat beküldték a táborba. Jött visszafelé már Teri és Feri is. Igen büszkén tárgyalták maguk között, hogy a tanár elvtárs csak apura bízhatta ezt a fontos dolgot.

-       Én gondolom, hogy mi lehetett az - mondta Te rike rejtélyesen mosolyogva.

-       Te csak ne gondolj rá... Remélem, anyunak nem szóltál.

Teri sértődötten rázta a fejét, közben odapillantott az erdőkerülővel összebújó tanárokhoz.

A kisnövésű puskás embernek igen jóleshetett, hogy ezek a sokat tudó tanáremberek azzal a szép fehérköpe nyes barna lánnyal körülveszik, és olyasmiről faggatják, amit ő tud jobban.

-   Azt volna jó tudni - mondta a puskájára támasz kodva -, hogy melyik pásztorral beszélt az a másik tanár. A tehéncsordással vagy az esztenással?

Orosz rögtön küldte Kardost, hogy teremtse elő Bo tát. Jött is az hamar, de ő sem tudott annál többet, mint amennyit Derestől hallott, azt tudniillik, hogy Deres a menedékház környékén találkozott valami pásztorok kal.

Az erdőkerülő a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta az állát.

- Várjanak csak. Szombaton Rusu hozta le a fiával a sajtot a Trei draci-ról. Annak visz el az útja a mene dékháznál. Még holnap utánanézünk, de maguk ne moz duljanak innen, amíg mi nem szólunk. Lehet, hogy lö völdözünk, nehogy magukat találjuk.

Még hozzátehette volna, hogy január óta színét sem látták farkasnak a körzetében. Akkor a nagy hóban nyomukat követve mind ledurrantották vagy sztrich ninnel mérgezett hússal ejtették el az ordasokat. Azt is elárulhatta volna, olyan jól sikerült hajtás volt az, hogy még ő is prémiumot kapott. De minek vegye el a hol napi hajtás ízét. Ritkán akad ily sok városi csodálója egy ilyen kicsi erdőkerülőnek, mint ő. Hiszen Bota köz ben le is fényképezte.

Megmutatta kétcsövű vadászpuskáját, meg hogy far kasserétes töltényeket vett magához, mikor ide indult. Évának ama kérdésére, mi az a Trei draci, önérzetesen kihúzta magát: az a községi állattenyésztő kollektív gazdaság juhászata, és három ördögöt jelent. Bár most más a neve, azért mindenkinek Trei draci-ra fordul rá a nyelve. Miért volt Trei draci azelőtt? Azért, mert ré ges-régen élt ott három csobán-testvér, azok olyan kava rodást rendeztek, ha télire lehúzódtak a falujukba, hogy még a zsandárokat is kiverték a táncból.

Befejezvén elbeszélését, puskáját csőre töltötte, vállra kapta, s kijelentette, holnap estére őt biztosra várhat ják. Feljön az eredménnyel. Elmenőben újra megnéze gette a látcsövet.

-      Egy ilyent én is veszek magamnak.

A tanárok sorra kezet fogtak vele, aztán bevonultak a táborba Évával. A fákon vigyázó megfigyelőket Orosz Béla mind visszarendelte.