nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
X

X

Gázuka ezután ide-oda ődöngött az épülő tábor terü letén. Messze elkerülte Rădăceanut. Ám bármerre is bolyongott, itt is, ott is serénykedő pionírokba botlott belé. Egyesek az illatos, száraz szénával megtömött szal mazsákokat cipelték fel az aljból, mások a sátrakat sáncolták körül. Orosz Béla Terivel és Csapó Lacival két oszlopot ásatott be jelképes kapufélfának a sátrak kal szemben, Csapó Lacira az őrködés feladatát is kiosz totta. Meghagyta, hogy engedélye nélkül a tábor terü letére a pionírokon kívül senki sem teheti be a lábát, a pionírok viszont a kapufélfákon kívül nem mehetnek.

Eliszkolt Gézuka onnan is, s az erdő felé kezdett oldalogni. Ott azonban Rădăceanu többedmagával az állomásról felérkező asztalláb-csomagokat és a padokat rakta szét. Deák Erzsike a faliújság-táblát cipelte va lahova. Igyekezett hát Gézuka az erdő aljából is bizton ságosabb helyre, ahol nem kiálthatnak rá, hogy mit ődöng ide-oda tétlenül.

Alig ment azonban a szélső fák között odébb vagy tíz lépéssel, az egyik bokor aljából váratlanul felpattant egy jól megtermett farkas, és neki Gézukának borzalmas csaholással. Rémületében észre sem vette, hogy ez a farkas láncra van kötve, és szájkosarat visel.

Gézuka csetledezve-botladozva, üvöltve menekült a közeléből, rémületében éppen azoknak a fiúknak sza ladt a karjába, akik az ő csoportjába tartoztak, s nagy odaadással ástak valami gyanús rendeltetésű vermet.

—    Mi lelt, Gézuka? — kérdezte Feri.

—    A farkas… nézzétek, ott egy farkas...


—      Meszet ettél? A tanár elvtárs kutyája.

Kiss Géza ekkor nézte meg figyelmesebben az utána vicsorító Lajkát. Nem akart hinni a szemének, már csak azért sem, mert Feriék pukkadtak meg a kacagástól.

—    Csak vi-vicceltem — dadogta rettentően szégyen kezve, amikor végkép meggyőződött, hogy amitől úgy megrémült, az bizony a tanár elvtárs farkaskutyája. — A-azt gondoltam, hogy be tu-tudlak ugratni titeket.

—    Igen, látjuk — kacagott az egyik fiú.

— Nem lett tele a nadrágod, Gézuka? — kérdezte Feri halálosan komolyan. — Ha tele lett, éppen jó helyre jöttél. Nézd csak ezt a gödröt…

—   Mit nézzek rajta? — sápadt el Gézuka.

—    Azt, hogy miattad fél méterrel mélyebbre kell ássuk. Az a félméter plusz számodra készül... Vedd csak azt az ásót.

Gézuka hátrálni kezdett a gödörtől.

—    Engem vár Marioară. Én ott fogok ásni, meg kell hogy keressem a kicsi tábori ásót.

—    Te csak ne keresd. Te a mi csoportunkba vagy beosztva. Nézd ezt a csákányt, milyen ügyes. Ezzel is dolgozhatsz, ha a lapáthoz nem fűlik a fogad. Állj neki. de rögtön. Te mondtad az előkészítő órán, hogy város alapításnál első a vécé.

— Ez neked vécé? — veresedett el Gézuka. Egy ilyen gödör?

A fiúk nevetve nyomták kezébe a felkínált új nyelű csákányt. Biztatták: ha nem tetszik a gödör formája, kedve szerint formálgathatja. Csinosítsa, amilyenre csak a gusztusa készteti.

Mit volt mit tennie Gézukának, kézbe vette a csá kányt, a többiek készségesen megmutatták, hogyan kell bánni vele. Gézukát azonban az első csákányütések szinte berántották a gödörbe.

— Adjatok inkább lapátot — nyögte szánalomra indítóan.

Az egyik fiú cserélt vele. Gézuka az ásóval sem bol dogult eleinte, csak kapirgált, mint a tyúk a napon. Később azonban rájött az ásóforgatás nyitjára. Kedvet
kapott hozzá, mikor látta, hogy a többiek úgy szel desik a gödör faláról az agyagos földet, akár a torta szeleteket a nagymamája.

*

Késő délután lehetett, amidőn az ék alakban vég ződő fennsík csücskén néhány idegen fiú bukkant ki a gyér bokrok közül. Ötön vagy haton lehettek. El csodálkozva kezdték bámulni az épülő sátortábor egyre jobban kialakuló életét.

Terike vette őket először észre. Szólt a kürtös Csapó Lacinak, akire az őrködés volt bízva. Azok mind kö zelebb jöttek. Vagy kettőnek pionírnyakkendő virított a nyakában. Terikén hallatlan izgalom vett erőt, mert az ismeretlen fiúk már-már besétáltak a tábor terüle tére.

—      Kiáltsd le őket, Laci — figyelmeztette a meg lepetéstől elbámészkodó Lacit. Az észbe kapott, s őr botját feléjük fordította:

—      Állj, ki vagy?

Azok rá se hederítettek Lacira. Terike elébük ug rott:

—      Nem halljátok? Egyet se tovább!

Az egyik nagyobb fiúnak a jövevények közül gú nyos, lekicsinylő vigyorra húzódott a szája.

—      Mit köhögsz, te kis tücsök?

—      Én nem vagyok neked tücsök! — kiáltotta Te rike felháborodva, s hirtelen odafordult Csapó Laci hoz. — Fújj riadót, Laci, mutassuk meg ezeknek, hogy kik vagyunk.

Az álmos képű tömzsi Laci összerázkódott, felkapta a kürtjét, arca labdányira dagadt, tele tüdőből fújta a riadót.

A táborépítők mindenütt abbahagyva, amivel éppen foglalkoztak, sebes iramban szaladtak a jelképes két kapufélfa elé, s ott egy pillanat alatt négyszögbe sora koztak.

Szaladt Orosz Béla is a másik két tanárral. Ott ter mett Csapó Lacinál, aki már pionírtisztelgéssel várta. Maga is tisztelgett.


—  Mi történt? Miért fújtál riadót?

 — Föinstruktor elvtársnak jelentem — hadarta Laci beijedve —, idegenek lopóztak a táborunk szélére. És nem akartak megállni…

Orosz Béla csak most látta meg a jövevény fiúkat, bosszúsan vette szemügyre őket, azoknak gúnyos fintor rángatódzott az arcán. Keményen rájuk parancsolt:

—      Gyertek közelebb! Kik vagytok, mit kerestek itt?

A jövevények meghökkenve néztek össze, önkénte lenül is idébb jöttek. A legnagyobb növésű, szeplős arcú fiúnak ismét kajánkodó fények lobbantak a te kintetében. Aztán, mint aki unja az egészet, hanya gul zsebre dugta a kezét, s ficsúrosan megállt.

— Mi is pionírok lennénk.

—  Hol a nyakkendőd, ha az vagy? — förmedt rá Orosz Béla a fiú szemtelen hanghordozása miatt.

— Összepiszkolódott.

— Miért nem mostad ki?

— Azért, mert mi nem mosni jöttünk ide.

— Mi sem — emelte fel Orosz Béla a hangját —, de ha összepiszkolódik, azért kimossuk, és ki is va saljuk… Melyik iskolával jöttetek, hol táboroztok? De vedd ki a kezedet a zsebedből, ha velünk be szélsz.

Az eddig felelgető fiú vonakodva húzta ki a kezét, s valahova a szakadék felé biccentett.

—  A harminckilences iskolával jöttünk pihenni. Lent lakunk a menedékházban.

—     És csak így szerteszét kószáltok, vagy felderíteni küldtek?

Ekkor a keskenyebb vállú, illedelmesebb, tizenkét éves korúnak látszó fiú került a társa mellé. Kihúzta magát:

—     Csak úgy magunktól jöttünk, tanár elvtárs. Na gyon unatkoztunk és azért... Már egy hete, hogy itt vagyunk. A futball belsőnk kilyukadt. De már meg is untuk…

—     Ennyi az egész?


—      Még annyi, hogy láttuk, mikor jöttek az állo másról, és tudni akartuk, mit csinálnak.

Még közelebb jött, s a négyszögben álló egység feje fölött a sátrak felé nézett.

—    Maguk éjszaka is itt akarnak tanyázni?

—    Hát hol tanyázzunk? — kottyintott közbe Terike.

—      Igaz — felelte az illedelmesebb fiú —, a mene dékházban már nincs egy hely sem.

Kiss Géza a jövevény fiúk arcába meredve egyre izgatottabban nyújtogatta nyakát Ács Feri mellett a sorban. Majd Ferihez hajolt, és súgott valamit. Feri jóváhagyó bólintásra kilépett a sorból, kezét felemelte:

—    Tanár elvtárs, szólhatok?

—    Szóljál, Gézuka...

—      Én az egyik fiút ismerem. Nem hazudnak. Az a szeplős fiú az én első unokatestvérem, Grácz Gyuri.

—      Melyik az?

Ekkor az a nagyobb növésű fiú, aki zsebre dugott kézzel állt volt Orosz Béla elé, amikor beszélni kez dett, Gézukára kajánkodó pillantásokat vetve ismét előállt, s kissé meghajtotta a fejét.

—    Én vagyok az... Nem akarunk mi semmi rosz szat, de igazán unatkozunk. Velünk egy leány sem jött, hogy legalább táncolhatnánk. Pedig magammal hoz tam a patefont, klassz tánclemezeim vannak...

—    Voltaképpen mit csináltok ti egész nap? — sza kította félbe Orosz Béla ingerülten ezt a fiút, mert sehogyan sem tetszett a modora.

—    Semmit. Délelőtt a kisebbik instruktorunk ver seket olvastat fel, és megkérdi, mit szólunk hozzá, de mi hallgatunk. Elég volt nekünk egész évben a versek ből. És ennyi... Elengedhetné a tanár úr a lányokat a menedékházba táncolni.

Orosz Béla bosszúsan hallgatta végig a pökhendi fiút. Maga is sokszor szóvá tette, hogy semmit sem ér az olyan táborozási program, ami visszakérődzi az is kolai év irodalmi körének az anyagát. De rosszul esett, hogy egy ilyen cinikus fiú hányaveti előadásában hallja a maga visszhangját. Sejtette, hogy a Gézuka első uno katestvérétől mi sem állhat távolabb, mint a komoly és
érdekes tartalmú pionírtáborozás igénylése. Pofátlanul az ő rendes pionír-lányait kérné kölcsön a patefon tánclemezeihez… Oda is pillantott a lányokhoz: mi lyen hatással lehettek rájuk a Grácz Gyuri szavai? Elégtétellel látta, hogy Dávid Erzsike lekicsinylően nézegeti a jövevény fiúkat, Ács Teri ugyancsak lenézi őket. A komoly, nagyszemű Székely Juliska pedig rá juk sem hederít, Marioară arcán meg éppen sértődött ség tükröződik.

— Ide hallgass, Grácz Gyuri — tekintett vissza az előtte álló fiúra. — A mi lányaink nem tartoznak a kikölcsönözhető bábuk közé. Ha táncolni való kedvük támad, nem megyünk a szomszédba. Ajánlom, hogy ti se szomszédoljatok, hanem térjetek vissza egységetek hez, és kérjétek meg a vezető tanárotokat, hogy szer vezzen valami érdekesebb foglalkozást.

— Azt mind kérhetjük, egész nap sakkozik a kaba nással...

— Elég. Végeztem — intette le a nagyképű fiút, s odafordult saját pionírjaihoz: Egység, oszolj. Min denki a dolgára.

A pionírok szétszaladtak. Sok volt még a dolguk estig.

A menedékházból idevetődött fiúk összebújtak, tana kodtak. Aztán valamiben megegyezhettek, mert lehe veredtek a már megszáradt fűbe, és nézték, mi minden történik a táborban. Grácz Gyuri erősen szeplős arcára ismét gúnyos, lenéző fintor ült ki. Kiss Gézát szerette volna meglátni valahol, hogy odamenjen, és megtár gyaljon vele valamit. De nem láthatta. Feriék vissza vitték magukkal az árnyékszék-gödörhöz, s az a hely a fák mögött volt.

A többiek elcsodálkozva tapasztalták, hogy a tábor ban mindenki tesz-vesz valamit, mintha előre megálla podtak volna maguk között.

Így is volt.

Valamennyi pionír izgatottan készült az első szabad ban töltendő éjszakára. Addig feltétlenül végezniök kell a legfontosabb munkákkal. Mindenekelőtt a szal mazsákok megtömését és felhordását gyorsították meg.


Senki sem alhat csupasz földön. A boglyánál azért a pajkosabbak felmásztak a fára, és onnan belészökdös tek a megbontott boglyába. Azok, akik már a fekvőhe lyüket elrendezték, a sátruk körülsáncolásával foglal koztak. A déli zivatar megmutatta, hogy nem tréfál. Ha jön az éjszaka is egy olyan kiadós vihar, elviheti fejük felől a sátrat, ha a szél alája bújhat; a lezúduló eső meg befolyhat alulról, ha felülről nem sikerül neki. A sánc azonban — ha tetszik neki, ha nem — félreve zeti a vizet. Az ivóvizükről is gondoskodni kellett. A patak másik, az erdő felőli martjából forrás csörgede zett. De a vizét fel kellett fogni valahogy, hogy meg gyűljön, mert a főzéshez is azt kell használniok. Bota tanár és Dan Irimie volt ezzel elfoglalva.

Orosz Béla a pionírok közül vagy ötöt fejszékkel küldött az erdőbe, hogy a kidőlt fákról tűzrevaló, szá raz gallyakat hozzanak. Az üst már ott állt az ideigle nes tűzhely fölött, hogy forró teával szolgáljon a hideg vacsora mellé.

Rădăceanu a karbidlámpákkal foglalkozott. A vihar lámpákba meg petróleumot töltött.

Közben valamennyi pionír képzeletét erősen izgatta, melyik csoport ad éjszakára őrséget. Milyen kaland juk lesz az őröknek, ha lesz? Mi bújhat ki az erdőből, ha besötétedik?

Mindebből megsejtettek valamit a menedékháziak is, amint rájöttek, hogy a táborban tevékenykedők annyiféle dolgának mi lehet a célja. Annyira felcsi gázta érdeklődésüket, hogy megunták a fűben való bámészkodást, s be akartak menni a táborba. Ami e kísérletükre következett, az csak fokozta kíváncsisá gukat.

Csapó Laci ismét rájuk kiáltott.

—    Ne menjetek tovább. A tanár elvtársak engedélye nélkül senki sem mehet be vagy ki.

—    Miért? — fortyant fel Grácz Gyuri. — Már tud játok, hogy kik vagyunk.

—    Az nem elég — avatkozott közbe Terike is, aki a felállított kapufélfák tövébe visszakaparta a földet,
és jól betaposta. Ti betegséget vinnétek be hoz zánk.

—  Hova be? — vált ismét bántóan gúnyosra a Kiss Géza unokatestvérének hangja. — Nem látok én itt semmiféle bentet vagy kiintet. Te csirke.

—      Majd látsz, ha bekerítjük. És ne mondd nekem, hogy csirke. Pionír vagyok, akárcsak te, ha igazán az vagy.

—  Ejha, még el sem hiszed?

—      Nem látszik meg rajtad. Miféle tábor a tietek, ha csak úgy elcsavaroghattok onnan?

—  Nem vagyunk rabok, hogy örökké ott üljünk, mint ti.

Terike kivörösödve szökött a kötekedő fiú elé:

—  Mint mi?! Csak nem azt akarod mondani, hogy mi rabok vagyunk?

—      Hát mik vagytok, ha nem engedtek be, és enge dély nélkül ti sem mehettek ki?

—  Mi öntudatos pionírok vagyunk. Önként jöttünk ide, és ez a mi rendünk. Ez a mi alkotmányunk.

—      Micsoda? — kezdett röhögni Grácz Gyuri csúfon dárosan. — Halljátok? Alkotmányuk is van nekik — fordult a társaihoz még hangosabban röhögve.

—     Ne röhögj — emelte fel Terike a kis tábori la pátot, amivel eddig dolgozott. — Igenis, hogy van al kotmányunk. És mindenünk lesz, ami egy igazi város ban kell. Mi most azt próbáljuk ki, hogy kell élni egy szocialista városban, ha nagyok leszünk. Vagy azt hiszed, ti akkor is ide-oda mászkálhattok, mint a bo garak?

—     Gyerünk innen — fogta meg az egyik társa kar ját a Kiss Géza első unokatestvére. — Halljátok, men jünk, elég volt belőlük ennyi. Ezeknél még unalma sabb lehet, mint nálunk…

A többi fiú azonban vonakodott elmenni, Grácz Gyurit csak egy karkötőórás nyeszlett fiú követte, de annak sem volt pionírnyakkendője. A másik három ottmaradt azzal a keskeny vállú, illedelmesebb fiúval, aki elsőnek mondta el, hogy mennyire unatkoznak a menedékházban. Egyre a tábor nyüzsgő életét figyelték.


Egyik-másik olykor odafordult Terikéhez, és foko zódó érdeklődéssel kérdezősködött, hogy ezt vagy azt miért teszik? Végül az illedelmesebb modorú fiú kezdte faggatni:

—    Nem féltek, hogy nagyon megfáztok a sátrak ban? Mi bent alszunk, mégis meghűltünk. A fiúk fele náthás.

—    Nekünk van orvosunk is — felelte Terike — egy aranyos doktoricánk. Az megmondja, hogy mit csinál junk.

—    És attól nem féltek, hogy egy éjszaka ellopják a fejetek felől a sátrat?

—    Őrizni fogjuk, hogy ne lopják el — nevetett Te rike elnéző jóindulattal, amiért ez a fiú ennyit sem tud.

—      Te is őrizni fogod? — kérdezte a másik hitetlen kedve.

Terike helybenhagyóan biccentett. Ám azért magá ban vegyes érzelmekkel gondolt arra, mi lesz, ha már az első éjszaka rákerül az őrködés sora? Odapillantott az erdő tájára. A fák közül már eltűntek az aranyos fénysávok és a napsütötte kis tisztások. A nap lemenő ben volt. Az erdőből sűrűsödő homály kúszott kifelé. Az egyes fák törzseit meg sem lehetett különböztetni a többitől. A madárcsivogás is elnémult a lombok kö zött. Ki tudja, mi lehet ebben az erdőben? Lehet, hogy farkasfészek vagy medvebarlang. Ha csak madarak vagy mókuskák fészkelnek benne, éjszakánként sem kell attól tartani, hogy valami egyéb bújik elé, de ha valami nagyobb is előlopakodhat, akkor...

Képzelődéseit távoli dühös morgás, majd vad csa holás rebbentette szét. Az erdőszéli fához láncolt far kaskutya vált láthatóvá, a fennsík lábánál elterülő bo zótos völgy felé fordulva ugatott valamit.

Az imént kérdezősködő fiú arca felélénkült:

—      Ilyen erős farkaskutya mellett én se félnék őr ködni.

—      Mi anélkül sem félnénk — tette hozzá Terike, de azért jólesett hallania a Lajka ugatását, s megerő
södve tőle, így folytatta: — Ki őrködhetne, ha nem mi. Ti talán nem őrködtök?

—  Mondtam már, hogy bent alszunk a menedék házban — felelte az illedelmesebb fiú. — Nincs is őrizni valónk. Van két sátrunk, de azt éjszakára le bontjuk, és bevisszük. Ma például ki sem hoztuk. Úgy sem bújik alája egyik sem… — Kis időre elhallga tott, s úgy látszik, elszánta magát valamire, mert előbb Csapó Lacira, aztán Terikére pillantva vágyakozó han gon jelentette ki: — Én szívesen átjönnék hozzátok, ha befogadnátok.

Terikének megesett a szíve rajta. Fejét összedugta Csapó Lacival, s rövid tanakodás után megígérte a me nedékházból hozzájuk kívánkozó pionírnak: jelenteni fogja Orosz Béla tanár elvtársnak a kérését.

—      De az instruktorotok elenged vajon? — kérdezte Csapó Laci, s a hangjában nem sok bizakodás rezgett.

—  Bizony — erősítette meg Terike —, anélkül ne hogy ide gyere. — Menjetek, és kérdezzétek meg, hol nap mi is választ adunk.

A jövevény fiúk észrevéve, hogy a nap már közel jár az ég aljához, elköszöntek Terikétől és Csapó Laci tól. Előbb csak szaporán kiléptek, aztán futólépésre váltottak át, nehogy rájuk sötétedjék, mielőtt a mene dékházba érnének.

Csapó Laciért éppen akkor jött a váltás. Terikét meg Feri vacsorázni hívta.

*

Teri megvárta, míg Csapó Laci átadja az őrséget egy hetedik osztályba lépő leánynak, azzal a furkósbottal együtt, amit őrbotként kellett hordaniok az őrség órái ban. Ezután Lacival együtt megkereste Orosz Béla elv társat a sátrak előtt vacsorázó pionírok között. Előbb azt jelentette neki, hogy Kiss Géza első unokatestvére nem lehet valami rendes pionír, mert raboknak tartja a sátrakban táborozó pionírokat, aztán elmesélte, hogy az egyik menedékházi fiú szeretne átjönni a harminc kilences számú iskola táborából, ha befogadnák.


Orosz Bélának ez jó hír volt, újabb bizonyíték arra, hogy az általa követett módszer mennyire vonzó.

—      Úgy látszik, megtetszettünk — mondta elmoso lyodva. Na, és te mit feleltél neki?

—      Én azt, hogy kérezkedjék el.

—      Ha elengednék, te helyet adnál neki?

—     Miért ne, tanár elvtárs. Olyan rendes fiúnak lát szik, a nyakkendőt is viseli, nem úgy, mint a többi.

—     Hova fektetnéd? Nincs tartalék-sátrunk. Aztán azok a fiúk nincsenek előkészítve ilyen táborozásra, mint a mienk. Sok bajunk lenne, amíg hozzászokná nak a mi rendünkhöz és a fegyelemhez. Ezért nézi az a pökhendi Grácz Gyuri rabságnak a mi táboréletün ket. Azt hiszi, hogy az lenne a szabad élet, ha itt is azokat a lélekficamító modern táncokat járhatná. Ő sínylődik rabságban, Ács Teri, a sivár unalom és a lé haság rabja.

Terike rögtön belátta, hogy a tanár elvtársnak igaza van.

Orosz Béla észrevette most a leányka mellett álló fiút is.

—      Menjetek vacsorázni, te pedig, Csapó Laci, ne fújj riadót akármilyen semmiségért.

Magukra hagyta őket, ment a forráshoz: rendbehoz ták-e már annyira, hogy holnapra elegendő vizük le gyen?

Terikét forró teával várta Feri, a hazulról hozott elemózsiából bőségesen megvacsoráztak. Feri közben megkérdezte.

—     Hát hogy veszed az itteni kanyart, Teri?

—     Gyönyörű itt, Feri…

—     Jó-jó, csak ne hozz szégyent a fejemre.

Dan Irimie jött, és hívta a csoportjába tartozó pio nírokat a forráshoz. Terikének is mennie kellett. Ved rekkel ereszkedtek le a patakmederbe. A patak túlsó martjában csörgedező forrást a legutóbbi nagy felhő szakadáskor az erdőből alázuhogó áradás betemette földdel és kavicshordalékkal. Annak idején a terepfel derítők ebből a forrásból vittek ivóvíz próbát. De ma, amikor ideértek, teljesen hasznavehetetlennek látszott.


Most azonban Terike már a meder partjába ásott lépcsőkön ereszkedhetett le, a túlsó oldalon is lépcsők vittek fel a forráshoz. Ott, ahol a legvastagabban csor dogált a kristálytiszta víz, mély üreg volt alája ásva, a környéke is meg volt tisztítva. Dan Irimie csoportja végezte el ezeket a munkálatokat a délután folyamán, Bota tanár útmutatásai szerint. A rövid turista-nad rágba öltözött természetrajz-tanár fülig sáros volt. Az alatt is itt dolgozott, amíg a pionírok vacsoráztak. A patak medréből lapos köveket ásott ki, s utasította Dan Irimiét, hogy hordják fel a keze alá. A forrás alá ásott üreg fenekét és az oldalait rakta ki. A föld-lép csőkre is köveket rakatott, hogy esős időben is le-fel jár hassanak rajtuk.

—      Fürgébben, gyerekek — sürgette Bota a pioníro kat —, ránk sötétedik, és víz nélkül maradunk. Ötven kilencen vagytok, velünk instruktorokkal és a dokto ricával meg a konyhavezető elvtársnővel hatvannégy szomjúhozó. Legalább száz liter vizet kell fognunk, hogy a reggeli teához is maradjon. És bizony a forrá sunk vékonyan ereszt.

Az egyik kimerültnek látszó fiú, aki már nem bánta volna, ha mára befejeznék a munkát, elkedvetlenedve szólt közbe.

— Merhetnénk most az egyszer a patakból is, ta nár elvtárs.

—      Nehogy megpróbáljátok — kiáltotta Воta, s fe kete szeme szúrósan fúródott a bölcselkedő fiú sze mébe. — Amelyik a patakból mer inni, rögtön vonatra rakjuk, és hazaküldjük.

— De hát olyan nagy baj az, tanár elvtárs? Né, mi lyen szép tiszta a patak vize.

A doktoricánk megmondhatja, milyen veszélyeket hord ez a látszólag kristálytiszta patak. Halomra bete gedhetnénk a vizétől.

Terike fürgébben igyekezett a lapos köveket kéz alá adogatni. A patak szakadékos mély medrében már alig láttak. Majdnem teljesen besötétedett, mire a forrás alá ásott üreget annyira (rendbetették, hogy beállíthat ták a vedret a fakéregből készült vízvezető csatorna
alá. Ezalatt fent a táborban a csoportfelelősök össze szedték a pionírok kulacsait, sorban lejöttek a for ráshoz, és rendre telecsurgatták őket. Aztán, amikor a vedrekbe is tartalékvizet fogtak, az üregbe beállítottak egy nagy csebret, hogy reggelig elegendő víz gyűljön a főzéshez.

Fent a fennsíkon Csapó Laci gyülekezőt fújt.

A viharlámpák égtek a sátrak előtt, mikor a táboro zók négyszögben felálltak. Fáradtak voltak és álmosak. Orosz Béla tudta ezt, kimerítő nap volt az első. Gyor san végzett a jelentések meghallgatásával és a más napra szóló napiparancs felolvasásával. Szolgálatos ok tatóként Kardos tanárt nevezte meg, s Rădăceanu cso portja, az első csoport lett a szolgálatos csoport. A másnapi munkaterv: a tábor továbbépítése.

Terike nem kis megkönnyebbüléssel vette tudomá sul, hogy rá csak holnap kerül a sor az éjjeli őrszolgá latnál. Szaladt a sátrához, és rögtön levetkezett. A vele alvó lányok is mindjárt takarójuk alá bújtak. Pár perc múlva aludtak is.

Orosz Béla az oktatókkal való közös egyetértés alap ján az első éjszaka a tapasztaltabb fiúk közül Ră dăceanut állította ki őrködni, őt is csak a reggeli órákra. Az első három váltást a tanárok vállalták. Túl erős próba lenne az első nap fáradalmaitól kimerült pioní roknak őrködni. Csak holnap léptetik életbe a tábor rendet teljes következetességgel.

Így az első éjszaka minden különösebb esemény nél kül múlt el a mélyen alvó tábor fölött.

Reggel frissen, vidáman bújtak ki a pionírok a sát raikból. Néhány perces gyors torna után forró kakaót és sajtot kaptak reggelire, a reggeli parancskiadás is rövid volt, s utána minden csoport a tegnap megkez dett dolgait folytatta. Ragyogó szép idő volt egész nap. És ritka nagy meleg, a fiúk derékig levetkezve dolgoz tak. Sokan a cipőjüket is levetették, és élvezték a mezít lábalást a nagy fűben.

A csoportok egy része a sátraik végleges belső rendjét alakította ki. Rădăceanu a maga csoportjával összesze relte az erdő alján az asztalokat és padokat. Délben
már azokon költötték el ebédjüket. Dan Irimie és cso portja a konyhaépítést folytatta. Feri mesterséges kis zuhogót épített a társaival. Köveket halmoztak egymásra, vagyis elrekesztették a patakot, hogy zuhogó keletkez zék, és azalatt mosakodhassanak.

Megkezdte működését a posta is.

A postást a szolgálatos csoport adta. Le kellett sza ladnia a kis vasútállomásra a levelekkel, onnan meg felhozta a tanároknak a friss lapokat, s később a szülők től érkező leveleket. A postahivatal főnöke Dávid Er zsike lett, ő vett át és osztott szét minden küldeményt. A postaládát az asztaloknál függesztették fel, az egyik tölgyfára.

E roppant fontos dolgok elvégzésével úgy eltelt a második nap is, hogy immár megint gyülekezőre hívta őket a Csapó Laci kürtje.

A közeli bércfalak ezüstös csengéssel verték vissza a hangját. A völgy felé kiszélesedő patakmeder a fenn sík lábánál sásos, vizenyős rétre nyílt. Ott még csak az alkonyulat szürkülete ha látszott. A táborral szemközti domboldalak magasabb kiemelkedéseit napfény ara nyozta be, de mire a kürtszó visszhangja harmadszor és elhalt a közelgő éjszaka csendjében, a napfény ott is belemosódott az aláereszkedő alkonyatba.

A szolgálatos csoport a mosogatással és a vízhordás sal volt elfoglalva. A forrás vékonyan csordogált, min den csöppje aranyat ért itt. Őrizniök kellett a megtelő vedreket, nehogy túlcsorduljanak. Kardos tanár is fel vigyázott erre. Maga segített kiemelni a tele vödröt, és nyomban tette alá a másikat, a többiek pedig kézről kézre adogatták a telt vödröt a földbe ásott lépcsőkön, míg csak a legfelül állók a fennsík szélére nem emel ték.

— Mozgás felfelé — sürgette a szolgálatosokat a tornatanár —, lássuk, mi a holnapi napiparancs. Me lyik marad itt önként a vedrek mellett? Egy csepp se menjen kárba, amíg leváltanak benneteket.

A szolgálatos pionírok erejükön felül dolgoztak az nap, mert még sokat ügyetlenkedtek, nem volt gyakor
latuk; egyik se jelentkezett. Alig várták, hogy levált sák őket.

Dan Irimie csupasz kézzel törölgette le verejtéktől lucskos homlokát.

—      Maradok én, tanár elvtárs, én nem voltam ma szolgálatos.

—      Te nem maradhatsz. Ma este a te csoportod kerül szolgálatba. Ott kell lenned a parancskiadásnál. Te fe lelsz a csoportodért.

—      Akkor én, tanár elvtárs — szólt le a lépcsők kö zepe tájáról a csendes, szerény, nagyszemű Székely Juliska. — Majd kipihenem magam azután.

—      Helyes! Ha megtelik a vödör, rögtön állítsd a csorgó alá a másikat. Ki bírod emelni?

—      Ki…

—      Akkor gyerünk.