XI

Fent a sátrak előtti tágas térségen, a felállított csupasz zászlótartó póznával szemben, már állt a pionírok négy szöge. A patakmederből felsietők futólépésben szalad tak a helyükre. A szaladástól kissé pihegve várták a tábor vezetőtanácsának második napiparancsát. Tudták az otthoni előkészítő foglalkozási órákról, hogy körül belül miről fognak hallani. Kissé szurkoltak, vajon kielégítőnek találják-e a mai szolgálatosok elvégzett munkáját. Az első magukfőzte ebéd picit kozmásra sikerült. Azt is tudták, hogy mától kezdve a táborozás idejére az otthon megbeszélt szigorúbb szabályok és szervezési formák alapján ítélik meg a pionírok maga viseletét.

Az öt pionírcsoport vezetői, Ács Feri, Dan Irimie, Dávid Erzsike és Palkó Attila a zászlótartó póznától balra sorakoztak. Rădăceanu, az aznapi szolgálatos cso port vezetője vigyázzban eléjük állt, jobbkarját a szo kásos pionírüdvözlésre emelte, s egyenként fogadta a hasonlóképpen tisztelgő csoportvezetők jelentését. Ács Feri volt a legelső: szabatosan, akadozás nélkül mondta végig, egész nap készült rá.

-      Szolgálatos csoportvezető pionír elvtársnak je lentem: a harmadik csoport tizenegy pionírral parancs kiadásra hiánytalanul megjelent. A sátor belső beren dezésével teljesen elkészült. Kiss Géza kivételével min egyik rendesen teljesítette a feladatát. Kiss Géza teg nap és ma többször kibújt a munka alól, azonkívül há romszor is hazudott. Azt mondta a tegnap a doktorica elvtársnőnek, hogy a sült csirkéjét már megette, pedig ott volt eldugva a lábzsákjában. Dávid Erzsikének meg

azt hazudta, hogy megy a kislapátért, hogy a raktár verem ásásánál segítsen, de nem ment, hanem teker gett, nekem meg azt mondta, mikor én hívtam, hogy Dávid Erzsikének fog segíteni. Azonkívül eltitkolta, hogy a doktorica elvtársnő megtiltotta neki két napra a húsevést, és két adag bográcsgulyást vágott be, most is hasmenése van.

Így jelentették a többi csoportok vezetői is a táboro zás megkezdése óta történteket. A sovány, kőarcú Ră dăceanu minden egyes jelentés elhangzása után oldalt lépett a következő elé, így ért a legutolsó helyen álló Dan Irimiéhez, aki - nem tudni miért - nyomban fülig vörösödött, és összevissza kezdett hadarni.

Orosz Béla csodálkozva pillantott rá. Már az Ács Feri jelentése alatt feltűnt, hogy amikor a Kiss Géza ha zudozásairól meg a doktorica rendelésének eltitkolá sáról beszélt, mennyire elsápadt, majd kivörösödve a szemét is lesütötte.

Senki, még Terike sem sejthette, hogy mi kavarodott fel ennek a komoly fiúnak a lelkében. Pedig éppen Terikével kapcsolatosan jött ily zavarba. Amíg Ács Feri jelentését hallgatta, Irimie egyszerre ráijedt, hogy amikor az ő jelentésére kerül sor, azt is be kellene vallania, hogy ő is eltitkolt valamit. Mégpedig azt a gyanúját, hogy Ács teri csalt az ócskavasgyűjtésnél. És ő, Irimie, e csalás árán jött ki elsőnek a verseny ben, és e csalással érte el, hogy jutalmul táborozni hoz ták.

Ezért zavarodott össze annyira, hogy még csoport jának a létszámát is elvétette. Mindenki tudta, hogy nem most táborozik először, és a jelentés formuláját is kívülről tudja. A tanárok s a pionírok is megle pődve néztek össze, mi lelhette ezt a kitűnő fiút?

Rădăceanu is sűrűn kezdett pislogni, megpróbált a barátján segíteni.

-      Dan Irimie csoportvezető pionír elvtárs, ismételd meg a jelentést.

-      Nem bírom - ejtette le Irimie a fejét -, a tor komon akad.

-      Hagyd, Rădăceanu - szólt közbe Orosz Béla. Majd holnap jelentkezz nálam, Irimie.

Rădăceanu ezután összegezve továbbította az elhang zott jelentéseket a szolgálatos oktatónak, Kardos elv társnak, ő meg Orosz Bélának.

Kardos a pionírok felé fordult. Vezényelt:

-      Napiparancs kihirdetéséhez vi-gyázz!

Orosz Béla széthajtogatta azt a papírt, amit egy kék fedelű nagy könyv lapjai közül vett elő.

-      Második napiparancs - emelte fel a hangját.

-      Egy - folytatta rövid szünet után: - A mai naptól a tábori szabályok teljes érvénnyel lépnek életbe. Megkettőzött fegyelem, éberség és odaadás kö telező mindenkire. Huszonnégy óránkénti váltással az öt pionír-csoport szolgálatos csoporttá lép elő. A szol gálatos csoportvezető pionír utasításait, amelyeket a sa ját belátására vagy a szolgálatos oktatóparancsnok rendeletére ad, minden pionír vita nélkül végrehajtja.

-      Kettő: szolgálatos csoport: a második. Szolgála tos oktató: Bota Alexa. Napirend: táborépítési mun kálatok, úgymint a konyha és a forrás teljes kiépítése, a sátrak körülsáncolásának befejezése.

- Három: a táborépítés körül szerzett érdemekért az összes csoportokat megdicsérjük. Kiss Géza pionírt munkakerülésért megrójuk, a hazudozásokért és saját egészségének a veszélyeztetéséért, illetve az orvosnőnk rendelésének eltitkolásáért a kirándulások idején fél napi sátorfogságba megy. Újabb hazugság, valamint egészségének és a tábor egészségének újabb semmibe vevése esetén kiközösítjük, és hazaküldjük.

Ezzel összecsukta a kék könyvet, pihenjt vezényelt.

- Van még néhány szavam. A szolgálatos csoport ma éjjel kétóránként váltja az őröket. Lámpát akaszt a zászlópóznára és a konyha környékére. Vigyáz, hogy egész éjjel jól világítsanak. Az őrök egyike kívülről kerüli a tábort. Minden különösebb vagy gyanúsabb dolog esetén a szolgálatos csoportvezetőt költi fel. Vak lármát egyik se csapjon.

Karját felemelve fejezte be:

-      Tábor, vigyázz! Tábor, lefekvéshez oszolj.

A szétszaladó pionírok vidáman zsibongva teleped tek le a sátraik elé. Vizet ittak, nevetgéltek, megbá multák és megnevezték a kigyúló nagyobb csillagokat, vagy négykézlábra ereszkedve bebújtak a sátraikba, hogy elkészítsék fekvőhelyüket.

Csak az új szolgálatos csoport bújt össze Dan Irimié vel, aki leváltotta Rădăceanut. Irimie beosztotta az őrségváltást. Egy-egy nagyobb lányt kisebb fiúval tett össze. Mivel azonban csoportjában kevesebb lány volt, mint fiú, két váltásba egy-egy kisebb fiút egy-egy na gyobbal osztott be.

A kisebb évjáratú fiú-pionírok jobban örvendtek az ilyen beosztásnak. A lányokat, ha még oly nagyok vol lák is, félősebbeknek tartották maguknál. Nem beszél tek róla, de titokban libabőrödzött kissé a hátuk attól a lehetőségtől, hogy éppen ők kerülnek táboron kívül cirkáló őrszemnek. Annak el kellett haladnia az erdő alatt is. Ott viszont máris oly sötétség tátongott, mint valami mély barlang fenekén.

Megkönyebbülésükre feljött a hold. Az egész kör nyéket bevilágította. A meggyújtott viharlámpák is ba rátságosabbá változtatták a hangulatot.

Csüggesztően hatott viszont, hogy a hold feljötte után a farkaskutya rögtön hátborzongatóan kezdett voní tozni az erdőszélen. A fülét hegyezve olyasmire is fi gyelmes lett, amit az ember hallása és szaglóérzéke nem is érzékel. Megugatta a közelében szökdöső béká kat, a vakondtúrásokat, vagy minden izmát megfeszítve az erdő kifürkészhetetlen sötétjébe meredt, s a szőrét borzolva egyre morgott.

Felharsant a takarodóra intő kürtjel.

Csapó Laci tiszta szívből fújta. Oly álmos volt, hogy mire a végére ért, szinte maga is aludt már.

A sátrak eleje egy szempillantás alatt elnéptelene dett. A táborozás másodnapi örömeitől kifáradt gyere kek szívesen gombolták be maguk után a sátornyílá sokat.

Itt-ott nevetés vagy kuncogás hallatszott, de ne csoportja ke
rült szolgálatba. Suttogó hangon kérdezgette a vele alvó nagyobb lányoktól, vajon reggel három órakor virrad-e már?

Neki kell akkor leváltania a harmadik váltás őrsze mét. Szerette volna, ha Feri most mellette van. Ő biz tosan tudja, mikor reggeledik. A tavalyelőtt már kita pasztalhatta. Most táborozik másodszor. Azt is tudja, melyik váltásban jobb őrködni. Feri azonban a negye dik sátorban tanyázott a harmadik csoportba tartozó fiúkkal. Nem adhatott tanácsokat.

Mi tagadás, Terike bizony szurkolva nézett a harma dik őrségváltás időpontja elé. Teljesen megfeledkezett arról, hogy az erdőben őzikék meg nyulacskák és mó kusok is tanyáznak. Folyton rókák, farkasok, medvék és vadmacskák jártak az eszében. Így is aludt el...

*

Dan Irimie hajnali három órakor benyúlt a sátor nyíláson, és megrázta a Terike nagylábujját. A kis lány rögtön felriadt. Úgy tűnt, hogy csak az imént hunyta le a szemét, vajon miért költötték fel máris?

Szeretett volna visszabújni a párnába, de a szom széd sátorban is mozgolódott valaki, egy rekedt hang meg noszogatta:

-   Ne aludjatok el újra, Marioară.

Terike erre gyorsan bakancsot húzott. Marioară volt a társa. Tudta már: bizony nem az imént hunyta be a szemét. Itt az a pillanat, amelyről annyit képzelődött. "Jaj, csak semmi se ijesszen meg."

Kábultan ugyan, de kibújt a sátrából.

A hold lebukott már délkelet felé. Alig egy narancs cikknyi látszott belőle. Keleten picikét pirkadt már. Emitt a fennsíkon azonban még minden vastag sötét ségbe burkolódzott.

Dan Irimie egy viharlámpával maga elé világítva várt Terikére és a másik lányra. Közelebb hívta mind kettőjüket.

-   Ide figyeljetek - suttogta rekedtes hangon. - A jelszót mondom. "Az élet értelme a munka." Mire
ti így feleltek. "Legszebb munka az önként vállalt munka." Tartsátok észben. Átveszitek az őrbotot a má sodik váltástól. Ha valaki jön, és nem tudja a jelszót, rákiáltotok, hogy feküdjék le. Az őrbottal pedig kon gatni kezditek a legközelebbi fát, és engem hívtok.

Terike ásításait a markába fojtogatva érdeklődött:

-   Gondolod hogy jöhet valaki, aki nem tudja a jelszót?

Irimie mogorván adta tudtára:

-   Eddig nem jött, de még jöhet. Aki jönni akar, ilyenkor szokott. Tudja, hogy a harmadik váltás a leg álmosabb.

Terike szeméből rögtön kiment a fejét lehúzó álom, és felsóhajtott:

-      Ha egy medve talál jönni, attól aztán mind kér dezhetem a jelszót.

-      Attól Lajka kérdezi meg, a tanár elvtárs levette róla a szájkosarat... Na, gyerünk.

Dan Irimie előrement, a két didergő leány utána. A sátrak mögé kerültek. A konyha és a raktár közötti távolság közepén egy fa állott, azon viharlámpa pislá kolt, nemsokára egy árnyékot is megpillantottak alatta.

-   Állj, ki vagy? - rebegte egy fázós fiú-hang, köz ben az őrbotot kétmarokra kapta.

-      A harmadik váltás - felelte Irimie dörmögősen.

-      Add a jelszót.

-      A béketábor legyőzhetetlen.

-      Miénk a jövő - felelte az őrbotos fiú szinte uj jongva. Az őrségváltást nemcsak egyszerűen váltásnak, hanem megváltásnak is érezte, úgy átfázott, örömmel gondolt jó meleg fekvőhelyére, ahova mindjárt le bújhat.

Irimie a két lányt odavezette az őrbotot leengedő fiúhoz.

-    Ad át az őrséget Marioarănak, Lungu.

A hetedikes Lungu Vasile ásításokkal és vacogással küszködve sorolta fel, hogy tizenöt sátrat és a kátrány papírral letakart konyhát meg az élelmiszerraktárt őrizte. Szolgálati idején csak egy csillag esett le az égről, de azt nem adták neki számba, az imént meg
valami "dürgés" hallatszott az erdőből, azon kívül semmi különös nem történt.

Terike a "dürgés" szóra majd belebújt a Marioară hátába. Az egykedvűen vette át az őrbotot, Vasile pedig a Terike háta mögé zárkózott fel. Irimie vezetésével a sátrak között keresztülvágtak a tábor közepén álló zászlótartó póznához.

A keleti ég alja ezalatt egy árnyalattal világosabb lett.

A zászlópózna alatt a Terike egyik hatodik osztályba lépő osztálytársa őrködött, a rendkívül pisze orrú Varga Katica. Ez a kislány jó messziről leállította őket. Kiderült, hogy az ő vigyázkodási idején any nyira semmi különös sem történt, hogy még a hul lócsillagot sem látta, a "dürgést" sem észlelte, a far kaskutya viszont a fennsík oldalában egy vakondokot kilakoltatott az alagútjából.

Terike nehéz szívvel vette át az őrbotot Katicától, Irimie ugyanakkor tudomására hozta, hogy az elrabol ható zászló ugyan csak a tábor felavatása után vonódik fel, de gondolja úgy, mintha már felvonták volna. Ne álljon azért a tövében, hanem cirkáljon a patak martjáig, onnan meg vissza a fennsík széléig, hogy már a völgy ben észrevegye, ha valaki hátba szeretné támadni.

Terikének az első pillanatokban földbegyökerezett a bakancsa. Egyre csak a távolodók hátát nézte, aztán az erdő aljában függő viharlámpa csöppnyi lángnyel vére pillantott át. Olyan volt, akár egy parányi csil lag. De csakhamar sarkon fordult, hátha közeledik valaki a háta megett, de rögtön balra lendült, majd jobbra és ismét oda, amerre az imént még háttal állt.

- Jaj, hát ezt is megértem - sóhajtozott magá ban -, most aztán igazán megijedhetek, ha úgy megkí vántam, amikor Feri először mesélt a táborozásról. Igen, biztosan meg is ijedek, de őzikét azért nem lát hatok. Ilyen sötétben az nem jár. Nem, azért sem fé lek, kezdte mondogatni magában, és hogy semerről ne érhesse meglepetés, gyors keringésbe fogott a pózna körül. Közben örömmel vette észre, hogy amarra vala hol, ahol most anyu jóízűen aluszik, az ég alja picit
megrepedt, és tovább hasad, a hold meg egészen lecsú szik a lankásabbra szelídülő hegyek mögé.

Rémületére azonban egy bolygó árnyékot is megpil lantott. A négyszögben felvert sátraknak hol a jobb, hol a bal szárnyán tűnt fel. Végtelen megkönnyebbü lésére rájött, hogy ki lehet az, s feléje közeledve bát ran megkérdezte:

-Tu esti, Marioară?

- Da, eu sînt.

-     Szólj, ha nem te vagy, mert lekiáltlak.

-      Szólok, de ne topogj egy helyben. Járkálj idáig és vissza.

-     Jó, járkálok. Te nem félsz?

-     Már virrad...

Persze - gondolta Terike -, ő már nem fél, mert ő már nyolcadikba megy az ősszel. Milyen jó annak, aki már a nyolcadikba megy. Anyunak is jó már. Nem kell hogy kipróbálja, hogy kell élnie, ha nagy lesz, mert már nagy. És apu olyan nagy, hogy már azt is tudja, milyen lesz akkor, amikor mi is nagyok le szünk...

Úgy elgondolkozott ezen, hogy már el mert távo lodni a zászlópózna közeléből anélkül, hogy maga körül forgolódott volna. Át mert már menmi a tábor balszár nyáig, onnan meg a jobbszárnyra. Ha nem kellett volna mindegyre ásítási ingereivel küszködnie, immár roppant érdekesnek találta volna az őrködést.

A hajnali derengésben apránként észrevette, meny nyire más a táj ilyenkor, mint délutáni napsütésben, vagy mint amikor zivatar volt készülődőben. Meny nyire hajladoztak, borzolódtak, suhogtak akkor a fák és a bokrok! Most meg mintha ide festették volna valamennyit! Egyik sem mozdul, mintha a színházból hozták volna ide. Még csak ott látott ilyen egysíkú hegycsúcsokat és bokrokat.

Egyszer, amint visszafelé tartott a patak felől, rájött, hogy a bakancsa szárig vizes. Roppant elcsodálkozott ezen; s azon is, hogy milyen mély ösvényt taposott a magas fűben. Azt is meglepődve észlelte, hogy ahol ösvényt taposott, feketének látszik, kétoldalt pedig
kékesfehér, mintha hó takarná. Lehajolt, hogy megta pogassa ezt a csodát, hiszen mikor havazott volna? Ek kor fedezte fel, hogy harmat az, attól vizült meg any nyira a lábbelije.

Mindeddig csak a városi házfedeleken látott harma tot. De honnan került ide, és mikor?

Lassan világosodott.

Valami zizegni kezdett. Terike megdermedt belé. De nézett erősen. Magánál valamivel magasabb nyár fát pillantott meg, és hátrahőkölt. Már-már kiáltani készült, hogy: állj, ki vagy... A nyárfa zizegett, úgy zizegett, hogy minden levele remegett belé. Csak nem bujkál mögötte valaki. Ám amint óvatosan megke rülte, semmit sem talált ott. Magát a növendék nyár fát is mozdulatlannak találta, csak a levelei rezegtek úgy, mintha dideregnének.

Terikén is borzongás áramlott végig. Őt is didergés fogta el. Jó hűvös volt e kora reggelen. Ezt érezné az a nyárfácska? És ha nem érzi: mitől remeg a legki sebb levele is? Szél nem jár, szellő sem. A nyárfa mégis úgy dideregteti a leveleit, mintha a harmatot rázná le magáról.

A napfelkelte a nyárfa különös viselkedésénél is érdekfeszítőbb volt. Egyszerre annyi színváltozat tá madt égen-földön, hogy a leányka azt sem tudta, merre tekintsen és mit gondoljon. Valami szólani kezdett az erdőben és lent a völgyben is.

Majd egy vonat robogott ki hirtelen a falu irányá ban látható fűzfák közül.

Terike őrbotjára támaszkodva nézte, mint tűnik el a vonat kígyózva. Majd amikor a botját fel készült emelni, érezte, hogy az nehezen engedelmeskedik, be lefúródott a hegye valami buckába. Ni-ni, mi mozog ott? Hangya mászott a botján felfelé. A földbe szóró dott vége körül meg egész sereg. Felkeltek már a han gyák ilyen korán? Vagy le sem feküdtek, ha le szok tak egyáltalán feküdni? Tudják vajon, hogy mit akar nak? Ez az egy meg miért siet az őrboton felfelé? Olyan biztosan jön, mintha meg szeretne győződni, hogy ez tényleg csak őrbot.

Úgy belecsodálkozott Terike a természet roppant színváltozásaiba, hogy csak egy égő szúrásra rezzent fel: a bot tetejére felérő hangya csípte meg, ugyanak kor hangosan koppant valami a háta megett.

Marioară állt a zászlótartó pózna mellett, éppen a zsinór leoldozásán mesterkedett. Szerencsére elejtette a térde közé szorított őrbotot, az ütődött a póznához.

-      Mit csinálsz ott, Marioară - ijedt meg Terike.

-      Ne oldozd le a zsinórt. Azt nem rád bízták.

-      Szépen őrzöd. Valami ellenség kétszer is kiáshatta és elvihette volna a póznánkat mindenestül. Észre sem vetted, mikor kerültem a hátad mögé. Valaki más meg is ölhetett volna.

Terike rémülten meredt a nála két osztállyal idő sebb leányra. Fiúsan sovány, pattanásos arca most nem sok jót ígért. Vékony lábszárához tapadó sínadrágja térdig nedves volt a harmattól.

-  Nehogy bejelents, Marioară - kezdte kérlelni Terike. - Máskor nem bámészkodom el. Nem is bá mészkodtam. Csak néztem, és gondolkoztam. Annyi csodát láttam, hogy téged is meglepett volna. Én ilye neket még sosem láttam.

Marioară sovány arca meglágyult.

-      Én már láttam, a tavalyelőtt, otthon nálunk a faluban is. Most aztán unom.

-      Hát azon gondolkoztál, hogy a nyárfa miért re zegteti a levelét, mikor a szél se fújja?

Marioară széttekintett a fennsíkon.

-  Hol láttál te ilyent? Mert ilyent még én sem láttam.

Terike odavezette Marioarăt a kis nyárfához, biztatta, hogy hajoljon közelebb.

-     Mit gondolsz, hátha a nyárfa is tudja, mi jó neki, csak mi nem tudjuk?

-     Butaságokat beszélsz - egyenesedett fel Mari oară. - A tudósok már felfedezték, hogy csak az em ber tud gondolkozni.

-     Az lehet, én még nem tanultam. Azért mégis furcsa, hogy a hangya korán reggel megy valahova. Az is furcsa, hogy a harmat éjszaka esik le.

Marioară az őrhelye felé indult. Botjával csapkodni kezdte maga körül a dús füvet.

-     Ennél én furábbat is mutathatnék neked. De most őrködni kell.

-     Milyen kár - követte Terike egy darabon Mari oarát. - Úgy volna jó - tette hozzá vágyakozva -, ha nem kellene őrködéssel tölteni az időt. Annyi min den van a világon, és mi őrködünk. Mit gondolsz, ak kor is kell őrködni, amikor nagyok leszünk? Vajon az emberek egyszer majd úgy fognak élni, ahogy én szeretném?

Marioară visszafordult. Kissé elcsodálkozva támasz kodott a botjára.

-      Hogy szeretnéd, halljam.

- Én úgy. vagyis úgy, hogy senkitől se kelljen félni. Senki se lopja el a zászlónkat, ha nem vigyá zunk rá. Tudod... úgy valahogy, hogy senki se kerül jön a hátunk mögé azért, hogy megöljön. És min denki éppen azt csinálja, amit kell, ami mindenkinek tetszik. Mindenki találgassa, hogy miért rezeg a nyárfa magától, vagy hogy miért olyan szép kék az egyik virág, a másik meg a szomszédjában csupa sárga. Látod - mutatott körül -, mennyiféle fű, fa, burján és bokor van csak itt. Mért ilyen az egyik, a másik ezer meg olyan érdekes másféle?

Marioară nagy szája elnéző mosolyra szépült.

-     Csak nem kívánod, hogy minden egyforma le gyen?

-     Nem, dehogyis - mosolygott Teri vissza a másik lányra. - Nekem éppen az esik jól, hogy semmi sem egyforma. Szeretek elcsodálkozni, hogy miért nem egy forma.

Marioară kihúzta az őrbot végét a földből, mert a súlyától mélyre fúródott. Elmenőben aztán hátraszólt:

- Kérdezd meg Orosz instruktor elvtárstól vagy a természetrajz tanárunktól, Botától. Ők már min dent tudnak. Talán még azt is tudják, mikor nem kell majd többé sohasem őrködni. Nekünk meséltek már erről, mikor a szovjet tudósok a Holdba lőtték a rakétát. De most eredj, és vigyázz a póznára.
Tavalyelőtt az egyik pionír nagyon megjárta, úgy el tátotta a száját, hogy a zászlót elvitték, pedig fiú volt...

A két lány elvált egymástól. A nagyobbik lassan megkerülte a tábor négyszögét, a kisebbik a fennsíkot vette keresztbe. Lenézett a patak medrébe, vagy a bokrok mögé került, őrbotja végével széthajtogatta az ágakat; tehette, a nap meglökte magát a látóhatár szélén, s ment felfelé. Hosszú árnyéka nőtt a fennsíkon minden bokornak.

Terikének olyan frissen váltott most az esze, és olyan kellemes érzések melengették a szívét, hogy azt hitte, a leggonoszabb szándékú embereket is rá tudná most venni: úgy éljenek, ahogyan ő szeretné.

*

Megvirradt már a völgyekben is. Előbb csak a nap felkeltével szembe néző merész hegycsúcsok és szaka dékok teltek meg napfénnyel. A bércek gerincei elvál tak az égtől. Árnyékban maradt behorpadások marad tak rajtuk, a napsütötte oldalak ezüstösen sziporkázni kezdtek, a völgyben fekvő árnyékok mind hátrább vo nultak, lent a patakmeder mélyén azonban még egé szen sötét zugok is maradtak.

Honnan, honnan nem, vadméhek és finoman erezett szárnyú lepkék kerültek elő. Virágról-virágra kezdtek csapongani.

A tábor közepén meglebbent az egyik sátorbejárat szárnya. Székely Juliskának az édesanyja jött elő, ké szen felöltözve, és gyönyörködve tekintett szét. Lesietett aztán a patakra, megmosakodni. Megtekintette közben a forrás alá ásott medencét: elég víz gyűlt-e az ebéd főzéshez? Aztán feljött a konyhára, és az üst alá gyúj tott, melyben lefödve a teavíz várt sorsára.

A szövőgyár elküldte volna az idén üdülni a ten gerre is. De nem ment. Teljesen ingyen vállalta a tábori konyhának az irányítását. De alig mozdult el onnan egész nap. Nem nézhette a szolgálatos pionírok ügyet
lenkedését, pedig Orosz Béla korholta: bízza csak rájuk, tanuljanak meg főzni.

Mindamellett örömöt is talált a gyerekek buzgólko dásában. Élvezte ügyeskedésüket, s ámult, hogy mi min den teremtődik meg a kezük alatt.

Terike le nem vette szemét a sátrakról.

Ébredezni kezdtek kis lakói, pedig még öt óra sem lehetett. Előbb a pioníroktató tanárok sátorbejárata nyílt szét. Az jött ki legelsőnek, aki legutoljára tért meg oda pihenni: Orosz Béla. Rövid vászonnadrág volt rajta, egy kigombolt rövidujjú ing és fehér pulóver. A lábán erős bakanes. Előbb az eget vette szemügyre, aztán a környéket s a tábor fekvését, végül nagyot nyúj tózva elindult Terike felé.

A szolgálatos leányka zavarba jött: vajon most tőle is kérje a jelszót, kiáltsa, hogy: állj, ki vagy, hiszen a vak is látná, hogy ő jön? És mit akarhat éppen itt? Mit tegyen, ha a tanár elvtárs ide jön és el akarja vinni a zászlófelvonó zsineget?

Orosz Béla elgondolkozva közeledett.

-  Állj, ki vagy! - szaladt ki a kislány ajkán.

Orosz Béla azonban erre is csak jött tovább, mintha nem is hallaná.

-  Álljon meg - kiáltotta Terike.

-      Ilyenkor már nem kell - felelte Orosz Béla barát ságosan.

-      Azért csak tessék megállni. Irimie nem mondta, hogy ilyenkor már nem kell. Kérem szépen a jelszót.

-      Harcolunk a békéért - mondta Orosz Béla, és megállt.

-      Nem talál az enyémmel, tanár elvtárs.

-      Miénk a jövő.

-      Ez sem az, tanár elvtárs - mondta Terike egészen elképedve. Mire aztán Orosz Béla elmosolyodva kicse rélte a kislánnyal a harmadik váltás jelszavait. És meg dicsérte: így is kell, senkinek a kedvéért ne tágítson az igazságtól. Majd aziránt érdeklődött: történt-e valami rendkívüli az ő váltásában, s nem fázott-e meg?

-  Csak egy hangya csípett meg.

Orosz Béla nevetve állt odébb.

Körbejárta az egész tábort. Az erdőből váratlanul előrohanó Lajkát megszidta, miért tekergett el, aztán a fához kötötte, s a szájkosarat is ráadta. Ismét tovább ment. Az asztaloknál összetalálkozott Marioarăval, vele is váltott néhány szót. Odakerült a konyhához, üdvö zölte Székely nénit, s a tegnap-tegnapelőtt készült lép csőfokokon aláereszkedett a patakmederbe. Segített Dan Irimiének a fennsíkra emelni két vödör ivóvizet. Iri mie vérvörös lett, amikor szembetalálkozott vele.

 -     Várj meg odafent. Beszédem van veled...

Ekkor az egyik szélső sátorban lárma támadt, fojtott dühös kiáltások hallatszottak:

-     Disznó, nem szégyelled magad?

-     Lökjétek ki...

- Menjen lapátért, fujj... Belé kellene verni az orrát, mint a macskának...

- Minek eszel annyit, ha félsz kimenni...

E szóváltást követően megrázkódott a kifeszített sátor lap, majd hálóruhás fiúk ugráltak ki alóla, egy má sikat meg kirángattak a nyíláson, s taszigáltak, hogy menjen lapátért.

Terike a legelső fiúban saját bátyjára, Ferire ismert, a másik három közül az, amelyiket kiráncigáltak, ri kító csíkos pizsamában boldogtalankodott, Kiss Gézuka vedlett ki belőle, mert a fiúk annál fogva cibálták.

Feri mezítláb a sátrak mögé szaladt, és egy lapáttal tért vissza. Erőszakkal a Gézuka kezébe nyomta, éppen amikor a szolgálatos oktatótanár is odajött borotvál kozáshoz beszappanozva.

- Mi tönténik itt? Ne verjétek fel az egész tábort, nincs még ébresztő.

Mondhatta.

A szomszédos sátrak nyílásán már borzas fejek bököd tek ki. A szemükbe tűző napfénytől hunyorogva bámul ták a csődületet.

Feri felháborodástól izzón kiáltotta :

- Nem való ez a disznó emberek közé. Többet nem alszunk vele. A szalmazsákja alá piszkolt a nagybelű.

Kiss Gézuka egész nagy lomhaságában megrokkanva siránkozott:

-      Mondtam én, hogy gyengélkedni szoktam... Hogy mehettem volna ki, mikor olyan sötét volt és hideg. Egész éjjel szelelt valami lyuk a sátrunkban. Mért nem tettek a gyengélkedőbe?

A tornatanár az arcát habozva korholta.

-      Mit gondolsz: a gyengélkedőben összkomfortos vécét rendeztek be neked? ... Tessék kipucolni dicső művedet, de hamar...

A sátrak nyílásán kikandikáló gyerekekből kirobbant a kacagás. Aztán amikor Gézuka keserves grimaszok kal elvette a lapátot, és bebújt a vackába, hogy elta karítsa gyávaságának és lustaságának újabb bűnjelét, minden fej eltűnt. Feriék a gyengélkedők sátrában húzták meg magukat ébresztőig.

*

Öt órakor Dan Irimie Terit és Marioarăt két kisebb pionír-fiúval váltotta le. Hű de büszkén vették azok át az őrbotokat.

Terike visszatért a sátrába, hogy hét óráig még alud jék egyet. Dan Irimie morcosan követte nyomon. Éppen meg akarta állítani, hogy alaposan kifaggassa a leg utóbbi ócskavasgyűjtéskor történtek felől. Nem bír tovább a gyanújával, nem akar többé olyan szégyent, mint az este.

Mindezt azonban most sem tisztázhatta Terikével.

Orosz Béla frissen, megmosakodva jött fel a patakról, és elhívta.

-      Gyere, járjunk egyet. Az este nem futotta az időmből. Úgy veszem észre, hogy az éjszaka rend ben ment minden.

Elhallgatott. Várt. A fiú morcos arcát fürkészte, miért olyan megviselt?

Irimie keveset pihent az éjszaka. Váltig az gyötörte, mit mondjon, és hogyan mondja, ha sor kerül erre a beszélgetésre? Tudta, hogy az este történtek után ez már elkerülhetetlen. Orosz Béla nem szokott megfe ledkezni az ilyesmiről. Fejében hordja mind az ötven kilenc pionír dolgát, Tudja, melyiknek mi a gyöngéje vagy erénye.

Most is rögtön észrevette, hogy Irimiének segíteni kell.

- Ugye, valami erősen nyomja a szívedet?

-   Már régen, főinstruktor elvtárs.

-   Vettem észre, de gondoltam, saját erődből is le lököd, ha már nem bírod. Az ember életében akad néha olyan dolog is, amit jobb, ha egyedül végez el.

Irimie csüggedten hajtotta le a fejét.

-      Nekem nem sikerült, tanár elvtárs. Nem tudtam, és még most sem tudom biztosan, nemcsak képzelő döm-e.

-      Meg kell győződni.

-   Csak tudnám, hogyan. Nem szeretném egyik pio nírtársamat se meggyanúsítani, de magamat sem.

-   Mi szükség lenne arra?...

-   Az, hogy én azt hiszem, hogy csaltam, instruktor elvtárs. De ha én csaltam, akkor más is csalt, és én azt... igen, én azt takargattam.

-      Nehezen hinném el.

-   Éppen ezért szégyellem magam - folytatta Iri mie letörtebben, - Ugyebár tetszik emlékezni, hogy az utolsó vasgyűjtéskor én jöttem ki elsőnek? Ezért lehetek most én is táborozó.

A fennsík keleti szélére érkeztek. Orosz Béla intett a fiúnak, hogy üljenek le. Jó így a reggeli nappal szem ben. Míg leültek egy kőre, a fiú a tanár szemébe sze retett volna nézni, de az feltette sötét napszemüvegét. Az arca fáradtnak látszott. Le is soványodott az utóbbi hónapokban. Rendes tanári munkája mellett sokat lótott-futott, amíg a táborozást megfelelően előkészí tette. Eddig állandó merev feszültség vibrált a vonásai között, most mintha ellágyulás vett volna erőt rajta.

Ajka szögletére kisfiús halvány mosoly ült ki. A fiú megkezdett vallomása óta úgy vélte, hogy minden ko rábbi erőfeszítése most nyeri el jutalmát. Az egész táborozást azért szervezte, hogy ilyen őszinte felelős ségtudattól eltelt ifjúságot neveljen hazájának a sok megformálatlan vagy rosszul formált gyerekből. Erre gondolva bökte meg az Irimie könyökét.

-      Folytasd, a többi már gyerekjáték.

- Bár az volna, tanár elvtárs - fordult meg Irimie, s egy letépett fűszálat rágcsálva, tette hozzá. - Ha igaz, hogy csalással nyertem meg a vasgyűjtőversenyt, akkor engem haza kell hogy küldjenek a nagy szé gyennel.

Orosz Béla levette napszemüvegét, hogy megtöröl gesse.

- Sokat kerülgeted Irimie. Egyenesebben egy ki csit.

A fiú elpirult, úgy nézett maga elé, mint amikor először vetette magát a városi uszodában a legmaga sabb ugróállványról a medencébe.

- Ugrom már, tanár elvtárs... Már a vasgyűjtéskor észrevettem, hogy az én csomóm valahogy mindig na gyobb volt, mikor kijöttem egy-egy házból, mint ami kor bementem oda. Én minden második házban ha kap tam valamit. Ács Terike pedig minden házból tele kézzel jött ki, mégsem az ő csomója nőtt, hanem az enyém.

Orosz Béla feltette a szemüvegét, és úgy nézte meg a fiút.

-     Ez tényleg különös. Ki tehette a csomódhoz?

-     Én azt hiszem, hogy maga Ács Teri.

-     Ezt tudni kell, nem hinni. Miből gyanítod, hogy ő? .

-     Abból, tanár elvtárs - felelte Irimie sűrűbben pislogva -, mert előre megmondta, hogy segít nekem, hogy én győzzek.

Orosz Béla visszaemlékezni próbált a vasgyűjtök be osztására.

-Várj csak. Itt valami nem stimmel. Egyáltalán, hogy került Ács Teri a te csoportodba? Úgy emlék szem, mások közé osztottam be...

- Nem tudom, tanár elvtárs, de egyszer csak ott volt.

Orosz Béla furcsa mód elgondolkozva tekintett le a völgyben látható cserjés közé. Az iménti szigort ismét ellágyulás váltotta fel a vonásai mögött. Egyszer mintha el is mosolyodott volna.

Azon tűnődött, hogy most talán nem is egyetlen
titok tárult eléje, hanem a gyermeki titkok egész szö vődménye. Ez a kamasz fiú pedig, úgy lehet, mindeb ből csak egyetlenegyet sejt.

-      Mondd csak - kérdezte hirtelen -, mi oka lehe tett Ács Terinek neked gyűjteni?

Irimie elvörösödött:

-      Csak az, hogy... csak, mert egyszer megtépte a hajamat az anyám miatta.

-      Megtépett... miatta? - kérdezte Orosz Béla, s a hangján érzett, hogy majdnem kacagásban tör ki, de sikerült visszatartania magát. A fiú azonban így is észrevett valamit, mert mentegetőzni kezdett.

-      Csak a tejért, tanár elvtárs. Csak azért, mert oda adtam a tejünket, mikor ők tej nélkül maradtak...

-      Jó-jó, emlékszem. Most már világos lesz minden, ha azt is elárulod, hogy megharagudtál-e valamiért azóta Ács Terire?

-      Persze, hogy meg. Miért tette ezt velem?

-      De hátha nem is ő rakta az ócskavasat a tiedhez, hanem valaki más. Éspedig azért, hogy ne Terike jöj jön ki győztesnek.

Irimiét annyira váratlanul érte ez a lehetőség, hogy minden tótágasra fordult a fejében. Egészen elbávultan meredt a tanárra:

-      Az nem lehet, instruktor elvtárs. Az a Teri olyan, hogy amit megígér, be is tartja, különösen az én ked vemért. Mindjárt mondta, mikor kikaptam, hogy meg hálálja...

Orosz Béla alig kételkedett már, hogy a vasgyűjtés nél minden úgy történhetett, ahogy Irimie sejtette.

-      Csak egyet nem értek még, Dan - folytatta han gosan a gondolatmenetet -, miért hagyták a többiek, hogy Terike a maga gyűjtését is a tiedhez tegye? A mi pionírjainknak ez ellen rögtön fellázadt volna az igaz ságérzete.

-      Kinek az igazságérzete, tanár elvtárs? - horkant fel a fiú. - Talán a Kiss Gézáé?! ő volt akkor a mi csoportunkban, ő mind az árnyékot kereste, nem az igazságot. Még arra is lusta volt, hogy nézzen, nemhogy még lássa is, hogy kinek a csomójába raktuk a vasat.

Ez a fordulat Orosz Bélát is felbosszantotta. Fel is állt, hangja a tőle megszokott keménységgel csengett újra:

-  Ha te mindezt ilyen biztosra veszed, akkor kez dettől fogva tudhattad, hogy csakis az Ács Teri fondor kodásával jöhettél ki elsőnek. Miért nem szóltál, miért vártál eddig?

-  Azért, mert csak sejtettem, tanár elvtárs - állt fel a fiú is a kőről. - És azért is, mert gyáva voltam. Féltem, hogy kimaradok a táborozásból.

A tanár a karkötőórájára pillantott, nincs-e itt az ideje, hogy ébresztőt fúvasson a táborban? Alig néhány perc volt még hátra. Gyorsan akart végezni Irimiével.

-     És mondd, te meddig hallgattál volna ezzel, ha ma elő nem veszlek?

-     Semeddig, tanár elvtárs! - emelte Irimie a sze mét elszántan a tanárra. - Az este azért zavarodtam belé a jelentésbe, mert eszembe jutott: én mivel va gyok különb a hazudozó Kiss Gézánál, ha nem jelen tem, hogy hallgatok valamiről, amiről nem kellene... Tessék hazakergetni, megérdemlem.

Orosz Béla mélyebben nézett a fiú szemébe. Hang jában ismét ellágyulás érzett:

-      Így már értem, Irimie. Ez a beszéd hozzánk méltó... - kissé meglökte a vállát. - Lódulj, fúvass ébresztőt. A többit megbeszélem az instruktorok taná csával.

*

A fiú boldogan szaladt ahhoz a sátorhoz, amelyik ben Csapó Laci aludt. A nehezen ébredő, álomszuszék kürtöst szinte ölben hozta ki és állította talpra. Ke zébe nyomta a sátorrúdról leakasztott kürtöt. A még félálomban támolygó fiút alaposan megrázta:

-  Fúdd már, Laci! Attól te is felébredsz.

Laci azonban oly álmos volt, hogy estének nézhette a reggelt. A takarodót kezdte fújni. Végig is fújta volna, ha Irimie nevetve ki nem kapja a kezéből s oda nem adja a gyengélkedők sátrából csodálkozva kimászó Ács Ferinek, ő aztán olyan ébresztőt fújt, hogy
attól nemcsak Csapó Laci tért magához, hanem a far kaskutya is vonítani kezdett az erdő szélén. Két hátsó lábára ült, fejét meg az égnek emelte, és addig orgo názott így, amíg csak a kürt el nem hallgatott.

A sátrakból kibúvó gyerekek harsogó kacagással ju talmazták Lajka szólókíséretét. E váratlanul derűsen sikerült reggeli ébresztőnek Kardos tanár vetett véget, sikerült időközben megborotválkoznia, ami számára nem volt könnyű feladat; amilyen sűrű és erős volt naponta kiserkenő szakálla, éppoly érzékeny volt az arcbőre. Csak borbély tudta úgy borotválni, hogy sebet ne ejtsen rajta. A táborban azonban maga borotválko zott, s amióta megjöttek, fehér tapaszok jelezték az arcán, hogy hol vágta meg magát.

Magához hívta a szolgálatos csoportvezető pionírt, aki a parancsára végigszaladt a sátrak előtt.

-      Ingeket le. Reggeli tornához, sorakozó!

Jöttek az oktatók is, útközben húzták le magukról a pizsamakabátokat. A lányok azonban magukon hagy ták a tornaingeket. Beállott közéjük a doktorica Lukács Éva is. Orosz Béla csak Székelynével tett kivételt. Ő már a konyhán parancsnokolt a szolgálatos pionírok fölött.

A fennsíkot a nap már telibe sütötte, de még nem árasztott meleget. Hidegtől csípős reggel volt aznap. A derékig meztelen fiúknak libabőrödzött a testük, fel felpattantak a nagy fűből, akár a szöcskék. Kardos tanár szálfaegyenesen állt a középre, s mutatta, hogyan vegyenek fel terpeszállást, s mint lendítsék karjukat balra vagy jobbra.

A harmadik csoportban a lányok kiáltozni kezdtek.

-     Hol a kövér?

-     Mi van a kövérrel, miért nem jön reggeli tornára?

Kardos az álláról lekívánkozó tapaszt nyomogatva küldte Irimiét, hogy kerítse elő Kiss Gézát.

Kiss Géza a harmadik csoport berondított sátrában lapított. A történtek miatt szégyellt előbújni, a reggeli tornától is borsódzott a háta. Hallván, hogy a lányok a "kövéret" sürgetik, gyorsan magára gombolta a sátor nyílást, és visszafeküdt, a dunyhát meg a fejére húzta.

Csak nem veti le az ingét, hogy félmeztelenül kiálljon abba a hidegbe. Otthon a nagymama még azt sem tűri, hogy a hálószobától a fürdőszobáig meztelenül men jen, pedig télen-nyáron jól befűt a reggeli mosakodás hoz.

Dan Irimie azonban könyörtelenül lehúzta róla a dunyhát.

-      Kifelé, Gézuka, kifelé! Ne halmozd egyik szé gyent a másikra.

-    Ne takarj ki, mert meghűlök...

- Ismerjük már a te hűlőkédet.

-    Becsületistenemre lázam van, Irimie. Ha sokat maceráltok, hazamegyek.

-    Gyere csak, gyere. Meglátod, milyen jót tesz. Torna után megmosakodunk a patakban, olyanok le szünk utána, mint az acél.

Kiss Gézuka erre felült, mintha rugóra járna. A hús párnáktól majdnem kirepedő tojásdad arcán leírhatat lan rémület tükröződött.

-      A patakban? De hisz az rettenetes. Az már az este olyan volt, mint a jég. Most biztosan be van fagyva.

-      Feltörjük, Gézuka, csak mozogj már, mert.

-    Igazán ne izélj, Irimie. É-én azért sem mehetek, mert sátorfogságra vagyok ítélve.

-    Azt majd a kirándulási napokon töltöd le. Add a kezed - ragadta meg Irimie a kövér fiú kezét, úgy húzta kifelé.

Gézuka rúgni kezdett, de érezvén, hogy nem bír a szolgálatossal, ismét könyörgésre fogta a dolgot:

-    Csak most az egyszer ne, Dan. Máskor mindig, csak ma még ne. Engedjétek, hogy szokjak még egy kicsit.

-    Parancsolom, hogy azonnal gyere! Ha nem jössz, jelentem. Megint a négyszög elé kerülsz, és hazarepí tünk parancsmegszegésért.

A kövér fiún erőt vett a düh, térdre emelkedett a fekvőhelyén.

-      De akkor te velem repülsz. Lesz rá gondom, hogy együtt kergessenek ki a táborból veled.

Irimie meglepetésében eleresztette a kövér fiú kezét.

-  Nézhetsz - kiáltotta Gézuka. - Azt hiszed, nem tudom, milyen csalással vagy itt! Mit gondolsz, nem láttam, hogy mit művelt Ács Teri a vasgyűjtéskor? ... De hallgattam. Jószívű fiú vagyok én. Tudom, hogy Ács Teri szerelmes beléd, és azért csalt neked. Ha nem hagysz békét, mindent kitálalok. Terikét is haza kergetik...

Dan Irimiének lehanyatlott a keze. Ekkor egy másik fiú feje furakodott a sátornyílásba. Mégpedig éppen az Ács Ferié, akit a tornatanár küldött oda, hogy meg nézze, mi történik a Gézuka sátrában. Feri a karjánál fogva fordította maga felé Irimiét.

-      Igaz az, amit ez a ... ez a felfújt hólyag az én testvéremre fog?

-  I-igaz, de nem úgy, ahogy ő mondja. A tanár elvtárs már mindent tud. Gyere jelentsük, hogy ez mit akar - felelte Irimie reszketve a haragtól.

A két fiú rögtön otthagyta Gézukát. Orosz Bélához siettek, aki abban a pillanatban állt be a reggeli tor nájukat végző pionírok közé.

Gézuka rémülten bámult utánuk. Sejtette, hogy mi lesz a következménye a két fiú jelentésének. Szinte látta magát, amint este a fejére olvassák napiparancs ban gyávaságának újabb megnyilatkozásait. Azok után, hogy félelmében saját sátrába piszkított. Jaj, csak ez ne történt volna!

- Álljatok meg! - kiáltotta a sátrából négykézláb kimászva. - Jövök, csak álljatok meg! Semmit se jelentsetek ! Jobban érzem már magam egy kicsit.

Szerencséje volt. A két fiúnak torna közben nem sikerült Orosz Bélát félrehívnia.

A keserves grimaszokat vágó Gézuka, úgy amint volt, pizsamában, amire a kabátját is felvette volt, beállt a tornászok közé, a második sor végén.

Kardos tanár szó nélkül tudomásul vette megjelené sét. De szemmel tartotta. Gézuka utánozni próbálta a tornamozdulatokat. Lomha testébe ágyazott csontjai alig-alig hajlottak valamicskét erre-arra. Csak a kar jával kaszabolta a levegőt jobbra-balra idomtalanul.

Gézukától azonban ez is rendkívüli teljesítmény lehe tett. Pár perc alatt csurgott róla a verejték. Előbb a kabátot dobta le magáról, aztán a pizsamát, azalatt volt egy gyapjú jégering is. Hősiesen azt is levetette. Közben akkorákat fújt, hogy a fű szétborzolódhatott volna az erejétől.

A tornászó pionírok csakhamar pukkadozni kezdtek a visszafojtott nevetéstől. Ritmikus mozgásuk össz hangja megbomlott. A tornatanár szemet hunyt most efölött. "Az a fő - gondolta -, hogy Gézuka bekap csolódott. Talán mégsem egészen reménytelen eset."

-      Kész! Vigyázz! - vezényelt harsányan. - Futó lépés körbe. Aztán be szappanért, törülközőért és fog keféért, és le a patakra. Utánam indulj...

Gézuka a sor végén bukdácsolt. Csodálkozott magá ban, hogy "hiszen nem is fázom, érdekes, milyen me legem lett."

Csodák csodájára lemerészkedett a patakmederbe is. Ott ugyan egy darabig megkövülten bámulta, hogy Ács Feri, Rădăceanu Petre és a tornatanár elsőnek hajlítja meztelen felsőtestét a zuhogó alá. Ő maga hosz szadalmas nekigyürkőzés után csak leguggolni mert, akkor is csak az egyik markát merítette a patakba. Vesztére azonban csúszós kövön állt, s hirtelen kifutott alóla a lába. Úgy beledőlt a patakba, mintha eredeti leg is ez lett volna a szándéka.

A jéghideg víztől nagyot ordított. Maga körül kap kodva segítségért kiáltott. A gyerekek kirobbanó neve téssel bámulták. Egyik sem sietett kihúzni a sekély vízből.

Orosz Béla segítette felállni. Mosolyát leplezve biz tatta: ezek után, csak neki bátran az alapos mosako dásnak. Közben szemmel tartotta a többieket is.

Tudta: Gézuka nem az egyetlen a pionírok között, aki nem szívesen jön reggeli tornára vagy a patakra mosakodni.

Másnap, harmadnap rendre-rendre ki is derült, hogy kicsodák ezek. Orosz Béla ismert közülük néhányat hazulról is. Ezeknek a gyerekeknek többnyire nem volt
egyetlen testvérük sem. Ezért aztán körülöttük forgott minden a családban. Szüleik azt hitték, hogy saját nehéz gyermekkorukkal szemben úgy biztosítanak gond talan gyermekkort imádott magzataiknak, ha az élet bárminemű kis és nagy nehézségeit elhárítják előlük, ha gondolkodás nélkül, sokszor erejükön felüli meg erőltetéssel teljesítik minden kívánságukat.

Az ilyen gyerekek eleinte romantikus kalandozásnak képzelik a táborozást, de amidőn az első napok ál romantikus látszatai a táborozás valóságos romantikájá nak kitárulkozásaival tovatűntek, oly félszegekké, sőt szomorúakká váltak, mintha elárvultak volna. Ügyet lenkedtek, elejtették a rájuk bízott csészét vagy tányért, ha az ebédnél vagy reggelinél a felszolgálás sora rájuk került, s némelyik a kisebbek közül még a cipőjét sem tudta rendesen befűzni.

Hogy mégsem ők váltak a talpraesett társak szemé ben nevetségesekké, azt Kiss Gézának köszönhették.

Ebben a nyolcadik osztályba készülő nagynövésű fiúban oly kirívóan s egyben komikusan nyilatkoztak meg összes nevelési fogyatékosságai, hogy az életre valóbbak dőltek el a kacagástól, a kényeskedésre és lustálkodásra hajlamosabbak viszont megdöbbenve esz méltek rá: nem egy dologban hasonlítanak Gézukára. Hamar rájöttek, hogy jó lesz eltitkolniuk, mennyire félnek a sötétben, vagy hogy irtóznak a hideg víztől és a nehezebb munkától, a nagyobb szellemi megeről tetéstől.

Az ilyen gyerekek maguk is jól mulattak Gézuka lép ten-nyomon kiütköző komikus, önmaga megkímélésére irányuló kísérletein. Képmutatóan tartózkodtak hason lóak nyílt elkövetésétől, de azért rendre mégis elárul ták magukat. A reggeli tornára kimentek ugyan zúgo lódás nélkül, de meglapultak hátul, a patakon úgy tet tek, mintha komolyan mosakodnának, ám amikor a szolgálatos oktató vagy az orvosnövendék Lukács Éva a reggeli jelentéseknél végigment a négyszögben fel sorakozott pionírok háta mögött, rögtön észrevette, hogy koszos a nyakuk és a fülük, vagy retkes csupasz kö nyökük, s az ingük is szennyes.

Bálint Pistát, Varga Katicát vagy a Cegezeanu-fiút rendszerint ki kellett a sorból állítani. Ezek az elké nyeztetett vagy elhanyagolt gyerekek semmi rendet nem tanultak otthon. Mindent az anyjuk végzett el helyettük a háztartásban, ha ugyan maga is hadilábon nem állott a renddel és a módszeres tisztálkodással.

A sátraknak abba a sarkába, amelyikben ők háltak, nem volt jó benézni.

Sáros cipőjük egy helyre került a pizsamával, fog keféjük a fedetlenül hagyott cipőkrémmel. A rend dolgában még az egyébként komoly Székely Juliska, a táborban segédkező szövőgyári munkásnőnek a lánya sem volt mindig példaadó.

Ezek a gyerekek veszekedtek egymással legtöbbet. Összecserélték a cipőjüket, törülközőjüket, felhúzták egymás harisnyáját. Egyik sem tudta biztosan, mivel jött el hazulról. És hova lett, ha tudtak róla. A rend kívül pisze orrú Varga Katica szinte naponta jelen tette, hogy ellopták valamijét, ami később a szalma zsákja alól került elő.

A tavalyelőtti táborozáson tapasztalatokat szerzett nagyobb pionírok, vagy a családjukban ésszerűbben nevelt gyerekek örökös harcban álltak a magatehetet len, önállósághoz nem szoktatott hanyagokkal. Egy részt azért, mert védeniök kellett tőlük saját rendjü ket, tisztaságukat vagy a személyi tulajdonukat képező holmijaikat, másrészt a csoportjuk becsületét. Nem egy lánynál gyakori volt a sírás amiatt, hogy a rendesebbek közülük az otthon kedvencnek tartott egyetlenkén látta viszont tiszta blúzát, zsebkendőjét vagy harisnyáját.

Gézuka ebben is túltett valamennyin. Őt például a nagymamája pontosan huszonegy darab zsebkendő vel indította el hazulról, hogy naponta cserélhesse őket, ne legyen kénytelen mosni. A harmadik napon azon ban Gézuka egyet sem talált a hátizsákjában. Holtbiztos volt, hogy ha valaki zsebkendőt talált a tábor vala melyik zugában, azt Gézuka veszítette el.

Mivel a zsebe folyton tömve volt különböző dolgok kal, naponta elszotyogtatta valamijét. A pionírok han
gos derültségére, egyszer koszos zoknit húzott ki a zsebéből, hogy az orrát megtörülje.

Mindezeket figyelembe véve a tábor vezetői, első sorban Orosz Béla és az orvostanhallgatónő, nagy gon dot fordított arra, hogy a táborépítés külső rendjének kiteljesítésével párhuzamosan a sátorélet belső rendjét is tökéletesítsék.

A lányok különleges tisztálkodásának céljaira fürdő sátrat építettek, melyben meleg vizet használhattak. A szalmazsákok kivételével Bota Alexa mindent kira katott a sátrakból. A gyerekekkel kiválasztatta az össze keveredett halomból személyi tulajdonaikat. Kardos tanár, a tapasztalt turista gyakorlatával, hátizsákjaikban külön tétette a szennyesüket, a csoportvezető pionírok újra megmutogatták, hogyan hajtogassák össze a pokró cokat, hova tegyék tiszta ingüket, hogyan fogják be lepedőjüket a szalmazsákok alá, hol tartsák cipőkefé jüket, fogmosó poharukat; ha levetkeznek - a bakan csukat és felső ruhájukat.

Orosz Béla naponta megbeszéléseket tartott a pioní rokkal. Egy-egy félórát-órát tartott ez mindössze. A napi postával érkező lapok legfrissebb belpolitikai és nem zetközi eseményeit röviden összefoglalta nekik. Vilá gos egyszerűséggel, az életből vett példákkal beszélt egyes filozófiai kérdésekről, hogy megértsék a szocia lizmus építésének bizonyos jelenségeit.

A pionírok érdeklődéssel ültek körülötte a gyepen, hamar megértették a mondottakat, egyesek a tartalmu kat is el tudták ismételni. Orosz Béla azonban korábbi tapasztalataiból kiindulva tudta, hogy az elméleti isme retek csak akkor alakulhatnak át pionírjainál komoly meggyőződéssé, megfelelő emberi magatartássá, erköl csi igénnyé, ha gyakorlati tettekké változnak; ha min dennapi viselkedésük összhangba kerül az elméleti isme retekkel.

Ennek érdekében kezdeményezte a napos felügyele tet a sátrak belső tisztasága és rendje fölött. Ha szocia lizmusról vagy a pionírok távolabbi jövőjéről, a kom munizmusról beszélt nekik, igyekezett rávezetni őket, hogy ez a két dolog összeegyeztethetetlen a tunyasággal
vagy a gőggel: koszos, rendetlen ember kommunistá nak sem válik be. Az, aki megelégszik a meglévő álla pottal és nem igyekszik újításra, változtatásra, az meg poshad, és megposhasztja környezetét is. Ezt mindjárt be is mutatta a tábori élet valamilyen példáján. Ver senyre ösztökélte őket: had lám, melyik sátor a leg rendesebb, legtisztább, melyik csoport jelenik meg leg gyorsabban a reggeli tornán, melyik tűnik ki a főzésben, a tűzifagyűjtésnél, a forrás tisztántartásánál, éberség dolgában, az őrszolgálatban.

Orosz Béla a legváltozatosabb módszereket és ötle teket alkalmazta a lemaradók vagy a tunyák felser kentésére. Ebben nagy segítségére volt Bota, akinek a táborozás folyamán teljesen kibontakozott a nevelés ügye iránt tanúsított odaadása.

Így például Kiss Gézuka egy ízben azt a meghök kentő feladatot kapta tőle, hogy a felülvizsgálatnál ko szosaknak talált pionírokat vezesse le a zuhogó alá, és mutassa meg, hogyan kell és lehet szappannal, hideg vízzel derékig harmattisztára mosakodni, a lábukat olyan tisztára sikálni, hogy ne lehessen a térdükön retket termeszteni.

E megbízatáson mindenki elcsodálkozott, hiszen Kiss Géza ugyancsak hadilábon állt önmaga tisztántartásá val. A hideg víztől senki annyira nem irtózott, mint éppen ő. Még a táborozás harmadik, negyedik napján is csak az orrahegyét mosta meg a patakban. Maguk a koszosok háborodtak fel a legmélyebben amiatt, hogy ilyen vezérmosakodóra bízzák őket.

Ez már túl sok volt a Gézuka önérzetének is. Elfu totta a pulykaméreg, a szégyen is mardosni kezdte. Micsoda dolog ez: őt az utolsók között is a legutolsó ként emlegessék?

-      Sorakozó! - förmedt rá a koszosokra meglepő határozottsággal. - Irány a patak vize. Utánam indulj!

A "koszosok" méltatlankodva követték, mert követ niük kellett. Gézuka aznap éppen a szolgálatos cso portban volt, nem ellenkezhettek vele.

Amennyi pionír, az mind a patak magas partjára
csődült. Előre kuncogtak afölött, hogy milyen mosa kodásnak lesznek tanúi.

Ám a kuncogás elhalt az ajkukon. Kiss Géza mér hetetlenül komolyan fogta fel megbízatását; valamivel annál is komolyabban, mint ahogyan azt Orosz Béla és Bota oktató feltételezte volna. Gézuka a bámészko dók megrökönyödésére fürdőnadrágra vetkezett.

-      Mit gondoltok - kiáltotta fel a marton álló pioní rokhoz -, örökké rajtam fogtok kacagni?!

Ezzel - zsupsz, egyszerre beugrott a zuhogó alatt képződött gübbenőbe, s egész hájtól lötyögő testével a zuhogó alá térdepelt.

-      Éljen!

-      Hajrá, Gézuka, hajrá, koszosok!

Gézuka arcába lógó, víztől csöpögő hajtincsekkel, szűnni nem akaró éljenzés közepette bújt ki a zuhogó alól, és teste leszappanozásához látott.

-      Mozgás a zuhogó alá! - kiáltott megszeppent sorstársaira. - Nem értitek, mozogjatok, nem leszek én többé a ti vezéretek.

A felszólított fiúk lúdhőrözve húzózkodtak, Gézuka azonban a síkos kavicsokon düledezve, kilépett a szá razra, és egyiken is, másikon is taszított vagy rántott egyet, a tovább vonakodókat le is preckelte. Azok aztán, hogy megmeneküljenek a ruhástul való fürdés től, keserves képeket vágva ráfanyalodtak az alaposabb mosakodásra.

Orosz Béla gratulált Botának és Gézukának, össze mosolygott a karcsú orvosnövendéklány mélytüzű barna szemével, s elment, hogy más dolga után nézzen.

Került jócskán.

Lesietett két fiúval az állomásra, hogy telefonon meg sürgesse a friss hús- és kenyérküldeményt a trösztnél. A faluba is beszaladt egy alkalmi szekérrel. Felkereste a kollektív gazdaságot: kaphatna-e valamilyen friss zöldséget vagy gyümölcsöt? A falusi iskola pioníroktató tanítónőjét meghívta, látogasson el pionírjaival a tá borba. Kössenek ismeretséget a parasztgyerekek a városi dolgozók gyerekeivel.

Kosár ringlószilvával és ígéretekkel tért vissza a táborba. Vigyáznia kellett, nehogy fennakadás támad jon a tábor élelmezésében. Háromnaponként érkezett a friss utánpótlás. Ilyenkor vagy ő, vagy Kardos tanár több pionírral lement a délutáni személyvonathoz. Egy falusi szekeres a fennsík lábához fuvarozta a nagyobb mennyiségű élelmiszert. Onnan a pionírok hordták fal.

Orosz Béla ilyen természetű gondjait rendszeresen megbeszélte velük. Hadd tanulják meg: semmi sem repül sültgalambként a szájukba.